Riadtan nézek rá. Annyi hát a titoknak. De hátha mégsem. Még alig mondta ki, már húzom is el a karomat. Nem számít, hogy ott van a cuccom, de elszaladok. Ki a teremből, át rengeteg folyosón, futok, és nem is nézem, hova. Most fogalmam sincs, hol vagyok, ezen a helyen még sosem jártam.

    Érdekes. Egy helyet akartam, ahol elbújhatok, ahol senki sem talál meg, és ahol egy csöppet kifújhatom magam. Erre itt egy ici-pici terem. Ha három-négy négyzetméter megvan talán. Nincs benne semmi, csak egy kényelmesnek tűnő karosszék. Kipróbálom. Tényleg kényelmes.

    Mi legyen hát most? Észrevette. Vajon tudta, hogy mi az? Ha igen, vajon most mit gondol, miért csináltam? És vajon mit gondol rólam?

    De ez badarság! Kit érdekel, hogy mit hisz Potter? Hogy vajon tudja-e? Ha tudja, akkor mi van? Nem ő fog megakadályozni benne. Nem érdekel. Kit izgat? Ha látta, hát látta. Úgysem érdeklem őt. És ha én nem érdeklem, akkor ez sem fogja. Lehet, már el is felejtette. Biztos jobb dolga is van, minthogy ezen gondolkodjon. Sőt, biztos. Nem foglalkozik vele, nem mondja el senkinek. De az is lehet, hogy azt hiszi, elestem, vagy akármi. Teljesen mindegy. Teljesen mindegy, hogy mit gondol az a barom.

    Ha már így magamra maradtam, inkább apára gondolok, és az emlékekre. Lehunyom a szemem, és emlékezek. A közös élményeinkre, az arcára, a szokásaira, arra, hogy mindig két cukorral itta a kávét, és hogy a fogkrémes tubust a végén nyomta, és hogy mindig kínosan pontos volt, arra, hogy milyen rendet tartott mindig a dolgozószobájában, hogy minden tavasszal megmetszette a rózsáinkat, és lenyeste a bokrokat, ahogy magyarázta nekem kislány koromban a matek leckét, és hogy mindenről milyen sokat tudott. Mennyit mesélt nekem arról, hogy fiatal korában merre utazott. Bejárta Európát, azt mondta, látta az Alpokat, és járt a Mont Blancnál, hogy elment Norvégiába a fjordokhoz, hogy eljutott egyszer Indiába, és látta a Tádzs Mahalt, és még megannyi csodás helyet fedezett fel. Mindig tanított minket Petuniával az emberségre, arra, hogy a többi emberrel szemben mindig toleránsnak, kedvesnek kell lenni, hogy a kinézetbeli különbségektől el kell tekinteni, és hogy el kell fogadni a másságot. Nem szabad különbséget tenni az emberek között csak azért, mert más a bőre színe, más a gondolkodásmódja, vagy akármilyen szempontból eltér tőlünk, mert nem vagyunk egyformák, és ez így van rendben. El kell fogadni hát az embereket olyanoknak, amilyenek. Ha valaki szomorú, vigasztalni, ha valaki segítséget kér, megadni neki, ha valaki éhezik, etetni, ha valaki szomjazik, itatni, ha fázik, ruhát adni, és így tovább. Mert ezt a világot csak az emberek iránti szeretetünk és elfogadásunk teheti jobbá. Nem szabad ellenségeskedni, ha van haragosunk meg kell békíteni, és úgy élni, hogy szeressenek minket a többiek. Úgy élni, ha egyszer meghalunk, szívesen emlékezzenek ránk. Úgy élni, hogy, ha egyszer meghalunk, és az Úr színe elé kerülünk, ne kelljen szégyenkeznünk a Végső Elszámolásnál.
   
    Apa olyan jó, és bölcs ember volt. És én próbálok élni a tanai szerint. Neki sikerült. Mindig is rengeteg kedves ismerőse, jó barátja volt, sokan ismerték, szerették, sosem ártott senkinek, és nem voltak ellenségei. Ő olyan tökéletes volt. Jó családapa, kiváló munkaerő, kedves barát, rendkívül okos, és bölcs ember. És most egy ilyen embertől fosztatott meg a világ. Miért pont ő? És miért ilyen hirtelen?

    Azt eddig is tudtuk, hogy az egészsége nem volt teljesen rendben, de szedett gyógyszert, járt kivizsgálásra, senki nem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. És ez olyan szörnyű. Úgy hiányzik! Most érzem igazából, hogy mennyire szerettem, és szeretem őt. Most, hogy elvesztettem. Sosem mondtam neki eleget, hogy „szeretlek Apa”. Ezt nem lehet elégszer mondani. De most már hiába mondanám, úgysem értené. Ő már nincs többé.

    Már sötét van odakint. A helységben lévő egyetlen ablakon keresztül látom, hogy a sötétség mindent ellepett. Nem is vettem észre, hogy így elrepült az idő. Ránézek az órámra, látom, este hat is elmúlt. Lemegyek a nagyterembe, vacsorázom, aztán fölmegyek tanulni. Ma is rengeteg házit kaptam.

    Fura. Itt ültem vagy öt órán keresztül, és nem érzetem késztetést arra, hogy megvágjam magam. Azt hiszem, ez attól lehet, hogy rá gondoltam. Így kicsit kevésbé hiányzott, kevésbé fájt. De sajnos ezt nem tehetem meg minden nap. Vagyis, hogy itt ülök órákon át, és ezen merengek. Tanulnom is kell. Hamarosan vége az évnek, és tanulnom kell. És lehet, hogy többet nem találom meg ezt a szobát.

***

Eltelt két hónap. Nem volt túl eseménydús. Tanulás, vita Potterrel, tanulás, vita, vita, vita, vita, tanulás, és így tovább. Igazából nagyon egyhangú az életem. És unalmas.

    A szobát nem sikerült megtalálnom még egyszer, szóval a penge maradt. Hétköznapokon jobban hajtok a tanulással, hogy a hétvégékre mentesüljek a tanulás alól, és apára gondolhassak. Olyankor nem vagdosom magam, mert enyhébb az a szorítás bent, a szívemben, mintha a hurok kissé engedne.

    Így, jó két hónappal később, már nagyjából elfogadtam, hogy elment. Örökre. Fáj. De már beletörődtem. Kicsit azért mintha enyhült volna. Már sokkal kevésbé zaklat fel, ha eszembe jut.

    De még mindig vagdosom magam. Ez nálam már létkérdés. Ha nem tudom megvágni magam, rosszul érzem magam. Pedig már nem nyújt olyan nagy élvezetet. A mozdulatok egyhangúak, rutinosak, és már több sebet kell okoznom magamnak egy-egy alkalommal, ha azt akarom, hogy jól érezzem magam.

    Utána viszont mindig olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Jobb a közérzetem, vidámabb vagyok, mindenkivel társalgok, még Alice-szel is váltok pár szót. Az órákon megint a régi önmagam vagyok, Potter az „eset” óta ritkábban piszkál bele a munkámba. A tanárok megint kedvelnek, és észrevették, hogy javult a teljesítményem. Legalább ezen a terülten a topon vagyok.

    Egy bagoly kopogtat az ablakon. Vajon mit hozott?

Gyere fél kettőre a hatodik emeleti folyosó jobb oldalon lévő első termébe! Ott várok rád!

    Ennyi. Aláírás nincs. A betűk ismeretlenek. Nem az Alice-é, nem Remusé, vagy Siriusé, nem Franké, de még csak nem is Potteré. Szerencsétlen betűi vannak az illetőnek mindenesetre.

    Menjek? Ne menjek?  Fél kettő mindjárt itt van. De ki tudja, ki írta ezt. Talán meg akarnak támadni, vagy elrabolni. Vagy csak a bolondját járatják velem. De az is lehet, hogy egy titkos udvarló. Sosem lehet tudni…

    Megyek. Kíváncsi vagyok. Végig a folyosókon a hatodik emeletre, a kijelölt terembe. Bent…

    … Potter van. De hát hogy? Nem az ő írása volt!

    Az ajtón kattan a zár, és távolodó lépteket, valamint nevetést hallani. Potter erre fordul meg, és most vesz észre engem.

-    Te? – kérdezi döbbenten. Ezek szerint nem erre számított. Én se…
-    Na, jó, én most megyek – jelentem ki villámgyorsan, és már húzok is az ajtó felé.
-    Alohomora! – szegezem a pálcámat az ajtóra. De nem történik semmi. És nem a varázslat volt rossz. Rángatom az ajtót, egész testemmel nekifeszülök, és próbálom kilökni, de nem mozdul. Hirtelen ötlettől vezérelve hátramegyek a terem végébe, és nekifutok az ajtónak, a vállammal próbálom kitörni, de semmi. Azt leszámítva, hogy rettenetesen fáj a vállam. Potter persze csak somolyog magában. Pedig ő sem tudna mást tenni.

-    Mi van, mit vigyorogsz? Te talán tudsz jobbat? – ripakodom rá.

-    Nem – válaszolj egyszerűen. – De ha mugli módon, azaz kulccsal zárták be az ajtót, nem fogod tudni kinyitni varázslattal. És egy ilyen erős ajtót hiába próbálsz kilökni, ha nem vagy egy kétajtós szekrény, nem fog sikerülni.

-    Kösz, ezzel most ki vagyok segítve – mondom panaszosan, majd lerogyok az ajtó tövébe. – Mikor jutunk ki innen?

-    Amikor kiengednek –válaszolja halálos nyugalommal. Ez gyanús.

-    Te tudsz valamit, amit én nem? – kérdezem, miközben őt vizslatom a szememmel.

-    Én sok olyat tudok, amit te nem, Evans – válaszolja hetykén. Olyan idegesítő!

-    Barom! – reagálom le előbbi beszólását mérgesen.

-    Köszi! – mondja vigyorogva. Tényleg bosszantó ez a viselkedés!

-    Minek hívattál ide? – térek a lényegre inkább.

-    Nem. TE minek hívattál ide? – kérdezi hevesen. Akkor mégsem ő szervezte?

-    Én kaptam egy levelet, hogy jöjjek ide – mutatom neki a papírt.

-    Én is kaptam – veszi elő az övét. Most a másik üzenetét vizsgálgatjuk.

-    Ezt az írást ismerem! – kiáltunk fel egyszerre döbbenten.

-    Ez Peteré! – szól ő.

-    Ez Alice-é – mondom én.

-    Ezek most összezártak minket? De minek? – értetlenkedik. Most az egyszer osztozom az érzésében.

-    Ezt tervelték tehát! Ezen gondolkodtak akkor év eleje óta! Hogy… - és itt elakadok a magyarázatadásban. – Ennek mi az értelme? – nézek rá.

-    Fogalmam sincs, hogy minek terveltek egyáltalán valamit ellenünk – von vállat.

-    Nem lehet… nem lehet, hogy… össze akarnak minket békíteni? – kérdem félénken.

-    Így? Hogy bezárnak minket ide, ki tudja meddig? – kérdezi kétségbeesetten, közben félénken mustrálja a falak egymáshoz való közelségét. Vagyis, hogy kicsi a terem.

-    Klausztrofóbiás vagy? – gonoszkodom. Egyre kétségbeesettebb a nézése. Szorongva forgolódik körbe-körbe, és a falakat bámulja, néha az ajtóra néz, hátha kinyílik. Szerintem tényleg fél a bezártságtól. Kicsit megsajnáltam.

Na, ne! Ez… ez… ez elájult!

Most mit kezdjek vele? Várjam meg, amíg felébred? Vagy ébresszem fel én?

Az utóbbi mellett döntök. Varázsolok egy poharat, bele vizet, és leöntöm. Köhögve tér magához.

-    Te meg akarsz ölni? – kérdezi dühösen. Felszárítja magáról a vizet a pálcája segítségével.

-    Nem, de elájultál, és… - kezdek magyarázkodni.

-    Hűha… milyen okos vagy te, Evans! – mondja mímelt meglepettséggel. – Mintha én nem vettem volna észre azt az aprócska tényt, hogy elájultam! Komolyan te akkora zse…

-    Oké, én nem fogok neked magyarázkodni. Miért kéne neked megmagyaráznom bármit is? – vágok ingerülten a szavába.

-    Elegem van a folyamatos hisztizésedből! Hogy neked mindig van valami bajod! – dühödik fel.

-    Ezt te mondod? Éppen te? Mr. Klausztrofóbia? – gúnyolódom.

-    Úgy csinálsz, mintha te tökéletes lennél! – csattan fel.

-    Miért, te talán annak képzeled magad? – tudakolom idegesen.

-    Te sem vagy az! –vágja rá.

-    De te sem! – vitatkozom vele.

-    Neked tulajdonképpen mi bajod van velem? – kérdezi dühösen.

-    Tönkretetted az életemet! – válaszolok egyből. Csak azt ne kérdezze, hogy mivel!

-    Én? Te komolyan úgy gondolod, hogy a te életed fő elrontója én vagyok? – kérdezi elképedve.

-    Igen! – jelentem ki.

-    Én? ÉN? – kérdezi egyre hangosabban, és dühödtebb hangsúllyal. – Pedig szerintem a te életed elrontója egyedül te magad vagy, és senki más – mondja szárazon.

-    Te megőrültél! Neked mi bajod velem? – kérdezem én is ingerülten. Ezt meg mégis hogy képzelte? Mit tettem én?

-    Én őrültem meg? Pedig szerintem te vagy az, aki megbuggyant! Nézz vissza a múltadba! Tavaly ilyenkor rengeteg barátod volt, kiegyensúlyozott voltál, és normális! Az életed mesébe illő volt. Meg volt mindened, ami a tökéletes élethez kell: jól tanultál, a tanárok imádtak, szép voltál, ott voltak a barátaid: mi, Tekergők, Alice, Frank, még Pipogyi is. Rendesen viselkedtél, lehetett veled beszélni. Még barátod is volt, Josh Sloper! – Áh, szóval így hívták! – És én akkor még szerelmes voltam beléd!

    Aztán mintha megőrültél volna! Egy nap alatt elmartad magad mellől az összes barátodat, csak azért, mert az a balfék szakított veled, vagy te szakítottál vele, vagy mit tudom én, mi volt, nem tartom számon a szerelmi életedet. Pitonnal összevesztél. Ezt megértem, mert olyat mondott rád, a barátjára, mit értelmes ember még az ellenségére sem mond.
    Összevesztél velem, azzal a dumával, amivel azóta is egyfolytában jössz nekem, hogy tönkretettem az életedet. Meg hogy az a szerencsétlen miattam csalt meg téged, mert én hoztam össze a ribancával. Pedig én nem csináltam semmit. Az volt az egyetlen bűnöm, hogy szeretni mertelek. És ezért mit kaptam? A nagy lecseszést, hogy beképzelt vagyok, és önimádó, és ezt pont te mondtad, aki ugyanúgy el van ájulva magától. Túl sokat képzelsz magadról! Hogy jönnék én ahhoz, hogy ilyet tegyek? Hogy? Én szerettelek, és az volt nekem a fontos hogy boldog légy, ha nem is velem, de akkor mással. És a kapcsolatotok tökéletesnek látszott, én nem akartam belepiszkítani. Ilyet soha, senkivel nem tennék! De te megmaradtál amellett az elméleted mellet, hogy erről igenis én tehetek. Pedig egyáltalán nem én! Az a fiú nem szeretett, csak a szexet akarta, és addig nem akart elmenni mellőled, amíg fel nem kerülsz a „listájára”. És amíg nálad nem kapta meg, addig is szerezett más skalpot. Két vasat tartott a tűzben, te egyáltalán nem vetted észre? Ehhez nekem semmi közöm. És ezt mindenki tudja, nem véletlenül nem áll veled szóba Remus, és pártolt el tőled Alice.
    A hibás elméletednek köszönhetően te tetted tönkre a magad életét! Nézz már magadra! Egy roncs vagy. Egy emberi roncs. Nincsenek barátaid, teljesen elcsúfítottad magadat, nem vigyázol a kinézetedre! A hajad most is kócos, a szemed hatalmasra dagadt, mert állandóan sírsz, a körmeid be vannak szakadva, tiszta pattanás az arcod, nem is figyelsz oda magadra! A fiúknak már egyáltalán nem tetszel, mert nem véletlen, hogy senki nem kér tőled randit már mióta. Josh óta.
    A tanárok csak megrökönyödve néznek rád, hogy mi lett abból a szelíd, de ugyanakkor tűzrőlpattant, rendes lányból, akit ismertek, és szerettek. Most egy idegbeteg vagy! Folyamatosan veszekszel, ordibálsz, pofozkodsz, mint akinek elmentek otthonról. Te nem vagy normális!
    Magányos vagy, egy hellón kívül nem nagyon beszélsz te senkivel, legfeljebb az időjárást vitatod meg. Nincs senkid! Senkid, akivel leülhetnél beszélni, aki meghallgatna, akivel megbeszélhetnéd a gondjaidat. Senkid! Egyedül vagy a világon.  A szánalmas kis életedet azzal akarod jobbá tenni, hogy a karodat vagdosod könyékig. Ez is csak azt bizonyítja, hogy te megbolondultál.
    És te még kérdezed, hogy mi bajom van veled. Hogy mi? Az, hogy olyat állítottál, ami nem igaz. Olyan dolgokat mondtál rám, amitől bárki megutált volna téged. Én szerettelek, és az életemet is odaadtam volna érted. De minek?
    Te folyamatosan csak szidalmakat vágtál a fejemhez, még szép, hogy belefáradtam. Te sosem nekem adtál igazat. Senkivel szemben sem. Hiába fogadtál be a baráti körödbe, nem lett ez másképp. Én mindig az utolsó voltam neked a sorban. Tudom, hogy csak azért akartál barátkozni velem, hogy ne nyomuljak rád. Ezzel megtagadtad tőlem, hogy szeresselek. Gonosz vagy! És szörnyű. De legalább többnyire rendes voltál. Akkor. Ha úgy tartotta kedved. És te élvezted, hogy körülötted ugráltam, hogy hajbókoltam neked, hogy a kedvedet lestem, hogy a szívedbe próbáltam férkőzni. Élvezted, és rám mosolyogtál, de csak kívülről, mert utána is egy arrogáns, szadista alaknak néztél. És még barátként sem szerettél.
    És most azt kérdezed, hogy mi bajom veled. Ez. Ne is csodálkozz ezek után, hogy beszólok neked, hogy sértegetlek, hogy bántalak, és hogy elrontom az órai munkádat. És nem érdekel, hogy neked rosszul esik. Ez még csak a töredéke annak a fájdalomnak, amit én éltem át miattad. Ez még semmi. És nem érdekel, hogy ezzel gyötörlek. Én is gyötörni akarlak. Én is gonosz akarok lenni veled, egyszer talán kvittek leszünk.
    Annyi fájdalmat okoztál már nekem, olyan szívtelen voltál. GYŰLÖLLEK!

    Befejezte. Nagyon liheg, kifárasztotta a sok beszéd. A végén már üvöltözött.
   
    Ez a szívembe mart. Fájt. Tényleg. Kegyetlen volt. És igaza volt. Most jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem. Könnyezve állok előtte. Nem tudok mit mondani. Csak meredek rá némán. Percekig. Úgy néz ki, nem kíván többet szólni. Csak néz a szemembe, én meg az övébe. A tekintete olyan, mintha sósavat öntöttek volna a szemembe. A könnyeim fátylán át, már alig látom a barna szemeit. Nem tudok mit mondani. Hát sarkon fordulok, kirobbantom az ajtót egy néma varázslattal, és elviharzok.