Korán volt. Tulajdonképpen embertelenül korán. Én mégis lent reggeliztem a Nagyteremben, úgy, ahogy már jó ideje nem. Az éjszakázást ugyanis ha nem is függesztettük fel mi négyen, de mérsékeltük, mióta megesett köztünk az a bizonyos pályaorientáció.
Az asztalhoz ülve automatikusan nyúltam a pirítósok felé, de Amy egy laza mozdulattal a tejes kancsót tolta a kezem alá, utalás gyanánt.
- Kikérdezhetnéd kaja után a mágiatörit – magyarázta vontatottan.
- És kenyérrel a számban nem menne? – firtattam.
- A müzlivel hamarabb végzel.
Így hát szabadon választottam reggelinek a „tápláló és egészséges” vitaminbombát, jól felöntve lével, amitől fogyasztás után két perccel máris szörnyen kellett pisilnem… de most nem is ez a lényeg. Amy kikérdezést akart, és ha Amy akar valamit, meg is kapja rögvest.

- Öt perc és becsengetnek – köszönte meg Amy az ismétlést egy óra múlva. Időközben megtelt, majd fokozatosan újra kiürült a Nagyterem, ami óra nélkül is azt jelezte, hogy hamarosan megkezdődik a nap, megindul a harc a pontokért. – Hallod, Viv? Öt perc, és eddig se Lily, se Cat, se egyik bajkeverő nem jött le enni! Hol a francban vannak a Tekergők?
- Mióta hívod őket a gyűjtőnevükön? – lepődtem meg.
- A név szerinti emlegetés túl személyes - legyintett. – Amúgy meg nem mindegy? Te láttad őket ma?
- Nem. Gondolod elaludtak?
- Ja. Mind együtt. Na ne röhögtess! Valami történik, Viv, érzem! És én sem akarok kimaradni belőle! Velem jössz?
Hiába, aznap Amy szerencsekakival a talpán ébredhetett, mert bejött a megérzése: a lányok és a négy fiú nem aludtak el, se együtt, se külön-külön. Ott voltak mind együtt a klubhelyiségben, éppen úgy, mint akkor este, amikor minden elromlott. Ám a szerepek most mintha felcserélődtek volna – ezúttal Lily arca borult el, és James tűnt merevnek; Cat volt kétségbeesett és Remus elszánt.
Mikor a Kövér Dáma utat engedett nekünk, egy pillanatra minden fej felénk fordult. Mégis, szóbeli magyarázatot külön kérnem kellett ahhoz, hogy számomra is világossá váljon, amit Amy anélkül is megértett mögöttem.
- Mi történt? – kérdeztem kifejezett címzett nélkül.
- Ágas öngyilkos lett – mondta Sirius, ki ezúttal is ott ült a lépcső alsó fokán, mint legutóbb. – Belerángatott minket is.
James, a szóban forgó öngyilkos rezignáltan bólintott bűntársa kijelentésére.
- Hm – kommentáltam. – Ahhoz képest egész jól néztek ki, fiúk.
- Jaj, Viv! – fakadt ki Lily türelmét vesztve. – Ezek az idióták nem öngyilkosok, csak mártírok!
- Evans…
- James, ne merj visszatérni a vezetéknevemre, mert mindjárt neked ugrok!
- Bocsánat…
- Egyáltalán hogy juthatott eszetekbe ekkora marhaság?! Azok után, amit mi kaptunk tőletek, miután kicsit megleckéztettük azt a tisztavér-mániás rimát…!
- Az azért több volt annál…
- Hallgass! Sirius, te is! Elegem van belőletek, önfejű Tekergők! Évekig nehezítettétek az életem a folytonos eltűnéseitekkel, meg a hajmeresztő balhéitokkal, erre most, mikor azt reméltem, már nem jöhet rosszabb az április huszonkettedikénél, ti messze überelitek az eltelt hat és fél évet, és pakoltok rám, azaz ránk még egy kis feszültséget! Nem, James, még mindig én beszélek!
- Kiabálsz, Lily.
- Na és?! Talán nincs rá épp elég okom? Vivtől is meg fogjátok kapni a magatokét, ne aggódj…
- Jelen pillanatban rosszabb vagy, mint az anyám, Lily – közölte normál hangon Sirius, cseppet sem megrettenve az esetleges kiborulásomtól, amire azért titkon számíthatott, mert nem nagyon reagált kérdő tekintetemre. – Ez pedig igen nagy szó.
- Vicces – húzta el a száját tajtékzó barátném.
- Mi történt? – próbálkoztam újra.
- Lily, te tényleg nem érted a dolog lényegét, vagy csak nem akarod érteni? – firtatta James, fittyet sem hányva rám. – Érted tettük, meg Vivért, Catért, Amyért…
- Ó, ez kedves – kapott a szívéhez színpadiasan a szöszi. Kezdett idegesíteni, hogy ő érti, mi megy körülöttünk.
- Nem hatsz meg, James – jelentette ki könyörtelenül imádottja. – Az egy dolog, hogy egyikünk sem kérte, hogy bajba sodorjátok magatokat, ha már egyszer mi megtettük. De ez a mostani akciótok túlzás volt! Nagyon, nagyon, nagyon nagy túlzás! Felfogtad, hogy ezért ki is rúghatnak titeket?
- Fel.
- És?
- Ti is kockáztattatok.
- ÉS NEM BÍRTÁTOK KI, HOGY NAGYOBB MARHASÁGOT NE CSINÁLJATOK NÁLUNK, MI?!
- Jesszusom – nyögtem.
- Fogadjunk, hogy te találtad ki az egészet! Na, igazam van, igaz?! Szemrebbenés nélkül a mocsokba rángattad a barátaidat, hogy a neved az utolsó percig fényesen ragyogjon hű rajongóid elméjében! James Potter, az önfeláldozó Don Juan, a Roxfort első számú bajkeverője, mert valójában erről van szó, ugye, drága Ágasom?! Képtelen voltál belenyugodni a ténybe, hogy hat évnyi…
- Lily, elég!
- Nem…!
- De! Elegem van a vagdalkozásodból! Hogy hiheted, hogy versengeni kezdek veled?! Gondolkozz már, te minden mintatanuló legpedánsabbika! Dehogy csapatnám ki magunkat csak azért, hogy maradandóbb nyomot hagyjak az alsóbb évesekben, mint te! Frics irodája tömve van a mi aktáinkkal, az egész kastélyt ki lehetne tapétázni a rólunk írt jelentéseivel! – itt elhallgatott egy pillanatra, felháborodottan sóhajtott, aztán keserűen felnevetett. – Féltékeny. Én. Rád. Te jó ég, Lily…
Pár másodpercnyi csend, majd megint én:
- Mi történt?
Természetesen senki nem vett emberszámba, ami momentán kicsikét már bántó volt, ellenben szórakoztatott is, mert a műsor minden közbeszólásomnál új fordulatot vett. A Lily-James páros levegőt vett, lendületet gyűjtött; az előbbi dacosan összefonta a karját a mellkasán, az utóbbi villámló szemekkel bámulta ezt a tipikus mozdulatot, és még inkább felhúzta magát rajta. Szóvá is tette volna, mi a véleménye, azaz mi még, azon kívül, ami fentebb már elhangzott, de Cat, ki eddig nem reagálhatott a fejleményekre, megelőzte Jamest.
Remus lehajtotta a fejét, úgy várta Kitty dorgálását.
- Önszántadból mentél bele ebbe a hülyeségbe, vagy a többi rángatott bele? – kérdezte Cat hűvösen.
Remus hirtelen felnézett rá – szeme enyhe megütközést tükrözött.
- Persze, hogy önszántamból vállaltam a felelősséget négyünk balhéiért.
- Ez esetben tudd meg, Remus Lupin – felelte Cat, határozott léptekkel a fiúhoz sietett -: te vagy a legjobb dolog, ami megtörtént velem egész életemben. – és határozottan megcsókolta.
Ki meglepve – mint én; ki merengőn – mint Sirius, James és Amy; ki szkeptikusan figyelte a jelenetet. Hát persze, hogy Lilyt hatotta meg legkevésbé Remus és Cat villámbékülése. Rögtön tudtunkra is adta, mi birizgálja a csőrét.
- Remus nem tett semmi szabályba ütközőt. Ő vérfarkas, s mint ilyen, jobb, hogy a Tiltott Rengetegben bóklászik teliholdkor, mint a kastély falain belül.
- Olyan illúzióromboló vagy! – nyögte Amy csalódottan. – Különben is, a szándék a fontos, okoska, ha nem vennéd észre! A fiúk bemártották magukat Dumbledore-nak, csak azért, hogy rólunk elvonják a közfigyelmet, Viv – magyarázta immáron nekem. – Végre nem néz majd ránk olyan ferde szemmel minden tanár!
- Bővebben? – így én.
- Mi?
- James ötlete volt – védekezett Sirius feltartott kezekkel.
- És te voltál az első, aki rábólintottál! – tette hozzá a megnevezett a teljesség kedvéért.
- Miután hosszas győzködés után sem gondoltad meg magad – fűzte tovább Remus, el nem engedve Cat kezét, lopva Lilyre pislantva.
- Szerintem maradjunk csak az eredeti verziónál – adott hangot véleményének Amy diplomatikusan. – A fiúk hősiesen kiálltak mellettünk, sárba tiporták becsületüket értünk, lányokért, és ezzel jó Griffendélesekhez méltón tanúbizonyságot tettek mind előttünk, mind az egész vezérkar előtt páratlan bátorságukról. Pont.
- Támogatom! – szavazta meg Cat is a javaslatot feltartott kézzel. – Viv?
- Én még mindig csak nyomokban értem, mi történik – vontam meg a vállam. Sirius elvigyorodott.
Minden szem Lilyre szegeződött. Őt meg – kivételesen – meggyőzte a többség határozottsága, mert Jamesre pillantva nem szitokáradat hagyta el a száját, ahogyan mind vártuk, hanem csupán ennyi:
- Sajnálom.
És ezzel az ügy le is volt zárva.

Fogalmazhatnánk úgy, hogy ami a klubhelyiség szent területén történt, túl könnyű volt, esetleg összecsapott, ha mint regényt tekintjük a eseményeket. Nos, igen. Lily, mint aki könnyen bocsát meg? Mi ez, valami olcsó horror?! De lássuk be, Lily Evans szíve sem volt kőből, ahogy Amy hitte, és pletykálta. És ha már az elemezgetésnél tartunk, tegyük hozzá, Lily ekkor már fülig szerelmes volt Jamesbe, aki képes volt egyetlen pikáns megjegyzés nélkül a dereka köré tekerni kedvenc pulóverét, amikor az egész klubhelyiség Lily fenekét pontozta 1-től 10-ig. (Szerintem a 8,5 igenis szép eredmény, Amy meg elmehet a pokolba a maximalizmusával együtt!) Súlyosbító körülmény, hogy akkor ráadásul haragban is voltak!
Nem húzom el nagyon: Lily megváltozott. Ha James Potterről volt szó, mindenképp. Ezt a változást persze nem kell drasztikusan felfogni, nem volt az olyan szembeötlő, de azért mégis.
Ugorjunk.
Cat és Remus között tökéletesen helyreállt a rend és a béke. Cat úgy viselkedett, mintha meg sem történt volna az a kis „szünet”, ami az én emlékeim szerint nem is volt kicsi, de Remus is igyekezett mindent elfelejteni „azelőttről”. Na igen, attól eltekintve, hogy mostmár nekik, Tekergőknek is volt egy április huszonkettedikéjük, tényleg minden visszaállt a régibe.
Igen, a Tekergők is fegyelmire voltak hivatalosak. A vicces ebben az, hogy míg mi szabályosan törvényt szegtünk, amit a Winzengamot előtt kellett elismernünk, addig ők hat évnyi szabálysértésért kerültek szőnyeg szélére Dumbledore irodájában. Hangsúly az árnyalatokon: törvénysértés kontra szabályszegés. Na, de nem helyes még ez a múlt idő – ami nekünk április huszonkettő, az nekik április húsz, szóval ekkor még erősen jövőidő.
De már nem sokáig.

A nagy napig hátralévő napok csendesen, mondhatni, eseménymentesen zajlottak. A fiúknak hála, a tanulás immáron kellemesebb verziójához folyamodhattunk – azaz ki-ki a saját párocskájával magolt éjt nappallá téve; Amy szavaival élve „családon belül őrjítettük egymást”. Csak hát, ahogy az lenni szokott, akadt egy kis probléma. Míg Lily és Cat a nagy békülés után lelkesen avatták be Jamest és Remust jövőbeli terveikbe, azaz álmaik állásába, amit ugyebár együtt fundáltunk ki nemrég, addig én… hát, hogy is mondjam? Titkolóztam. Bár nem ez a leghelyesebb megnevezése annak, amit tettem, hiszen egyszerűen csak nem dicsekedtem úgy, mint a lányok, hogy „tanár leszek” vagy „gyógyítónak készülök”.
Mivel éreztem, hogy Sirius nem repesne az örömtől, ha a fülébe jutna akár tőlem, akár valaki mástól, hogy számomra az ideális munka az életem folytonos kockáztatása, ezért inkább hallgattam róla. Meg hát, ami igaz, az igaz: Sirius teljesen abban a hitben élt, hogy a vizsgák utáni célok nálam kimerülnek a hozzá való költözésben. Amiről meg ez idáig viszont még nem döntöttem.
Kész téboly felnőni, esküszöm! Hirtelen mindenki válaszokat vár tőled! Én utálom elhatározni magam! Nem lehetne ezeket a „nagy célokat” későbbre tenni? Hadd maradjak még egy kicsit gondtalan diák!

Sirius megígérte nekem, hogy beszélni fog Regulusszal, bár azt nem kötötte az orromra, hogy ezt a bájcsevelyt még a vizsgák előtt megüti e. Valami titkon azt súgta, kivárja a saját és talán az én fegyelmim végét, aminek kifejezetten örültem volna, érthető okokból, ugyebár.
Arra azonban sokáig nem gondoltam, hogy ez a párbeszéd valójában nem csak rajta múlik – ő belement, méghozzá miattam, hogy megpróbál kezdeni valamit az öccsével, de azt nem várhattam el tőle, hogy szégyenszemre valósággal üldözze Regulust, azt a gyáva kukacot, aki feszt kereket oldott, valahányszor a Nagyterembe menet, vagy a könyvtárból jövet kiszúrtuk őt a folyosón. Ugyan érthető volt a viselkedése, végtére is, Sirius az elmúlt öt évben ritkán hagyott ki alkalmat, hogy nevetség tárgyává tegye szülőkedvenc, stréber kistestvérét, de azért annyi esze lehetett volna a fiúnak, hogy tudja, Sirius nem emelne rá pálcát a jelenlétemben.
Ha mástól nem, hát Pitontól hallhatta volna.
A lényeg tehát az, hogy egyelőre nem közeledtek egymáshoz. Én meg őszintén szólva időnként nem is értettem, tulajdonképpen mit várok tőlük. Évekig idegenként éltek egymás mellett, majd pont miattam fog változni a helyzet!
Ám mert alapjába véve nem voltam kishitű, hamar meggyőztem magam, hogy mivel valószínűleg én voltam az első kívülálló, aki beleavatkozott kettejük kapcsolatába, akár sikerrel is járhatok.
Végtére is, nincs jobb annál, mintha az ember jóban van a testvérével.