A gyengélkedőn ébredek. Egy nagy halom takaró alatt. Egy jó méter magasra vannak púpozva. De nem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide.

Emberek közelednek felém. Név szerint: Madame Pomfrey, McGalagony és Dumbledore professzor. Úgy tűnik, észrevették, hogy felébredtem.

- Miss. Evans – mondja McGalagony. – Miért tette? Meg akart halni?
- Nem, nem akartam. Csak… - és itt megint elsírom magamat. Nem akarom kimondani.
- Van köze ahhoz, hogy ma délután az édesapja sajnálatos módon elhalálozott? – néz rám azzal a mindent tudó tekintetével Dumbledore. Lassan bólintok.
- Azt hiszem, a kisasszony nagyon meg van terhelve lelkileg. A magány, az örökös háborúskodás Mr. Potterrel és most az édesapja halála nagyon felbillentette az egyensúlyát.

Igazából meg sem lepődöm, hogy ennyire tisztában van az életem nehézségeivel. És azon sem, hogy ennyire kiismeri a lelki világomat.

- Nem tudom, hogy mi tenne vele jót. Talán egy kiadós beszélgetés sokat könnyítene a lelkén. Egy kis pszichológiai segítségre szorulna, azt hiszem – folytatja.

- Nos, Miss. – fordul hozzám – ha visszajön a kedves barátnője a szünetről, azt tanácsolom, beszélgessen vele sokat a problémáiról. Nincs is jobb, mint egy megértő barát. Azonban a gyengélkedőn kell maradnia, mert majdnem halálra fagyott odakint. Még szerencse, hogy Hagrid éppen arra járt, és felhozta magát. Lehet, hogy tüdőgyulladást kapott. Majd a Madame kikúrálja magát, legyen nyugodt.

Ennyit mond, nem többet. Most int McGalagonynak, hogy távozzanak.

Madame Pomfrey leerőltet a torkomon néhány borzalmas ízű löttyöt.

-    Pfuj! – nyafogok.

-    Mit várt, mit kap majd? Töklevet? – zsörtölődik a Madame.

Úgy néz ki, az egyik pohárban altató volt, mert most nagyon álmosnak érzem magam, és azt hiszem, mindjárt elal…

***

-    Miss. Evans, keljen fel! – hallok egy hangot. De nekem nincs kedvem. Én most aludni akarok, és nem gondolni arra, mi történt.

-    Keljen már fel! Így nem tudom beadni magának az orvosságot! – folytatja a hang. Vagyis a gazdája, Madame Pomfrey. Azt hiszem, muszáj lesz felkelni. Aztán majd kérek egy másik pohár lötyit. Jó, hogy nem álmodom.

-    Na, végre! Ezeket igya meg! – mondja a javasasszony, mikor látja, hogy kinyitom a szemem. Előttem vagy tíz serleg, benne különböző bájitalok vannak. Megiszom őket. Egyiknek rosszabb az íze, mint a másiknak. De most már nem mondok semmit. Azaz valamit mégis:

-     Madame Pomfrey, nem kaphatnék még egy serleg altató főzetet?

-    Mi? Nem! – jelenti ki szigorúan. – Még csak az hiányzik, hogy még egy akkora adagot megigyon, mint tegnap! Többet nem is kelne fel! Ha igaz, hogy olyan jó bájitaltanból, akkor tudhatná, hogy 24 órán belül nem szabad két nagy dózist bevenni.

-    De én szeretnék aludni. És nem gondolni semmire – mondom neki kérlelő hangon.

-    Majd alszik a szobájában. Most öltözzön fel, és menjen. Este nyolcra jöjjön vissza, akkor megkapja a további bájitalokat. A kastélyt ne hagyja el, és ne erőltesse meg magát! Öltözzön melegen! Egyéb instrukcióm nincs. Viszlát este! – mondja keményen, és kisiet a kórteremből.

 Most, hogy így magamra maradtam, nem tehetek mást, mint hogy felöltözöm. Ahogy kikászálódom a méter magas paplankupac alól, érzem, hogy nagyon hideg van itt. Pedig egyébként fűtenek. Felveszem azt a pár ruhámat, amiben nekivágtam a fagynak, vagyis a kinyúlt mackónadrágom, és a pólóm. Egyáltalán nincs melegem, de mit tehetek. Elindulok vissza a klubhelyiségbe.

Út közben gondolkodom. És megint felszakadnak a sebek. Hirtelen hatalmas az űr bennem. Mintha valami megszakadt volna. Talán a szívem. Megszakadt a szívem, mert apuci nincs többé. Az én apucskám. Aki a vásárban nyalókát vett nekem, és aki beragasztotta a sebet a térdemen, amikor kergetőzés közben elestem, és felhorzsoltam magam. Az apukám, akire mindig olyan büszke voltam. Hogy ő az apukám, és hogy én lehetek a lánya. Annyira hiányzik. Soha többet nem fogom látni, soha többet nem hallhatom a hangját. Soha többet. Nem tudom elhinni, hogy nincs többé.

Fáj. Nagyon fáj. De ezt csak a lelkemben érzem. A szívemben, ami majd’ meghasad. Még jobban akarom, hogy fájjon. Nem érdekel semmi. Csak az, hogy fájjon. Hogy a testemen is érezzem a fájdalmamat.

Futok. Szélsebesen a portré felé. Gyorsan elhadarom a Dámának a jelszót, és berobbanok a klubhelyiségbe. Rohanok fel a lépcsőn, fel a szobámba. Mivel okozhatnék fájdalmat magamnak? Mi az, ami nagyon fájhat?

    Húzogatom a fiókokat, de csak könyvek, és ruhák. Bemegyek a fürdőbe, hátha ott találok valamit.

    Meg is van. A borotvám. Ügyesen kipiszkálom a pengét, és… Most mit csináljak vele?

Véletlenül megvágom az ujjam. Felszisszenek, mert fáj. Bőven serken ki a vér. Reflexszerűen a számba dugom az ujjam, és leszopogatom a véremet, nehogy lecsöppenjen a földre. Ez fájt. EZ FÁJT!

Megvan! Vérszemet kapok. De nem vágom fel az ereimet. Bármilyen szarul vagyok, meghalni félek. Vagy legalábbis megölni magam. De azt akarom, hogy fájjon.

Hát nem az vénámba mélyesztem, hanem kicsit följebb a húsba. Belenyomom jó erősen. Fáj. De jó. Végighúzom az alkaromon széltében. Erősen vérzik. De nagyon jól esik az érzés. Mintha a húsomat simogatnák. Nagyon fáj. De mégis jó. Ez hogy lehet? Megőrültem? Talán. De ez most nagyon jó érzés. Belemélyesztem még egyszer. És még egyszer…

***

A téli szünetem további napjai elég egyhangúan teltek. Felkeltem, tanultam, ettem, megint tanultam, vacsoráztam, aztán mentem a Madame- hoz orvosságért. Utána lefeküdtem, és aludtam. De legalább az összes házi dolgozatomat megcsináltam.

Amikor már nagyon nem bírtam tovább, felmentem a szobámba, és elővettem a pengét. Olyan jól esett! Akkor csak arra koncentráltam, és arra, hogy fájt. Kizártam mindent, és főleg apa halálát.

Most már mindkét karom tele van hegekkel. Hamar tele lett a balom, mert két-három óránkét szükségem volt ezekre a megkönnyebbülést hozó percekre. Úgyhogy muszáj volt rátérnem a jobb karomra is. Így már mindkét kezem tele van gyógyuló sebekkel a vénám fölötti helytől majdnem a karhajlatomig. Már szinte függök eme tevékenységemtől. Ha nem tudom magam megvágni legfeljebb három óránként, dühöngeni kezdek. Ideges leszek, török-zúzok. Szóval már alig találok helyet, ahova mélyeszthetném.

-    Lily, mit csinálsz ennyi ideig a fürdőben? Én is szeretnék bemenni! – kopogtat Alice az ajtón. Véget ért a szünet, most lesz az első tanítási nap.

Hogy mit csinálok ennyi ideig? Csak a szokásosat. Menekülök a problémáim elől.

Nem fogadtam meg Dumbledore tanácsát. Nem beszéltem a dolgokról vele. Már egyáltalán, régen nem beszéltem vele semmiről. Nincs is mikor. Folyton Frank-kel lóg, vagy ha nem, Siriusszal, Remusszal, és Peterrel. Még mindig tervelnek valamit, de már nem érdekel. Alice sem érdekel. Milyen barát? Semmilyen. Sosincs egy perce rám. Amióta visszajöttünk, alig foglalkozott velem. Már nem beszélünk lámpaoltás után az ágyban, nem írunk együtt házit, nem együtt eszünk, sosem csinálunk semmit együtt. Kivonult az életemből, le se szarja mi van velem, hogy érzem magam. Fogalma sincs, milyen rosszul vagyok. És nem fogom neki elmondani. Nehogy már én menjek utána, hogy „Bocs, nem érdekelne véletlenül, hogy mi van velem?”. Nem. Majd ha ő akar velem beszélni, akkor majd esetleg fontolóra veszem, hogy beszámolok neki a szánalmas és sivár életemről.

    Istenem, mi lett velem! Ahhoz képest, hogy tavaly ilyemkor mi volt… Még mindig nem hevertük ki a szilveszteri bulit, amit a Tekergők szerveztek. Itt voltunk mind: ők, Alice, Frank és én, meg az akkori barátom, akinek már a nevére sem emlékszem. Arra sem, hogy hogy nézett ki. Egyáltalán nem emlékszem semmire vele kapcsolatban, mintha kitörölték volna az agyamból. Még egy év sem telt el, és nem is emlékszem semmire, mert valahogy nem erre koncentráltam. Fontosabb volt minden más.

Akkor még voltak barátaim. Alice, akivel mindent megbeszélhettem. A Tekergők, akikkel annyit nevethettem. Piton, akivel nagyon bensőséges barátságot ápoltam. És a suliból is nagyon sok mindenki, akivel kellemesen el tudtam beszélgetni. Velük még mindig beszélek, de legfeljebb csak az időjárásról. Ők kellemes ismerősök, kedves arcok, akiket innen-onnan ismerek, de nem barátok. Nem velük fogom megosztani a problémáimat.

     Most nincs senki, akivel egy jót beszélgethetnék, az apám meghalt, az átlagom leromlott, és szörnyen érzem magam. Valami nagyon elromlott. Mióta azzal a nagyképű Potterrel összebalhéztam, minden tönkrement körülöttem, Utálom az életem. Utálom magam.

-    Lily! Engedj már be! – dörömböl az ajtón Alice. Így hát kénytelen vagyok engedelmeskedni. Megmosom a kezem, a pengét visszateszem a helyére. A talárom ujját leengedem, hogy ne látszódjanak a hegek, és kivonulok a fürdőből. Egy szót nem szólok a „barátnőm” - höz, inkább elmegyek órára. Ma valahogy nem vagyok éhes.

***

Ez az utolsó órám. Bájitaltan. És Potter már megint elrontotta. Mindig elrontja.

-    Miss. Evans, ez a főzete kritikán aluli. Mi történt magával? – kérdezi szomorkásan Lumpsluck. Potter meg csak röhög a markába. Mint mindig. Szó szerint.

-    Nagyon sajnálom, nem tudom mi az oka. Pedig én mindent megteszek, higgye el tanár úr! – próbálom szépíteni a szépíthetetlent.

-    Pedig a maga főzete indult a legjobban. Mit rontott el, hogy mostanra tönkre ment? – folytatja a prof. Most már idegesít. Nem vághatom a képébe az igazságot, úgyse hinné el, nincs bizonyíték. Úgyhogy muszáj itt állnom egy tönkrement bájitalt tartalmazó üst felett, és jópofázni a tanárral. Nem ment tökre a tudományom, de nem tudok dolgozni rendesen, mert Potter mindig elszúrja nekem. Mivel mély hallgatásba burkolóztam, Lumpsluck most folytatja:

-    Sajnos erre is trollt kell adnom, hacsak meg nem mondja, mi a hiba a bájitalban. Akkor talán adhatok egy elégségest.

-    A fátyolkafű tette tönkre – mondom neki nyersen. Láttam, amikor Potter beledobott egy keveset.

-    Igen, tényleg az – helyesel a prof, közben a bájitalt vizsgálgatja. – Rendben, akkor E. Most mindenki mehet, vége az órának! – szól végül mindenkihez.

A többiek pakolászni kezdenek. Én is. Most rettentő dühös vagyok. Hogy merészeli ezt? Hogy meri tönkretenni? Most azt hiszi Lumpsluck, hogy elhülyültem. Legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben.

Már mindenki kiment a teremből, csak mi ketten pakolunk. Pár másodpercig csendben matatunk egymás mellett, de aztán kirobban belőlem:

-    Most már rohadtul elegem van belőled Potter!

-    Mi van? – néz rám értetlenül.

-    Elegem van abból, hogy mindig elrontod a bájitalomat! – adok neki némi magyarázatot. Bár inkább egy pofont érdemelne…

-    Jaj, most az a problémád, hogy nem te vagy az ügyes kislány, ugye? – szemtelenkedik.

-    Nem! De semmi jogod hozzá! – ripakodok rá.

-    És téged mi jogosít fel arra Evans, hogy te babrálj az enyémmel? Merthogy te is szoktál… - folytatja. De én kész vagyok a válasszal:

-    Az, hogy te piszkálsz bele az enyémbe! Te kezdted! Én sose kezdem! Vagy ez nem tűnt fel?

-    Bújj már el! Olyan szánalmas vagy! Tudom, hogy csak az zavar, hogy most nem te vagy az ügyi-prefi. Hogy most nem téged istenítenek, és hogy a tanárok most nem tőled vannak elájulva. Olyan gáz vagy! Mi vagy te? Ki vagy te? Egy kis senki, egy ostoba picsa, aki kapar a jó jegyek után, egy begyepesedett, koravén…

És itt elszakad nálam a cérna. Lendül a karom, hogy egy hatalmasat lekeverjek ennek a szemét, piti, nyomorult kis genyónak, de ekkor…

A kezével elkapja a karomat a könyököm alatt, a talárom mindkét ujja felcsúszik, így láthatóak a hegek, és egy-két seb alatt némi alvadt vér, ami tanúsítja, hogy mit is csináltam az előző szünetben. Potter csak néz a karomat bambán, majd megkérdi:

-    Ez meg mi?