A nap nehezen akart lefelé tekintgetni a horizonton. Az a nap, amelyiktől meleget várnánk, s ami nem hajlandó azt megadni, mert a szél túlságosan erős hozzá képest. Fagyos az idő, késő ősszel. Nem is igazán merészkedtek ki a tanulók ilyenkor, csak egy-kettő lézengett, de azok is fázósan húzták össze magukat, és szedték a lábaikat, hogy minél előbb beérjenek a meleget nyújtó kastélyba.

- Miért hívtál ki?

- Miért ne? Unatkoztam, gondoltam beszélgethetnénk – nézett a lány a mellette álló arcába.

- Ez eddig rendben is van, de hogy lehettél olyan felelőtlen, hogy ezt ejtsd ki a szádon Minerva előtt?! – vágott vissza az idegen.

- Most mit vagy úgy oda, nem hiszem, hogy olyan nagy dolog lenne. Mondhatom, mert megszoktam a tegezésed.

- Ez badarság! Egy ötéves nem hinné el…

- Miért, hiszen 5 évig háztársak voltunk. McGalagony se annyira betokosodott, hogy azt higgye, egymás között magázódtunk.

- Nik, gyerekes vagy – reagált közönyösen a férfi.

- Egyáltalán nem vagyok gyerekes, csupán reális. – replikázott a lány.

- Ez nem realitás! – kelt ki magából a magas alak. – Különben is, csomó dolgom van azon kívül, hogy Minervának magyarázhatom, miért Aaronozott le az egyik diákja.

- Komolyan, úgy beszélünk erről a kis dologról, mintha rajta múlna az állásod. Azért nem kéne ekkora feneket keríteni neki…

- Jó, akkor nagy feneket kerítettem neki, legyen – adta be lemondóan a derekát.

- Úgy is van. Na és, hogy telt a haloween? – tért át más témára a lány, míg Aaron felhúzta a szemöldökét a kérdés hallatán.

- Hogy telt volna? A tanárok már csak leginkább a diákokra figyelnek ilyenkor, nem ünnepelnek. Mondjuk Albus igyekszik kicsit felszabadultabbá tenni, de meg kell hagyni, a Roxfort tanárai közül csak én vagyok az, aki még esetleg partiképes. Kétlem, hogy Filius képes lenne berúgni, és aztán dülöngélve végigmenni a folyósokon énekelgetve – húzta el a száját a gondolatra Aaron. - Persze, ti gondolom hatalmas bulit csaptatok és a Tekergők leitták magukat a sárga földig, hogy aztán az asztalon táncoljanak egy szál bokszeralsóban. Micsoda remek program lehetett! – prüszkölte ironikusan.

- Van, aki élvezi. Emlékezz csak, múltévben Courtney is ott rázta magát mellettük. Szívderítő látvány volt, kedvem lett volna felrúgni őket a holdra, de sajnos csak normálméretű pezsgővel szolgáltak a manók, amiknek csak normálméretű dugóik vannak. De Coney így is hetekig fájlalta a fejét utána.

- Te képes voltál rá célozni a pezsgővel? – meresztett nagy szemeket Aaron.

- Nem csak, de még el is találtam! Ne tudd meg mekkorát nevettünk. Múlt tavasszal is azt szajkóztuk Biancával… - Nik hangja hirtelen halkult el, amint kimondta a nevét.

- Még mindig nem emberelted meg magad? – kérdezte a magas alak egy kis idő múlva, hidegen, és szúrós pillantása a mellette állóra esett, aki rezzenéstelen arccal bámult maga elé.

- Még mindig bizakodsz, hogy meg fogom? – nézett fel ingerülten az esőáztatta fűből. Ez a párbeszéd már számtalanszor lejátszódott kettejük között az elmúlt héten más és más szavakkal, de úgy tűnt, Aaron még mindig nem akarja feladni, így szólásra nyitotta a száját, de Nik megelőzte.

– Nem, nem valószínű, hogy az elkövetkezendő napokban megváltozik a véleményem – válaszolt türelmetlenül a fel nem tett kérdésre. -  Igazán befejezhetnéd, Aaron. Azt hittem, az elmúlt idő alatt rájöttél már, hogy nem tágítok. Mellesleg nincs is miért, Bianca remekül elvan. Szó szerint el, a nap 24 órájában, és ha most megbocsájtasz, nekem még tanulnom is kell. Viszlát, Aaron! – az utolsó mondat már a kastély felé fordulva hagyta el a száját, és sietősen befele indult, meg se várva a döbbent Aaron válaszát.

Az idő kereke mintha berozsdásodott volna az elmúlt hét napban. Nik néhai állandó jókedve elszállt, ahogy a barátsága is Biancával. Eddig nem is vette észre, hogy az a könnyed humor, ami mindig ott volt, mennyivel gördülékenyebbé tette a mindennapjait. Mennyivel hamarabb leszállt az este, mennyivel egyszerűbben és kellemesebben telt a házi feladat megírása, mennyivel gyorsabban telt az idő, mennyivel boldogabb volt vele. Az élet morbid humora ott van eldugva, hogy amíg ez a dolog az életed része, észre sem veszed, hogy milyen jó neked. De amint elveszted ezt, rögtön rájössz, hogy nem kellett volna olyan felszínesen gondolkodnod, és azt hinned, hogy te anélkül is tökéletesen meg tudnál élni, mert nem így van. Most, hogy nincs ez a dolog, már nem találod a helyed a világban, nem tudod, mit kezdj magaddal, és a kedved is jóval a béka ülepe alatt van.

A felszínes gondolkodó viszont nem tűnik el csak úgy a lényedből, és rögtön az első gondolatod az lesz, hogy mész, és visszaszerzed életed óraműjének felhúzókulcsát. Persze, meg ahogy a királylány elképzeli. Emlékszel még, hol esett ki a felhúzókulcs? Nem? 

Még szép, hogy nem emlékszel, annyi helyen eshetett ki a világban. Úgy mondjuk valamivel egyszerűbb dolgod lesz, ha behatárolod, hogy körülbelül mikor esett ki, és az adott időben hol jártál, de még mindig temérdek időt kell rászánni, hogy megtaláld, aminek az esélye – tekintve, hogy a mérete nagyjából egy gombostűé -, egy a millióhoz, vagyis eléggé kevéske.

Van egy olyan eset is, mikor már majdnem pontosan behatároltad a helyet, ahol elhagytad, de mégse akarsz elmenni, hogy megnézd, ott van-e még. Miért? Nem azért, mert talán olyan messze lenne, hanem szimplán csak mert elég pesszimista alkat vagy, és úgy érzed, már úgyse lesz ott. Felkaphatta a szél, eláshatta egy kutya, vagy valaki más vihette el. Pontosan nem tudod, viszont szilárdan hiszed, hogy nem kerül vissza hozzád, az időpocsékolást pedig nem éri meg.

De az is megtörténhet, hogy az arisztokrácia jelei – amiket addig sosem véltél felfedezni magadban – kiütköznek rajtad, és úgy döntesz, hogy bár meglehet, hogy ott van, és csak 5 percedbe telne kimenni és felvenni, de neked már nincs szükséged rá, mert a felhúzókulcs piszkosul elbánt veled, és te annál nagyobb vagy, hogy ezek után még megmentsd a szánalmas kis kulcsocskát a rozsdásodtól, meg a kutyapisiktől.

Vigyék csak el, hadd járja meg más is! – gondolod nagyon gonoszul magadban, majd a legközelebbi ékszerészhez sietsz – ami másfél órányira van az otthonodtól -, és rendelsz a zsebórádhoz egy új felhúzókulcsot. Ekkor azt hiszed, minden rendben van, az óra újra működik, és te pedig nyugodtan folytathatod az életed az új kulccsal, ám akkor megint eszedbe jut, milyen csúnyán elbántak veled, de nem törődsz vele, csak továbbállsz. Azzal sem törődsz, hogy megint eszedbe jutott tehát a régi felhúzókulcs, és azért gondoltad, hogy milyen csúnyán elbánt veled, mert ráébredtél, hogy milyen jól működött vele az órád, és milyen jó volt, amíg az egészítette ki.

Végül csak este, mikor előhalászod az órát a belső zsebedből és ránézel a számlapjára, jössz rá, hogy bizony mégse olyan jól működik ez. Sokkal nehezebben megy a felhúzás, az órád érzi, hogy nem a megszokott felhúzókulcs tekeredik, hogy újra működésbe léphessen. És abban a pillanatba megérted: bár csak egy egyszerű felhúzókulcsnak hitted, annál sokkal több volt.

Elerednek a könnyeid, ahogy felelevenedik benned a kép, mikor hazafele egy hajléktalan fekete csillogó szemeiben ott tükröződött a te órád felhúzókulcsának a mása, és az ujjai közt forgatta azt. Sírsz, mert többé nem lesz a tied az igazi, mert soha nem fogod tudni újra azzal felhúzni az órád.

A Kövér Dáma előtt egy pillanatra habozott Nik, majd sietősen letörölte a könnyeit, kimondta a jelszót, és belépett a klubhelyiségbe.