Másnap igencsak nyomottan ébredtünk mi, a fegyelmire váró négyes három tagja. Hogy féltünk-e? Én nem. Igyekeztem úgy felfogni a dolgot, ahogy Amy, próbáltam arra koncentrálni, hogy igenis, Sarah rászolgált arra, amit kapott. Többre is, mert ha valóban olyan dühös lettem volna rá, mint amennyire igazából csak Lily volt, Sarah Prewitt már holtbiztosan alulról szagolta volna a furkászokat. Mégsem bírtam kiverni a fejemből Sirius előző esti mondatát: Nem kértem, hogy harcolj értem. Ez a pár szó tőle felért egy hasba rúgással. De hiszen magamért tettem, amit tettem! A saját lelki békémért, és mert nem akartam rácáfolni régi önmagamra, aki sosem hagyta, hogy méltatlanul becsméreljék a háta mögött. Végtére is, miért lenne Sarah különb, mint például Amy? Amyt anno orrba vágtam, mikor lerüfkézett, pedig barátnők voltunk, és valahol engem akart védeni. Jesszusom, miket gondolok én itt? Amy védeni? Engem?! Ötödévben? Most eljátszom magam előtt a rövid távú memóriazavart, vagy mi? Amy akkoriban nem állt ki, csakis a saját vágyai mellett, de még azokat is hetente változtatta, nehogy rájuk unjon. Szokásai közül is szinte csak egy volt állandó: más lányok szenvedélyes ócsárolása. És amikor azon a hajnalon én kerültem sorra, egy percig nem haboztam, hogy megtoroljam rajta a büszkeségemet ért támadást. Akkor Sarah Prewitt miért ne pusztulhatott volna az én kezem által? Rászolgált, nem? Rászolgált, rászolgált, csak ezt hajtogattam magamban, közben meg fel sem fogtam, mennyire gyerekes mentegetési módszer ez. Bosszút állni valakin egy sérelemért annyi, mint lesüllyedni az ő szintjére. Hogy mi?! Megint miket beszélek itt? Mióta szidom én magam Potter szavaival? Határozottan állíthatom – erős bűntudatom teljes tudatában -, hogy legalább három ugyanilyen bosszúakciót kellene még megszerveznünk ahhoz, hogy egyáltalán hasonló mélységekbe süllyedjünk a lányokkal, mint amilyenben Prewitt kisasszony vegetál születése napjától. Így azonban a bűntudatom is egy érdekes jelenség volt. Nem bántam, amit tettem, annak ellenére sem, hogy anyáék valószínűleg már értesültek róla, hogy elsőszülöttjük a kicsapáshoz közeledik, méghozzá saját hibájából kifolyólag. Tényleg nem bántam. Sirius szavai mégis szíven ütöttek, épp úgy, mint ahogy Lilyt Jameséi – mert tökéletesen rávilágítottak arra, mekkora idióták voltunk, hogy képtelenek voltunk kivárni a vizsgák végét. Lily persze erősnek és sebezhetetlennek mutatta magát felénk. Reggel felkelt, és mindent úgy tett, ahogy máskor – mosakodott, fésülködött, öltözött, és hamarabb készen volt, mint mi. Abszolúte nem látszott rajta, hogy fél éjszaka az ablakban ácsorgott, és némán könnyezett. De hogy belül hogy érezte magát, azt nem tudta eléggé palástolni, az bizony kiütközött a mozdulatain – ahogy többször kiejtette a kezéből a paplant, meg a fogkefét, és ahogy be- és kijövet is megbotlott a mosdó küszöbében. Cat ellenben megviselt volt; gyűrött, akár a szennyes ruha. Ő is sírt, de ő csak addig, míg álomba nem zuhant, aztán forgolódott egészen hajnalig. Reggel fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt, de panaszszó nem hagyta el a száját. Veled maradtam. Remus ezt felelte Cat kiborulására este. Vele maradt. Kettejüknek ez lehet, hogy sokat jelentett – sőt, biztosan -, de Cat szerint mégsem eleget. Remus kitartott mellette, de ki nem állt érte. Vagyis dehogynem. Persze, hogy kiállt érte, csak épp a maga módján. De a fiúk, James és Sirius nem is hagyták sosem, hogy átkot lőjön valakire, aki szidta Catet – Remust, a mintatanulót, a jófiút mindketten védték a bajtól, mert jól tudták, számára egy büntetőmunka nem egyszerű plusz óra, amit hülyéskedéssel el lehet ütni. Remusnak a büntetés tanulás és Cat nélkül töltendő, szégyenteljes időszak. Mégis, Sarahra még ő is pálcát rántott, nem is egyszer. De átkot sosem mondott hozzá. Az akarat tehát, hogy kiálljon a barátnőjéért megvolt, a tett azonban elmaradt, és ezt Cat nem volt képes megbocsátani. Ebben természetesen nagyban közrejátszott a feszültség, ami bennünk bűnösökben dolgozott, és ezzel azt akarom mondani, hogy valószínűleg Cat és Remus előző nap nem szólalkoztak volna olyan nagyon össze, ha nem várna ránk még az az átkozott fegyelmi. Mindegy. Ami megtörtént, megtörtént, nincs mit tenni ellene. Én eleve arra is büszke voltam, hogy egyikünk sem visszakozott Dumbledore irodájában, még Amy sem. Amy főként nem! Erős volt a gyanúm, hogy ő fel se fogta, hogy napokon belül kirúghatnak minket, és ki is fognak, ha nem történik valami csoda, amire ugyebár semmi esély. - Lemegyek enni – mondta Lily, s mire felkaptam a fejem, már ki is lépett a szobából. Semmi értelme bujkálni, akartam utána kiáltani, hiszen a többiek nemzeti hősként kezelnek minket, de aztán eszembe jutott, hogy Lily valószínűleg csak Jamestől menekül, aki a fiúkkal köztudottan a reggeli utolsó tíz percében szokott leülni kajálni a Nagyteremben. - Jól vagy? – kérdeztem az ágya szélén ülő, sápadt Kittyt, aki már vagy két perce nem mozdult, csak meredten fixírozta a kőpadlót. - Hányingerem van – motyogta. Erre a rettegett mondatra először egy hideg-, majd egy meleghullám szaladt rajtam végig. Hányinger, kora reggel? Jaj istenem, ne már! Cat, ne csináld! - Nem vagyok terhes! – rivallt rám, mikor képes volt lassan felnézni rám. - Oké – bólintottam gyorsan. – Biztos? - Tuti. - Oké – bólintottam megint. – De tuti, hogy tuti? - Viv, ne idegesíts! - Bocs. Feszülten figyeltem őt, tartottam attól, hogy mindjárt lefordul az ágyáról, mondjuk úgy fejjel előre, de úgy tűnt, egyszerűen csak lement a vérnyomása, és azért olyan bizonytalan. Ám a rosszulléte nem és nem akart elmúlni, én meg hosszú percek elteltével egyre idegesebb lettem. Szólni akartam valakinek, de egyedül hagyni sem mertem, nehogy a távollétemben összeessen, és megüsse magát. Tehetetlenségemben felpattantam és a mosdóba ugrottam – hideg vizet engedtem egy pohárba, és megitattam Cattel. Ezután vizes ruhát nyomtam az arcára, mire kis híján nyakon vágott. Lassan kezdett visszajönni a színe. - Na? Van kép meg hang? – tudakoltam. - Igen. Elmosolyodtam, megsimogattam a haját, mint a húgomnak szoktam nagy ijedtség után. Vadának és Jemnek egyaránt. - Azt hiszem, jobb, ha én is leugrok enni valamit. - Helyes. - Jössz te is? - Majd mindjárt. Menj nyugodtan. Az ajtóból figyeltem, ahogy lelépked a lépcsősoron, majd eltűnik a Dáma portréja mögött. Úgy láttam, egész jól megállt a saját lábán, talán Lilyhez elér komolyabb gond nélkül. Sarkon fordultam, és a fiúk hálórészlege felé vettem az irányt. Sokáig, érzésem szerint kifejezetten sokáig dörömböltem a masszív faajtón, mire Remus kegyeskedett kinyitni nekem azt. - Örülnék, ha ezentúl másokhoz kéredzkednél be pisilni, Rice – közölte James fagyosan, a saját mosdójukból kitámolyogva. - Még egyszer Rice-nak hívsz, szájba váglak, Potter – feleltem én, nemkülönben. Nem is emlékeztem, mikor beszéltem így vele utoljára. Talán sohasem. – Hol van Sirius? A házunk sztárja vállat vont, Remus pedig nemes egyszerűséggel bezárta az orrom előtt az ajtót. - Szia, Viv, igaz, amit hallok? - Szia, Stacie, bármit hallasz, hazugság. A Roxfort második számú pletykafészke, egyben az egyik legkedvencebb évfolyamtársnőm megkönnyebbült sóhajt produkált, mielőtt bővebben kifejtette volna, mit is hallott, ami nem igaz. - Szóval akkor kamu a fegyelmi! Jaj istenem, de jó! - Ööö, Stacie… - Nagy szerencsétek van, hogy megúsztátok, remélem tisztában vagy vele! Egy tárgyalás nagykorúan nagyon kemény dolog! Még ha nem is rúgnának ki utána a Roxfortból, a nyomás miatt mindenképp elcsúsznátok a vizsgákon! Hjaj! – akkorákat sóhajtott mellettem, mint egy asztmás beteg. – Különben óriásiak voltatok, Viv! Esküszöm, Lily le se tagadhatná, hogy egy zseni! De azért adjatok hálát az égnek, hogy Dumbledore nem küldött benneteket a Minisztérium bírái elé! - Mi? - Bírák. A Mágiaügyi Minisztériumban. Winzengamot. Hahó! - Én… te… hé! Az iskolai balhékban mióta dönt a Minisztérium? - Á, a piti ügyekben a tanári kar ítélkezik. Csak a komolyabb horderejű dolgokba szól bele a Winzengamot. Mi azt hittük, amit ti leműveltetek azzal a viperával… szóval az elég kemény volt. Jogos, de kemény. Jut eszembe: Madam Pomfrey vissza tudta növeszteni a haját? Siriust egész nap nem láttam. Délutánra eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekelt, kikkel futhatok össze, lementem a pályára. Beszélni szerettem volna vele, mert hármunk közül most nekem volt rá a legnagyobb esélyem, hogy a barátom szóba is áll velem. Sirius azonban az edzésen sem vett részt. Legalább tíz percig kémleltem az eget, sorra vettem minden játékost, már amennyire ez lehetséges volt játék közben, az ő alakját mégsem szúrtam ki. A lelátón viszont megláttam az egyedül jegyzetelő Remust. Gondoltam, ha nagyon szűkszavú lesz velem, majd megzsarolom kicsit a reggeli faragatlan viselkedéséért. Ha máshogy nem is, ezzel talán tudok majd hatni a lelkére. - Szia – huppantam le mellé. Mágiatörit tanult. Azt addig mindig a végére hagyta, hogy Cattel együtt magolhassa be. - Szia, Viv – morogta, fel sem pillantva rám. - Nem láttad Siriust? Se az órákon, se az ebédnél nem találkoztam vele. Oké, hogy haragszik rám, de a bujkálást jobb volna ránk, lányokra hagyni. - Milyen vidám vagy, ahhoz képest, hogy… - Na, ezt most fejezd be Remus, vagy a fejedbe húzom a tintásüveget! Döbbenten emelte fel a fejét a vaskos kötetből. Angyalian rávigyorogtam. - Nos akkor? Merre van Sirius? - Nem tudom. Reggel arra ébredtem, hogy berámolta a ruháit a bőröndjébe, és búcsút intve elhúzott. - Pocsék a humorod. - Talán azért, mert komolyan beszélek. - Igen, én is ezt mondanám. De vissza Siriusra… - Viv, értsd meg, fogalmam sincs hova ment, de elment reggel, méghozzá Dumbledore írásos engedélyével a kezében! Elhiszed végre? - Tehetek mást? – motyogtam magam elé. Elment? Elment anélkül, hogy szólt volna nekem? Igaz, miért is szólt volna? Hiszen most haragszik rám. Ilyenkor nem tekinti magát a párocskámnak, helyette önállósítja magát, és szokásához híven azt csinál, amit akar, legfőképp a legnagyobb marhaságokat. - Cat ma reggel nagyon gyengén ébredt. Remus újra rám nézett. - Hogy érted? - Semmi komoly, csak szédelgett egy sort, meg hányingere volt. – Vállat vontam. – Nehogy azt hidd, békítőangyalt játszom, csak szerintem jobb, ha tudsz róla. Ő úgysem mondaná neked. Kutatóan méregetett egy sort. Bólintott, köszönetképp. Feltett szándékom volt kivárni a délutáni edzés végét, bár számítottam rá, hogy James – már csak a kora reggeli eset miatt is – úgy fog elmenni mellettem, mintha meg se látott volna. Tévedtem. Az a másfél óra várakozás mégsem volt hiábavaló. Amint a kapitány lába bokáig süppedt a pálya füvébe, határozottan felém indult, s meg sem állt, míg közvetlenül elém nem ért. - Viv, szeretnék bocsánatot kérni a reggeli beszólásomért – mondta. – Bunkó voltam, nem akartalak megbántani. - Nem bántódtam meg – nyugtattam meg. – Hol van Sirius? Csupán egy-két másodperccel volt hosszabb a reakcióideje a vártnál. - Nem tudom, valami partin. PARTIN?! EGY PARTIN?! Hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ. Valami partin… Lecsúsztam a lócáról. Egy partin… Futottam. A kastély mintha csúfot űzött volna belőlem – egyre távolodott, és hullámzott, akárha tó vize vette volna körül. Sírtam? Parti. Családi parti. A Nemes és Nagy Múltú Black família partit szervez, erre még Dumbledore is azonnal engedélyt ad, nehogy Sirius lemaradjon róla… De hisz’ ő már nem is lakik otthon! Saját háza van! Karácsonykor még engem is oda akart költöztetni! Nem tudom, valami partin. A gyengélkedőre rohantam, csodával határos módon el is értem azt anélkül, hogy akár egyetlen falnak nekimentem volna. - Na de gyermekem! – emelkedett fel Madam Pomfrey kis asztalkája mögül, mikor hangosan berobbantam az ajtón. – Ez nem egy játszótér! Méghozzá épp egy végzős! - Prewitt… - köhögtem. - Jól vagy, lányom? Gyere… gyere, ülj le! Alig kapsz levegőt! Újabb tüneted jelentkezett? Ne bőgj, válaszolj! Fáj? Hol, mondd?! - Sarah… Sarah Prewitt… hol van? - Otthon, édesanyja ölelő karjaiban. Az igazgató úr hazaengedte gyógyulni. - Nincs annak a libának semmi baja! - Te már csak tudod! Végtére is, orvosnak készülsz! Készül a halál, akartam Madam Pomfrey arcába kiabálni, de csak újabb köhögőroham tört rám a vissza-visszafojtott könnyektől, egyebektől. Látatlanul meg tudtam állapítani, hogy Sarahnak kutya baja, mi több, ezekben a pillanatokban boldogabb, mint bárki a Földön. Valószínűleg már teljes pompában ragyog a Black kúria híres ebédlőjében, és szívja magába Mrs. Black dicsérő szavait, jókívánságait, valamint válaszolgat a többi vendég kérdéseire. Mosolyogva, udvariasan, ahogy illik. Végtére is, az este róla szól. Eljegyzési partin így szokás.