Nik kérése lassabban akart teljesülni, mint ahogy szerette volna. Hiába volt már reggel, az idő csak éppen hogy vánszorgott. Álmosan tekintett ismét a nagyvilágra, ami egy szemben ülő Lilyből, egy mellette ülő harsányan vitázó Siriuszból és Jamesből, és egy a terem végében elhelyezkedő, a világra rá se hederítő Perselus Pitonból állt. Volt, aki még azóta se tette túl magát a tegnapi sérelmeken, lásd a balon Tapmancsot, akinek be nem állt a szája, hogy miképp végezhetne kellő kínhalál kíséretében Lumpsluckkal, McGalagonnyal, és Dumbledorral, akik ezt az egész párosítás dolgot kitalálták.

- De hogy, hogy és hogy! – ütötte az asztalt minden szóismétlésnél, ezzel imitálva amúgy is igazán jól kifejezett dühét. - Mégis mit gondolnak, hogy majd én leállok azzal a kis undorító féreg Malfoyjal bájitaltfőzni?! Ó persze, persze, nem mondtam még, hogy minden vágyam?! Épp, hogy elhúzott a drága jó Bellatrix, most meg ilyet sóznak a nyakamba!

- Tapmancs csitulj már egy kicsit, így is mindjárt szétrobban a fejem – nyögött fel fájdalmasan, szemből Remus. Az átlagosnál is nyúzottabbnak tűnt, és ezt csak tetézte a műsor, amit ő evésnek titulált, de ami nem volt több mint tejfröcskölés a magasból.

- Te csak hallgass, Holdsáp, akinek ilyen partnere van, az ne panaszkodjon – kelt barátja védelmére James. – Tudom ám, hogy megbűvölted a lapot, hogy őt kapd… Főleg ha még az éjszakád átandalgod a kiscsajjal, akkor már tényleg inkább meg se szólalj!

- Nem andalogtunk - válaszolt fáradtan a fiú -, csak…

- Igen tudom, csak azt csináltátok, amit nem akartok velünk megosztani – fújtatott bosszúsan Tapmancs. – De én tudom ám – magyarázta ezt már Jamesnek -, hogy nem olyan szentek ők, mint azt igyekeznek bizonyítani… Ki tudja, mik történnek velük, ha értjük egymást… Nik, te sem tudsz semmit?

- Mármint miről? – pislogott laposakat a lány.

- Hát tudod, róluk – mondta Sirius nagy titokzatosan, és alig észrevehetően Remus felé intett a fejével.

- Nincs kitől tudjak bármit is, kósza pletykákon kívül…

- Ó hát az kár. És a zöldszemű jól van? – kérdezte, követve a lány pillantását a fiatal tanár felé.

- Mi, hol? Ja, nem tudom. Nem beszéltem vele. De ti hova készültök?

- Hova, hova, sok a kérdés. – tért ki James, ahogy felállt.

- Meg a munka. Jössz Remus? – nézett le barátjára Sirius is, majd mindhárman távoztak, hogy még óra előtt belevessék magukat a bűbájtan rejtelmeibe, magukra hagyva a két lányt.

- Hogy vagy Lily? – nézett rá aggódó tekintettel Nik, aki még mindig nem akart ugyan közelebbi kapcsolatba kerülni a lánnyal, de a „mindenki anyja” szindrómája most is, mint mindig, feljebb kerekedett a ténynél, hogy valójába nem is jönnek ki egymással.

- Voltam már jobban is – reagált a másik, csöppet sötétebben az átlagnál.

- Miatta van? – ütötte tovább a vasat.

- Ki miatt lenne?

- Nem is tudom. Mondjuk Piton? Nekem úgy tűnt, hogy valami nem kóser újabban. Mintha bűntudatod lenne…

- Mit tudsz te?! Közölném, hogy ez a saját magánügyem, amit nem készülök megvitatni se veled, Miller, se mással! De ne aggódj, ha majd dilidokira lesz szükségem azon nyomban hozzád fordulok! Viszont, ha addig volnál szíves békében hagyni, azt nagyon megköszönném!

- Hogy mostanában mindenki milyen durci… - suttogta maga elé Nik, ahogy a kiviharzó Lilyt figyelte.

Valójában ez az egész dolog teljesen értelmetlen. Mire jó az neki, ha Evans és Piton között rendeződnek a dolgok? Hisz olyan mindegy, talán nem is kéne törődni ezzel az egésszel. Ha nem lenne ennyire anyáskodó. De így, nehéz lenne szembeszállni az egyik legerősebb tulajdonságával. Amellett meg, az emberek nem lehetnek haragban (leszámítva, ha róla van szó) a másikkal, mert attól csak rosszabb lesz. Ha problémáid vannak, azt beszéld meg, hátha meg lehet oldani. Mit hátha? Még szép, hogy meg lehet! Más nem, akkor túlesel rajta, maximum szenvedsz egy-két hétig, de aztán csak kihevered. Mert az élet sose áll le, még akkor se, ha épp most halt meg a fél családod, mint annak a szerencsétlennek, akiről a mai Próféta ír. Az, hogy ebbe egy kicsit besegít, éppen csak, hogy javít a dolgon. Mert az nem zavarba ejtő, ha segítséget fogadsz el egy iskolatársadtól, még akkor sem, ha az illetőt nem is szívleled annyira. Segítség pedig azért kell, mert senki sem tökéletes (bár egyes malfoy-fajok azt merik hinni), és mégis csak könnyebben mennek a dolgok, ha van valaki, aki rásegít. Pont, mint az aszpirin és a víz esete. Miért iszunk hozzá vizet? Hogy könnyebben lecsússzon a nyelőcsövünkön, s így hamarabb fejtse ki jótékony hatását (ami abból áll, hogy nagyjából három órán át nem fog fájni a fejed – csak azért, hátha valaki nem tudta). Tehát még ahhoz is kell segítség, hogy ne őrüljünk meg fejfájástól, és nem is sajnáljuk, hogy víz besegít. Vagy ott van még, a lyukba szorult ember esete. Ha nem lenne a vaj (amit két óra kitartó üvöltözés után a házmester csoszogó sebességgel hajlandó volt felhozni a szerencsétlennek), akkor hogy a csudába tudna onnan kicsúszni? S abban a pillanatban ismét nem törődsz, azzal, hogy a vaj valójába besegít, mert túlságosan vágja már az oldalad a drótkerítés, amit azért tettek fel, hogy ne legyenek olyan marhák, akik ki akarnak menni a tetőkre…

Akkor ugyan, mért ne játszhatna Nik vizet vagy a vajat, ami segít a gyógyszernek vagy a beszorult embernek – akarom mondani Lilynek – eljutni a gyomorba vagy kicsúszni a drótlyukból – vagyis megoldani a problémáit Perselusszal. Csak nem lehet olyan nagy ördöngösség…
 
***

A hálótermi vacak és ős öreg ébresztőóra szerint az idő lassan a fél hathoz közeledett. Bianca fáradtan vonszolta fel magát idáig, és már úgy is csak annyi ereje maradt, hogy hullafáradtan beessen az ágyába. A mai feladata az eddigieknél is jobban megviselte. Mikor anno év elején Dumbledore kérésére igent mondott, és elvállalta „eme megtisztelő, és a barátja feletti hűségének ékes bizonyítékát jelentő” munkát, azért nem gondolta, hogy majd alig pár hónap múlva 24 órás állóképességet igénylő feladatot kell elvégezni. Talán nem kellett volna elvállalni. Akkor még most is barátnők lennének Nikkel. Vagy lehet, hogy mégse… Lehet, hogy akkor már nem élne a szemközti ágyban halkan szuszogó lány. A lány, akinek… épp bájitalfőzési tehetségét kellene fitogtatni Piton mellett!

- Nik ébredj! – sietett oda hozzá Bianca, hogy aztán még a szuszt is kirázza szegény lányból, ezzel ösztökélve, hogy felkeljen, hisz már így is elkésett.

- Mi, mi van? – kérdezte két ásítás és nyújtózkodás között.

- Nézz az órára! – mutatott Bianca a rozzant tárgyra, mire Nik szemei kitágultak, és a következő pillanatban, már csak a porfelhő maradt utána, ahogy sprintelés közben felkavarta a levegőt.

***

Gondolhatta volna. Nem elég, hogy sokat fecseg, állandóan össze-vissza válaszolgat minden tanárnak és extra-idegesítően minden lében kanál, de még a pontosság fogalmát se ismeri. „Időben ott lenni, ahol elvárják”. Csak ennyit kért tőle, de úgy látszik ez is túl sok volt. Ugyan Perselus, hát mit vártál egy olyan embertől, aki Sirius Black után fut. Csak tudná, hogy mi az, amitől annak a kis – nem, inkább nagy – mamlasznak ilyen mértékű sikere van a roxforti lányoknál. Biztos az az elsődleges szempont, hogy egy bajkeverő barom. Ó, vagy ők ezt nem tudják…?

- Éppen ideje volt befutnod – közölte kurtán, amikor egy eléggé lihegő Miller nevezetű késő és már most idegesítést kiváltó egyén a térdeire támaszkodva pihegett, és – természetesen - a bocsánatkérés eddig semmilyen formáját nem vette igénybe. Micsoda átlagember…

- Ih… Ihgen, thudom, cshak… Elaludtham… - nyögte Nik, ahogy épp készült nem megfulladni. Azért meg kell jegyezni, a Griffendél toronyból a pincéig futni, nem egy rossz edzésterv.

- Tudod, mikor úgy értettem, hogy „nem kell csinálnod semmit, csak légy itt”, akkor nem feltétlen a testedből kiszakadó lelkedre gondoltam. Bár tény, hogy sokkalta kellemesebb társaság lett volna, lévén, hogy az nem tud beszélni.

Hatásszünet.

Még mindig.

Végre Perselusra emelte a tekintetét.

És semmi reakció…

Komolyan kiborít ez a lány – futott át a fiú agyán, úgyhogy – egyéb kellemetlenségek elkerülése végett - úgy döntött, tudomást se vesz róla, és visszafordult a felaprított hozzávalókhoz, meg az üsthöz. Épp bele akarta tenni a kockázott kígyószemet, amikor megakadt egy pillanatra a tekintete. Mintha valami megváltozott volna…

- A holdvirág szirmokat kihagytad – szólalt meg mögötte egy hang.
Az elején tudomást se akart venni Nik kijelentéséről, de mikor sokadikra se találta a felkockázott, darabolt és porított adalékok között a holdvirágot, nem kisebb bosszankodására a Bájitaltan szertár felé vette útját.

- Hagyd csak, segítek egy kicsit. Majd én hozom – reagált vidoran a mozdulatra a lány, Perselus viszont máshogy gondolta. Végén aztán azért rontják el a feladatot, mert Miller rossz virágot hozott…

- Nem, majd te maradsz, csak ne-nyúlj-semmihez – tagolta lassan, és eltűnt a másik terembe nyíló ajtó mögött.

Niknek se kellett több. Tudta, hogy Piton előbb öli meg magát, minthogy elfogadjon bármilyen nemű segítséget, nemhogy egy Griffendélesét. És ezt kegyetlenül ki is használta. Viszont, a fiú valószínűleg eléggé ismeri a járást a szertárban, úgyhogy jó lesz sietni. Amennyiben a kígyószem még nem oldódott fel teljesen – márpedig a nagyobb darabkák még ott rotyogtak a bájital tetején –, akkor csak gyorsan bele kell szórni a kockázott édesgyökeret, és táddá, már kész is az eget rengető Molotov-koktél

- Na, akkor két lépést hátra… - suttogta Nik, majd beleszórta a kockákat.

A pinceterem megremegett, a világ pedig egy pillanat alatt
elsötétült…