James és Lily komikus harcot vívtak egymással. Mindketten dacosak voltak – James haragudott Lilyre, Lily haragudott Jamesre. Egyikük sem szólt a másikhoz, a nap nagy részében átnéztek egymáson. Azért nem egész nap, mert időnként rájöttek, a probléma talán nem is olyan nagy, hogy azt ne lehessen legalább megbeszélni – csak sajnos mindig különböző időkben jutott ez eszükbe. Ha például James békülni akart, és elindult felénk a Nagyteremben, Lily tuti, hogy tüntetőleg kivonult onnan. Ez fordítva ugyanígy működött: Lily elgyengült, szemeivel megkereste Jamest a klubhelyiség tömegében, mire a közkedvelt fogó fogta magát és elvonult a helyiség legeldugottabb sarkába egy rakás pergamennel, meg az átváltoztatástan könyvével. Mindez azért volt még vicces, mert körülöttük mindenki mást lefoglalt a vizsgáktól való pánikolás, na meg a vizsgák utáni élettől való tompa rettegés: a pályaválasztás, a sok-sok fontos döntés, az otthoni fogadtatás, majd a végleges leválás – ez mind nagy súllyal nehezedett a végzősök vállára. Hogy a Roxfort elhagyásáról ne is beszéljünk. Ha morbid akarok lenni, azt mondom, hogy mi négyen ezt a problémát Sarah Prewitt feláldozásával gyakorlatilag áthidaltuk. Mi nem elhagyjuk a Roxfortot, egyenesen kicsapatjuk magunkat onnan. Ojjé. Persze eléggé ki voltam bukva, valószínűleg látszott is rajtam, épp csak nem volt, ki észrevette volna. És én ennek örültem is, mert nem volt kedvem beszélni a bajomról. Nevezetesen Siriusról és arról az átkozott, istenverte Sarah Prewittről. Aki lehet, hogy azóta már jelképesen Sarah Black. Ki tudja? Előző nap történt, mégis, mintha egy hét telt volna el azóta, hogy enyhén hisztérikus állapotban faképnél hagytam a fiúkat a lelátón. Egész éjszaka rémképek gyötörtek, azt hiszem, vagy háromszor álmodtam végig Sarah és Sirius esküvőjét, bár volt annyi változatosság a dologban, hogy mindhárom máshogyan volt puccos, giccses. Valami azonban nem hagyott békében marcangolni önmagam. Konkrétan az az egyszerű gondolat, miszerint: Hogy a francba tudta Sarah összehozni, hogy Sirius önszántából lépjen be a szülei kúriájába?! De rögtön eszembe jutott egy még lényegesebb kérdés. HOGY LEHET AZ, HOGY SIRIUS ÖNSZÁNTÁBÓL ELVESZ EGY ÉGETT SEGGŰ, PÁVIÁNFEJŰ, HISZTIS LIBÁT?! Április huszonkettő. A fegyelmi tárgyalásunk dátuma, melyet Dumbledore úgy olvasott fel nekünk az irodájában nem sokkal az utolsó délelőtti óránk után, mint egy halálos ítéletet. Amy ezúttal nem vihogott mellettem, azonban megrendültnek sem tűnt – lazán vállat vont, elköszönt, és sietett ebédelni. Őt nyomban követte Lily, aki ismét úgy viselkedett, mint egy kőszobor, bár a fáradtság miatt többször gyengült el, s próbálta elkapni ebédkor James pillantását. Sikertelenül. Cat meg én helyettük is kibuktunk. Nem azért, mert féltünk a kicsapástól – azt hiszem, bátran állíthatom, mi még akkor is gallyra ment párkapcsolatunkat sirattuk. Remus előző napi beszélgetésünk után nem próbált meg közeledni Cathez, Kitty pedig nem látta értelmét annak, hogy ő tegye meg azt a bizonyos első lépést. Viselkedésük azt eredményezte, hogy bár mindketten vágytak egymásra, a fal, amit azzal a veszekedéssel emeltek maguk közé, megmaradt. Én, személy szerint szintúgy padlón voltam, pontosan azért, mert mérget mertem volna venni rá, hogy Sarah Prewittet végső soron én magam kergettem Sirius karjaiba, a Black család szerető kebelére. Mit értem el ezzel? Újra bűntudat mardosott, újra mosott trutyinak éreztem magam, újra én szúrtam el azt a kellemes, imádott valamit, ami Siriusszal összekötött. Annyiszor éreztem már ezt azalatt az idő alatt, míg együtt jártunk, hogy szinte teljesen megszoktam a bűntudat keserűségét. De mostmár untam, nagyon untam. Iszonyatosan elegem volt már abból, hogy bármit teszek, amit akkor per pillanat jónak látok, jólesik, az végső soron azt eredményezi, hogy Sirius elhagy, és egy hülye libával vigasztalódik. Idegesített, hogy folyton attól kellett félnem, mikor süllyedek az alá a szint alá, ami már nem elég ahhoz, hogy az ő barátnője legyek, és ingerültté tett az a gondolat is, hogy Karácsonykor Sirius azt kérte, költözzek hozzá, most meg egy kis botrány miatt se szó, se beszéd, feleségül veszi azt az átkozott rüfkét, akit az ő mélyen lenézett családja nézett ki számára. Ez így nem működik. Szerettem Siriust, de mióta a fiúmként tekintettem rá, azóta vérzett a szívem, hogy elveszíthetem. Én nem vagyok mazochista, és nem tartom magam ennyire kevésre. Jogom van ahhoz, hogy azt tegyem, ami jól esik, korlátok nélkül, melyeket egy fiú állítólagos szerelme vont körém. Sarah kell neked, Sirius? Megkapod, légy vele boldog. És hagyjatok engem is boldognak, szabadnak lenni! Lélekben akkor én szakítottam Siriusszal. Nem gondoltam rá, mint a szakításaink alatt annyiszor; nem sírtam tele a párnám, nem játszottam a dacos madonnát – tanultam helyette. Vicces, ugye? Magoltam, mint még soha, holott áprilisban a majdnem biztos eltanácsolás várt rám. De ha ismételtem, nem agyalhattam, s ha nem agyalhattam, nem kellett szembenéznem a bennem keringő ürességgel. Vacsoránál érdekes jelenet játszódott le a Nagyteremben. Első sorból figyelhettem, hisz’ épp előttem történt. Mellettem Amy evett, szokott étvággyal, salátát, zöldséget, egyéb gusztustalanságokat. Beszélt közben, talán Kiskalózról, a sármos bugyilopó barátjáról. Nem nagyon figyeltem rá, épp az átváltoztatástan jegyzeteit másoltam, melyet akkoriban készített, amikor otthon kuksoltam, amatiszt gyanúval, messze a Roxforttól. Ekkor történt, úgy, mint a filmekben. Lily jött jobbról, komótosan, a padlót bámulva. Álmos volt, hisz’ nem hobbija az alvás, mióta ráébredt, hogy az éjszaka a legjobb időpont az önmarcangolásra. Előttem aztán, asztalunk túloldalán megtorpant, mert a balról érkező Potter, meg a körülötte tolongó kis csapat épp ott érte be, s le is álltak mind, akárha élő úttorlasznak nézték volna Lilyt. Senki nem mozdult, de még el is némultak, akik a közelben ültek. A vacsora félbeszakadt, mindenki az Evans-Potter páros párbeszédére volt kíváncsi, joggal. Ők ketten ugyanis túl szép párt alkottak az utóbbi időben, túl nyugisak voltak együtt; annyira, hogy az már szinte gyanús, pláne azok számára, akik hírből nem ismerik a szerelem szó valódi, ősi jelentését, mélyebb tartalmát. Lily a padlóról Potterre emelte a tekintetét, de nem szólalt meg. Várt, ahogy James is, várt valami reakcióra, egy mozdulatra, vagy jelre, ami végre megtöri a jeget, és kisegíti őket ebből a lehetetlen helyzetből. De nem történt semmi. Nem jött isteni jel, nem szólalt meg egyikük sem, csak nézték egymást, mindketten kicsit dühösen, kicsit hidegen, kicsit esdeklőn. A büszkeségük nem engedte a megalázkodást, az első lépést ők sem voltak képesek megtenni a másik felé. Közönség előtt főleg nem. Velük megszűnt létezni az „álompár” közhely az iskola falai között. Kiderült, Lily és James ugyanolyan esendő emberek, mint bárki más, kettejük kapcsolatában nem volt semmi különös, köztük ugyanúgy elmúlt a vonzalom, mint bármelyik más pár között. Kiábrándító. Egyszersmind tanulságos. Manapság a szinglilét az, ami tartós, és aminek értelme van, ha az ember lánya szabad döntéshozatalra vágyik. Hogy a kis közjátéknak mi lett a vége? Lily újra lesütötte a szemét, Potter pedig fújtatva kikerülte őt, és az asztal legvégén telepedetett le, jó messze tőlünk. Érdekes volt tapasztalni a következő éjjelen, hogy újsütetű tanulási mániám milyen könnyedén ragadt át először Catre, majd az ablakot oly feltűnően favorizáló Lilyre is. Hovatovább elérjük azt, hogy áttérünk a denevérek életmódjára – nappal alszunk, éjjel élünk. Felfedeztük, hogy éjszaka egyedül lehetünk, és mintha a problémáink is aludni tértek volna, hagyva fellégezni végre. A sötétben nem létezett április huszonkettő, se fegyelmi tárgyalás. A sötétben a nyitott ablakon beáramló hűs levegő létezett, meg millió szétterített jegyzet, könyv, kiemelés. Jelen volt még az ágyam, amin Cat kuporgott; a padló, amin Lily meg én; és számos lebegő fénygömb, amit gyertya helyett varázsoltunk, kezdetleges fényforrás gyanánt. Elsősorban mágiatörit és átváltoztatástant magoltunk, mert azokból volt a legnagyobb a lemaradásom. Lily már utána is nézett: ezzel a két tárggyal számtalan – helybeli felvételi vizsgával járó – munkát megpályázhatok majd anélkül, hogy a Roxfortból való kicsapás miatt elutasítanának. Csakhogy én nem akartam történész lenni, ahogy árus sem az Abszol úton. Kényszerhelyzetből legalábbis semmiképp. Persze szavam nem lehetett, hisz’ Lily az aurori pályától búcsúzott vérző szívvel, Cat meg a gyógyítóitól, azt hiszem, szóval szívtunk nagyokat. De fel nem adtuk, valahogy majd csak lesz. Ezt sugallta titkos, éjjeli tanulásunk. Túlzás lenne azt állítani, hogy sok jót tettünk magunknak azzal, hogy átálltunk az éjszakai életmódra. Amint általánossá válhatott volna eme állapot, máris kiütköztek rajtunk az első tünetek: ásítási rohamok, szunyókálások, morcos hangulat, meg ami kell. Szóba alig állt velünk valaki, momentán nem az akciónk miatt, hanem amúgy se, hiszen mint említettem, tanult a nép, ki is voltak bukva ők is rendesen. James Potter magába zárkózott. Nagy hír, nála ez különösen nagy botrány előjele. Gondolkodott valamin, tervezett valamit, mégpedig Sirius nélkül. Furcsa. Eleddig, ha ilyetén állapotban láttam, biztosra vehettem, hogy Lilyvel kapcsolatos csendes meditációja. A semmibe meredő szemek, időnkénti elbambulások, szótlanság, Még Gyakoribb Edzések… egyértelmű, nem? Lilyt hamarosan randira fogja hívni, épp csak a körülmények homályosak még. Na, de ezúttal erre nem tippelhettem. Pedig hát… Remus Lupinnál hasonló volt a helyzet. Háborúra készülve bástyázta magát körül nagy halom könyvvel a klubhelyiség egyetlen kandallója előtt, és várta a támadást, mely erős gyanúm szerint McGalagony képében közeledett felé. Biztos rémeket is álmodott, pláne, amikor megengedte magának azt a luxust, hogy lehunyta néhány percre a szemét. Mellesleg megjegyezném: a házunkból csak ő és Lily tehetett meg ehhez hasonló szentségtörést. Sirius Black pedig sehol sem volt. Elnyelte őt a föld. Sarah meg azóta is sátáni kacajjal ápolgathatja szenesre égett hátsó felét a Black kúria fekete csempés, márványkígyókkal díszített fürdőjében, és… - Te Viv, mikor is rendezték meg az első nemzetközi Bájitaltan konferenciát Angliában? Két nap. Két napja őrlődtem, s tagadhattam magam előtt akármilyen hevesen, nem voltam közönyös – fájt Sirius aljas húzása, fájt, és nem értettem. - Viv! – szólt rám Lily ingerülten. - 1899. - Kösz. Annyiszor végigzongoráztam magamban a történteket és a következményeket, annyiszor néztem végig minden egyes jelenetet a fejemben, de sehogy sem bírtam rájönni, hol volt az a pont, ahol Sirius beelégelt, és engedett a családjának. Mit tettem, amivel végleg betelt nála a pohár? MIT? - Te, Viv, azt is tudod esetleg, hogy… Na, akkor beugrott a dolog. Persze egyértelmű volt, ahogy az összes bonyolultnak tűnő kérdés válasza is az – ráébredtem a megoldásra. Regulus. Az egyetlen ember, aki miatt Sirius megváltoztathatta a döntését. - Viv! Válaszolj már! - 1722. - Ööö, igen…? – Lily lázasan kutakodni kezdett a papírjai között. – Hé! Most meg hova rohansz? Két helyen kereshettem a fiút, és én nagyon reméltem, hogy a könyvtár lesz a befutó. Ott ugyanis hamarabb rendezhettem akkora jelenetet, hogy elrángassam őt mardekáros talpnyalói köréből, mint odakint, a pályán. Szerencsém volt, az olvasói részleg legvégében ücsörgött, három tökfejű, leginkább testőri pozíciót betöltő évfolyamtársa között. Olvasott, bájitaltant, természetesen. Imádta, úgy tudom, meg hát jó is volt belőle, végtére is, egy házba tartozott kedvenc Pitonunkkal. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de ahogy megláttam szerencsétlent az asztalnál, elöntött a régóta visszafojtott düh érzése. Kihúztam hát magam, vettem egy mély levegőt, és arra gondoltam, amire azelőtt is, hogy Sarahra eresztettem volna azt a ládát az első emeletről – „itt most mindenképpen te jársz rosszabbul”. Regulus azokban a másodpercekben, míg elegánsan nyargaltam felé, nem az a srác volt, aki legutóbbi találkozásunk során a vállamon sírt a bátyja kitagadása miatt. Ő most Black volt, Sarah cinkosa. Még egy ember, akire elégedett mosollyal eresztettem volna rá egy egész csorda csótányt hajnali fél hatkor. Az, amikor már nem is kell küszködni azért, hogy hidegvérrel tedd, amit teszel, már a végső állapot. Ott már nem veszíthetsz. Te nem. Leültem az egyetlen szabad székre. Kecsesen kikaptam a fekete hajú fiú markából a könyvet, lecsaptam elé és bájosan az arcába mosolyogtam. - Jó volt a buli? – kérdeztem. - Szia, Viv. Hogy vagy? – adott számot jólneveltségéről. - Nem vagyunk barátok, Regulus – figyelmeztettem. Tekintete elhidegült undokságomra, mire három hombár fejű apródjára pillantottam. Megértette a célzást. - Rendben, Rice, mit akarsz? - Csupán némi plusz információt az eljegyzési partiról. Milyen volt? Drága szüleid kitettek magukért, nemdebár? Regulus arcára – úgy tűnt – őszinte értetlenség ült ki. Válasza megerősítette gyanúmat. - Ha volt is eljegyzés a családunkban, ahhoz neked semmi közöd sincs. Remélhetőleg nem is lesz a jövőben sem. - A bátyád ki lett tagadva. - Ettől függetlenül viseli a Black nevet, mindnyájunk keserűségére. A vére pedig továbbra is tiszta, ez ellen szintén nem sokat tehet. Elméláztam. - Titeket aranyvérűeket színtiszta aranyba kellene önteni – jegyeztem meg végül. – Elevenen. Felálltam, a kijárat felé indultam. Le voltam forrázva. Csatába indultam, a harc elmaradt: nem az ellenséggel találkoztam, hanem csak Svájccal. Rendben, elismerem, lassan már magam sem értettem, mit is érzek egész pontosan. Erős vagyok, kiábrándult? Sirius Black csinálhat, amit akar, hidegen hagy? Féltékeny vagyok, ölni tudnék, fogok is, hamarosan? Itt fityeg a nyakamon a medálja, letépem, ledugom a torkán, ha meglátom? Vagy tenyerembe veszem, és csókolom, mint egy megszállott, mert engem szeret, csak engem? Úristen, de nem értettem semmit sem! Hol vagy, Sirius? Ha eljátszom Júliát, és kihajolok a legközelebbi ablakon, hogy a Holdat faggassam hollétedről, megjelensz, mint Rómeó, és biztosítasz örök hűségedről, sziklaszilárd szerelmedről? Még akkor is, ha a negyedik emeleten vagyok? Nem gond, lehetek hercegkisasszony is, aki aranyhaját dobja át az erkély korlátján, kötél gyanánt. Ígérem, igyekszem nem nagyon sivalkodni, ha eszedbe jut hozott létra hiányában azon felkapaszkodni hozzám. Sírni sem fogok, maximum a méregtől, ha végre újra előttem állsz majd, teljes életnagyságban. De száz évet nem fogok rád várni, mint Csipkerózsika, mert szorít az idő, és a kor hercegnői alva sem élnek már száz meg száz évig. Éjjel a bűbájtan tételeket vertük egymás fejébe szadista élvezettel. Hajnali háromkor el is jutottunk arra a szintre, hogy minden kérdésre löktük a választ, ami várható volt egy-egy témával kapcsolatban, a mosdóba azonban falnak koccanás nélkül egyikünk sem volt képes kitámolyogni. Megérte, isten bizony, megérte! Dacból, elkeseredettségből, büszkeségből. Mert voltunk olyan jók, mint bárki más, és jobbak is, nem csupán négy – adott esetben három – kicsapásra váró, züllött diáklány, akik túlerővel képesek csak visszafizetni vélt sérelmüket egy „szerencsétlen kislánynak”. Ettől függetlenül reggel ugyanolyan nehezen ébredtünk, mint előzőleg. - Nem érdekel, rúgjanak ki most azonnal, de én… - morogta Cat, és helyből visszaaludt. Lily mérgesen indult a fürdőbe az előre odakészített lavórért. Aztán zutty. A következő jelenet már a klubhelyiségben játszódik – Lily elől, Cat mögötte, utóbbi olyan hevesen szitkozódik, hogy a falak belepirulnak. Közös vonás: mindkettő pizsamaként jellemzett bugyit és pólót visel. A korán kelő fiúk nagy örömére. - Isten bizony, Lily Evans, eltanácsolt diákként első dolgom lesz főbe lőni téged! – ígérte Cat enyhén füstölgő fejjel, csurom vizesen, majd méltóságteljesen elvonult a füttyögő fiúhad mellett, dámásan ügyet sem vetve Remus nem kicsit döbbent ábrázatára. Lily, ki szintén alulöltözöttnek számított a többséghez képest, zavartan húzogatni kezdte a pólója alját. Őt valahogy nem hagyta hidegen, ami Catet viszont igen – az, hogy minden lépésénél kivillan a feneke a felső alól, minek következtében vagy nem mozdul meg, és élő szoborként tűri, hogy a fiúk körberajongják, vagy… James Potter lépett ki a tömegből. Villámsebesen kibújt sötétzöld pulóveréből, és Lily dereka köré kötötte azt. Lily szemérmesen pislogott, majd amikor James felegyenesedett, halk köszönömöt rebegett. Reméltem, arra a reggelre letudtuk a cirkuszt. De amint a Lily-James kettős a lépcsőre lépett, a Kövér Dáma nyikordulva utat engedett egy kint tartózkodónak. Síron túli némaság fogadta az „idegent”, végtére is, ilyen korán McGalagony szokott zavarkodni, ő is főként egy-egy meccs előtt, szombat hajnalban. Ám most nem ő jött, hanem valaki más. Valaki, aki az áhítatos tömeg látványára reflexből vigyorodott el, végtére is, imádott látványosság lenni. Én meg imádtam a tudatot, hogy most végre szabad utat engedhetek háromnapi haragnak, és nem kell kivárnom, hogy az belülről emésszen fel. Nem, nem, vége a rémálomnak. Sirius Black immáron újra a kastély falai közt tartózkodik.