4. fejezet
2008.08.17. 15:54
Otthon, édes otthon.
Nem tudok semmi értelmeset írni -.-' nah mind1. Jó olvasást! ;-)
És íme, újra itt vagyok. A horizonton lassan eltűnik a vöröslő nap, én pedig itt ülök a Malfoy kúria kertjének egyik fáján. Ha most felhívnám Voldemort titkárnőjét, időpontot kérve, minden bizonnyal ezt a választ kapnám: sajnos a Nagyúr éppen külföldön van üzleti úton; kérjük, ismételje meg hívását később… Igen, Voldemort nincs itt. Ellenben a halálfalói nagy része igen. És hogy miért komál engem ennyire Voldemort? Mert rendelkezem néhány olyan képességgel, amire neki nagyon fáj a foga. Mondjuk az örök élet nem tartozik ide. Csak majdnem… És naivan azt hiszi, ha megöl, ezek átszállnak rá. Tévedni emberi dolog, mondhatnám, ha Voldemort ember lenne. De sajnos fogalmam sincs mi. De gondolom kezdi kapizsgálni a dolgokat, mert inkább megpróbál halálfalóvá tenni, mint a (szerinte) utolsó Black leszármazottat. Gondolom eddig eszetekbe se jutott, hogy a világ legnagyobb fekete mágusa ilyen naiv tud lenni, pedig igaz.
Egyébként ezer és egymilliószor megkaptam már, hogy sosem veszek semmit komolyan, és elviccelek mindent. De hát könyörgöm, a Roxfort egyik legnagyobb bajkeverőjének a fia vagyok, nem hozhattam rá szégyent! Remélem Sirrah is felnő a feladathoz…
Szóval itt ülök immáron a sötétben és figyelem az eseményeket. Úgy tűnik, tisztában vannak vele, hogy Harry ott volt az Odúban az ominózus napon, de nem sikerült elfogniuk, szóval a halálfalók a keresésére indulnak. Viszont az, amit utána hallottam, nem tetszett, de mindent megmagyarázott. A Grimmauld térre visszatérve megosztottam a srácokkal az információt, hogy miért is találta meg őket a két halálfaló abban a kávézóban: (tilos kimondani Voldy nevét). Hát a hatás megvolt: 3 döbbent arc nézett vissza rám.
- Ez komoly? – kérdezte Harry. Én csak bólintottam.
- Végül is jobb, mintha a nyomjel maradt volna rajtad – töprengett Hermione. – De mégis mindent megmagyaráz.
- Szóval a sötét nagyúr neve tabu – kapcsolódott be Ron is. Megint csak bólintottam.
- De hol voltál eddig? – nézett rám Harry. – Honnan tudod ezt?
- Egyezzünk meg valamiben – fordultam felé mosolyogva. – Engem nem érdekel ti mire készültök, titeket nem érdekel én mit csinálok. Rendben?
- Igen – felelte a hármas. Úgy tűnik annyira nem érdekli őket a sztorim, hogy elárulják titkukat.
Ezek után megtudtam, hogy Sipor újra körünkben lesz, de előbb akadt egy kis feladata. És nem mellesleg mesélt valamit Regulusról is, de én arról már tudtam, szóval nem okozott nagy meglepetést.
- Viszont el kell mennem, és valószínűleg egy jó ideig nem láttok majd – néztem körül.
- Hová mész? – kérdezte Hermione.
- Az egyezségünk, nem emlékszel? – kacsintottam rá.
- Jajj – pirult el -, de igen, bocsi.
- Szóval legyetek jók, és ne csináljatok semmi hülyeséget – búcsúztam, majd kiléptem az ajtón és elhoppanáltam.
Percekkel később már egy gyönyörű ház ajtaja előtt álltam arra várva, hogy valaki ajtót nyisson. Végre közeledő lépteket hallottam bentről.
- Ki az? – hallottam egy kellemes női hangot bentről.
- Nath Black – feleltem mosolyogva. Csend, aztán rövid idő múlva kinyílt az ajtó és egy könnyek áztatta gyönyörű arc bukkant fel.
- Istenem – ugrott a nyakamba, majd elkezdett zokogni. Én szorosan átöletem.
- Sarah, ki az? – jelent meg anya a háta mögött, majd mikor meglátott, felkiáltott: – Nathaniel!
- Sziasztok – suttogtam Sarah vállára hajtva a fejemet. Istenem, de jó újra itthon lenni. Beléptem az ajtón, majd leültem a nappaliban a kanapéra. Sarah követett, leült mellém és hozzám bújt, mint egy kismacska. Annyira jó érzés volt újra érezni az illatát, látni a gyönyörű szemeit, megsimogatni az arcát, és a karjaimban tartani.
- Hozhatok valamit? – kérdezte anya mosolyogva.
- Egy meleg tea jól esne – feleltem.
- Máris hozom. – Azzal kiment a nappaliból.
- Annyira hiányoztál – fordultam szerelmem felé, majd végigsimítottam az arcán, és felemeltem a fejét, hogy megcsókolhassam.
- Gyűlölöm, mikor eltűnsz és egy csomó ideig nem jössz haza. – Megint könnyek gyűltek a szemében.
- Csssss – csitítgattam. – Most inkább örülj, hogy itt vagyok.
- De tudom, hogy nemsokára megint elmész.
- Sarah… – sóhajtottam. – Muszáj most ezzel foglalkoznunk? Szeretném kiélvezni minden pillanatát annak, hogy megint itt lehetek veletek.
- Itt a teád – jelent meg anya újra, majd leült mellém és nyomott egy puszit az arcomra.
- Köszi, anyu – mosolyogtam rá. – Sirrah hol van?
- Fent alszik.
- Lassan én is lefekszem, mert eléggé fáradt vagyok.
- Meddig maradsz még? – kérdezte anya.
- Nem tudom, pár napig talán. De ne foglalkozzunk már ezzel, könyörgöm.
- El van felejtve – nevetett anya.
- Köszönöm – kacsintottam rá.
- De holnap csak Sirrah -val foglalkozhatsz.
- Meglesz. De most – letettem a csészét és fölkaptam Sarah-t -, irány aludni.
|