|
Napfelkelte
2008.09.27. 13:26
James gondolkodik. Lilyn, és a hozzá fűződő érzésein.
Hajnalodik. Hajnali öt óra van, és én Rád gondolok. Hiheted, hogy bolond vagyok, igazad van. Mert az ember bolond, ha szerelmes.
Egész éjjel nem aludtam, csak Te jártál a fejemben. Annyira fáj! Hogy mi? Minden! Az hogy nem vagy velem, mert hiányzol. Az, hogy te nem szeretsz. Én szeretlek. És a viszonzatlan szerelem annyira tud fájni. Mintha a szívedet darabokra tépnék, vagy éppenséggel milliméternyire nyomnák.
Egész éjjel Rád gondoltam, és arra, hogy milyen jó lenne téged magamhoz szorítani, a karjaimban tartani, hogy milyen jó lenne finoman a hajadat simogatni, és közben a füledbe súgni lágyan és selymesen, hogy Lily Evans, szeretlek. Százszor, ezerszer!
Talán csak egy-két órát aludtam, de közben többször is felébredtem. Álmomban velem voltál, mellettem, és felébredtem, mert éreztem, hogy ez csak egy álom.
Kiültem hát az erkélyemre, és néztem a napfelkeltét. Gyönyörű volt. Az ég teteje még sötét, a csillagok szikráznak rajta, de az alja már hasad, először csak barnásan piroslik, majd egyre inkább narancssárga lesz. A fény egy pontból indul ki, először szélességében lepi körül az ég alját. Ha balra néztem, már lángolt, de ha jobbra, még álmosan feketéllett. Majd elkezdett a fény felfelé törni, egyre feljebb, és feljebb. Az ég aztán a szivárvány minden színében pompázott: a legalja vörös, majd narancs, halvány citromsárga, még enyhe zöld színt is öltött, hogy aztán finoman áthajoljon világoskékbe, ami fokozatosan ment át sötétbe, de a fény lassan elnyelte az éjjeli égbolt színét, és égszínkék maradt. A nap fénye lassan betöltött mindent. Én maradtam egyedül sötét, és maradok is addig, amíg a Te fényed meg nem világít. Az én égboltomat csak Te tudod egyedül kivilágosítani.
Érdekes jelenség volt a csillagok viselkedése is: az ég fele már világos volt, a másik még sötét, és a csillagok szikrázva beborították. Majd szépen, lassan, ahogy a fény terjeszkedett egyre magasabbra, és magasabbra, a csillagok halványulni kezdtek. Végül már csak kettő világított, mint egy szempár. Lehetett volna a Tied is. De nem volt, mert az én egemet a Te csillogó szemeid nem világíthatják be, hisz nem vagy az enyém. Végül az a két világító égitest is eltűnt, a Nap fénye eltompította az övékét.
Megjelent egy repülő az égen. Rövid, fehér, dupla csíkot húzott maga után. Az én szememnek egész gyorsan haladt, hamar eltűnt a látókörömből. Aztán megjelent ugyanazon a pályán a következő gép. Arra gondoltam, ez jelenthetné képletesen azt, hogy bár Te kirepültél az életemből, majd lesz másik. De tudom, hogy nem lesz. Csak Te maradsz. Mindig. Aztán az a gép is eltűnt, majd jött a harmadik. Egyre inkább azt gondoltam, ezek csak jönnek-mennek, de kéne valami, ami állandó. Valami állandó az égen. Ami ott van, akármikor nézek oda. Ami sosem tűnik el. Hogy hasonlíthassalak valamihez, ami ugyanolyan örök, mint amilyen Te vagy az én szívemben. Nem találtam.
A Nap csak nappal látható, a Hold csak éjszaka, mint ahogy a csillagok is. Mi van még az égen? Nincs már semmi. Bolygók, égitestek, hol látszanak, hol nem, néha eltűnnek, néha feltűnnek. Kell hát mégis valami, ami örök az égen, és amit bármikor láthatok.
Rájöttem, ha felnézek az égre, egyvalamit azért mindig látok, mert az mindig látom, bárhová is nézek. És ez Te vagy. Bárhová is nézek, mindig Téged látlak, és ez olyan örök, mintha negyedikben kőbe véstem volna. Akkor szerettem beléd.
Éppen egyedül voltam a hálótermünkben, hasaltam az ágyon, és rajtad gondolkodtam, és azon, hogy mi változott? Miért zsugorodik picire a gyomrom, ha meglátlak? Mitől kalapál olyan vadul a szívem, ha a hangod hallom? És miért sajog, mikor veszekszel velem? Miért? Mi ez az idegen érzés?
Aztán eszembe jutott az édesapám, Charlus Potter. Még régen, kisfiú koromban mesélte, amikor a szerelemről kérdeztem, hogy milyen érzés is az. Felidéztem, és rájöttem, pontosan ilyen.
Azóta örök az érzés, amit irántad érzek. Soha, semmi nem fog változtatni rajta. Most mondhatnád, hogy majd találok egy másik lányt. De annyit találhattam volna már, és egy sem kellett. Nekem Te kellesz, pontosan Te, és nem egy gyenge utánzat, egy rossz másolat. Olyan senki sem lehet, mint Te, de én amúgy is csak az eredetivel érem be. Csak veled.
De Te nem vagy az enyém. Szomorúan gondolok erre, és hagyom, hogy a fájdalom átjárja minden porcikámat, a szívemtől kiindulva. Nem tehetek mást.
A Nap lassan már látható a horizonton. Olyan szépen mosolyog rám, mint Te. Igaz, Te még RÁM sosem mosolyogtál, de azért szép hasonlat.
Olyan hideg van itt, az erkélyemen, hogy a leheletem is meglátszik, hiába van nyár. És én mégis itt ülök, Rajtad elmélkedem, és közben a Napban és Benned keresem a közös vonásokat.
A Nap fényt hoz az emberek életébe, hisz’, ha nem lenne, sötétben kéne élnünk.
Te is tudnál világítani, de Te a szívemet.
Mindkettőtökben meg van tehát a képesség a fényhozásra.
De a Te időd nincs itt. Míg a Nap már fölülemelkedett a legutolsó háztetőn is, és szikrázva csinál meleg fényt, az én szívem sötét. De ha egyszer meggondolnád magad velem kapcsolatban, melegebb lenne benne, mint az igazi Napban, fényes lenne és kies. Bárcsak így lehetne!
De a Te időd nincs itt. Majd talán egyszer. Talán…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
