- De Madam Pomfrey, csak egy pillanatot kérek, esküszöm, csak ellenőrzöm, hogy minden rendben van, és már megyek is…

- Mr. Loom, talán nem bízik az ápolói munkámban?! – kérdezte méltatlanul a gyógyító.

- Hogyne bíznék, egyetlen röpke percet kértem csupán…

- Nincs az az isten, professzor úr, hogy én beengedjem! S most, ha kérhetem távozzon, mert a végén még idő előtt felébred Ms. Miller. Szeretném végezni a munkám. Ami odalent történt maradandó sérüléssel is járhatott volna, ha Mr. Piton nem hozza fel azonnal. Viszont, attól még, hogy stabilizálódott az állapota, nem fejeztem be a dolgom, szóval, legyen szíves…

- Akkor ő mér’ marad?! – kérdezett vissza szemtelenül Aaron, és csöppet se kedvesen a gyengélkedőben ülő, görnyedt hátú Pitonra mutatott.

- Mint mondtam, professzor, Mr. Piton hozta fel a kisasszonyt…

- Na és?! Én meg a tanára vagyok! Tudtommal nem tilthatnak ki, egyik helyiségből sem a Roxforton belül! – Aaron kétségbeesetten próbált bejutni, de mindhiába. Úgy tűnt a vénasszony hajthatatlan, és már kezdett is kijönni a sodrából.

- De ez az én részlegem, és az igazgató úr külön engedélyt adott a mindenek feletti döntéseimnek. Mr. Piton az egyedüli ember, aki Nik mellett maradhat, jöjjön vissza holnap, akkor talán fogadhat látogatókat. Jó éjszakát, Mr. Loom! – azzal becsapta az ajtót Aaron előtt, és hallani lehetett, ahogy kimondja a Colloportus varázsigét, majd eltávolodik az ajtótól.

Aaron – maga sem tudta miért – megsimogatta a nagy, és szebb időket is látott faajtót. Nem hagyhatja itt Niket, csak úgy, hogy még el se köszönt tőle… Dumbledore mindent kérhet, csak ezt nem. Amíg nem beszélt Nikkel, ő bizony nem megy sehova sem Biancával, sem mással.

Egyetlen megoldásként, az igazgató szoba felé vette útját. Hiper sebességgel érte el a szobrot, sietve kimondta a jelszót, és kettesével szedte a mozgó lépcsőfokokat. Egy gyors kopogás, vagy talán annyi se, s máris az igazgatóval szemben állt. Nem várt semmiféle kérdezősködésre, szimplán csak belekezdett.

- Nem megyek sehova!

- Mr. Loom, kérem üljön le, …

- Nem, nem, nem érti! Ha egyszer azt mondom, hogy nem megyek sehova, akkor az úgy is van! – Aaron olyan ideges volt, hogy fel-alá járkált a szobában. - Mondhat amit akar, egy-két nap nem oszt nem szoroz már! Felőlem ki is rúghat, de hogy ma nem megyek el, az fix!

- Mr Loom! Nyugodjon meg, és akkor átbeszélhetjük a problémát, mint felnőtt emberek! – emelte fel a hangját Dumbledore, mivel úgy tűnt, a fiatal tanár csak nem akarja befejezni.

- De… Jól van, leülök – válaszolt durcásan Aaron, és az egyik szék felé vette az irányt.

- Szóval maradni szeretne egy kicsit? Ám legyen… De cserébe teljesítenie kell nekem valamit.

- Bármit megteszek.

- Bármit? – kérdezett vissza enyhe hitetlenkedéssel a hangjában az igazgató. – Akkor gondolom nem nagy kérés, hogy adja a szavát, mielőtt igent mondok.

Aaront meglepte az öreg mágus furcsa hozzáállása. Nem tudta mire megy ki a játék, de per pillanat nem is nagyon érdekelte. Rögtön rábólintott.

- Legyen. Megígérem, hogy bármit kér, megteszem – nyújtotta a kezét Dumbledore felé, aki derűsen elfogadta azt. – És mit kéne tennem?

- Mr. Loom, én az ön helyébe máskor jobban meggondolnám, mit ígérek. Botor dolgot tett, viszont legalább most nem tud kibújni a segítségadás alól. Válaszolva, ugyanazt kérem, amit legutoljára elutasított.

- Hogy mi? – Aaron a másodperc töredéke alatt vette át a fal színét.
– De… Maga is tudja, hogy… nem fogok sikerrel járni – az utolsó szavakat már csak suttogva mondta ki, épp hogy hallható volt. Páni félelem járta át a testét, mintha csak a halálos ítéletét mondták volna ki. -  Nem várhatja el, hogy egy olyan küldetést próbáljak teljesíteni, amit nem érek fel mágikus energiával.

- Igenis, hogy felér! Csak bíznia kell magában…

- Bízni? Bízni?! Mégis mit gondol, hogy ha eléggé imádkozok Merlinhez, akkor majd segít rajtam, és nem halok meg két tucat halálfaló átkaitól?!

- Meg fog menekülni. Életében először van valami, amiért meg akar menekülni, ezért meg is fog. Majd meglátja, áprilisban – reagált keményem az igazgató, és most először elszánt csillogást lehetett látni a szemeiben. Végül még hozzátette: - Nem kérem, hogy higgye el, de idővel be fogja látni. Most pedig menjen, aludjon egy keveset reggelig.

***

A gyengélkedő ablakain át sütött be a hold fénye. Késő éjjelre járt már az idő, mégis Nik csak most kezdett ébredezni, mintha kora reggel lett volna. A kótyagosság hamar el is szállt, és rögvest megérezte a csodás mutatványa okozta sérüléseit: a feje furcsán nehéznek tűnt, sajgott mindene, és a jobb keze mintha nem a szabad levegőn lenne.  Egy kis mozzanat is elég volt, hogy rájöjjön, bizony be van kötve, de még úgy is pokolian fájt. Legalább a csuklójától egészen a könyökéig, kivétel az ujjai. Azokat is nehezen tudta fájdalom nélkül megmozdítani, és úgy tűnt, az érzékelésükből is jócskán vesztettek, mivel csak sokadikra fedezte fel, hogy valami van mellette. Épp csak a szélét érte el, és az ujjait is elég nehézkesen mozgatta, ezért csak tippelni tudott. Valamilyen anyag… Talán ruhadarab? Vagy valami csík… A hirtelen felismerés becsapódó villámként sújtotta.

- Ez… - suttogta bele az éjszakába, kikerekedő szemekkel. Igyekezett nagyon lassan felemelkedni egy kicsit, és a bal karjára támaszkodni, hogy lássa, valóban az történik-e ami az elmúlt egy másodpercben lejátszódott a fejében.

És tényleg. Semmi anyag vagy bármi más. Amit az elmúlt két percben cirógatott, az egy ébenfekete hajkorona volt. Méghozzá nem is akárkié. Úgy tűnt, az illető nem szenved az érzékelés hiányában – nem úgy, mint a beteg –, mert amint megmozdult a matrac alatta, már ébredezni is kezdett, hogy aztán a mozdulat közepén megdermedjen hosszúnak tűnő másodpercekig, mígnem az érzés abbamaradt.

- Jó reggelt, Perselus – köszönt feszélyezetten Nik. Enyhén furcsa helyzetbe kerültek hirtelen, amit nem nagyon tudtak kezelni. – Jó sokat ülhettél itt, hogy végül elbóbiskoltál.

- Egy keveset, igen – reagált a kérdezett, egy csöppnyi döbbenettel övezve, és igyekezett mindenfele nézni, csak Nikre nem.

- Csodálkozom, hogy a Madam nem küldött ki…

- Én is. Azt mondta, maradhatok, ha akarok. Pedig máskor mindenkit kitessékel. Még az asztronómiatanárt is elhessegette… Velem viszont nem is törődött – magyarázta inkább magának, semmint Niknek.

- De, mért maradtál? – a kérdésre Piton most először felemelte a fejét és Nikre nézett, kérdő tekintettel. – Úgy értem… a Madam azt mondta neked, hogy maradhatsz, ha akarsz. Akkor te… maradni akartál?

-  Figyelj Miller – válaszolt vontatottan Piton. – Ha nem játszom el a szomorú diáktárs szerepét, még a végén valaki azt meri hinni, hogy én csináltam veled valamit, és nem te követtél el öngyilkossági kísérletet önszántadból. Csak meg akarom kímélni magam egy sor kellemetlen kérdéstől, nem mintha nem lenne így is épp elég.

- Akkor akár most mehetsz is – váltott hűvös hangnemre Nik. – Amint látod jól vagyok, nem készülök hazudni senkinek veled kapcsolatban, úgyhogy nyugodtan levonulhatsz a vámpírfészkedbe. Nagyon kedves volt tőled, hogy itt maradtál, de már nincs szükség rád.

- További kellemes szórakozást, Nik - Piton halál nyugodtan felállt, és az ajtó felé indult, míg a lány befordult, és egy újabb adag alváshoz készülődött. Egyikük se vette észre a bűvös szót: Nik.

***

Felperzsel az egyedüllét. Mintha csak visszarepültem volna az időben. Mintha az az elhagyott kiskölyök lennék, aki három éve voltam. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy négy év sem telik bele, és meghalsz, hát nem hiszem el. De ugyan ki hinné? Ki merné elhinni tizenévesen, hogy már csak alig van az életéből? Mindenki úgy képzeli, hogy majd jó ötven-hatvan év múltán, fáradt öregemberként egyik éjszaka elalszik, s nem kel fel többé. Senki nem számol olyan lehetőségekkel, mint például, hogy elüt egy autó és már nem tudnak megmenti, vagy hogy eddig nem ismert furcsa kórt állapítanak meg, amiből még a varázslók sem tudnak kigyógyítani, és harminc évesen meg kell halnod. S ha már ezekre nem gondol az ég-egy- adta világon egy lélek sem, akkor kinek jutna eszébe, hogy majd egy idióta ígéret miatt eltervezetten, nem egészen pontosan 126 nap múlva Voldermort, Lestrange, Malfoy vagy netalántán maga Perselus Piton mondja ki rád a Halálos átkot?

Ha mardekáros lennék, valószínűleg már rég összecsomagoltam volna, és fittyet hányva az ígéreteimre olyan messze próbálnék kerülni Dumbledore-tól, a Roxforttól és legfőképpen Voldemorttól, amennyire csak lehetséges. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok az, és ahelyett, hogy élnék, fejjel rohanok a falnak. Ráadásul úgy teszem mindezt, hogy közben van valaki, akit soha nem akarok elveszíteni, soha nem akarok megbántani, és legfőképpen soha nem akarom, hogy miattam történjen valami vele. Ez az egyetlen ok, amiért még itt vagyok. Ha már én nem élhetem meg az aggastyánkort, nem akarom tőle is elvenni ezt a lehetőséget, vagy bárki mástól. Nem lehetek olyan önző, hogy sorsára hagyom a világot – ami jobb esetben is borzalmas kort fog megélni az elkövetkezőkben –, és a saját önzőségemet kiélve élek maximum még húsz évet, harcolva, de boldogan az ember mellett, akit szeretek.

A kérdés már csak annyi, hogy mit tegyek. Titkoljam el a világ elől? Tegyek úgy, mintha nem tudnám, hogy ez lesz az utolsó karácsonyom?

Niknek semmiképp se mondom el. Ez garantált. Úgyis csak meg akarna állítani, csak játszaná az anyám szerepét. Erre a gondolatra halvány mosoly fut át az arcomon, de rögtön le is lohad. Hiába, nincs most jó kedvem.

Bezzeg a diákok. Szép nap elé néznek, a nap már kidugta első sugarait a rejtekéből. Nekem is ezt kéne csinálnom? Mosolyogjak a világra? Ugyan Aaron, ha belegondolunk még jól is jártál. Hisz szökőév van, eggyel több napig élhetsz még ezen a csodás világon!

Hurrá, az irónia csak úgy csöpög belőle. Nem is rossz ötlet, ha felveszek pár unalmas, és tipikus öregemberi vonást, akkor talán majd többnek érzem a világon leélt koromat.

Egy biztos. A hegyi levegőt egy életre meg fogom utálni. Pedig csak pár nap lesz az egész. Meg aztán, oxigéndús levegőn jobb meghalni, vehetsz még egy utolsó, mély, tiszta lélegzetet, mielőtt az átok elér. Csak az a baj, hogy én nem az egészséges levegőt szeretem, hanem a nagyvárosit. Ami lehet kicsit autószagú, kicsit poros, de legalább érzed benne az életét. Érzed, hogy az a levegő, amit mindenki beszív, ha nevet, vagy ha épp sír, a levegő, amin átvágnak a különféle járgányok, a levegő, ami mindenki számára megszokott, és semmi különleges nincs benne. Én ezt a levegőt szeretem…

Ejha, most jut eszembe! Végrendeletet is kell csináltatnom. Csodás. Végül is minek, hisz csak egy ember van, akire hagyhatok bármit is. Meg ha belevesszük, hogy kevés dolgom van, leszámítva a londoni házat, akkor aztán pláne semmi értelme vesződni vele. Remélem azért tetszeni fog Niknek. Oké, nem nagy, nem is annyira fényűző, de egész otthonos, és el lehet lakni benne. Nik pedig pont az a fajta, aki az ilyet kedveli, és nem a hideg–de–elegáns kúriákat.
Na jó, most már tényleg elég a szomorkodásból. Műmosolyt fel, és lássuk, a vénasszony drága hajlandó-e beengedni végre, vagy rá kell törnöm az ajtót.