17. fejezet
Váratlan meglepetés

Lépcsőkön siettem egyre lejjebb és lejjebb. Mögöttem Kelly rohant, és kiabálva szólítgatott, hogy álljak már meg végre. A gyógyítók, akik mellett elhaladtunk, mérgesen néztek utánunk, de megállítani egyikük sem akart. Mondjuk, megértem őket, mivel elég félelmetes látványt nyújthattam, ahogy a kórházi köntösömben, pálcával a kezemben, elmebeteg tekintettel próbáltam kijutni az épületből. Valószínű, hogy azért nem jöttek utánam, mert úgy gondolták, hogy csak egy egyszerű családi veszekedés szem- és fültanúi lehetnek.
- Jess, légy szíves, állj meg! – kiáltotta, miközben az előcsarnokba értünk. Az ott várók ránk sem hederítettek, az információs pult mögött álló boszorkány pedig nem láthatott minket az előtte sorakozó hosszú sortól, így gond nélkül kijutottam az kórházból.
- Ne csináld ezt! Jessica, azonnal gyere vissza! – kiabált utánam Kelly az autóktól hangos utcán. Néhányan kíváncsian utánunk néztek, ugyanis nem lehettünk mindennapi látvány. Már a nővérem talárján megakadt az emberek szeme, de mikor észrevettek engem, kikerekedett szemmel siettek el a közelünkből.
- Melyik diliházból szöktél meg, kislány? – kiáltotta egy szembejövő, vigyorgó harmincas pasi, miközben végigmért.
Az elmúlt félóra alatt összegyűlt döbbenet és kétségbeesés most olyan szintű haraggá változott, hogy, ha Kelly nem fog le, és csavarja ki a pálcát a kezemből, én menten szétátkoztam volna, vagy ha az nem sikerül, akkor a pálcámmal szúrtam volna ki a szemét annak a baromnak.
A férfi ennek a kis közjátéknak köszönhetően hangos nevetésben tört ki, de szerencsére továbbment.
- Megőrültél? – sziszegte a képembe Kelly, és erősen megrázta a vállamat. – Majdnem rátámadtál egy muglira! Tudod, mit kapnál ezért? Minimum fél év Azkabant, és ott nem veszik figyelembe, hogy…
- Ne kezdj el prédikálni, mert egyáltalán nem érdekel! – üvöltöttem teljes hangerővel. A mellettem lévő kirakatot megvilágító lámpák fenyegetően szikrázni kezdtek. Gyorsan a Szent Mungó felé néztem. A gyógyítók még nem jöttek utánam, de éreztem, hogy már nincs sok időm addig, amíg keresni nem kezdenek. McGalagony és Mr Verlerd valószínűleg még mindig a döbbent Siriust próbálták magához téríteni, aki a gyógyító bejelentése után vagy öt percig némán és megrendülten ült a székében. Ennyi időbe telt nekem, hogy elhatározzam, mit fogok tenni, ezért gyorsan azt mondtam, hogy rosszul érzem magam, és kiszaladtam a kis irodából, de sajnos Kelly átlátott a szökési kísérletemen és utánam jött.
- Nézd, megértem, hogy kiborultál, de tudom, hogy mit érzel, tudom, hogy min…
- NEM ÉRDEKEL! – ordítottam, és ellöktem magam tőle. – Nekem terveim vannak. Voltak. Tovább akartam tanulni, auror lenni, aztán belépni a Főnix Rendjébe! És most mindennek vége, amit célnak kitűztem magam elé! Mindennek!
A nővérem döbbenten meredt rám, majd hirtelen lekevert egy hatalmas pofont.
- Ne mondj ilyet! – kiabált most már ő is. – Ez nem a világvége! Csak kicsit változtatnod kell a terveiden! Most nem az az első, hogy bejuss az aurorképzőbe, hanem…
- Tudom… tudom, csak… – suttogtam reménytelenül, és lerogytam az utca közepén a hideg földre. Már nem tudtam visszatartani a sírást, az első könnycseppek legördültek az arcomon. – félek.
- Elhiszem – Leguggolt mellém, és együtt érzőn átölelt. –, én is félek.
- Egyedül szeretnék maradni – mondtam, majd megtöröltem az arcomat és felálltam. – Muszáj ezen elgondolkoznom! Még nem fogtam fel teljesen.
- Rendben, visszamegyünk a Mungóba, ott majd lesz időd gondolkozni! – pattant fel Kelly, és erősen húzni kezdett a Purgall & Metel Ltd kirakata felé.
- Nem, ott van Sirius is, még nem akarok vele beszélni, még el kell döntenem, hogy mit fogok tenni – mondtam kissé kábán, és mielőtt megakadályozhatott volna, megpördültem a sarkamon.

- Hová a fenébe hoztál? – kérdezte mérgelődve, miután megérkeztünk, és szétnézett a lepusztult játszótéren. A nap lenyugvóban volt, így már csak kevesen voltak a kis parkban. Elindultam a kövezett úton, és leültem az egyik alacsony hintába.
- Hát nem emlékszel? – kérdeztem vissza meglepetten, és szétnéztem az ismerős környéken. – Otthon.
- Ez… te most… de miért? – kérdezte zavartan, és leült mellém.
- Ez jutott először eszembe – vontam meg a vállam, és meglöktem magam.
- Meddig akarsz itt lenni? – kérdezte a tájat kémlelve. – Sirius biztos aggódik.
- Na persze – húztam el a szám. – Inkább a házából dobálja ki a cuccaimat.
- Ugyan, ő nem olyan! – rázta a fejét Kelly. – Már biztos nagyon…
- Te nem hallottad azoknak a kis libáknak a hisztiit, akiket ejtett? – kérdeztem a szemébe nézve. – Nem egy barátnőjét előttem dobta ki, rezzenéstelen arccal…
- De az régen volt! – kelt a védelmére. – Azóta már teljesen megváltozott, megkomolyodott!
- Szeretném ezt hinni, de nem megy – mondtam halkan, a gondolataimba mélyedve. Kelly tovább magyarázott és bíztatott, de már egy kicsit sem figyeltem rá.

„– Nos, elismerem, hogy erre már sokkal előbb rá kellett volna jönnünk – mondta Mr Verlerd, borostás állát vakargatva. – Szokott ilyen történni, még ha nem is ekkora mértékben. Veled bizonyára azért történt másként, mivel már eleve nagyon le voltál gyengülve fizikailag és szellemileg is.
- Elmondaná végre, hogy mi a baja? – kérdezte Sirius felpattanva a székből. Még McGalagony figyelmeztető szemvillanására sem tudta lenyugtatni magát.
- Türelem, mindjárt elmondom – emelte fel a kezét a gyógyító –, de először is kérdezni szeretnék valamit öntől: milyen a kapcsolata Jessicával?
- Hogy-hogy milyen? – kérdezte értetlenkedve.
- Elég közeli – mondtam helyette ingerülten. – Miért, ez miért fontos?
- Nos a következő évek szempontjából eléggé.
- Évek? – suttogtam holtravált arccal. – Úristen, ugye nem, ugye nem…
- De igen.
- Csak néhány évem van hátra? - kérdeztem holtraváltan, elvékonyodott hanggal
- Mi? Nem, dehogy! Gyermeket vársz.

- Egyáltalán figyelsz rám?
- Hmm? Ja, nem.
- Látszik – morogta Kelly, és kiszállt a hintából. – Azt mondtam, hogy a ti helyzetetek egészen más, mint az enyém és Stevené.
- Tényleg? Mégis miben?
- Hát, ti ugye szeretitek egymást – mondta a tényeket, ami most már inkább csak feltételezés. Mármint, hogy még ezek után is szeret. – És együtt is laktok – Na persze, amíg ki nem tesz a házból. – Ezenkívül fogadok, hogy már megfordult a fejében, hogy milyen apuka válna belőle.
- Igen, biztosan, de én meg arra fogadok, hogy azokban a gondolatokban néhány évvel idősebb volt! – mondtam mérgesen.
- Öhm… mellékes apróság – legyintett –, lényeg, hogy ti ketten fogjátok felnevelni a babát, és nagyon jó szülei lesztek. A gyerek csak megerősíti a kapcsolatotokat.
- Kel, szeretném ezt hinni, de ez nem olyan, mint a könyvekben, nem feltétlenül lesz mindennek jó vége!
- Már-már idegesít a pesszimizmusod – morogta dühösen.
- Nem vagyok pesszimista – mondtam a földet bámulva –, csak letört. Most minden megváltozik.
- Te szereted a változást.
- Igen, de csak kis mennyiségben.
- Hát… – gondolkodott el Kelly – van kilenc hónapod, hogy megszokd! Vagyis már csak olyan hét.
- Hurrá.
- Hé, örülj, hogy én nem kezdek el neked prédikálni a fogamzásgátlásról! – csattant fel hirtelen, de ahogy felé fordultam, észrevettem, hogy magában mosolyog. – Most, hogy így belegondolok, akkor már te is terhes voltál, és a hányinger meg a szédülés nem csak szimpátiabetegség volt!
- Igen, erre már én is rájöttem.
- Egyébként már megfordult a fejemben, hogy talán te is… - mondta komolyan. – Ma, amikor odaadtam a mézbort. Eléggé gyanús volt.
- Szóval erről beszélgettél a nővérrel? – kérdeztem.
- Ühüm, és végül igazam is lett.
- És most te ennek nagyon örülsz – sóhajtottam.
- Nem mondhatnám. Én is félek, hogy mi lesz, és most már érted is aggódhatok. Utánozós majom – vigyorodott el, mire már csak megszokásból is rányújtottam a nyelvem.
Ez is a hely varázsa. Képes teljesen megnyugtatni és feledtetni a gondot, bármekkora bajban is legyek. Meg persze ide köt az a sok kedves gyerekkori emlék.
Régen anyuékkal sokszor eljártunk ide. Volt, hogy egész nap kinn voltunk a szabadban. Nem messze van egy piknikezésre alkalmas füves rét, mindig ott voltunk a szomszédokkal és az ismerősökkel. Emlékszem, mennyit játszottunk itt a mugli gyerekekkel. Persze mindig megígértették velünk, hogy rendesen viselkedünk, és nem mutogatjuk a varázserőnket.
Akkor még minden milyen könnyű és egyszerű volt. Legalábbis annak tűnt.
- Vissza kéne mennünk – hozta fel újra az ötletet Kelly.
- Rendben, menjünk – mondtam, és a legnagyobb meglepetésére elindultam a kis kapu felé. Elvégre is, ezt muszáj megbeszélni Siriusszal. Ő a gyerek apja, ha tetszik neki, ha nem! Aztán majd elválik, hogy mi lesz. Mindenesetre jobb lenne elmenni lakást keresni. Az örökségemből talán futja egy olcsó albérletre.

Hoppanálás után beletelt úgy két percbe, mire felfogtam, hogy nem a Mungó, hanem a Roxfort elé érkeztünk.
- Szerintem biztos azt gondolják, hogy ha megjön az eszed, akkor ide jössz vissza – adott választ Kelly a fel nem tett kérdésemre.
- Menjünk – húztam el a szám, és megindultam a kastély felé.

Kelly egészen felkísért a Griffendél-toronyig, hogy nehogy újra megszökhessek, és csak akkor ment le a pincébe, mikor becsukódott mögöttem a Kövér Dáma morgolódó portréja.
A klubhelyiségben a késői időpont ellenére ott volt egy kisebb csapat. Ráadásul olyan csapat, akikkel jelen pillanatban nem nagyon volt kedvem beszélni. Lily, Mariann, Claudia és Nora felvont szemöldökkel, kérdőn nézett rám. Különösebben most nem is ők érdekeltek. Körülnéztem, de más nem volt ott.
- Nincs itt – mondta Mariann, mintha kitalálta volna a gondolataimat. Elmondta, hogy mi a helyzet, aztán elment valahova Jamesszel és Peterrel.
Hát persze, hiszen holdtölte van. Gondolhattam volna. Attól neki még segítenie kell Remusnak.
Szó nélkül elindultam a hálótermek felé, de Claudia egy mozdulattal előttem termett.
- Ugye nem képzeled, hogy magyarázat nélkül elmész? – kérdezte csípőre tett kézzel.
- Fáradt vagyok – feleltem, és megpróbáltam kikerülni, de nem engedett. – Mit akarsz még hallani?
- Mindent – hangzott négy szájból a tömör válasz. – Hogy mégis hogyan történhetett?
- Komolyan azt szeretnéd, hogy szexuális felvilágosítást tartsak? – kérdeztem. – Nem tették ezt meg a szüleid jó pár évvel ezelőtt?
- Örülök, hogy ebben a helyzetben is tudsz viccelődni – húzta el a száját. – De én úgy tudtam, hogy a Roxforton van fogamzásgátló bűbáj. Vagy rosszul tudtam? – kérdezte egy kicsit idegesen.
- Nem, tényleg van – hangzott a megnyugtató válasz Lilytől. – Ebből következik, hogy nem a kastélyban történt a dolog. Igaz?
- Több, mint valószínű – bólintottam.
- Akkor? – kérdezték ismét egyszerre.
- Jaj, Merlinre, miért érdekel ennyire titeket? – kérdeztem ingerlékenyen. – Biztos otthon a karácsonyi szünetben.
- És ezért nem tudtad használni a varázserődet? – kérdezte Mariann.
- Jó, inkább üljünk le – sóhajtottam –, ez eltart egy darabig, meg egyébként is meg akarom várni Siriust.
- Tényleg, ő hová ment? – kérdezte Nora.
- Dolga van, de néhány óra múlva itt lesz. Szóval Mr Verlerd, a gyógyítóm azt mondta, hogy a varázserőcsökkenés a terhes nőknél sokszor előfordul, mivel a magzatnak még nincs ereje, így az anyától szívja el azt. Az én esetemben ez azért volt ilyen feltűnő, mert a gyógyítók szerint erősen le van gyengülve a szervezetem, ezért viselt meg ennyire. Most majd mindenféle gyógyszereket kell szednem meg bájitalokat innom, hogy minden helyreálljon, és a baba is fejlődni tudjon.
- Akkor megtartod?
- Ühüm, nem akarom megölni, még ha tudom, hogy egyedül kell felnevelnem, akkor sem.
- Egyedül? – nézett Mariann döbbenten. – De hát Sirius… csak nem kidobott?
A lányok egy emberként hördültek fel a rosszallásukat kifejezve.
- Nem, még nem – mondtam gyorsan –, de nem hiszem, hogy sokáig fog tűrni. Nem az a fajta, aki ennyi idősen leköti magát. Azon is csodálkozok, hogy eddig együtt maradtunk!
- Ugyan, ne mondj ilyeneket!
Hát nem is szeretnék ilyeneket mondani, de muszáj. Igazából nem így érzek, tényleg reménykedek egy kicsit, hogy Sirius örül ennek a helyzetnek, és már azon gondolkozik, hogy mit alakítson át gyerekszobává. De ennek az esélye tényleg nagyon kicsi, mondhatni a nullával egyenlő.
- Ugye tudod, hogyha bármi történne, mi szívesen látunk – Ölelt át Lily, majd csatlakoztak hozzá a többiek is.
- Hozzánk is jöhetsz – mondta Claudia.
- És hozzánk is – bólogatott Mariann.
- Hát, én szerintem itt maradok a Roxfortban, ha Dumbledore professzor megengedi, de a nyárra biztos jöhetsz te is, legalább nem leszek egyedül – mosolygott Nora.
Így beszélgettünk még hosszú órákig, amíg Siriust vártam. Már azon is gondolkoztunk, hogy milyen nevet adjunk a babának, ha lány lesz és milyet, ha fiú.

Egyszer csak olyan három óra körül halk beszélgetést és a Dáma morgását hallottuk kívülről. Néhány másodperccel később a Tekergők három tagja esett be a klubhelységbe. James Siriust támogatta, aki a fáradtságtól már alig tudott járni, de ahogy közelebb értek, észrevettem az arcán lévő hatalmas, mély, véres karmolást.
- Szentséges ég, mi történt? – kérdezte Lily elszörnyedve, és közelebb ment, hogy megvizsgálja félájult barátomat. A fiúk megtorpantak a kandalló előtt, nem számítottak fogadtatásra.
- Semmi gond! – mondta James sietve, és megpróbálta úgy fordítani Siriust, hogy a lányok ne lássák a sérülését. Csak le akartunk szökni Roxmortsba, és megbotlott egy gyökérben.
Sirius egyetértően nyögött egyet, mire Peter óvatosan ledobta egy kanapéra.
- Egy gyökérben? – nézett James szemébe Lily most-komolyan-hülyének-nézel? tekintettel.
- Igen – bólogatott ártatlanul. – Nagyon sötét volt, és nem vette észre. Nézd, Lily, ha meg akarsz büntetni minket, megértem, és azt mondom, hogy jól is teszed…
- És hol vannak a cuccok? – szakította félbe.
- Milyen cuccok? – kérdezte értetlenkedve James.
- Azt mondtad, hogy Roxmortsba mentetek, nem? – kérdezte élesen.
- Igen… de végül nem jutottunk el odáig – válaszolta rövid gondolkodás után –, mert…
- Mert Sirius megsérült?
- Pontosan – vigyorodott el a fiú.
- És több, mint négy órába telt, amíg idáig elhoztátok?
- Öö… igen, mert… nagyon nehéz volt! Igaz, Féregfark?
Peter egyetértően bólogatott. – Ha nem hiszed el, emeld meg!
- Bocs, most inkább nem – húzta el a száját Lily. – Figyeljetek, nem tudom, hogy hol jártatok, de azt elmondom, hogy ennek nem lesz jó vége! Vegyetek példát Remusról, neki mindig van annyi esze, hogy kimaradjon ezekből a hülyeségekből! Most is biztos a vizsgákra tanul, nektek is ezt kéne tennetek!
- Persze – morogta James –, biztos.
- Remélem, tanultatok ebből az esetből – nézett rájuk olyan szigorúan, hogy szinte még én is majdnem vigyázzba vágtam magam.
- Igen, Lily! – mondta kórusban Peter és James.
- Ühüm – morogta Sirius, mikor barátnőm rá is vetett egy éles pillantást.
- Most pedig hadd nézzem azt a sérülést! – sóhajtotta. – Hátha tudok vele valamit kezdeni, de azért jobb lenne majd Madam Pomfreynek is megmutatni!
- Menjetek csak, majd inkább én – mondtam, mire Lily, aki bizonyára teljesen elfelejtette, hogy mi is itt vagyunk, nagy szemeket meresztett ránk.
- Biztos? – kérdezte kételkedve.
- Persze-persze, menjetek csak – intettem nekik.
- Hát jó, ha ezt akarod – vonta meg a vállát. – Szorítunk – suttogta a fülembe.
A lányok biztatóan rám mosolyogtak, majd csendesen felmentek a hálóterembe. Miután a fiúk is hátba veregették Siriust, kettesben maradtunk.
- És, hogy történt? – kérdeztem, miközben, megpróbáltam kitörölgetni a vért az arcából.
- Hát az igaz, hogy Roxmortsba mentünk – köhögte. – Remus kicsit dühösebb volt a megszokottnál, aztán kicsit elgondolkodtam, és a következő pillanatban elszabadult és nekem rontott. James utánament, aztán inkább visszavittük a Szellemszállásra, és ott vártuk meg, amíg visszaváltozik.
- Értem – mondtam, miközben valami alkoholt próbáltam keresni az asztalok között, hogy kitisztíthassam a sebét. Végül aztán ráakadtam egy kevéske Lángnyelv whiskyre valamelyik üveg alján. – Vigyázz ez egy kicsit csípni fog – figyelmeztettem, majd egy levágott iskolai ingdarabbal tisztítgatni kezdtem a sérülést.
- És mikor leszel hajlandó beszélni róla? – kérdezte a fogát összeszorítva.
- Miről? – kérdeztem vissza. Próbáltam teljes erőmmel az ellátásra koncentrálni.
- Jess, nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna! – mondta ingerülten. – Terhes vagy, és én vagyok a gyerek apja!
- Tudom, és nézd, én megértem és elfogadom a döntést. Csak annyit kérnék, hogy addig hadd maradjak, amíg nem találok egy saját lakást, utána eltűnök, és soha többé nem kell találkoznunk – hadartam el egy szuszra az egészet.
- Mi van?! – kérdezte hitetlenkedve, és elkapta a homlokát tisztító kezem. – Te tényleg ezt akarod? – kérdezte dühösen a csuklómat szorítva. – Azt akarod, hogy kiszálljak az életetekből? Hogy felejtsük el az egészet?
- Én…
- És mit akarsz mondani majd a gyereknek, ha felnő és megkérdezi, hogy ki az apja? – kérdezte villámló szemekkel. – Azt, hogy egyszer régen teherbe ejtett, de túl büszke voltál és mindenáron segítség nélkül akartad felnevelni?
- Én, nem…
- Mert ezt nem hagyom! – csattant fel dühösen. – Az a gyerek az én gyerekem is – bökött a hasamra –, és részt akarok venni a nevelésében! Tudom, hogy nem vagyok az az apatípus, de meg tudok komolyodni!
- Értem, én nem is… csak gondoltam, te nem…
- Hogy nem akarom a babát? – kérdezte meghökkenve, majd hirtelen kiült az arcára a megvilágosodás. – Szóval azt feltételezted, hogy ki akarlak dobni, igaz? – emelte fel a hangját, és dühösen felpattant a székről. – Komolyan ezt feltételezted rólam? Hogy képes lennék kidobni, hogy boldogulj, ahogy akarsz? Mit gondolsz te, mi ez köztünk? – kérdezte ingerülten. – Egy futó kapcsolat vagy egy jó szórakozás? Hát nem – csapott az asztalra –, én mindig is komolyan gondoltam! Úgy éreztem, hogy ennek lehet folytatása, hogy lehet közös jövőnk, de látom, hogy te másképp gondoltad!

Én az egész kirohanást megszeppenve hallgattam végig. Még sose láttam ennyire kikelni magából Siriust. Ilyen dühvel még sose beszélt, főleg nem velem. És most úgy nézett rám, mint akiben mélységesen csalódott, akit teljesen félreismert.
Én is valahogy így néztem rá, csak gyűlölet és csalódás nélkül. Tényleg ennyire megváltozott volna? Ennyire megkomolyodott volna egyetlen év alatt? Hiszen tavaly még úgy menekült mindenféle kötelezettség elől, mintha legalábbis az életéért küzdene! Most meg rólam gondolja azt, hogy én csak szórakozni akartam?
- Nem… valahol mélyen én mindig is reménykedtem benne, hogy valami komolyabb van köztünk – mondtam remegő hangon Sirius szemébe nézve –, és örülök, hogy te is így látod, de mit gondolsz meddig lesz ez így? Nem egyszerű felnevelni egy gyereket, és jól felnevelni még nehezebb. Én nem fogok kihátrálni… nem hátrálhatok ki, de arra sincs szükségem, hogy egyszer csak te gondold meg magad! Az még rosszabb lenne, mintha most dobnál ki!
- De nem akarlak kidobni, értsd már meg! Én szeretlek!
- Tudom – nevettem fel kínomban már a könnyeimmel küszködve –, én is, de...
- Mit de? – kérdezett vissza értetlenkedve. – Mi van még? Én szeretlek, te szeretsz, van egy házunk, lesz egy gyerekünk, mit akarsz még? Nem is kérdés, hogy együtt fogjuk felnevelni! És nem azért, mert így kell tennünk! Mit akarsz még?
- Én… nem tudom! – fakadtam ki kétségbeesetten. Most már semmit sem értettem, teljesen összezavarodtam. – Persze, ezt szeretném én is, hogy együtt neveljük fel, de nem tudom, hogy jó-e így! Az ég szerelmére, Sirius, hiszen még magunkról sem tudunk gondoskodni, nem hogy egy gyerekről! Még főzni sem tudunk! – Most már nem tudtam megállítani, a könnycseppek egymással versengve gördültek le az arcomon. Sirius gyorsan magához ölelt, hogy megnyugtasson, de ezzel nem ért el semmit.
- Ugyan – mondta halkan –, remekül főzöl.
- De még egy pirítóst se tudok normálisan megsütni – szipogtam az arcom a vállába fúrva. – Még azt is odaégetem.
- Majd belejössz – simogatta a hátam –, ahogy az anyaságba is bele fogsz jönni.
- Gondolod? – kérdeztem halkan a szemébe nézve.
- Tudom – mosolyodott el, és adott egy apró puszit az ajkaimra. – Tudod, mire gondoltam?
- Mmm?
- Ha már úgyis jön a baba…
- Igen?
- És sikerült letisztáznunk, hogy mihez kezdünk…
- Akkor?
- Akkor arra gondoltam, hogy mivel már egy ideje úgyis együtt lakunk, mondhatni élettársak vagyunk, nem?
- Aha, mondhatni – bólintottam elgondolkozva.
- És arra gondoltam, hogy akkor már miért ne hitelesíthetnénk?
- He? – néztem rá teljes értetlenséggel.
- Ó, a francba is, arra utalok, hogy gyere hozzám feleségül!
- Mi van!? – Ijedtemben elengedtem Siriust, aminek következtében sikerül visszaesnem a fotelba.
- Mondom, gyere hozzám feleségül – mondta kicsit lassabban és tagolva, hogy én is felfoghassam, miközben letérdelt a fotel elé.
- Miért? – tettem fel az első legkevésbé értelmesebb kérdésemet, ami az eszembe jutott.
- Hogyhogy miért? - vonta fel a szemöldökét. – Most soroljam az indokokat?
- Öö… ne, tudom, miért, csak… te most komolyan megkérted a kezem?
- Igen – bólintott egy nagyot vigyorogva.
- Csak így spontán?
- Hát… tulajdonképpen már gondolkoztam rajta egy ideje – vakarta meg zavarában a fejét –, csak nem tudtam, hogy mi lenne a megfelelő alkalom.
- És, szerinted, ez lenne az?
- Aha – tért vissza az ismerős mosoly az arcára –, miért ne?
- Hát végül is igazad van – válaszoltam.
- És, mit mondasz?
- Mire?
- Jess, te most szórakozol velem? – csattant fel idegesen.
- Ja, hogy arra! Nem.
- Mi?
- Jaj, nem az nem! – kaptam észbe hirtelen. - Nem szórakozok! Az a nem. Igen.
- Most akkor igen vagy nem? – kérdezte egy cseppet türelmetlenül.
- Igen.
- Biztos? Utolsó választás – mondta mosolyogva.
- Igen. Igen! Igen! Igen! – kiáltottam boldogan, és a nyakába vetettem magam.
Ekkor a lépcsők felől hatalmas füttykoncert, tapsvihar és kiáltozás hallatszott, ami arról biztosított, hogy a Tekergők, a lányok és a fél Griffendél-ház minket választott esti műsornak. Kérdés, hogy melyik résznél jöttek le és, hogy mennyit tudnak!
- Gratulálunk, haver! – jött oda hozzánk James és Peter, majd jól hátba vágták szerencsétlen Siriust. – Akkor most vége a bulizós korszaknak? – kérdezte James. – Kivel fogok most menni csajokat felszedni? – sóhajtott színpadiasan, mire Lilytől és tőlem is kapott egy-egy fülest.
- Férjhez mész, férjhez mész! – kiáltozták a lányok körülöttem ugrálva, és sorra agyonölelgettek, hogy már alig kaptam levegőt.

- Hát, legalább most nem mondhatják, hogy eltitkoljuk előlük – mondtam néhány órával később a klubhelyiségben, mikor a többiek már tényleg elmentek lefeküdni.
- Igen – nevette Sirius, és átölelt, miközben a kandallóban lévő parazsakat néztük. – De most van körülbelül háromszáz fő, akiket biztosan meg kell hívnunk.
- Nem baj – vontam meg a vállam és adtam egy puszit az arcára. – Mindig is nagy esküvőt szerettem volna.
- De a babáról szerintem még ne szóljunk. Túl sok információ lenne az egyszerre.
- Igazad van – ásítottam –, jobb, ha várunk.
- Micsoda? – hallatszott egy nagyon ismerős, döbbent hang a hátunk mögül. Megfordultunk, és az elképedt Rob állt mögöttünk seprűvel a kezében. – Babát vársz?
- Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem felpattanva.
- Hé, edzés lesz hétkor – magyarázkodott –, de komolyan terhes vagy?
- Igen.
- Anyám – vigyorodott el –, így tuti, hogy Potter kidob a csapatból!
- Mintha az lenne a legnagyobb gondom! – morogtam. – Légy szíves, Rob, ne mondd el senkinek – kérleltem. – Csak még néhány hétig tartsd a szád!
- És miért is kéne ezt megtennem – kérdezte kaján vigyorral.
- Mert… mert megkértelek!
- Nem-nem, rossz válasz – csóválta a fejét. – De tudod mit? Van egy ajánlatom. Ha fiú lesz – mutatott a hasamra. –, rólam nevezitek el.
- Jó, csak ne mondd el!
- Rendben, na megyek, mert Potter agyongurkóz, ha késni merek! – nevette, és gyorsan elsietett
- Ugye nem… - kezdte Sirius óvatosan.
- Dehogy is – legyintettem. – Csak azt akartam, hogy hallgasson.
- Akkor jó – bólintott. – Gyere, menjünk le reggelizni. Utána pedig aludj egy nagyot, már biztos ki vagy merülve. Délután pedig elmegyünk McGalagonyhoz és megtudjuk, hogy hogyan tovább!
- Rendben – sóhajtottam, miközben a portrélyuk felé tartottunk. – De nem kéne neked is edzésen lenned?
- Ugyan – nevette –, James totál kiütötte magát. Éjszaka holdtölte volt, ráadásul hajnalban megivott vagy két üveggel mindenből, amit ennyi idő alatt fel tudott hozni. Ezek után csoda lenne, ha megtartaná az edzést. Gondolom, most épp Lilyvel józanodnak a Szükség Szobájában.
- Akkor meg miért nem szóltál neki?
- Hé, szinte megzsarolt! – védekezett. – Néhány óra múlva majd rájön, hogy elmaradt az edzés, addig meg hadd röpködjön! Ennyit csak érdemel!
Megálltam, és hirtelen a nyaka köré fontam a kezem, majd mélyen a szemébe néztem.
- Tudod, örülök, hogy együtt maradunk – mondtam, és adtam egy csókot a szájára.
- Én is örülök – mondta mosolyogva –, na meg kíváncsi vagyok, hogy milyen szülők leszünk!
- Na igen, arra én is – sóhajtottam. – De hát majd kiderül. Na menjünk reggelizni!
- Menjünk.