Nagyon nehéz Potter. Így is alig van erőm, de még őt is cipelnem kell. De szerencsére már nincs messze. Már csak három lépés. Kettő. Egy. Bent vagyunk!
- Szent Szalamandra! Maguk meg hogy néznek ki!- sápítozik Madame Pomfrey – mit műveltek magukkal? – kérdez engem, amíg Pottert egy ágyhoz támogatja. Én fáradtan lerogyok egy székre, nagyokat szuszogok, és nagyon nehezen bírom kimondani az igazságot:
- Összeverekedtünk.
- Na de egy hölgy! És pont maga! Hát ezt nem hittem volna. Maga tépte így meg ezt a szerencsétlent? – nagyon lassan bólintok. Már legszívesebben meghalnék. A fájdalom, és a szégyen miatt. De egyébként még ő a szerencsétlen? És rám ki vet akár egy pillantást is? Mindenki körülajnározza ezt a cirkuszi majmot, de az senkit sem izgat, hogy én hogy vagyok, velem mi van. Bennem mindenki csalódik, mert ’nem ezt várták tőlem’, de ő? Ő mindig a jófiú marad? Akárhány kihágást csinál, mindenki csak annyit mond: ejnye-ejnye, meg egy kis büntetőmunka?
- Na, jöjjön Miss. Evans, ellátom magát is! – intett magához szigorúan a Madame. Lassan elindulok, de már alig járok. Érzem, ahogy beforradnak a hegek. A javasasszony lassan végigtapogat. Amikor a bordámhoz ér, felszisszenek.
Úgy látom, nemcsak állkapocstörést szenvedett, hanem bordatörést is. Megitat velem egy nagy csupor csont-rapidot, de olyan szörnyű az íze, hogy legszívesebben kihánynám.
- Éjszakára mindketten itt maradnak! – intézi szavait mindkettőnkhöz. Majd a hátam mögött matat valamit, de egyszerre felsikkant:
- Miss. Evans! Magának egy nagy csomó haja hiányzik hátulról!
- Potternek köszönhető.
- Teljesen mindegy, hogy kinek köszönhető – mondja idegesen, miközben valami után lázasan kutat. Azt a valamit aztán megtalálja. Odajön hozzám, az üvegből loccsant a tenyerére, és bőven belemasszírozza a kopasz területekre.
- Ez egy gyorsan ható hajnövesztő. Fél óránként belemasszírozok ennyit, és akkor talán holnap, amikor elhagyják a gyengélkedőt, már nem fog látszani, hogy így megtépték magát. És – fordul Potterhez – ez a viselkedés egyáltalán nem illik egy úriemberhez Mr. Potter. Sosem szabad megütni egy hölgyet! Remélem, ezt az eszébe vési!
- Nem én kezdtem a bunyót! – mondja sértetten Potter – Amúgy az én hajamat is kitépte!
- Mert talán én rántottam ki a lábad alól a talajt? – vetem oda dühösen. Közben a Madame odament hozzá, és most az ő fejét keni.
- Mert talán én rúgtalak ágyékon?
- Én fogtam rád pálcát, amikor a földön fetrengtél?
- Te kezdted a vitát!
- Nem! Te kezdted! Mert sosem tudod megállni, hogy ne szemétkedj velem! És te fogtál rám pálcát is!
- Én ne szemétkedjek veled? Mikor te nagyobb szemét voltál, mint amilyet széles e föld látott?
- Hagyjál békén!
- Ja, persze! Amikor a saját bűneidről van szó, akkor te nem is vagy itt. De amikor az enyémet kell sorolni, akkor te nagyon ott vagy!
- HAGYJÁK MÁR ABBA! – kiáltott ránk Madame Pomfrey. Öltözzenek át a paraván mögött, aztán feküdjenek be az ágyukba! Most el kell szaladnom egy fél órára, de nem akarok arra visszajönni, hogy felfordították a gyengélkedőt! – mondta indulatosan, és kivágtatott a helyiségből, hangosan becsapva maga után az ajtót.
Én engedelmesen szót fogadok, elindulok a paraván mögé átöltözni. Amennyire nagy fájdalmaim engedik, gyorsan átöltözöm, és visszamegyek az ágyamhoz. Bebújok a paplan alá, és próbálok pihenni. Ezt a napot csodálatosan elintéztem! Kellett nekem hergelni ezt a barmot! Most egész nap itt lehetek, és még büntető munkát is kaptam. Még soha nem voltam bűntető munkán.

Míg így dühöngök magamban, egyszer csak hangokat hallok a paraván mögül, ahol Potter öltözik, majd egy felkiáltás:
- A rohadt életbe!
- Mi van már? Rájöttél, hogy nem te vagy a világ közepe?
- Pofa súlyba! Nem tudom felvenni a pizsama felsőt a törött kulcscsontom miatt.
- Így jártál!
- Nem segítenél?
- Hogy mi van? – képedek el.
- Segíts felvenni!
- Nem! Fáj mindenem, miattad nem fogok kikászálódni az ágyból!
- Kérlek!
- Nem!
- Kérlek!
- Nem!
- Légyszi, légyszi, légyszi! Nem akarhatod, hogy fél pucéran szaladgáljak egy kórteremben! Lily!

Mivel általában nem hív a keresztnevemen, és tényleg szépen kér, elgondolkodom. Végül felülök az ágyban, kitakarózom, lepattanok az ágyról, és amilyen tempóban tudok, odacsoszogok hozzá.

Ott állunk immár ketten a paraván mögött. Szembe találom magam egy meztelen felső testel. Nincs rajta szőr, és nagyon szépen ki van dolgozva. Iszonyú szexi!

Merlinre Lily! Te nem gondolhatsz ilyet! Tönkretette az életed, nem emlékszel?

Hirtelen kiver a meleg és a víz. De ezt csak azért van, mert nagyon meleg van itt. Egyáltalán nem azért mert Potter itt áll előttem egy szál pizsamanadrágban. Egy kicsit sem! Csak nagyon magasra van állítva a fűtés. Elvégre november vége van! Már mindenhol fagy, reggel a fák és a talaj deresek. Semmi köze ahhoz, hogy itt öltöztetem Pottert és az izmos karjánál fogva belebújtatom a pizsama felső ujjába.
 Már nyúlnék a másik kezéért, de ekkor:

- Kösz Evans, de a másik oldalon nincs eltörve semmim!

És ebben a pillanatban megsemmisülök. Ez most tök olyan volt, mintha nekem bejönne. Pedig én gyűlölöm, és legszívesebben megint összeverném. Összezúznám a másik karját, amit beledug a pizsama ujjába, eltörném az ujjait, amivel begondolja az anyagot, mert így nem bámulhatom tovább, és ez olyan szemétség, mert…

Te jó ég! Mi a francokat gondolsz! Térj már észhez Lily Evans! Adok egy hatalmas pofont képzeletben magamnak, de nem veszem le a tekintetem Potterről, aki már az utolsó gombnál jár. Valamiért vonz a teste.

Pfuj, hogy gondolhatsz ilyet! Te nem vagy ugyanolyan ribanc, mint a többi, akik meglátják Pottert, és már dobják is le a bugyijukat! Ugye nem?

-  Te mit állsz még itt? Neked véletlenül nem fáj mindened? – kérdezi gúnyosan és mindent tudóan Potter.

Elsomfordálok. Vissza az ágyamba. Ez jó nagy beégés volt. Ez már totál olyan volt, mintha bele lennék zúgva! Pedig tönkretette az életemet! Utálom! Gyűlölöm!

 Befekszem az ágyamba. Próbálok elaludni, de csak össze-vissza forgolódom, és ez a beégések sorozata jár a fejemben. Legszívesebben nekimennék a falnak!

Feladom az alvás-projektet. Kinyitom a szemem, és egy barna szempárral találkozik a tekintetem.

 - Tetszett neked, mi?
 - Mi van?
 - Amit láttál az előbb.
 - Miket halandzsálsz itt össze? Nem kaptál véletlenül agyrázkódást?

Te jó ég! Arra gondol. ARRA!

- Nem. De kétség kívül tetszettem neked ÚGY.
- Nem!
- De igen!
- Miért vagy ilyen öntelt majom, hogy azt hiszed, mindenkinek te tetszel?
- Ha nem is mindenkinek, neked bejöttem! Láttam rajtad! Le se tudtad rólam venni a szemed!
- Be lehet fogni a szádat, mert csak arra használod, hogy valótlanságokat állíts!
- Evans!
- Potter! Békén lehet hagyni! – mondom, és elfordulok a másik oldalamra. Arra gondolok, hogy ez így milyen ciki volt. Öt perc múlva visszafordulok a másik oldalamra, azaz Potter felé, hátha elfordult már.

De e helyett ott áll az ágyam fölött a párnáját szorongatva.

- Ugye nem azért jöttél párnástul, mert az ágyamban akarsz aludni?
- Áh, nem! De az tetszene, mi?
- Állítsd már le magadat! Mit akarsz?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy nem kell-e ingyen sztriptíz!

Hirtelen felülök az ágyamban, felkapom a párnámat, és püfölni kezdem vele. Ő meg visszaadja. Ekkor toppan be:

Madame Pomfrey!

- Hát magukat egy fél órára sem lehet felügyelet nélkül hagyni? Rosszabbak, mint a kisgyerekek! – zsörtölődik az idős javasasszony.

- Bocsánat Madame Pomfrey! – motyogjuk mindketten.
- Bocsánat, bocsánat… - morogja, és hozza a hajnövesztős üveget, hogy bedörzsöljön vele minket.

***

Kiengednek végre a gyengélkedőről. Szuper! Az viszont nem annyira, hogy most mehetek McGalagonyhoz büntetőmunkára jelentkezni. Remélem. azt legalább nem Potterrel kell végeznem. Elég volt belőle a tegnapi nap. Folyamatosan azt kérdezgette, hogy kell-e ingyen sztriptíz.

Csak akkor hagyta abba, amikor jöttek a barátai. Mert ők minden szünetben meglátogatták, nem úgy, mint Alice engem. Felém se nézett. Milyen kedves! Na, mindegy már, szóval a Tekergők sokat lógtak nálunk. Potter persze első körben elmesélte neki a bambulásomat. Mert az nem volt semmi, csak egy percre kikapcsolt az agyam, és elbambultam. Ez történhetett volna akkor is, amikor az ablakon nézek ki, nincs ennek az égvilágon semmi jelentősége. Szóval, Black hatalmasat röhögött rajta, és utána is akár hányszor rám nézett, nevetni kezdett. Sőt, egyszer azt is hozzá tette:

- Nekem is van olyan jó testem, mint Ágasnak! Az enyémet nem akarod látni?

Az idegeimre mentek. Peter is folyamatosan ott viháncolt. Amúgy nem értem, hogy miért barátkoznak vele. Olyan… semmilyen. Ők meg azért egyéniségek. Remus okos, Sirius vicces, Potter meg szexi.
Szexi??? SZEXI?!

Lily Evans, te nem vagy normális! Ő nem szexi! Ő egy utolsó gazember, aki tönkretette az életedet!

De attól, hogy utálom, sőt, gyűlölöm, még elismerhetem, hogy jól néz ki, nem? Nincsen abban semmi érdekes. Csak jól néz ki. Ettől még nem omlok a karjaiba!

A karjaiba, amelyek olyan izmosak, és erősek…

Most már az életben is lekeverek egy pofont magamnak! Ezt a gondolkodásmódot nem engedhetem meg! Egyszerűen nem!

Na, jó. Ez csak azért van, mert nagyon érdekelnek a fiúk. Zsongnak bennem a hormonok. 16 éves vagyok, ez teljesen normális, hogy ilyeneket képzelek. Nem baj, hogy fél pucér pasikról fantáziálok. Még az sem, hogy Potter az. Ez csak attól van, hogy őt láttam meg. Ha Blacket láttam volna, most róla gondolnék ilyet. Ettől még ugyanúgy utálom Pottert, hiszen az ilyet csak utálni lehet. Nincs itt semmi balhé. Csak túl magas bennem a Vágy, és valahogy muszáj kiélnem. Ha Potter az, hát Potter. Nincs semmi baj.

Közben megérkeztem McGalagony szobájához. De hogyhogy Potter már bent ül? Egyszerre indultunk!

Ja, igen. Ő Tekergő. És ismer minden titkos járatot. Biztos van egy rejtekút ide is.

- Jó reggelt, professzor!
- Jó reggelt Miss. Evans! Üljön le Mr. Potter mellé.

Leülök.

- Vegyen egy gyömbéres kekszet! – mutat egy skót kockás dobozra.

- Köszönöm, nem kérek.

- Vegyen egyet! – szól rám erélyesen.

Ránézek Potterre, hogy vajon őt is kínálta-e de a választ megkapom:

- Hm… Ez nagyon finom professzor!

- Köszönöm. Maga meg vegyen már egyet az ég szerelmére! – veti oda nekem.

Ijedtemben inkább veszek egyet. Tényleg finom.

- Nos – kezdi McGalagony. – Amit tettek, az nem volt éppen helyénvaló. Úgy néz ki, maguk valami oknál fogva nem kedvelik egymást. Ezért azt hiszem, nincs is nagyobb büntetés maguknak, mint, hogy egymás mellett kelljen ülniük egész évben!

Mindketten dühösen nézünk rá, mert nem értünk egyet vele.

- Oh, igen! Egész évben. És hangsúlyozom, minden órán. Ami pedig a gyakorlati órákat illeti, természetesen egy csoportban kell lenniük, össze kell dolgozniuk. Hátha a csoportmunkától megkedvelik egymást, legalább annyira, hogy ne tépjék meg a másikat az egész iskola színe előtt. És majd elfelejtem! Még egy ilyen, és mindkettőjüket kicsapatom. Megértették? – a végén már olyan dühös volt, hogy remegtek az orrcimpái.

Nagyon rám ijesztett, úgyhogy sűrűn bólogatva jelzem, hogy megértettem.

- Ennek örülök, Miss. Evans. Akkor távozzanak. Én pedig szólok a tanáraiknak az új rendről.

***

És az új rend tényleg meg lett valósítva. Ma van Szenteste, szóval már több, mint egy hónapja élek ebben a rémálomban. De ez egy olyan rémálom, ami után nem jön az ébredés.

Potter minden órán terrorizál, de csak amikor a tanárok nem látják. Én meg mindig visszaadom neki, persze csak amikor a tanárok nem látják.

Hogy mi ennek a következménye? Szánalmas órai munka. Pedig az már lassan fontosabb, mint a házi dolgozat.

Szóval, a jegyeim leromlottak. Mielőtt mellé ültettek volna, még K voltam mindenből, de most már E vagy H, kivéve a rúnaismeretet és a számmisztikát, mert azokra nem jár. Azokból még mindig K vagyok.

Milyen érdekes! Ezt valaki igazán észrevehetné, és visszaültethetne Alice mellé. De ez nem tűnik fel senkinek.

Elrontja a bájitalomat, konfúziós búbájt szór rám, mikor nem figyelek oda, mássá változtatja az amúgy tökéletes munkadarabomat, vagy kimondja rá rosszul a varázsigét, hogy rossznak tűnjön. Mert hát igazából rossz is. De addigra már nem tudok mit csinálni vele.

De legalább visszaadom neki, és így az övé is rossz. Én még ravaszabbul is csinálom, mert ő nem veszi ám észre, csak a tanár! Nem értem, hogy miért nem inkább ezt osztályozzák…

Szóval, borzalmasan állok mindenből, és a tanárok a szünetre rám sóztak egy csomó külön dolgozatot, szóval így eshetett meg, hogy Szenteste itt ülök magányosan a Griffendél klubhelyiségben, és tanulok. Vagyis beadandó dolgozatot írok. A kérdések, amelyeket ki kell fejtenem, szerintem még a RAVASZ szintjét is meghaladják. De a tanárok sokat várnak tőlem, és inkább örülök, hogy adnak egy esélyt a javításra.

Mindenki hazament a Griffendélből a szünetre, még Potter is, akinek szintén inkább itt kellett volna maradnia, mert ő is rosszul áll, és ő is kapott dolgozatokat. Igaz, nekem nem hiányzik, úgyhogy mindegy. Legalább nem piszkál bele a dolgozatomba. Bár igaz, eddig se tette. Bár tőle minden kitelik. Már így is elrontotta az életem. Ja, és azóta is mondogatja, hogy akarok-e ingyen sztriptízt tőle. Ezen mindenki röhög, mert persze, hogy elmesélte mindenkinek. Így lett Lily Evans közröhej tárgya.

Már nagyon későre jár, fél 12 van. Egy dolgozat már félig kész. Minden nap megírok egyet félig, és még némi pihenésre is lesz időm. Most megyek aludni.

A szobában egész nagy a rend, mivel ma leginkább a klubhelyiségben dolgoztam.

Ránézek Alice üres ágyára, és éjjeliszekrényére. Ottfelejtette a naplóját. Mi lenne, ha beleolvasnék?
Lily! Erre még gondolnod sem szabad! Te sem szeretnéd, ha elolvasnák a tiédet.
De legalább megtudnám, hogy mit tervel Remusszal, Siriusszal és Peterrel.

Hát igen. Még mindig szoktak titkos gyűléseket tartani, amikor senki nincs a klubhelyiségben. Néha kilesem őket, de hallani nem lehet semmit, mert használják a disaudiót.
Nagyon titokzatosak. Néha még reggeli közben is szoktak beszélgetni. És úgy néz ki, Frank is benne van a tervben.
Egyszer kérdeztem, hogy mit akarnak így, öten, de azt mondta, hogy nem mondhatja el, mert titkok. Sokra mentem vele…

De nem! A naplót nem szabad! Az magánügy. Ha nem mondja el, biztos jó oka van rá.

Úgyhogy inkább lefekszem aludni.

***

December 25-e van ma, tehát AJÁNDÉKOK!

Kitől mit kaptam?

Anyáék: egy mugli szerelmes regény gyönyörű bőrkötésben. A címe: Büszkeség és balítélet. Egy Jane Austine nevű nő írta.
Petúnia: egy tábla csoki. Igazán hatalmas ajándék ahhoz képest, hogy én egy walkmant vettem neki Rolling Stones kazettával…
Alice: egy doboz Bagoly Berti féle minden ízű drazsé
Potter: egy fénykép a meztelen felsőtestéről. HA-HA-HA! Röhög a vakbelem!

***

Ma december 26-a van, és kora este. Egész jól állok a tanulni valókkal.

Egy bagoly kopogtat az ablakon. Vajon ki írt? Remélem, nem Potter akar küldeni még egy pornográf képet magáról…



Kedves Lily!

Apád néhány órával ezelőtt meghalt szívrohamban. Ne gyere haza, csak tanulj, az a legfontosabb.

Anya




Mi? Nem! Ez nem lehet igaz! Apa! NE!

- APAAAAAAAAAAAAAA!!! – sikítom.

Olyan, mintha egy kő nehezedne a szívemre, mintha valami szorítaná a gyomromat, mintha a torkomban egy hatalmas gombóc lenne.

Zokogok.

Nem! Miért pont ő! Van annyi gonosz ember a világon, miért egy ilyen áldott jó ember, aki nem ártott senkinek?

Neki volt egy családja. Lányai, akikről gondoskodnia kellett. Miért ilyen hamar! El se tudtam búcsúzni tőle.

MIÉRT!?

Törni akarok. Rombolni. Mindent egyenlővé tenni a földdel és a porral.

Meg is teszem. Néhány griffendéles dísztárgy látja kárát tehetetlen gyászomnak.

Addig török-zúzok, amíg el nem fáradok, ki nem adom mérhetetlen fájdalmamat, és amíg van valami, amit tönkre tehetek.

Végül csak ülök halkan sírdogálva az egyik karosszékben. Már nincs semmi, amit épnek lehetne nevezni a helyiségben. Még az ablakok is be vannak törve. Mind.

Felhúzom a térdemet, átkarolom, és ráhajtom a fejemet. Így alszom el.

Arra ébredek hamarosan, hogy nagyon hideg van, és a süvítő szél elfújta a kandallóban a tüzet.

Ez így nem mehet tovább, gondolom. Összeforrasztom az ablakokat, és a többi tárgyat, amit széttörtem.

Hirtelen megint túl sok energiám van. Futni akarok. Ki a világból.  El akarok futni. A problémák elől. A magány elől. Apa halála elől.

Nem érdekel, hogy csak egy melegítőnadrág, és egy póló van rajtam. Futok. Ki a klubhelyiségből, a kastélyból. Nem érdekel, hogy megfázom. Nem érdekel már semmi.

Apa után akarok menni!

Futok.

Kint nagyon hideg van, tán -20°C is.

Nem számit.

Futok.

Emlékek peregnek a szemem előtt.

„ – Apa! Lökj magasabbra! – mondja neki a négy éves önmagam a hintán. És magasabbra lök.”

„-  Apa! Veszel nekem nyalókát?
- Hát persze édesem! – válaszolja a kellemes zengésű baritonján.”

„- Apa, ha elmegyek a Roxfortba, annyira fogsz nekem hiányozni! Ugye írsz minden nap!
- Persze, egyetlen Lilym!
És tényleg minden nap írt”

De többet nem fog. Nem olvashatom a szép írását. Nem vesz több nyalókát. Nem hintáztat többet.

Mindenhol apát látom.

Apával a vidámparkban.
Apával a strandon.
Apával a nyaraláskor.
Apával a hegyekben.

Apa, amint dolgozik.
Apa, amint kakaót csinál nekem.
Apa, amint autót most.
Amit nevet.

Zokogva rogyok a hóba.

Nagyon sokáig zokogok.

És egyszer csak a fáradtságtól és a hidegtől elájulok.