James Potter vigyorogva intett hazaérkezett barátjának, majd átkarolta a feszengő Lily vállát, és felkísérte őt az emeletre. Cat később megjegyezte, hogy mivel egy szó sem esett kettejük között, James valószínűleg csak a pulóverét szerette volna visszakapni, végtére is, olyanból csak egy volt neki, épp ezért nagy becsben tartotta. Nem akartam Catet kiábrándítani, de én úgy gondoltam, ők ketten azért nem beszélgettek, mert a fiú és lány részleg kettéválásánál Lily lerántotta magáról azt a bizonyos pulóvert, a tulajdonosa kezébe adta, majd sarkon fordult, és faképnél hagyta megmentőjét. Na, de én erről akkor mit sem tudtam még. Engem ugyanis a döbbenet – és a megkönnyebbülés? – a lépcső korlátjához kötött; onnan néztem le a tömeget pásztázó, vigyorgó Siriusra. Engem keresett a többiek között, ez egyértelművé vált, amikor kiszúrt, és megállapodott rajtam a szeme. Megszólaltam, de nem azt mondtam, amit akartam. Valami nagyobb erő egyetlen szót erőszakolt ki a számon, mégpedig éppen azt, amelyiket messze nem akartam kibökni. - Eljegyezted? A várt reakciót váltottam ki belőle. Hiszen ismertem, és Regulusszal folytatott fura párbeszédem után nem is számíthattam másra, minthogy Sirius meglepődik, felvonja egyik szemöldökét, majd elhúzza a száját, és csak ezek után válaszol. Nos, mindez meg is történt, a választ kivéve, ugyanis azt megelőzte egy kisebb fajta hangorkán a többiek részéről. - Kit jegyeztél el? - Jó csaj? - Nyílt házasságban éltek majd? - Boszorkány? Miért nem? - Utállak, Sirius Black! - Megölöm azt a rüfkét! - Sirius, mikor lesz a legközelebbi Griffendél-Mardekár meccs? Sirius ezek után válaszolt, de csak nekem. - Kicsodát, Vivi? - Őt. - Nem jegyeztem én el senkit. - Akkor hol a fenében voltál?! - A Beauxbatonsban. - Újabb moraj a tömeg részéről. – A húgoddal. - Miért, a húgát jegyezted el? – kotyogott közbe egy élelmesebb negyedéves. - Mit kerestél te Jemnél? – firtattam én, kiélvezve az elsőbbség jogát. - Tavaszköszöntő bál. Eszébe jutott, hogy idén is van, nem csak jövőre. Eltűnődtem. Erről a bálról mintha nekem is beszélt volna a húgom, valamikor Karácsony tájékán. Igen, szinte azonnal beugrottak a részletek is. A jövő évi bálra Jem Siriust szerette volna párjául, mert szerinte divatos manapság végzett varázslókkal ünnepeltetni magunkat az ilyesfajta rendezvényeken. Az meg, hogy a húgomnak utólag jutott eszébe, hogy idén is van tavasz, igazán rá vall. De hogy Sirius egyetlen kérlelő szavára ugrik, engedélyt kér – és kap – az igazgatótól a suli elhagyására, és több napot tölt házon kívül, amikor már a vizsgaidőszak finishében járunk… na, ez a meglepő! - Kajaidő! Eme végszót Remus mondta ki, hatott is rendesen. A csőcselék, kik még mindig azt taglalták fülsértő hangzavarral, hogy Sirius az én testvérkémet jegyezte el, és hogy ez körülbelül ugyanolyan megtorlással jár majd, mint Sarah szurkálódása, rekordidő alatt özönlött ki a portrélyukon. Ketten maradtunk – ő odalent, én a „páholyban”. Ő engem nézett, én valamit a feje fölött. Kerültem a tekintetét, mert tudtam, most megint én puskáztam el a dolgot, azt a bizonyos bizalom dolgot. Tettem még egy lapáttal a nagy halomra – ebből békülés nem nagyon lesz már… - Jem azt üzeni, büszke rád – szólalt meg Sirius, hőn imádott, nyugalmat árasztó, mély hangján. – Minden él nélkül, őszintén. Azt mondta, most először érzi, hogy igenis közös ősöktől származtok. Eközben lassú léptekkel a lépcsőhöz sétált, fellépett a legalsó fokra, majd a soron következőre, de a szemét le sem vette rólam. - Állítólag a szüleitek is egész jól reagálták le a történteket – folytatta, egyre közeledve felém. – Nem borultak ki, mert jogosnak ítélték, amit tettél. – Elém ért, megállt. – Meg ki is vannak merülve, mert Vada húgodról kiderült, hogy… na… - Hascsikarós – morogtam. - Igen. Egész nap sír, éjjel főleg, és napok óta virraszt az egész utcátok. - Igen. - Szóval emiatt nincs energiájuk érted aggódni – fejezte be a beszámolót Sirius. - Igen – tettem hozzá a teljesség kedvéért. Mereven fixíroztam sötét pulóvere ezüst sas mintáját. Figyeltem, hátha miattam majd megmozdul. Megmozdul és messze repül. - Rám néznél, Vivi? – hallottam meg a hangját egészen közel a fülemhez. Na nem a sasét – Siriusét. Óvatosan felpillantottam az arcára. Mosolygott. Én meg akkor már bőgtem. - Ha még egyszer eltűnsz napokra anélkül, hogy szólnál előtte nekem, kitekerem a nyakad! – ígértem könnyes szemekkel, el-elcsukló hangon. Felnevetett, szívből, kutyaugatásszerűen. - Komolyan beszélek! - Tudom, kicsim, hát persze, hogy komolyan beszélsz. Kezdek is félni tőled – biztosított mosolyogva. – Jem figyelmeztetett is, hogy azok után, amit Sarahval tettetek, örülhetek, ha az esküvőnkig kihúzom élve. Kézéllel letöröltem a könnyeket az arcomról, és elhúztam a szám, hisz’ ez tényleg Jem szava járása volt. - Azt hittem, eljegyezted Saraht – böktem ki halkan még mielőtt meggondoltam volna magam. - Szóval ő az az ő – bólintott imádottam játszott-komolyan. – Felteszem, azt is sikerült beképzelned magadnak, hogy már a családi tort is megültük. - Aha… - És Sarah megkapta anyám nyakékét, amit a saját esküvőjén, meg az anyósa temetésén viselt, és apám… - Nem, ennyire nem merültem bele a témába. - De apám köszöntőjét biztosan magad elé képzelted! Láttad már, tudhatnád, mennyire ad a külsőségekre! Nagy szavak, kevés tartalommal, de dicséret és ajnározás van benne bőven… - Sirius! Össz-vissz három napig voltál távol! - De ennyi mégis elég volt neked arra, hogy elfelejtsd, mennyivel többet jelentesz nekem, mint azok, akiket régen a családomnak hittem! - Nem, ez így nem igaz… - Ó, dehogyisnem! - Jó, akkor igaz. De te mégis hogyan reagáltál volna, ha én szívódok fel ennyi időre nyomtalanul? - Beszéltem volna a húgoddal. - Nos, én meg faggattam Remust, Jamest, és az öcsédet. Persze egyikük sem tudott rólad semmit. - Te rólam tudakozódtál Regulusnál? - Igen. - Mióta vagytok ti ketten beszélő viszonyban? - Mióta nemrég megvallotta nekem, hogy hiányzol neki. Mikor pedig arról érdeklődtem, ezt miért nem személyesen közli veled, gyorsan lelépett. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, szerintem voltak páran, akik figyelték őt, rögtön mindjárt Prewitt kisasszony. - Prewitt kisasszony? – húzta össze a szemét Sirius bazsalyogva. - Ő. - Értem. Kis szünet következett. Merjem, ne merjem? Vajon hogyan reagálna, ha felhánytorgatnám a dolgot? Így is haragszik rám. Nem akarom tovább rontani a helyzetet. De hát mit rontanék tovább? Végül mégis kimondtam. - Beszélned kellene az öcséddel. Rátok férne. - Nem, Vivi, nem kell. - De… - Nem. Ő már nem az öcsém, ahogy én sem vagyok a bátyja. - De… - Nem, Vivi! Nem érted? Regulus egy gyáva féreg! - Nem, Sirius, nem az. Regulus, az öcséd okos srác, és szeret téged, szerintem nagyon is. - Hányszor találkoztatok eddig, hm? – szakított félbe. – Hányszor beszélgettetek eddig? Kétszer? Háromszor? - Sejtem, mire akarsz kilyukadni, Sirius, de… - Nem ismered őt! Hál’ istennek, mert csak fájdalmat okozna neked! - Kicsoda?! – vágtam vissza. – Az a fiú, aki kisgyerekként sírt, mert a szülei megtiltották neki, hogy kapcsolatba lépjen veled? - Vivi – sóhajtott. - Figyelj rám. Én mindeddig mániákusan távol tartottalak a Black família minden tagjától, a szüleimtől, az unokanővéreimtől, kivétel ez alól persze Meda, bár az, hogy végül hozzáment ahhoz a tetű Tonkshoz, nem vet rá túl jó fényt a szememben, de érted, mire gondolok. Amíg vagyok olyan szerencsés, és a barátnőmként tekinthetek rád, jobb szeretném, ha hagynád, hogy így tegyek a jövőben is és nem keresnéd a hátam mögött egyikük társaságát sem. Rendben, ígéred? Az öcsémét sem. - De… - Regulus nem olyan ember, amilyennek hiszed. Nem az az elesett fiúcska, akinek mutatja magát. Halálfaló-növendék. Ezt tartsd észben. - Nem, Sirius, félreismerted őt! Igen, te tévedsz! - Honnan tudod, Vivi, az istenért!? Hogy ismerhetnéd nálam jobban a saját öcsémet?! - Látod? – vontam fel a szemöldököm győzedelmesen. - Mit? - Öcséd. Hányszor is említetted így Regulust az eltelt két percben? Ez hatott, Sirius tűnődőn hallgatott. Persze ennyivel még nem győztem meg, de a kezembe vettem az irányítást, mert titkon már érdekelte, amit mondok. - Egyedül van – mondtam halkan, kicsikarva a szemkontaktust. Megcirógattam az ezüst sast, majd átkaroltam viselője derekát. – Beszélj vele, csak ennyit kérek! Ha nem változik a véleményed, többé nem hozom fel őt, ígérem. - Miért ragaszkodsz hozzá ennyire? – kérdezte ugyanolyan halkan. – Mi fogott meg benne így? - Az, hogy épp olyan, mint te. Győztem, meggyőztem Siriust. Tudom, láttam a szemében, éreztem a szorításán. Szerettem érte – hogy hallgatott rám, még ha nem is tetszett neki, amit mondok. Ez a mondatom pedig, hogy ők ketten, a két örökös jobban hasonlítanak egymásra, mint akármelyik testvérpár, akiket ismerek, feltette az i-re a pontot. Talán sikerül rendbe hoznom azt a hibát, amit a szüleik vétettek ellenük? Talán vagyok ennyire erős? Talán… - Egyedül van – ismételtem könyörögve. - Fogalma sincs róla, hányadán áll veled, de az biztos, hogy azok, akik körülveszik, nincsenek rá jó hatással. Én nem kérem tőled, hogy parancsolj rá, csak add meg számára a választás lehetőségét. Hadd tudja, van kihez fordulnia, ha nem tetszik neki az út, amit a szüleitek jelöltek ki számára. - Vivi, ő már a szüleinket választotta. - Nem, Sirius, még nem választott. - Dumbledore kitűzte már a fegyelmitek időpontját? - Igen. - Ééés? - Április huszonkettő. Sirius megtorpant a lépcsőfordulóban. Többen ciccegve kerültek ki bennünket, a Nagyterembe tartván. - Április huszonkettő? – ismételte megrökönyödve. – Aljas szemetek… A Winzengamot előtt, igaz? – bólintásomra folytatta a dohogást. – Rohadt… És tanultok? - Mi? – kaptam fel a fejem. Eleddig a padlót fixíroztam, mint egy bűntudatos kisgyerek. – Ja, igen, minden éjjel. Miért? - Mert a Minisztérium a jól bevált módszerhez folyamodott veletek kapcsolatban. - Ó. – Hirtelen beugrott. – Arra gondolsz, hogy ők arra számítanak, a fegyelmitől való rettegés majd annyira leköt bennünket, hogy… - Hogy ha ők kénytelen kelletlen nem is csapathatnak ki titeket, a RAVASZ-okon majd sorban elhasaltok. Undorító egy megoldás, csak sajnos hatásos is. Viszont… - torpant meg hirtelen megint. – Viszont ez azt jelenti, hogy maga a Winzengamot is úgy látja, sok esélyetek van bennmaradni a suliban. Úgy értem, ha akkora vétséget követtetek el, ami elég a kirúgáshoz, miért nem tudják le az egész hercehurcát mondjuk jövő héten? Ebben volt valami. Mikor nem sokkal később megosztottam ezt Lilyvel, mintha az ő szemében is remény csillant volna. De nem tartott nála sokáig – James ugyanis ekkor jelent meg Remusszal a könyvtár bejáratában, és meglátva minket az egyik telepakolt asztalnál ülve, gyorsan kifarolt a helyiségből. A hagyományoknak megfelelően amint a tavasszal együtt a kellemes, jó idő is megérkezett, és tartóssá is vált, a roxfortos diákok zöme kiözönlött a parkba szívni egy kis friss levegőt. A hét utolsó mágiatörténete után én is követtem a példát, és egy pléddel, meg az átváltoztatástan jegyzetekkel a hónom alatt letelepedtem egy hűs árnyékot adó, öreg tölgy alá. Ezúttal egyedül tanultam, ugyanis a lányok rejtélyes módon egyidőben önállósították magukat, és ki-ki a „saját tantárgyára” feküdt rá a délután folyamán. Persze nem volt ez véletlen, mi több, éppen előző éjjeli nagy vitánk következményeként tudható be. Eldöntöttük ugyanis, ki merre, hova tovább. Azaz saját pályaválasztási tanácsadást tartottunk magunknak hajnali háromkor, a bájitaltan tételek kivégzését követően. Nehéz szülés volt, ahogy mondani szokás, de eredményes – végül mind rájöttünk, melyik is az a pálya, ami jobban érdekel, mint az összes többi, amelyet a környezetünk sulykolt belénk év közben. Lily kis rávezetés után határozottan kijelentette például, hogyha igaz, amit a könyvtárban mondtam neki, és tényleg van esélyünk megúszni a kicsapást, gyógyítónak tanul tovább jövőre. Már jövőre, ezt fontosnak találta hozzátenni. - Nem akarok szünetet tartani – magyarázta. – Kiesnék a gyakorlatból, meg amúgy is, én szeretek tanulni. - És szeretsz jobb lenni másoknál – kotyogta közbe Amy. - Hát igen, az is sokat lendít a dolgon… Cat, aki sokáig maga is a gyógyítói pályával kacérkodott, úgy döntött, még sincs kedve egész életében beteg mágusokat ápolgatni. - Utazni szeretnék – súgta ábrándos szemekkel. – Felfedezni a világot! Azokat a helyeket, amikről mágiatöri órákon álmodtam! Látni akarom Skóciában a koboldlázadások helyeit, Írország erdeit, a Dublini Tündéreket… - Az egy kocsma, Kitty – hűtöttem le. – Írországban pedig ugyanolyan unalmasak az erdők, mint bárhol másutt. - Ó – szontyolodott el. – Akkor viszont marad a Bé terv. Tanár leszek. Amy kezéből kifordult a penna. - MI VAN? Te, tanár?! - Miért? – kérdezett vissza sértődötten Cat. – Miért ne lehetnék tanár? Akár itt, a Roxfortban. Ha szerencsém van, mire végzek, üresedés is lesz. Binns helyét például szívesen átvenném… de az asztrológia se lenne rossz… Jaj, ne nézzetek már így rám! Jó vagyok rúnaismeretből, csillagjóslásból és mágiatöriből! Átváltoztatástanból is majdnem sikerült beérnem téged, Viv! - Tudod, mit, Cat? – szólalt meg Lily. – Legyél tanár! Igazad van, nincs akadálya, mi is lehetne? Így ragadt le Cat a tanári pályánál. Amy következett. - Nos, lányok, örülök, hogy ti ilyen ambiciózus természettel lettetek megáldva, de én egyelőre nem kívánok komolyabban foglalkozni a jövőmmel. De legalábbis nem abban az értelemben, mint ti. Őszintén? Én férjhez akarok menni. Ennyi a nagy álom. Aztán lesz, ami lesz, végül úgyis a nővérem üzletében kötök majd ki. Ki tudja? Talán egyszer saját szabászatot nyitok az Abszol úton! - És te, Viv? - Mi van velem? – értetlenkedtem. - Te mi leszel, ha nagy leszel? – vigyorgott Cat. - Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. - Oké, akkor segítünk – kapcsolódott be Lily, nagy szakértelemmel a hangjában. – A gyenge pontod a bájitaltan, tehát az ilyen terveket mellőzd. Jó vagy viszont bűbájtanból és mágiatöriből, ja, és az évfolyam egyik legjobbja vagy átváltoztatástanból. Ne, ne, McGalagony el is ismerte, úgyhogy ne visszakozz! Emlékszem, mikor azt mondta, hogy te meg Sirius viszitek a prímet! - Na és? Az átváltoztatástan önmagában nem elég sehova. - De a bűbájtannal kiegészülve viszont már igen! Cat meglepetten felsikkantott, és Amy is a szája elé kapta a kezét. Természetesen én még nem értettem, mire utal Lily. - A mágiatöri az átoktöréshez állítólag elengedhetetlen – folytatta Cat Lily fejtegetését csillogó szemekkel. – Igaz, ha afelé mész tovább, nem árt a bájitaltannal is megbarátkoznod kissé a mérgezéses esetek miatt. - Beavatnátok végre? – kiáltottam fel elkeseredetten. – Mit találtatok ki? Mi lenne számomra az ideális pálya? - Az aurori. - Na nem! Rendőr nem leszek! – ez volt a reakcióm akkor éjjel. Ám azóta eltelt majdnem egy teljes nap, és én nemes egyszerűséggel meggondoltam magam. S most, egyedül ücsörögve, a kusza árnyjátékot figyelve a füvön végleg elhatároztam; ha letehetem a vizsgákat, belevágok. Megpróbálkozom az aurori pályával. Igaz, én nem foghattam fel úgy ezt, mint például Cat, nem vághattam rá, hogy „ugyan, mit veszthetek?”, mert sajnos ezzel a céllal sok mindent. Elsősorban végtagokat. De ahogy többször is végigzongoráztam magamban a lehetőségeket, egyre kézenfekvőbbnek tűnt, hogy ez számomra az ideális állás. Egy időre. Amíg nem jut eszembe valami jobb, és elsősorban biztonságosabb. A lányok tehát önállósodtak. Én mondjuk ezt nem láttam szükségesnek, de korán reggel Lily szólt, hogy délutánra beprogramozott magának egy kis gyakorlást a pincében – merthogy a professzor betegsége miatt a másodévesek dupla bájitaltana elmaradt -, Cat pedig McGalagonyhoz volt hivatalos, hogy vele is tisztázza, amit velünk. - Tulajdonképpen csak idegesíteni akarom – kacsintott cinkosan ebédnél. – Hadd dühítse, hogy teszek a fegyelmire! Így maradtam egymagam. Nem sokáig. Épp csak amíg kibogoztam a pergamenhalmokat és szétterítettem magam körül. - Szia, Viv. Meglepett a hang, de a hozzá kapcsolódó, fölém magasodó, nyurga alak még inkább. - Kezdtem beposhadni a könyvtárban, gondoltam járok egyet idekint – vont vállat az illető, jelezve, hogy nem engem keresett. - Sehol egy gorilla, vagy Piton. Egyre merészebb vagy, Regulus – jegyeztem meg, erre elvigyorodott. – Nem ülsz le? Összecsipkedtem néhány lapot, hogy helyet szorítsak neki, mire ő is felvett néhány jegyzetet, majd bele is olvasott. „Pótcselekvés, pótcselekvés, pótcselekvés.” - Sirius visszajött. Felpillantott a cuccaimból. - Tegnap? - Ühüm. A húgomnál volt a Beauxbatonsban. Sosem jutott volna az eszembe. Esküszöm, azt hittem, otthon van nálatok, és megkérte Sarah kezét. - Az elég idióta lépés lett volna tőle. - Igen, fogalmazhatunk így is. - Már csak azért is, mert Saraht már eljegyezték. Két napja. Azt hiszem, egy Walder, talán Clerence. Ő is aranyvérű családból származik, bár messze nem olyan ősiből, mint amilyen a miénk. - Hm, gondolom, anyátok tombolt. Válasz gyanánt megint csak megvonta a vállát. Eleddig csupán elütöttük az időt, ezt éreztem, mióta belekezdtünk a párbeszédbe, ám a lényeget kerülgettük, és vártam, hogy végre kibukjon Regulusból. Mert ki akart. Valamit el akart mondani nekem, valami fontosat, és talán el is mondta volna, ha a szeme nem akad meg egy a kastély felől közeledő alakon, és a pálya felől hozzácsapódó másik kettőn. A bátyja gyors közeledése megijeszthette, mert ledobta a kezében pörgetett pergameneket, felállt, és még azelőtt eltűnt, mielőtt én akár észbe kaphattam volna. A vicces az egészben az volt, hogy mikor újra a Tekergők felé pillantottam, a három fiú már nem is volt együtt – James és Remus néhány szó után újra elváltak Siriustól, és hozzám már csak ő egyedül csatlakozott. Meglehetősen borús ábrázattal. - Ágas öngyilkos akar lenni Evans miatt. - Ez nagyon nemes. - Te is elvárod tőlem? - Nekem már az is elég, hogy itt vagy. - Szeretem a szerénységed – közölte bőszen bólogatva. - Szerénységem is szeret téged – biztosítottam vigyorogva. Puszit váltottunk. - Amúgy csak kérdezni akartam tőled valamit – mondta, alig elválva a számtól. - Ühüm. Kapcsolódik az öcsédhez? Mert viharos felszívódásából arra következtettem az imént, hogy még nem ejtettétek meg a beígért bájcsevelyt. - Igazad van, Vivi, nem beszéltem vele, mert nem sok kedvem van hozzá. - De megígérted! - Te viszont egy választ ígértél nekem Karácsonykor. Rémlik? Ha egészen konkrét akarok lenni, az ágyban tetted azt az ígéretet! - Ó… - már emlékeztem. Kicsit meg is rémültem megint, épp úgy, mint anno, mikor feltette nekem azt a kérdést. Azaz kérést. Azt, hogy a vizsgák után költözzek hozzá. - Ó? – csapott le. – Ennyi? Tulajdonképpen gondolkodtál te azóta ezen? Mert ahogy elnézlek, nem hiszem… Épp ellenkezőleg – mióta képbe jött ez a fegyelmi-probléma, zavaróan sokszor jutott eszembe Sirius ajánlata. Zavaróan, mert a döntésem a tárgyalás végkimenetelétől vált függővé. Kibukott diákként ugyanis eszem ágában sem volt elköltözni otthonról. Se tartani a kapcsolatot a varázsvilággal. Ám ezt ugye nem fejthettem ki Siriusnak, mert ő reflexből ellent mondott volna, a tetejébe még le is őrültez, legrosszabb esetben pedig nem tartja be a saját ígéretét. (Amit valójában nem tett, mert nem ígérte meg, hogy kapcsolatba lép Regulusszal, de én szerettem így értelmezni a párbeszédünket.) Így hát egy diplomatikusabb verzióhoz folyamodtam. - Alkut ajánlok. - Hallgatlak – morogta nem túl lelkesen. - Te beszélsz Regulusszal, ne, ne, ne vágj közbe! Te beszélsz az öcséddel, végig is hallgatod őt, mert igenis van mondanivalója, és mikor vele végeztél, megkapod a válaszom a kérdésedre. Megegyeztünk?