|
Fejezet 27
2008.03.15. 20:02
Hihi:D Készen van:D És... hát, 28 fejezet lesz:)
Nem sírtam. Nem azért, mert nem akartam - egyébként nem akartam -, hanem mert egyszerűen nem jutott eszembe hogy sírjak miatta. Lea miatt. Sírni? Én? Lea miatt? Hehe
Mire észbe kaptam, már csak egy fél folyosó választott el a portrélyuktól, pedig én a konyhába akartam menni. Visszafordultam. Eszembe jutott, hogy most talán magammal kéne hívni Blacket, vagy valakit… De nem! Végigszaladtam a zárt teremajtók előtt, mikor megláttam, hogy az egyik kilincs nehézkesen nyikorogva elfordul.
Furcsa, hogy az előbb még társaságra vágytam, mert rögtön bebújtam az első sötét sarokba, amit a legközelebb találtam. Vártam néhány pillanatig, de mivel se surrogást, lépteket, igazából csak fojtott hangokat hallottan, elődugtam az orromat. Az ajtó résnyire nyitva volt, a kilincs továbbra is lenyomva, valaki támaszkodott rajta belülről. Közelebb osontam, hogy halljam, egyáltalán kik diskurálnak ilyen nagy titokban.
Meg is lepődtem mikor meghallottam Lily sóvárgástól tömény, nehezen érthető suttogását, mintha a szavak összeszorított fogai közül szűrődtek volna ki.
- Kérlek, James. Annyira szeretném…
- Ohh. – Potter lemondóan sóhajtott. - Drágaságom, nem lehet.
- Kérlek… Tudom, hogy te is akarod. Látom a szemeden… - Én meg láttam magam előtt Lilyt, a csillogó, lelkes tekintetét, aminek persze Potter tud a legkevésbé ellenállni… na de ezt azért mégse kéne… - Merlinre, tudni akarom mekkora! – Hogy mi?!
- Számít ez, Lil? – Nyögte Potter, a kilincs normálállapotba került, az ajtót viszont egyikük sem csukta be.
- Ezt most komolyan kérdezed?
- Ne csináld már, Lil! – Istenem, de jó lenne most látni Jamest… a kétségbeesett, esdeklő pillantását… Merlinre… - Majd, ha… Majd szünetben, rendben? Ha majd átjössz hozzánk, vagy… - Nyelt egy nagyot. - Én hozzátok. Itt ne. És ha meghallanak?
- Miért, szoktál nyihogni, vagy valami? – Nyihogni? Hogy… Nyihogni?
- Az nem nyihogás… - duzzogta James, és beljebb húzta kicsit az ajtót. Ne! Ne! NE! Be Ne Csukd!
- Ígérem, én sem sikoltozok… - rebegte a lány, és én már majdnem sírtam: Pontosan nem láttam tisztán, miért is akarok bőgni. De már a mezsgyén álltam. Az én kis Lilym felnőtt… Brühühü…!
- Na jó, figyelj. Megmutatom, de nem most. Gyere fél nyolckor a Csillagvizsgálóhoz. Ott vannak székek, ha esetleg… le… – beszívta a levegőt. - … kellene… - krákogott egyet. - … ülnöd – nyögött, és a szusz kiáramlott (szerintem a fülén, a hangból ítélve).
- Wííííííí! Köszönöm, James! Ez fontos nekem… Köszönöm! – Cupp. Hmmm. Ajtócsapódás. Lábdobogás. Valaki az ajtónak esett, és bepasszírozott a fal, és a nyílászáró közé. Még sóhajtott egy „Hmmm”-öt, és elindult a másik irányba, szerencsémre megfeledkezve a terem visszazárásáról.
10 perc is eltelhetett, mire összegyűjtöttem annyi lelkierőt, hogy arrébb toljam az (érzésem szerint) vasbetonból faragott, vassal kivert, sacc per kb. tíz mázsás zárásnyitót, és ki is szabaduljak mögüle. Vizet! Vizet! Úgy értem… ÚrMerlin! E párbeszéd hallgatása is, ennyire felkent a falra (szó szerint). Szóval: Whiskyt! Whiskyt!
*
Dióhéjban: Cseppet sem lepett meg, hogy egyedül vagyok a szobánkban. Lily-t, KÖHÖM, tudjuk hol volt, vagyis azt tudjuk, hol volt azelőtt, ahol most volt… ja és persze, Leát is tudjuk. Mindegy, a lényeg, hogy jó sokáig egyedül lehettem.
Emlékeim szerint nem először vettem elő ebben a tanévben apu kotyvalékát. A szurokszerű, mégis könnyeden és légiesen gomolygó folyadék ígéretesen füstölni kezdett, ahogyan kivettem a parafa dugót az üvegcséből. Előkészítettem egy üvegnyi piát, aztán amilyen hirtelen csak tudtam, lehajtottam a hűvösen síkos, aztán a nyelőcsőben átváltozva szárazon lángoló (annyira emlékeztetett valamire… mire is?) bájitalt. Az apró flaska még apróbb darabokra pattogott szét, ahogyan a földre esett. Whisky után kaptam, és lenyeltem négy nagy kortyot. Máris jobb…
Az ágyamra huppantam, két könyökömre támaszkodva, lentről néztem felfelé az ablakra. Az ég olyan fehér volt, mint a táj, már hosszú napok óta. Mintha azt is hó borítottam volna… Máskor talán jó lett volna hosszan azt bámulni, de most más érdekelt. Markomba gyűjtöttem a hajam, hogy egy szálat se lássak belőle, a fürdőbe mentem. Útközben, csak hogy ne legyek egyedül odabent, szabad kezemmel pálcám mellé markoltam a piásflaska nyakát is, és a nyitott ajtóból, még rá sem látva a tükörre - de azért szorosan lezárt szemekkel, fehérneműre vetkőztem.
- Facio vis vires fumo! – Egy újabb sikeresen összeszerkesztett varázsige… A tükröt pára lepte el, hogy még körvonalak sem látszódtak benne. Büszke voltam magamra. Most már elé mertem lépni, de még mindig csukott szemmel, hogy nehogy egy tincs előre szökjön vagy valami, és még meglássam, idő előtt. Szóval, jól meghúztam a szeszes üveget, és ahogyan voltam, beálltam a zuhany alá. Ez már kellett!
Háromszor-négyszer átmostam a hajam, tőtől, szálvégig, tök érdemtelenül, de azért jól esett. A végére a whiskym olyan volt, mintha valami útszéli lebujban vettem volna (a háromnegyede víz volt), ezért aztán, azt a maradék negyedet feláldozva, könnyeket hullajtva vele együtt, a lefolyóba engedtem. Kiléptem a járólapra, a törülközőbe temettem az arcomat, és vártam, hogy valamit érezzek. Tudtam, hogy már készen van, és tudtam, hogy ez mivel jár, és mégsem jött semmi eufórikus… Csalódtam volna? Sajnos nem. Tudtam, hogy ez lesz, de… Talán úgy gondoltam, így majd könnyebb lesz. Bármi, akármi, egy apró dolog is elég lett volna, de biztosra vettem, hogy az ilyen apró dolgok elkerülnek majd.
- Ventus Ictus! – suttogtam, mire a tükör újra tiszta lett… és én végre láthattam magamat… Ajjaj!
*
Imádtam volna, Merlinre! Még jól is állt. A fekete ment a szemem színéhez… Egyetlen dolog volt, ami rohadtul zavart, és ami nem nézhetett volna ki rohadtabbul… A szemöldököm. Mert hogy, igaz nem volt valami busás, de az a kevés is… fehér maradt!
Miután írtam egy szívből szóló levelet hőn szeretett édesnemzőmnek, és el is küldtem egy sebtében a farktollánál fogva elkapott bagollyal, elindultam megkeresni vágyaim netovábbját, hogy láthassa, milyen furfangos is vagyok (bizonyos tényezőket leszámítva). A klubhelyiség még mindig üres volt, de azért leültem néhány percre, csak hogy ne keltsek gyanút, ha valaki mégis felfigyelne rám. Próbáltam fekete tincseimet az arcomba igazgatni, hogy a rajtam maradt fehér takarásban legyen, és végül is felmentem a fiúkhoz. Majdnem az összes ajtó zárva volt, de engem csak egy bizonyos nyílászáró érdekelt. Az pedig, ahogyan finoman ráfontam ujjaimat a kilincsre, halkan kinyílt. Elmosolyodtam, és amilyen csendben csak tudtam, besurrantam a lehető legkisebb résen.
Lupin ágyán kupacokban hevertek a könyvek; James hédere úgy nézett ki, mint amin akrobatikusan nagy ugrásokkal járó mozdulatokat végzett /végeztek valaki/valakik…; Peter még mindig otthon volt; Black takarója pedig háromnegyed részt a földre lógott, a párna apró gombóccá lett gyűrve az ágy végében. A fürdő felől halvány fény áradt egy apró körívben a szoba padlójára, fura, gurgulázó neszek szűrődtek ki, gurgulázás, aztán krákogás, köpködések, végül valaki nagy levegőt vett, fújt egy hosszút, majd a meztelen talpak jellegzetesen puha hangja, egyre közelebbről.
Félmeztelen volt. Még keskeny csípőjének halványan kecses vonala is kilátszott a farmerből, ami kellően feszesen simult a combjaira, és lógott rá meztelen, sápadt lábfejeire. Törülközőt tartott a két kezében, arcába szorította, aztán mély levegőt vett, és hátra simította fekete, nedvesen hullámzó tincseire. Csak akkor vett észre.
Megtorpant, de a mozdulatot még befejezte, és én végigbámulhattam, ahogyan bőre alatt megmozdulnak, megfeszülnek, majd kisimulnak az izmok, karjait a vállai fölé húzta, aztán kiengedte ujjai közül a törülközőt. Még mindig csak állt, és az arcomat fürkészte.
- Hát te meg mit műveltél? – Nem ez volt az első alaklom, hogy nem érdekeltem, de ez volt az első a sok közül, amire nem számítottam. És, ami nem tetszett.
- Hát… Nem érdekel a véleményed, csak azért jöttem, hogy… elkérjem Remustól a… - Gyorsan az ágyra pillantottam, és periférikus látásomat bevetve próbáltam fejel lefelé elolvasni legalább az egyik könyv címét. Nem sikerült. Feladtam. – Szóval, Remus nincs itt? Megyek, és megkeresem. – Amilyen gyorsan csak tudtam, kiszaladtam a szobából, vissza a sajátomba, annak is a lehető legeldugottabb helyére, vagyis a takaróm alá. Ennél jobb rejtőző helyet nem nagyon ismertem…
*
Nos, azt hiszem, a takaró nem rejtett el eléggé, ugyanis Lily amazonosat visítva rám vetődött, és úgy vigyorgott, mint akit megbűvöltek. A kis perverz… A negyed óra, mialatt kihámozott dunyhám alól, elég volt arra, hogy biztosra tudjam, én is a Csillagvizsgálónál leszek ma este.
De… mérföldes vigyor rögtön átmaterializálódott a könnyeitől nedvesen csillámló ösvényekkel szabdalt arcára, mikor meglátta a hajamat. És mikor zokogva a nyakamba mászott, én is elsírtam magam (remélem Malfoy azért nem így fog reagálni…)…
Délután, akit csak tudtam, elkerültem. ÉS, ezt leszámítva ez a délután rohadtul szokatlan jeleneteket szült, ugyanis:
1) Blacket – sokak legalábbis így állították, megjegyzem nem tekintettem őket megbízható forrásnak, ismerve a jelenet főszereplőjét – a könyvtárban látták, méghozzá a bájital tanórákhoz szükséges tankönyvek polcainál… (Nos, ezek után mondja valaki, hogy ez nem hihetetlen.)
2) Potter minden adódó alkalommal elrejtőzött Lily elől, amikor csak szembekerültek a folyosón, az ebédlőben, a portrélyuknál, etc… (nem is tudtam, hogy Potter ennyire… hmmm… prűd)
Merlinre, tudom, hogy görénység, de már mindkét oldalról lyukas volt az oldalam a nyolc óra miatt! Szerintem jobban izgultam, mint Potter… Igaz, hogy nem terveztem semmi közbelépést, vagy ilyesmit (maximum, ha Lily erőszakhoz folyamodik, szegény passzív James- szel szemben), de úgy éreztem, egyszerűen nem hagyhatom ki! Ezért aztán szereztem jó sok kaját, meg piát is, és kéznél volt nyolc órára egy olyan nyikorgós két rúdból összeállított, vászonnal bevont sámli szerű izé is, amit a muglik használtak, amikor nagyon unatkoztak, és kimentek a tópartra horgászni(?)… Így indultam fel kb. öt perccel nyolc óra előtt a Csillagvizsgáló felé, zsolozsmázva, hogy már mindketten ott legyenek, és hogy senki se vegyen észre közben.
*
Szóval, nem vettek észre. Sőt! Én vettem észre valami olyat, amit azt hiszem nem kellett volna… Black előttem fél perccel nyitott be a tanterem ajtaján. Apaaaa! A sarokba rogytam, némán fuldokolva öntöttem magamba a whiskyt, és közben olyan képsorokat játszottam le a szemeim előtt, amiket nagyon megbántam, miután fel is fogtam, mi történik rajtuk. Az még oké, hogy Potter és Lily. De hogy Black is?! Főleg, Lilyvel?! Az égre esküszöm, ha csak Potterről és Blackről lett volna szó, nem kaptam volna fel ennyire a vizet, de így Lilyvel… Sőt, hogy az egész helyzetet Lily erőszakolta ki. Igaz, ott még csak kettőjükről volt szó. És, mi van ha…? Ha Potter csőbe húzta? Nem, Black nem gerjed Lilyre. Basszus, ki ne gerjedne Lilyre?! De akkor is! Black nem menne bele egy trojkába. Ütközik az elveivel. Ugye?
Nem bírtam! Féltettem Lilyt (elsősorban), főleg ha a fiúk tényleg olyan perverzek, mint azt néhány pillanattal ezelőtt kiokoskodtam. Pottert (őt azért annyira nem, de hát mégis), mert Lily nagyon eltántoríthatatlannak tűnt délelőtt, Potter pedig igencsak úgy csinált, mint én, amikor végignézem, hogy McGalagony elveszi az üres, kifényezett-hatszor átmosott, gondosan összegyűjtögetett díszwhiskys flaskáimat (szóval, el lehet képzelni); Blacket pedig… Na jó, őt egyáltalán nem féltettem semmitől sem (úgy őszintén, el tudja képzelni valaki, hogy Blacket esetleg kényszerítették, vagy megzsarolták, vagy… etc?!
Hallottam, hogy Lily kuncog, és… UramAtyám!
- Hű… Ugye megmérhetem? Tapmancs, hoztál vonalzót?
- Hoztam, de … - felröhögött. - … asszem nem lesz elég nagy. – Azt a rohadt! Lenyomtam a kilincset, de berontásomat megelőzte valami pufogás szerű, öklendezős, morgós hang, amitől megállt bennem az ütő. Lily felnyögött, Black felnyihogott (nagy szám… egy kutyától!). Bennem megállt az ütő. Kezem megdermedt a levegőben, de az ajtó a lehető leghangosabban nyikorogva kitárult, és minden fej – egy fekete, egy vörös és egy szarvas – felém fordult. Hogy mi?! Fekete, vörös és… He?!
Nos. Lily egy szarvas(!) felett térdelve, és a kezében tartott vonalzót az agancshoz illesztve hibernálódott. A szarvas Lily alatt fekve, fejét átlósan a lány combjához támasztva fagyott meg, és bámult engem hatalmas barna szemeivel. Black pedig karba font kézzel a falnak támaszkodott, laposüvegből kortyolgatott valamit, és úgy vizsgálgatott szemrésein keresztül, mint az ember a vacsoráját, vagy a boncolnivalót…
Én nyeltem egy nagyot, két percig még próbáltam befogadni és értelmezni a jelenetet, aztán hátat fordítottam a szereplőknek.
- Jóéjszakát! – Már csuktam volna be az ajtót, de eszembe jutott még valami. – Lily, majd akarom az eredményeket!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
