Az, hogy állítólag kigyógyultam gyógyíthatatlannak vélt betegségemből, olyan jó hatással volt a mindennapjaimra, mintha egyenesen a purgatóriumból jutottam volna vissza az életbe, mintegy új lehetőséget kapva a sorstól. Persze, azért nem ilyen egyszerű az ügy. Szép dolog, hogy kemény vérbajok csak úgy maguktól kialakulnak, aztán el is múlnak, de én, mint Lily Evans örökös szobatársa nem hittem a csodákban. Az még oké, hogy előjött ez a betegség. Én rátudtam arra, hogy Aidának is volt, és valószínűleg genetikai eredetű, de az ilyesmik nem múlnak el Csak Úgy. Körbenéztem az egyre üresedő Nagyteremben, és rájöttem, megint túl sokat agyalok. - Öt perc múlva kezdődik a bájitaltan – súgta Lily, majd megkarolta a cuccát, és kisietett az ebédlőből. Valójában örültem, hogy végre át tudom aludni az éjszakákat, és Siriusszal is helyreállt a kapcsolatunk. Ennek a pokolnak, ami az elmúlt pár hét volt, ez az egyetlen pozitívuma: Sirius újra olyan, mint régen. Szeret engem, érezteti is erősen, én pedig repesek, amiért ismét én testesítem meg a Roxfortba járó lányok ötven százalékának gyűlölt barátnő-ideálját. Bezzeg ha még azt is tudnák, hogy Sirius a vizsgák után össze akar költözni velem! - Tiszta idióta vagyok – közöltem magammal, majd belapátoltam az utolsó falat müzlit, és kisprinteltem a teremből. Regulust egyszerűen képtelen voltam fülön csípni azután a különös incidensünk után. Ha nagy ritkán megláttam őt a folyosón, legalább öt mardekáros legyeskedett körülötte, ha pedig véletlenül egyedül csellengett a könyvtár közelében, amint meglátott, elrohant. Különben nem is nagyon üldöztem őt, nem igazán volt rá időm. Vészesen közeledtek a RAVASZ vizsgák, és Lily állandósult pánikrohama tökéletesen átragadt először az érző lelkű Catre, róla rám, és hogy senki ne maradjon ki a jóból, addig piszkáltam Amyt, amíg belátta ő is, hogy kemény időszak vár ránk. Rögvest sírva is fakadt. Átváltoztatástan kellős közepén. Nos, mindent egybevetve egész átlagos napokat éltem. Ezt a nyugtató idillt csupán a folytonos bájitaltan különórák szakították meg, de azok nagyon. Piton kiállhatatlanabb volt, mint addig bármikor, én pedig úgy éreztem, mindent elfelejtettem, amit hét év alatt sikerült a fejembe passzíroznom azon az átkozott órán. Gyűlöltem az egészet, mert semmi értelmét nem láttam. Eddig is csak az volt a cél, hogy átmenjek belőle, de úgy tűnt, Piton a kiválóra hajt. Meg tudtam volna ölni. Nála jobban már csak Miss Prewitt dühített. Abban az átok viperában annyi tartás se volt, hogy nyíltan hívjon ki párbajra – amit én büszkén utasítottam volna vissza – vagy a szemembe mondja a véleményét! Esélyt sem adott rá, hogy a nyakát törjem! Nem. Ő némán koslatott Sirius után. Nem egyszer kaptam rajta, hogy az egész kviddics csapat füle hallatára szidalmazott engem, és részletesen fejtette ki Siriusnak, Jamesnek és Remusnak, hogy ők, mint aranyvérűek, okosabban is megválaszthatták volna a párjukat, mert már az is szégyen rájuk nézve, hogy egyáltalán szóba állnak olyan kis senkikkel, mint Lily, Cat vagy én. Oké, persze, ezeket a megmozdulásokat Sarah ritkán úszta meg ép bőrrel, hisz’ ha van valami, amire Remus is gondolkodás nélkül pálcát ránt, az épp az, ha Catet bántják, de amit ez a szőkeség a héten megengedett magának, az több volt, mint amennyit akár Lily türelme elbírt. Márpedig ha Lily Evans megorrol valakire, ott kő kövön nem marad. Cselekedtünk hát. Bár március legeleje volt, az a kellemes tavaszi idő, amikor még a tanulás is könnyebben megy, mint egyébként, a mi agyunk nem csupán az átváltoztatástan vagy a mágiatörténet tételeken járt. Míg körülöttünk úgy hullottak a kikészült hetedévesek, mint a legyek, és a gyengélkedő ajtaján már lassan egy hónapja ott lógott a „Megtelt” táblácska, rajtunk, a „kis senkiken” nem ütköztek ki az idegkimerülés jelei. Lily nem magolt, mint egy őrült. Amy, fogadott bajtársunk nem bőgött megállás nélkül. Cat, azaz Miss Lelkiismeret nem kapta elő félpercenként a jegyzeteit a táskája legmélyéről, és nem is vette üldözőbe Remust, hogy kérdezze ki, valahányszor meglátta őt a park másik végében, a fiúkkal. Mi tervet szőttünk. Bosszút forraltunk. Ölni akartunk. De legalábbis maradandó károsodást okozni. Sarah Prewitt ugyanis nem egy, de rögtön három nő büszkeségét sértette meg. A nők mind tudják, hogy nincs ennél nagyobb bűn a Földön. Hamarosan a férfiak is megtudják – a tizenegytől a tizenhét éves korosztályig mind, a Roxfortban. Teszünk róla. Lily megmondta. Nem hazudok, ha azt mondom, a merénylet-terv hamarosan fontosabbá vált számunkra, mint a RAVASZ vizsgák sikeres letétele. Jobbnál jobb ötletek jutottak eszünkbe, nem egyszer az éjszaka kellős közepén, de egyelőre képtelenek voltunk eldönteni, mivel alázhatnánk meg a leginkább Saraht. Amy javaslata a következő volt: az év utolsó napján, reggeli közben beröppenhetne pár bagoly, és a békésen étkező diákság nyakába hullajthatnák Sarah fehérneműit, egyéb dolgait. Ezt az ötletet hamar elvetettük, hiszen nem hódolókat akartunk szerezni annak a szégyentelennek, hanem sérüléseket. Cat terve ennyiből állt: négyen négyfelől, egyszerre küldjünk rá taroló átkot. Nekem rögtön elnyerte a tetszésemet, Amy a száját húzgálta, de azért belement ő is, csak Lily érezte túl agresszívnak a taroló átkot. - Az Adava Kedavra, az agresszív – morgott Kitty. Végül hosszas tanakodást és legalább egy heti szervezést követően, majdnem az egész kastély bevonásával készült el a végleges Bosszú. Meg kell hagyni, Lily kitett magáért. Rohangált, szervezkedett, beszélt, akivel beszélni kellett, és volt ereje Jamest is háttérbe szorítani erre az időre, csak hogy a nagy napon minden klappoljon. A baj csak az, hogy ez utóbbit tőlünk is elvárta, márpedig köztudott, hogy míg Remus csak-csak, addig Sirius egyáltalán nem egy toleráns jellem, türelem terén pedig egyik szóban forgó Tekergő sem bővelkedett. Baromira tudni akarták, miben sántikálunk – mi az, ami képes a vizsgaidőszak előtt elszakítani bennünket méteres paksamétáink, teleírt könyveink, javításra szoruló főzeteink (ha-ha) mellől. Fogadni mernék, ha kicsit későbbre, mondjuk májusra tűzzük ki a Bosszút, és nem március közepére, megérjük, hogy a Roxfort nagyjai, a Tekergők feladják saját külön útjaik járását, és a mieink után kezdjenek nyomozni. A saját két szememmel láthattam volna, hogy a fiúk minden lépésünket árgus szemmel figyelik, és minden egyes vécére szaladáskor a sarkunkban loholnak. Viszont mi lányok szintén türelmetlen népség vagyunk. A Bosszút nem májusra tűztük ki, mert mégis mire várjunk? Maradt az eredeti terv, maradt a március. Az a nap nagyobbat szólt, mint amekkorára terveztük. Mi petárdát akartunk robbantani, de atombomba lett belőle. Persze azért Sarah csak túlélte a dolgot… pedig nem sok hiányzott… Nem az volt az első látogatásunk az igazgatói irodában, de négyen együtt most álltunk a szőnyeg szélén először. Dumbledore professzort szintén első alkalommal láttuk dühösnek az alatt a hét év alatt, amíg a Roxfort padlóját koptattuk. És azt hiszem, még soha nem volt annyi szülőpár egy időben a kastélyban, mint március tizedikén, este hétkor. Amy még mindig azon erőlködött, hogy visszanyelje a fel-feltörő röhögést mellettem. Ha lehet ezt mondani, akkor ő volt az, akit a legkevésbé viselt meg a Bosszúnk végkimenetele. Itt van például Cat, aki a karját törte. Az én látásom csak percekkel hét előtt tért vissza, hála Madam Pomfreynek, aki még mindig ott tartott, hogy halálos beteg vagyok, és ez az átmeneti vakság az egyik súlyos tünete az amatisztnak. Lily úgy állt közöttünk, akár egy büszke lovag. Igaz, az összhatást némiképp rontotta, hogy ömlött a szeméből a könny, de ő nem vérzett, nem fájt, és nem röhögött. És egyáltalán nem bánta, amit tettünk. Mert mit is tettünk? Elégettük, felrobbantottuk, megmérgeztük, és porba aláztuk Sarah Prewittet. Majdnem. Még mielőtt a kínos csend közepette emlékezni kezdtem volna, nyikorogva kitárult az iroda ajtaja, és Madam Pomfrey lépett be rajta, kis betegét támogatva, aki mellesleg olyan elégedett arcot vágott, mintha máris nyélbe ütötte volna az esküvőjét Siriusszal. Az előzetes fegyelmi tárgyalás rövid volt és lényegretörő. Először az igazgató tartott kiselőadást arról, mekkorát csalódott bennünk, majd McGalagony professzor. Tőle aztán újra Dumbledore vette át a szót, és közölte velünk az ítéletet: Fegyelmi tárgyalás. Felfüggesztés. Kicsapás. Legrosszabb esetben – még a vizsgák előtt. Arra nem emlékszem, hogyan jutottunk el Dumbledore irodájából a Kövér Dámáig. Egyszerűen kiesett az a néhány perc. Az azonban világosan bennem élt, ahogy Cat ott szipog a jobbomon, Amy meg a másik oldalamon úgy röhög, mint egy cirkuszi majom. Fel akarnak függeszteni minket, ez zakatolt az agyamban őrült erővel. Felfüggeszteni, elküldeni mind a négyünket a Roxfortból még a vizsgák előtt… egyetlen döntéssel tönkreteszik az egész életünket… Óriási. Nekünk egyetlen balul elsült akcióval sikerült elérnünk azt, amit a Tekergőknek hét évnyi balhézással sem. Maholnap tanúja lehetek, ahogy az iskola elsőt hamarabb kirúgják innen, mint a botrányhőst. Kíváncsi lettem volna, mit szól ehhez maga James Potter. És ahogy a Kövér Dáma szabad utat engedett nekünk házunk klubhelyiségébe, meg is tudtam rögtön. A Tekergő fiúk úgy vártak ránk a zsúfolt szobában, mint az esküdtbíróság, s mi rövid időn belül másodjára kerültünk kínvallatás kereszttüzébe. A hideg futkosott a hátamon, ahogy végignéztem a srácokon. James kőmerev arccal, mozdulatlanul állt amellett a fotel mellett, melyen betoppanásunkig Remus tépelődött, valószínűleg ugyanolyan kétségbeesett ábrázattal, ahogyan beléptünkkor felpattant belőle. A két fiú között ez volt a különbség: James dühösnek, nagyon dühösnek tűnt, Remus viszont félt, és ez rám is a frászt hozta. Ha ugyanis Remus így viselkedik, akkor valószínűleg számtalan könyv átnyálazása után sem talált olyan függeléket, mely megmenthetne bennünket az eltanácsolástól. Amy váratlanul hangosan felnevetett mellettem. Ez megtörte a jeget – a lépcsőn, és odafent a korlátnál ácsorgók nagy része is kuncogni kezdett, többen Sarah megaláztatásának egy-egy pontját kezdték boncolgatni, elemezgetni. Az, hogy Amy nem fogta fel helyzetünk kilátástalanságát, nem meglepő. Tőle egyebet nem is várhattunk el, mint felhőtlen jókedvet – végtére is, aznap majdnem kinyírtunk valakit, plusz Catet és engem is, szóval üdvrivalgás és örömünnep, ujjé. Megkaptuk, a Griffendél boldog volt. Úgy nem egészen öt percig. Aztán mindenki elvonult szunyálni, mivelhogy az év vége és a vizsgák közeledtével az alvással töltött órák különösen értékessé váltak nemcsak a végzősök, de majd’ minden évfolyam tagjai számára. Ám mi maradtunk, már csak azért is, mert tudtuk, alvásról szó sem lesz azon az éjjelen. A feszülten fel-alá járkáló Remus és a szoborként álló James mögött megpillantottam a lépcsőn ülő Siriust is. Hát nem vidultam fel a látványától, ő ugyanis legalább annyira tanácstalannak tűnt, mint a „vajúdó feleség aggódó férje” viselkedést imitáló Holdsáp barátja. Ez pedig nem kicsit elkeserítő reakció egy fiútól, aki évek óta kutya alakban kóborol a birtokon, egy kifejlett vérfarkas társaságában, minden teliholdas éjszakán. Mikor becsukódott az ajtó az utolsó ember mögött is az emeleten, menetrendszerűen kitört a várt világháború. James kezdte. - MÉGIS MI A FENÉT KÉPZELTETEK, IDIÓTA AMATŐRÖK?! LILY, NEKED TELJESEN ELMENT AZ ESZED? PONT NEKED, AKINEK A LEGTÖBB VAN A SULIBAN? - James, kérlek, ne kiabálj velem. - MIÉRT NE, LILY? EGYETLEN OKOT MONDJ, AMIÉRT NE LEGYEK KIAKADVA! - Saját magamnak tartozom felelősséggel a tetteimért, nem neked. Ha kicsapnak innen a R.A.V.A.SZ.-ok előtt, magamnak fogom megköszönni, és nem tőled várom majd el a fejmosást. Most pedig bocsáss meg, elmegyek lefeküdni. Hosszú volt ez a nap. Ezzel távozott köreinkből. Nem akárhogy, épp csak úgy, mint II. Erzsébet. James némán nézett utána, száját összeszorította dühében, majd mikor Lily alakja eltűnt a látóterünkből, fájdalmasat sóhajtva bezuhant a fotelbe. Remus következett. - Kitty, legalább azt magyarázd meg nekem, nekünk, mire volt jó ez a mai kabaré? - Kabaré? – kérdezett vissza csípősen Cat. – A te kabaréd momentán bosszúnak indult, jogos bosszúnak Prewitt kisasszony állandó furkálódása miatt. - Azok téged mit zavartak, Cat? Mikor érezted úgy, hogy komolyan vettem Sarah hülyeségeit az aranyvérű lányok felsőbbrendűségéről? Mikor érezted azt, hogy kevesebbre tartalak, mint bármelyik más boszorkányt a kastélyban? - Ez nem csak erről szól, Remus! Sértegetett minket, ocsmányságokat mondott ránk! Lehordott minden aljadéknak, büntetlenül, mert ti hárman már azt is megtorlásnak tekintettétek, hogy eleresztitek a fületek mellett a szövegét! Az volt a probléma ebben, hogy Cat is tudta, nem teljesen valós, amit állít. Ám ez őt most nemigen izgatta. Védekezni akart, nem diplomatikusan válaszolgatni Remusnak. - Utálok magammal példálózni, de mégis Cat, szerinted engem mennyi megtorolatlan támadás ért az eltelt hét évben, hm? - Emlékeztetnélek, hogy a te valódi állapotodról maréknyian tudunk csupán. És egyikünk sem ócsárol miatta. - Hihetetlen, hogy nem emlékszel azokra a rohadt szurkálódásokra ötödikben! - Piton gyermeteg beszólásaira gondolsz? Te most tényleg ezzel akarsz zavarba hozni? Piton húzásait James és Sirius duplán, sőt triplán bosszulták meg! De te mit tettél értem? Bátran nem szóltál vissza semmit? - Veled maradtam. - Kösz, én meg kiálltam magamért. Remus nem felelt, nem tudott mit. Feszült csend dermesztette körülöttünk a levegőt. - Felhallatszik minden, gyertek pihenni – szólalt meg a korlát mögül Lily, akiről azt hittem, már rég alszik. James a hangjára felugrott a fotelből és újult erővel támadt rá. - Lily, ha még képes vagy ésszerűen gondolkodni, jobb, ha alvás helyett inkább kiagyalod reggelig a tökéletes védőbeszédedet a fegyelmi tárgyalásotokra, különben… - Különben? Különben mi lesz? Potter arca egy pillanat alatt változott el, s most egy másik James válaszolt a sztoikus nyugalommal várakozó botrányhősnőnek. - Persze, játszd csak a bátrat, amíg mások látnak. Aztán majd egy magányos órádon töprengj el rajta, mikor süllyedtél le arra a szintre, amelyet mindeddig oly látványosan megvetettél. Lily rezzenéstelenül meredt le rá az emeletről, de én tudtam, a lelkében vihar tombol ezektől a csattanó szavaktól. Hisz’ mind jogos volt – jogos és túl igaz. - Mióta először bókoltam neked negyedikben, a lelátó mögött, azóta hallgattam, mekkora féreg vagyok, milyen egy felfújt hólyag amiatt, amiket Pipogyusszal műveltem. Még azután, hogy összejöttünk is szóvá tetted, és én tényleg szégyelltem, hogy ennyire elástam magam a szemedben. De ezzel a tévedhetetlenül a te agyadból kipattanó briliáns ötlettel, kedves Lily Evans, messze túltettél az összes baklövésemen. A hátamon szabályos gleccserek folydogáltak, a lábam remegett. De úgy tűnt, Lily masszív falat épített maga köré, a sokat támadott stréberek áthatolhatatlan falát. - Én komolyan azt hittem, te más vagy, mint a többi lány. Azt hittem, okosabb vagy náluk. Már akkor éreztem, ez a végszó túl erősre sikeredett. Lily szája széle megremegett, de nagy sokk nem látszott rajta, és én ezen komolyan meg voltam döbbenve. Türelmesen várta James monológjának folytatását, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy Potter végzett, sarkon fordult, és eltűnt a sötét folyosón. Cat követte a példáját. Amy, kinek arcáról már rég leolvadt a vigyor, szintén elindult a lányok után. Most én következtem. Siriusra pillantottam; vártam, kit fog előadni nekem – az ordító Jamest, vagy a megtört Remust. Mindkét verziótól tartottam, bár egyik sem rá vallott volna. Sirius végül csupán ennyit mondott: - Nem kértem, hogy harcolj értem. - Magamért tettem. - Megérte? Nem válaszoltam. Erre ő feltápászkodott, és felment az emeletre, faképnél hagyva engem dübörgő szívemmel, hisztériázó lelkiismeretemmel. James és Remus köszönés nélkül követték a példáját, és én nem láttam értelmét ott ácsorogni a klubhelyiség kellős közepén, szálegyedül. Szobánkban olyan volt a hangulat, akár egy kriptában – még a villanyt sem kapcsolták fel. Igaz, nem is volt rá nagy szükség: Cat már az ágyában feküdt; a falnak fordulva éreztette, nem akar beszélni a történtekről. Lily szintén háttal volt nekem – a párkány előtt állt, és szótlanul bámult ki a nyitott ablakon. Az ágyamhoz léptem, leültem rá és öltözni kezdtem. Halk kopogás szakította félbe mozdulatomat. - Én vagyok – kukucskált be Amy az ajtón. - Menj most – kértem halkan. Meglepve meresztette előbb rám, majd a lányok hátára a szemét. - Megbántátok? – firtatta. Lily sóhajtva felénk fordult. Könnyektől csillogott az egész arca. Cat a párnájába bújva szipogott. - Én nem – válaszolta meg saját kérdését a szöszi. – Ha ezért kirúgnak innen, nyugtatni fog a tudat, hogy Miss Prewitt nagyobbat szívott. – Álmodozó tekintettel hozzátette: - Szerintetek sem lesz képes Madam Pomfrey eltüntetni az égésnyomokat az ülepéről, ugye? Táltostűz pörkölte meg, az meg mágikus… - Az lehet, hogy Sarahnak ezentúl lesz pár eleddig ismeretlen intenzitású gátlása – szólalt meg Lily rekedten -, de végső soron a mai bosszúnkkal elérte a célját. Ő győzött, nem mi. Akkor, azt hiszem akkor sújtott le rám tettem súlya. Akkor fagytam le a félelemtől; rettegésem a következményektől és a veszteségtől, mely legfőképp Siriust jelentette, abban a percben kezdődött. Mert Lily mondata ébresztett rá arra, hogy a három aranyvérű Tekergő mostantól szabad préda. Már nincs, aki visszatartsa őket attól, hogy beleszeressenek egy tisztavérű, „hozzájuk méltó” boszorkányba.