Regulus dühösen csörtetett lefelé a lépcsőn, de szerencsére nem szólt semmit, így nyugodtan gondolkodhattam a történtekről. Istenem… életem első csókja, egy poros padláson, félig kómás állapotban. És ott van Sirius… Gyorsan találnom kell neki egy lányt a Roxfortban, különben menthetetlenül beleszeretek, aminek nem hiszem, hogy túlzottan örülne.
Ahogy leértünk Alv, az öreg házimanó loholt felém. Megálltam, és Regulusszal mit sem törődve bevártam a manót.
- Kisasszony, az úrnő elutazott és most rám hagyta a kúria pénzügyeit is. Így már elküldtem a kisasszony fizetését a Gringottsba.
- Köszönöm, Alv – néztem ledöbbenve a sebesen távozó manó után.
Hm, a fizetés, nem is gondoltam rá, hogy fizetést is kapok, mindenesetre jól fog jönni. Hiába hagyott rám anya valamennyi pénzt, gondolnom kell a jövőmre is. De addig még lesz egy évem a Roxfort falai között. Már alig várom!
De addig is én a Black ház szobalánya vagyok, és jelen pillanatban Regulus elvárásainak kell megfelelnem, hacsak nem akarom magam az utcán találni.
- Mi a feladatom? – fordultam Regulus felé, mire ő egy sármosnak szánt mosolyt villantott fel, és közelebb lépett.
- Ugyan, Evelyn. Miért csinálod ezt? Nem érzed, hogy ez mindkettőnknek rossz?
- Nem értem, miről beszélsz – néztem rá tanácstalanul, és tényleg nem értettem mit akar.
- Nem érted, vagy nem akarod, drága Evelyn?
Nem volt időm válaszolni, ugyanis a hátunk mögött hangosan megnyikordult az egyik lépcsőfok, jelezvén, hogy Sirius elunta a poros könyvek társaságát, és hamarosan üdvözölhetjük köreinkben.
- Evelyn! – fogta meg hirtelen Regulus a kezemet. – Kérlek, adj nekem egy esélyt, csak egyetlenegyet. Adj nekünk egy esélyt.
Még mindig értetlenkedve néztem Regulusra. Nem értem. Milyen esélyt adjak neki? Miért nem tud békén hagyni?
- Evelyn, gyere velem. Bemutatlak a barátaimnak. – Ezzel a másik kezemet is megfogta, és mielőtt még válaszolhattam volna, halk pukkanás kíséretében dehoppanáltunk.
Nem tudom, hogy hova, nem tudom, hogy miért.

Egy fényes teremben ébredtem, egy kanapén feküdtem. Egyedül voltam. Megpróbáltam felülni, de ismét elfogott a hányinger.
Utálok hoppanálni. Igazság szerint nem is tudok, és a vizsgát sem tettem le, ugyanis nem sikerült a megadott helyre hoppanálnom, és akkor is ugyanúgy hányingerem lett, és kiadtam a reggelimet. Az egész osztály rajtam röhögött. Azóta nem is próbálkoztam vele.
Második próbálkozásra sikerült felülni úgy, hogy csak egy kicsit szédültem meg.
Felkeltem, hogy keressek valakit, aki meg tudja mondani, hol is vagyok. Merthogy ez nem a Black ház, az is biztos.
Találomra benyitottam az egyik helyiségbe, ahol egy velem egyidős szőke fiú olvasgatott. Jöttömre letette a könyvét, felállt, majd egy aprót meghajolt felém.
- Üdvözlöm kisasszony a Malfoy kúriában. Lucius Malfoy vagyok, ha pedig az információim helyesek, akkor kegyed Evelyn Colwa, Regulus Black barátnője.
- Hát ez így nem teljesen igaz – kezdtem megdöbbenve, de Lucius nem sokat törődött velem.
Kinyitott egy ajtót, majd gyengéden áttuszkolt egy nagyobb helyiségbe, ahol már többen is voltak.
- Evelyn, végre – lépett felém Regulus, majd megfogta a derekam és a többiekhez vezetett.
- O, Regulus, ő lenne az? – érdeklődött az egyik szőkeség, mintha ott sem lennék.
- Igen, Narcissa, kedves, ő az. Hadd mutassam be mindenkinek Evelyn Colwát.
- Megnyugtat, drágám, hogy még mindig jó az ízlésed – mért végig egy másik boszorkány tetőtől-talpig.
- Köszönöm, Rianna.
Regulus előzékenyen kihúzott nekem egy széket, én leültem, és kétségbeesetten néztem körül, hová is kerültem. Regulus barátai… Érdekes egy társaság, meg kell hagyni. Azt mondják, hogy barátok, mégis olyan kimérten, előírásosan viselkednek egymással, mintha teljesen idegenek lennének. Csak most döbbentem rá, mekkora hasadék tátong a két testvér között. Sirius és Regulus… Sirius barátai gyökeres ellentétei voltak ennek a sznob társaságnak. Ők felszabadultak voltak egymás társaságában, együtt nevettek, kiegészítették egymást. Mikor kivittek aranyhalként az udvarra, akkor is minden gátlás nélkül elterpeszkedtek a fa tövében, és egymás hegyén-hátán aludtak a legnagyobb egyetértésben.
Ezzel szemben Regulus „barátai” tartózkodóan viselkedtek egymással szemben, és kínosan ügyeltek arra, hogy tartsák a 3 lépés távolságot.
- A három hölgy pedig – jutottak el tudatomig Regulus szavai -, Narcissa, Beatrix és Andromeda Black, az unokatestvéreim.
Érdeklődve szemléltem a „hölgyeket”. Akaratomon kívül is Siriusszal való hasonlóságot kerestem bennük. Nem sok sikerrel… Egyedül Andromeda volt az, aki kedvesen mosolygott, határozottan kirítt a többiek közül. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de határozottan éreztem. Egy megérzés volt csupán, mindaddig, amíg a Beatrix nevezetű lány fel nem világosított kérdéseivel.
- Mond csak, Andromeda, még mindig tartod a kapcsolatot azzal a koszos muglival?
- Tedre gondolsz? Igen, még mindig szeretem őt, és miután befejeztem a Roxfortot, össze fogunk házasodni. – Ezzel dacosan testvére szemébe nézett.
Én már majdnem gratuláltam neki, de Beatrix rikácsoló hangja megelőzött.
- Hogy mit mondtál?! Össze fogsz házasodni azzal a koszos muglival? Ezért anyáék ki fognak tagadni!
- Nem igazán érdekel, Trixi.
- Már ezerszer megmondtam neked, hogy ne hívj Trixinek! – hisztizett tovább Beatrix.
- Én meg ezerszer megmondtam, hogy ne szólj bele az életembe!
Én meg ott ültem a vita kellős közepén, és nem tudtam, mit csináljak. Koszos kis mugli? Miért érzem úgy, hogy nagyon rossz helyre kerültem?
Hirtelen Beatrix fordult felém, én meg ijedtemben majdnem felsikítottam.
- És neked mi a véleményed róla?
- Mi… miről?
- Andromedáról, és arról a koszos kis mugliról.
Már éppen válaszoltam volna, hogy ha szeretik egymást, akkor teljesen mindegy, hogy mugli e, vagy sem, mikor Andromeda megállt testvére mellett, és fenyegetően ránézett.
- Trixi, hagyd békén a lányt!
- Ahogy parancsolod, nővérkém – mosolyodott el Beatrix gúnyosan, mire Andromeda is visszaült a székére.
- Mindenesetre – vette át a szót Lucius -, gondold meg Andromeda ezt a muglis dolgot. Vegyél példát a húgaidról. Beatrixnak is aranyvérű barátja van, Narcissanak itt vagyok én, szintén aranyvérű, gazdag. Regulus barátnője is kifogástalan, és még sorolhatnám. Jól gondold meg, a Nagyúrnak szövetségesekre van szüksége, és nem ellenségekre. Mi, aranyvérűek nem engedhetjük meg magunknak, hogy az aljnéppel keveredjünk. Nem veszíthetünk egy embert sem. Épp elég veszteség lehetett már a Black családnak Sirius, de meglásd Andromeda, hamarosan ő is rájön arra, hogy mi a helyes út. Ne kövesd őt, Andromeda, légy hű a véredhez.
Andromeda unott arccal hallgatta végig Lucius mondókáját, de nem hiszem, hogy mélyebb nyomokat hagyott volna benne. Viszont Lucius beszéde mindenképpen tanulságos volt, ugyanis kiderült számomra, hogy nagy bajban vagyok. Azt hiszik rólam, hogy aranyvérű vagyok!
Nos, ez azért lehetséges, mert én nem apám nevét viselem, hanem anyáét, aki valóban aranyvérű volt. De én nem vagyok az, hanem félvér.
Ezt a tényt viszont nem szándékoztam elmondani a díszes társaságnak, akik véleményem szerint nem örültek volna túlzottan a tényeknek.
Ebből következett még egy dolog, amit már a társalgásunk előtt is sejtettem. Nem akarom, hogy Regulus barátai, az én barátaim is legyenek…
Így egyetlen kiutam Andromeda maradt.
Kétségbeesetten néztem felé, és nagy meglepődésemre ő is engem nézett.
- Igazatok van – állt fel hirtelen Andromeda, mindenki legnagyobb meglepődésére -, és nagyon örülök Regulus, hogy nem követted el a bátyád hibáját. Ha megengeditek, szeretnél Evelynnel négyszemközt beszélni. – Ezzel fogtam magam, és megkönnyebbülten Andromeda után siettem.
Abba a helyiségbe vezetett, ahol felébredtem. Fáradtan ült le a kanapéra, és gyanakodva nézett rám.
- Tényleg Regulus barátnője vagy?
- Dehogy is – néztem rá, és nem sok kellett, hogy elbőgjem magam -, de fogalmam sincs, mibe keveredtem bele. Regulus egyszer csak rám szállt, és hiába próbáltam elkerülni, meg aztán ott volt Sirius is… - majd szép lassan elmondtam mindent Andromedának, kezdve anya halálától, a mai napig.
Elmondtam, hogy animágus vagyok, bár nem tudom hogyan, azt is elmondtam neki, hogy Sirius mennyire magányos, és egy barátnőt szeretne, egy olyan lányt, aki kitart mellette jóban, rosszban.
- Szegény, kicsi Sirius – sóhajtott.
- Kérlek, Andromeda, ne mond el neki, hogy animágus vagyok. Nem szeretném, ha tudná…
- Csak Meda.
- Hogyan?
- Barátoknak, csak Meda, az Andromeda túl előkelő – mosolygott rám barátságosan.
- Köszönöm – mosolyodtam el én is -, de nem tudom mit csináljak. Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam.
- Ugyan, ne is törődj vele. Előbb-utóbb úgyis kitagadtak volna. Teljesen mindegy, hogy most vagy az esküvőm után.
- Akkor mégis hozzámész Tedhez?
- Természetesen. Erről egy csapat aranyvérmániás sznob őrült sem tudna lebeszélni.
- Ennek örülök, akkor hogyan tovább?
- Először is visszaviszlek oda, ahová tartozol – mosolyodott el alattomosan.
- És az hol lenne? – néztem rá gyanakodva.
- Természetesen kicsi Sirius karjaiban…