Dawnra rátört a köhögés. Ahogy a tömény por beszivárgott az orrán keresztül, olyan ingert képezett, amit lehetetlen volt öt percen belül legyűrni.
- Nyugi már! Hozzak vizet? – Sirius feltűnően undok volt, mióta az alagútban araszoltak Roxmorts felé.
Dawn csak újból köhögött.
- Mindjárt kiérünk, ott majd jön a friss levegő, napsütés, egyéb tök jó dolog, de csak akkor, ha végre MEGMOZDULSZ! – Sirius idegességében felegyenesedett, és jól bevágta a fejét a járat tetejébe. – A rohadt….
- Ne használj alpári kifejezéseket a jelenlétemben, jó? – vigyorgott Dawn remekül utánozva Remus néha bosszantóan komoly hangsúlyát.
Sirius csak mosolygott, majd hirtelen mindketten megálltak.
- Tényleg! Velem beszélhetsz! – csapott a homlokára Sirius.
- Teljesen kiment a fejemből – jegyezte meg Dawn is.
Még további tízperces unalmas araszolás után Dawn diadalmasan felkiáltott.
- A kijárat! Szuper! – Odaugrott, de Sirius utánakapott, és a kezét a lány szájára szorította.
- Megőrültél? Odafent emberek lehetnek. Ez a Mézesfalás!
Dawn csak nyöszörgött, miközben a térdei teljesen elgyengültek attól, hogy Sirius keze az arcát érinti. Ez a pillanat viszont nem tartott sokáig. A fiú levette a kezét, majd hallgatózott.
- Szerintem nyugodt szívvel felmehetünk – suttogta Dawn.
Így is lett. A bolt zárva volt, ebédidőre hivatkozva, szóval elég könnyen kijutottak.
- Te, ez eddig oké, hogy Roxmortsban vagyunk, de hol keressük azt a könyvet? – kérdezte Dawn csípőre tett kézzel. Sirius, mielőtt válaszolt volna, végigmérte az előtte álló lányt, majd kipukkadt belőle a nevetés.
Nos, hogy vázoljam, miért volt ennyire komikus Sirius számára Dawn kinézete, íme:
A lány lihegve, a friss levegőt szaporán belélegezve, mint már említettem, csípőre tett kézzel állt a napfényes utca közepén. Cipőjén egy jó nagy adag sárréteg éktelenkedett, ami még az alagútban rakódott rá. Barna, laza nadrágjának szára felgyűrődött, az öv, ami tartotta a lány derekánál, már teljesen lejjebb csúszott, a hosszú, de ujj nélküli fehér póló is magán hordozta az elmúlt húsz perc nyomát, fekete haja rátapadt izzadt homlokára, hátul pedig épp ellenkezőleg, jó pár szál elég idétlenül feljebb volt, mint a lány feje, de az egész összhatásban a legjobb az arca volt. Szemével hunyorított, ugyanis a nap vakítóan sütött, és egy torz fintor is kísérte a hunyorítást, az orra körüli csepp alakú rész kivételével pedig az egész arca sötét volt a portól.
Ezt csak tetézte a póló felirata: Cheerleader *
- Most meg mi bajod? – kérdezte értetlenül a lány.
- Semmi – válaszolt vigyorogva Sirius. – Csak ma különösen vonzó vagy Livy.
Ha-ha-ha, nagyon vi… Aú!
Dawnt telibe találta egy kötözőátok, majd mögötte egy férfi átkarolta a lány derekát, mielőtt az egyensúlyát vesztve a földre esett volna, és megpördülve vele elhoppanált. Az utolsó, amit Sirius látott, az egy ijedt smaragdzöld szempár volt.

˙˘´°`˘˙

Dawn kapálózott, amennyire a testére tekeredett erős kötél engedte. Legszívesebben ordított volna, de ugye ezt nem engedte meg az ostoba büntetés.
- Nyughass már! – Dawn elrablójának hangjára megdermedt.
Rodolphus Lestrange? – ismerte fel csodálkozva, és a harag újabb rúgásra késztette, ami ezúttal elég kellemetlenül érintette a férfit, aki erre egy újabb pofont adott neki, tehát a lány úgy döntött, nem mozog tovább.
Egy kicsi, rozoga ház felé vették az irányt, amennyire a lány ki tudta venni. Megcsavarta a nyakát, hogy az ellenkező irányba nézzen.
Sehol semmi, csak egy óriási erdő, aminek a fái mind lekörözték a Tiltott Rengetegben lévőket.
Dawn nyelt egyet, majd egy utolsó kétségbeesett vergődésbe kezdett.
Rodolphus visszakézből arcon csapta lányt, és érthetően abszolút nem zavarta, amiket ezután Dawn magában a férfi elmeállapotára vonatkozóan mormogott.
Be a házba… fel a lépcsőn… be egy ajtón, lánczörgés… varázsszó… Rodolphus Dawn pálcáját a kezében tartva, gonosz vigyorral becsapja az ajtót.
Ó azt a rohadt ********* - Dawn fájósan dörzsölte az állát, és körbenézett a sötét helyiségben. Nem volt világítás, de a bedeszkázott ablakok résein keresztül épp elég fény szűrődött be a szobába ahhoz, hogy a lány szíve kihagyjon egy dobbanást. Ijedten feltérdelt, és négykézláb a szomszédos ágyhoz mászott, majd a falfehér, lecsüngő kezet a sajátjai közé vette, hüvelykujjával pedig a kidudorodó, kék érre helyezte.
Dobbant. Igaz, lassan, de egyenletesen. Megkönnyebbülve elengedte nővére kezét, és felé hajolt.
- Aurora! – Halk nyöszörgés hallatszott, majd a következő szólításra az ágyon fekvő lány lassan kinyitotta a szemét. Gyönyörű, mélykék szemei kábán csillogtak.
- Dawny? – motyogta vékony hangon. – Mi történt? Hol vagyunk?
- Két könnyebbet kérdezz – morogta vissza a kérdezett. – Csak annyit tudok, hogy elraboltak. Amúgy, hogy-hogy tudok veled beszélni? – döbbent meg a lány.
- Prefektus vagyok. Kivétel – dünnyögte Rora.
- Akkor beszélhettem volna Remusszal is! – tört ki csalódottan.
- Késő bánat. McGalagony nem tartotta fontosnak, hogy ezt közölje.
Aurora a fejét fogva felült, és az ajtó felé iramodott.
- A helyedben nem tenném – jegyezte meg Dawn, de késő volt. Nővére hanyatt vágódott, mikor a lábára erősített lánc visszarántotta.
Dawn felkacagott, bár ahogy szélesebbre húzta a száját, az előbb szerzett véraláfutás lüktetni kezdett, így hamar lefagyott az arcáról a mosoly.
- Nem vicces – suttogta Aurora. – Vajon miért tették ezt?
- Halvány lila gőzöm sincsen.
- Dawny, most, hogy így össze vagyunk zárva… Nem lenne jó, ha beszélgetnénk? – nézett fel Aurora jogosan félve az elutasító választól.
Dawn már nyitotta is a száját, hogy egy sértő mondattal letudja a dolgok, de aztán lenyelte, amit mondani akart, és fintorogva bólintott. – Oké, lökjed.
- Ezt így nem lehet – rázta a fejét Aurora. – Kérlek, vegyél komolyan!
- Miért kell neked mindig ilyen kioktatónak lenned?
- Mit értesz azon, hogy kioktató? Én csak próbáltam megértetni veled, hogy nem lehet úgy beszélgetni, hogy te közben pofákat vágsz, és láthatóan a hátad közepére sem kívánod az egészet.
- A kedvedért nem fogom megjátszani, hogy érdekel!
- Igazad van, hagyjuk. Biztos bennem van a hiba. Nem vagyok képes megtalálni a közös hangot veled.
Dawn a homlokára csapott, majd sziszegve odavágta: - Tényleg veled van gond! Egy nagy burokban élsz, ahol nincs más, csak béke és szeretet… undorító!
Mielőtt tovább folyt volna a vita, valaki kopogott az ablakon.
A két lány döbbenten meredt a bedeszkázott ablakra, amiről vastag por rétek szállt fel minden egyes kopogásnál.
- Sze… szerinted ki a franc ez? – bökte meg nővérét Dawn.
- Nem tudom, de ha ellenünk lenne, akkor nyílván nem az ablakon át mászna be – mondta Aurora, majd felállt, és az ablakhoz ment. – Segítek neki – magyarázta, majd kezével nekiállt lefeszíteni az első deszkát.
Dawn a szemeit forgatva odaállt, majd kiszólt az idegennek. Illetve csak kiszólt volna, helyette Aurorának a fülébe súgta, mit akart kiszólni, ugyanis egy árva hang sem jött ki a torkán.
Ergo, nem egy prefektus volt az ablak túloldalán.
- Az ablak be van deszkázva, ha van nálad pálca, ideje lenne használni is!
Alig egy másodperc múlva hatalmas reccsenéssel és csörömpöléssel beesett az ablakon Perselus Piton, majd felállt, és dühösen felállt, és leporolta a talárját.
- Szerinted vajon miért nem használtam az ablak szétrobbantásához a zajosabb módszert, te csökkent értelmű liba?! – sziszegte, miközben egy bűbájjal kiábrándította magát, majd az ablakot rendbe hozta. Épp időben, ugyanis már hallatszott is, ahogyan a nagy zajra felfelé iramodik valaki.
Aurora egy pillanat alatt felnyúlt, és a szekrény tetejéről erőlködve leemelte az ott porosodó mugli tévét, és a földre helyezte, majd épp azelőtt, hogy kinyílt volna az ajtó, Piton varázslattal behorpasztotta annak az elejét, illetve a képernyőt darabokra törte.
- MIT ZAJONGTOK ITT? – lökte be az ajtót Rodolphus, de alig lépett a szobába, félrelökte őt Bellatrix.
- Csak… leesett a TV – motyogta Aurora. – Nem tehetünk róla, teljesen inogott már tíz perce.
- Mi az a TV? – kérdezte Rodolphus halkan.
- A muglik szánalmas játékszere. - Minimixum!
A készülék darabjai helyreálltak, majd apróra zsugorodtak, Bella pedig rátaposott.
- Még egy ilyen zajongás, és sajnos meg kell válnunk az egyik kis ikrecskétől – mosolygott negédesen.
- Vissza a helyedre! – parancsolt rá Aurorára, aki erre sietve Dawn mellé ült. – Utálom a végzős roxfortosokat. Mind beképzeltek, naivak, és ilyen ostobák, mint ti. – Bella hangja tömény megvetést árasztott. Odalépett Dawn elé, majd a kezét kinyújtotta. – Add nekem a hajcsatod!
Nem tehetett róla, de Dawn felnevetett. Egyszerűen annyira komikus volt, hogy ideáll elé egy halálfaló, és a hajcsatját kéri.
- Viccesnek találod? Kicsi Mallory baba játszadozik Bellatrixszal? – gügyögte vészjóslóan.
- Nem úgy gondolta – jelentette ki Aurora. – Csak nem értjük, miért kell a…a… mi is?
- A hajcsat! – visította Bella. – Most azonnal add ide!
Dawn ijedten a hajához nyúlt, de nem volt benne. Azt persze tudta, hogy a zsebében van, de ezt nem óhajtotta közölni is a többiekkel.
- Nem beszélhet, tudják, büntetésből – mosolygott Aurora.
Ekkor Rodolphus szemében valami zavar jelent meg.
- Tudják, igazából rémes ez az egész helyzet. Azt sem tudjuk, minek maguknak az a hajcsat. Igazán rendes dolog lenne maguktól, ha megindokolnák, aztán visszamegyünk a Roxfortba, és ha annyira fontos, akkor odaadjuk.
Rodolphus vonásai hihetetlenül váltakoztak az utóbbi fél percben. Már-már olyan volt, mintha egy kedves tanár nézne le a két lányra. Ezt Dawn is észrevette és halkan a nővére fülébe súgta: - Folytasd!
- Mit?
- A mosolygást.
Aurora nem értette, miért fontos ez, de töretlenül mosolygott.
- Végülis tényleg nem lehet baj belőle, ha elmondjuk, nem Bella? – fordult a mellette álló, döbbent tekintetű nőhöz.
- Nem is tudom… - nyávogott ironikusan. – Mondjuk… NEM!
Rodolphus arca egy villámcsapásra felöltötte eredeti, világgyűlölő maszkját, majd erősebbre fogta a pálcáját, ám egy pillanat múlva mindketten összerezzentek. Bella szeme tébolyult ragyogásba váltott, szája túlvilági mosolyba húzódott, és leeresztette pálcát tartó kezét.
Rodolphus esetén gyökeres ellentét jelentkezett. Felszisszent, a karjához kapott, és undorodva morgott az orra alatt.
- Sosem fogom megszokni.
- Hív minket! – sóhajtott fel Bellatrix.
- Nem mondod. Magamtól nem jöttem volna rá, az hétszentség.
- Tartózkodj az efféle mugli kifejezésektől! A Nagyúr gyűlöli! – Bella a lányok felé fordult. – Tudjátok mit? – mosolygott ördögien. – Ezt itt hagyom – mutatott rá egy kis fiolára, amit a zsebéből varázsolt elő. – Ebből mindent megtudhat…nátok, ha elérnétek. Próbálkozzatok csak! – mondta, azzal a kis üvegcsét az ajtó tetejére akasztotta, tudva, hogy a lánc odáig nem engedi egyik lányt sem. A biztonság kedvéért felére vette a láncot, majd őrült kacagással kiment.
- Miért ilyen? – kérdezte hirtelen Aurora. Dawn csodálkozott, mennyi aggódás tud összegyűlni nővére szemében még egy ilyen utolsó halálfaló iránt is. – Maga nem gonosz – rázta meg a fejét a lány szelíden Rodolphusra nézve.
- Ne magázz, alig vagyok idősebb nálad – morogta a férfi. – Két éve végeztem a Roxfortban.
- Annál inkább – bólintott a lány. – A Roxfort nem halálfalókat nevel… Voldemort, vagy hogy is hívják a maguk Urát, tébolyult. Ahogy szegény lány is, aki előbb itt volt. Mégis milyen élet az olyan, aminek minden napja ártatlan emberek sikolyaitól és könnyeitől van bemocskolva? Te nem ezt akarod – nézett keményen Rodolphus szemébe.
Dawn máskor már rég elmenekült volna nővére közeléből, ha ilyen szöveget hall, most mégis megbűvölten nézte, ahogy Rodolphus Lestrange is.
- Én nem kérem, hogy eresszen el – folytatta halkan Aurora. – Azt sem kérem, hogy a kedvemért szálljon ki, csak azt merem mondani, hogy néha az embernek saját magával kell törődnie. És azt látom, hogy te csak egy nő után áhítozol, aki, és ezt te is tudod, sose lesz a tied. De nem te vagy a hibás, te csak nyerhetsz, ha félreállsz.
A lány hangja annyira bársonyos volt, olyan meggyőző, és a szeme, az a sötétkék örvény, ami képes bárkit magával rántani… Rodolphus tényleg megingott. Talán más sorsa lett volna, ha akkor és ott egy éles, követelőző hang nem szólítja.
- Roddy, gyere már! Még el kell érnünk a birtokhatárt, hogy hoppanálhassunk!
A férfi szeme megrebbent, keserűen megrázta a fejét.
- Késő. – Azzal kirohant a szobából.
- Sosem késő – kiáltotta utána könnyekkel küzdve Aurora, de tudta, a férfi már nem hallja.
Csend ereszkedett a szobára. Csak egy halk szipogás törte meg, de ez az árva zajforrás csak még hangsúlyosabbá tette a szótlanságot.
Dawn halkan felállt, és a nővére felé indult, de beleütközött Piton áttetsző testébe. Kábán visszatántorodott.
- Nem akarom megzavarni ezt az igen megkapó jelenetet, de most már igazán mennünk kellene! – hallatszott Piton összetéveszthetetlen, gúnyos orgánuma.
- Igen, milyen igaz – bólintott Aurora. – Perselus, nem tudom, hogyan, azt meg főleg nem, hogy miért segítesz, de örökké lekötelezel – nézett a fiúra hálásan.
- Abból inkább nem kérek. – Piton egy pálcasuhintással mindkét lány láncát elvágta, majd begyüjtő bűbájjal magához hívta a két eltulajdonított pálcát, és visszaadta őket tulajdonosuknak.
Dawn vigyorogva vette kezébe sajátját, és ő is köszönésképp biccentett egyet a fiú felé.
- Elvileg az erdőben várnak ránk többen is.
- Akkor irány az erdő! – mosolygott Aurora.
Piton szélsebes léptekkel elindult a lépcső felé, mellőzve minden hátrapillantást, hogy követik-e, vagy sem.
- Aurora, várj! – szólt rá nővére Dawn. – Nekem kell az a fiola – suttogta.
- Gondoltam – mosolygott az ajtónál álló lány. – Siess, hozd, és menjünk gyorsan!
- Rendicsek.
Dawn lekapta az üveget, és amilyen óvatosan csak lehet, eltette gyűrött nadrágzsebébe.
Odakint hűvös szél fújt, ráadásul nem is enyhén. A birtok melletti erdő fái szinte vízszintesben voltak. Az égen is elég sötét felhők gyülekeztek.
- Hol lehetünk, hogy ilyen idő van? – kérdezte Aurora, miközben az erdő felé vágtató Pitonnal próbált lépést tartani.
- Északon.
- Pompás, nem kaphatnék esetleg kicsit pontosabb információt is?
- Eltaláltad.
Dawn ekkor érte utol őket. A hirtelen hidegtől remegni kezdett, de ez ellen semmit sem tudott tenni, ugyanis a talárja ott maradt Roxmorts utcáján.
- Miért vagy ilyen cinikus? – kérdezte Aurora felvont szemmel Pitont, mikor beértek az erdőbe.
- Csak.
- Miért jöttünk az erdőbe?
- Nem kenyerem a szóismétlés.
Ekkor a semmiből előugrott Sirius. Dawn és Aurora felsikítottak, de Piton nem látszott különösebben meglepettnek.
- Hát szép jó délutánt a hölgyeknek! – vigyorgott, majd a Pitonra nézve még hozzátette: - Meg a megmentőjüknek is…
- Háttal nem kezdünk mondatot, Black! – Lily tűnt fel, kezével félretolva az ágakat. Csak úgy ropogott az avar alatta.
- Lily! – Aurora odaugrott, és megölelte barátnőjét. – Hogy kerültök ide?
- Én bezzeg nem kaptam ilyen üdvözlést – morogta Sirius.
- Mindjárt sírok – reagálta le a megjegyzést Piton.
Lilynek alkalma sem volt válaszolni, ugyanis mögötte még ketten érkeztek. Először James, majd Peter, végül Remus Lupin.
Dawn arca egy pillanat alatt felragyogott, és nővére példáját követve ő meg Remus nyakába ugrott, de mások előtt nem beszélhetett vele, így csak mosolygott töretlenül.
James Siriusra nézett, majd fejcsóválva hátba verte.
- Ne bámuld ilyen feltűnően…
Az idilli helyzetnek Piton vetett véget, aki egész eddig egy fa alacsony ágára ülve, közömbösen, lábait egymáson átvetve szemlélte a többieket.
- Nem akarok semminek az elrontója lenni, de ezek szerint, mikor én azt mondtam neked, Black, hogy hozzál erősítést, te ezen fogalom alatt idehoztál egy szellemi fogyatékost, egy lányt, egy vérfarkast és Pottert. Gratulálok, erőn felül teljesítettél. Nem baj, nem számítottam másra, de mit szólnátok ahhoz, ha most, teszem azt, visszamennénk a Roxfortba? – Piton, miközben beszélt, lassan feltolta magát az ágról, és szó nélkül elindult az erdőn át, a birtok határa felé.
- Miről beszél? – éretlenkedett Aurora. – Milyen vérfarkas?
Fülsértő csend ült a társaságra, amit csak Piton távolodó lépteinek halk nesze tört meg. Dawn aggódva nézett Remusra, aki csak szomorúan dörzsölte a halántékát.
- Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de egyet kell értenem Pipogyusszal – dörmögte James. – Mennünk kellene. Ezt a dolgot pedig megbeszélhetjük akkor is, ha már biztonságban leszünk.
Ezzel mindenki egyetértett, úgyhogy gyorsan nekivágtak a rengetegnek, követve Pitont.
Aurora előreszaladt. Általában, mikor kíváncsi valamire, azt ő rögvest ki is szokta deríteni, ugyanis azt az érzést, hogy valamit nem akarnak neki elmondani, felettébb kellemetlennek találta.
Mikor beérte a fekete hajú fiút, türelmetlenül kérdőre vonta.
- Kire, vagy mire értetted az előbbit?
Piton felvonta a szemöldökét, majd egy színlelt sóhajjal válaszolt.
- Sajnos nem tartozik rád.
- Értem. Nos... a lány, nyilván Lily, Potter is egyértelmű, a szellemi fogyatékost, gondolom, Peterre értetted, ami valljuk be, nem épp rendes dolog, tekintve, hogy nem is ismered. Akkor csak Remus maradt. – Aurorában hirtelen összeállt a kép. A szája elé kapta a kezét, és elkerekedett szemmel megtorpant.
- Látom, megy ez nélkülem is – állt meg a fiú is, diadalmasan gúnyos mosollyal az arcán.
- Szörnyeteg – suttogta Aurora sötéten.
- Valóban – bólintott Perselus. – Bár azt mondják, bizonyos fokig megőrzik az emberségüket.
- Én rád értettem! – csattant fel a lány.
- Tudom, de nem volt kedvem felvenni. – Piton újból nekiindult, de Aurora nem hagyta elmenni.
- Te ennek örülni tudsz? – kérdezte kissé rekedten, ugyanis ő sem volt túlöltözve, és kezdett átfázni.
- Nem is tudom – döntötte meg kicsit a fejét a fiú. – Ha Potterről vagy Blackről lenne szó, jobban örülnék.
Auroránál betelt a pohár. Életében nem pofozott meg senkit, sőt, még a kísértés sem szállta meg soha, de kezdte megszokni, hogy Perselus Piton kihozza belőle az efféle agresszivitást.
Sőt… Ha még csak pofon lett volna! Ám Aurora keze már egy ideje ökölbe volt szorítva, és most nem vacakolt azzal, hogy útközben kihajtsa ujjait.
Egy hátborzongató reccsenés hírül adta a világnak, hogy most törték el Perselus Piton orrát, ráadásul az ütéstől megtántorodott, és elesett egy gyökérben, aminek következményeképp az arca a fa melletti bokorba csapódott. Mikor nagy nehezen felállt, az arca jobb oldalán egy hosszú, mély karcolás éktelenkedett, amiből szépen egyenletesen szivárgott a vér.
Csend. Fél perces csend. Aurora döbbenten, de még mindig eléggé dühösen meredt öklére. Még mindig olyan görcsösen tartotta, hogy rendesen bevágtak a körmei a tenyerébe. Piton pedig orrára szorított kézzel, vészjóslóan meredt a lányra.
A fél perc viszont hamar eltelt, és mielőtt a többiek beérték volna őket, Piton megszorította a lány karját, majd némító varázst küldött rá, és magával vonszolta, letérve az „ösvényről, amit igazából csak pár letört ág tett ösvénnyé.
Magával húzta egészen egy óriási kökénybokor mögé, és nekidöntötte a lányt egy fatörzsnek.
- Most szépen meghallgatsz! – rivallt rá szigorúan. Aurora borzadva látta, hogy ütése nyomán elég nagy mennyiségű vér tódult ki Piton orrából. Ettől nagyot nyelt, és a világért sem szólt volna egy szót sem, mondjuk így, hogy némító varázst küldtek rá, amúgy is lehetetlen próbálkozás lett volna.

Piton két kezével a lány két válla mellett a fatörzsre támaszkodva állt, de ő sem szólt. Látszott rajta, hogy egyszerűen nem tudta, mit mondjon. Végül a föld felé hajtotta a fejét, majd egy ideges morgással feloldotta a bűbájt, és ellökte magát a fától.
- Mi a baj? – kérdezte Aurora. – Nyugodtan mondj el mindent, amit a fejemhez akarsz vágni! – Odament a fiúhoz. – Tényleg nem kellett volna ezt tennem, elnézést. Látod, én fél másodperc alatt meg tudom bánni, bármit tettem is.

- Épp ez az! – vágta rá a fiú, majd hirtelen köhögés fogta el, ugyanis a vér már beborította a száját is.
Aurora az ajkába harapott, majd közelebb ment.
- Tergeo - szegezte a pálcát a fiú arcára. El is tűnt nyomban a vér, de már jött az utánpótlás. – Várj, letörlöm. – Leszakított egy darabot fehér ingéből, majd azzal óvatosan a fiú orrához ért. Érezte, hogy megremeg alatta, ezért kicsit visszahúzta a kezét, majd áttért a vágáshoz, és azon hagyta.
Piton feleszmélve eltolta a lány kezét.
- Nem szorulok rá, Tökéletes Kisasszony segítségére – morogta.

- Összeillenél a húgommal – vágta rá Aurora. – Ő is túl tökéletesnek tart. Pedig ha az lennék, akkor mindenkivel szót tudnék érteni. Veled viszont képtelenség.
- Valóban – hallatszott az egyetértő morgás.
- Tudod mit? – kérdezte Aurora vidáman. – Most olyat fogok tenni, amit még soha nem tettem, pusztán azért, mert veled te kihozod belőlem.
- Csodálatos. Mégis mit?
- Meg foglak ölelni, jó?
- Elmebeteg.
- Dehogy! – kacagott a lány. – Anyám azt mondta az ölelés megold minden konfliktust.
- Anyád véletlenül nem a Szent Mungó egy öhm… vendége?
- Nem, ő már halott.
- Vagy úgy.
Aurora még közelebb lépett, majd egy mozdulattal átölelte Pitont, nem törődve a „ne közelíts” felkiáltással.
Piton agyában kész táncot jártak a jobbnál jobb átkok és rontások, de nem fért a pálcájához.

- Kérlek – súgta a lány a fülébe. – Kérlek, ne gyűlölj már ennyire. Én ezt tényleg képtelen va…
A lány hangja elakadt. Piton érezte, ahogy teljes súlyával ránehezedik, majd lassan lefelé kezd csúszni.
A fiú döbbenten megfordult.
- Nem úgy volt, hogy te elkapni segítesz ezeket a rohadt sárvérűket?!