Azon gondolkodom, hogy hol kezdjem. Igaza van apának, mint mindig. Igaza van neki is, meg Potternek is, és mindenkinek. Hibáztam. De most itt az idő, hogy megfordítsam a sorsom, mert ezt egyedül én rendezhetem le. Csak én.
    Ekkor toppan be Alice. Ez a Sors Keze. Vele kell kezdenem.

-    Alice, beszélhetnénk? – kérdezem kissé idegesen.
-    Öh… - néz rám döbbenten, - hát persze – mondja végül. Leül mellém az ágyamra, és várja, hogy belekezdjek.
-    Nézd, mostanában a barátságunk nem volt éppen a topon, és tudom, hogy ennek túlnyomó részben én vagyok az oka. Potter elmondta, hogy szerinted nem volt helyes a megítélésem vele kapcsolatban, és most beláttam, hogy mekkorát tévedtem. Igazatok volt, és megbántam. Szeretnék változtatni az életemen, és szeretném azzal kezdeni, hogy megújítjuk a barátságunkat. Mit szólsz hozzá? – nézek rá kérdőn.
-    Hibáztál, de beláttad, úgyhogy felőlem semmi akadálya – mondja lelkendezve, és a nyakamba veti magát. – De hogy érted azt, hogy szeretnél változtatni az életeden? – kérdezi, mikor kiörvendezte magát.

    Eljött az idő. Arra, hogy kiöntsem egy barátnak a szívem, ahogy annak idején Dumbledore professzor is javasolta. Hogy elmeséljem neki mindazt, ami a szívemet nyomja. Hogy apa meghalt, a vagdosást, azt, hogy a szünetben majdnem meghaltam, hogy milyen magányos voltam, és hogy mennyire bánt a hamis vád, amivel Pottert illettem.

-    Jaj, Lily, én nem tudtam, hogy neked ilyen rossz volt! Bocsánat! Nem kellett volna ennyire magadra hagynom! Ne, haragudj, nem tudtam, hogy ez lesz a vége! – borul sírva a vállamra.
-     Css… ne sírj! – csitítgatom. – Nem a te hibád! Nem tudhattad!
-    Oh, Lily! Engedd meg, hogy segítsek! Hogy rendbe hozhassak mindent! – kérlel.
-    De nem te rontottad el! Ne butáskodj! – nyugtatom tovább.
-    De igen! Nem szabadott volna így magadra hagyni! – erősködik.
-    Nem, ez nem igaz! – ellenkezem. – De nem ezen vesszünk már össze! Nyugodj meg!
-    Igazad van! – mondja, és megtörli a szemét, kifújja az orrát. – Akkor segíthetek neked?
-    Nem tudom, mire gondolsz, de megengedem – mosolygok rá.

    És elkezdte. Mondtam neki, hogy mit akarok, és elkezdte a nagy átváltoztatást.

Az arcom immár ismét ugyanolyan szép, mint hajdan volt, Alice saját receptű főzetének köszönhetően már egy mitteszer sincs az arcomon, hát még pattanás. A hajamra is kitalált egy nagyszerű pakolást, így most már selymes és fényes, mint valamikor. Az iskolai egyenruhámat is kissé átszabta egy nyisszantó bűbáj segítségével, így egy kicsit szexibb, mint volt. A lábamról is leszedte a szőrt, aztán egy manikűr-pedikűr következett, aminek köszönhetően most már szépek, és egészségesek a körmeim, és franciásra vannak kifestve. Kitalált nekem egy nagyszerű, enyhe, de mutatós sminket, amit én is könnyen elkészíthetek magamnak, nem tart sokáig. Rájött, hogy a hajam sokkal jobban néz ki, ha fufrut vág neki, hát vágott neki fufrut. Egy pálcaintéssel egyenesre alakította, egy magas lófarokba összefogta, így most nagyon jól néz ki a hajkoronám. Mikor befejezte, és megnéztem magamat a tükörben, alig győztem hálálkodni neki. Így lettem rút kiskacsából ismét gyönyörű hattyú. Szó, ami szó, nagyon meg voltam elégedve az eredménnyel.

    Most éppen a Potter-ügyet tárgyaljuk:

-    Lily! Bocsánatot kell kérned tőle! Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ezt el kell intézned, és így te is megnyugszol! – biztat a régi-új barátnőm.
-    Tudom, és bocsánatot is akarok kérni, de még egy kicsit várnom kell! Hogy felkészüljek lelkileg, és hogy eldöntsem, hogy mit akarok neki mondani – magyarázom neki.
-    Te tudod, de ne húzd sokáig! – mosolyog rám bizalommal. – De most gyere, menjünk le vacsizni, hadd lássa mindenki a megújult Lily Evanst! 
-    Oké, de előbb elmegyek a mosdóba
-    Á-á! Nem kezded el megint vagdosni magad! – mondja mérgesen és parancsolóan.
-    De Alice! Én csak pisilni akarok! Vagy be akarsz velem jönni esetleg, hogy megbizonyosodj róla? – nevetek a túlzott aggodalmán. Most valahogy nem is hiányzott a dolog.

             Mikor leértünk a Nagyterembe, Frank fogadott minket, pontosabban Alice-t:

-    Alice, szívem, hol voltál egész délután? Kerestelek, de sehol sem találtalak.
-    Lilyvel voltam. Egy kicsit rendbe szedtem – mosolygott elégedetten. Ekkor vett észre engem is Frank. Jól megnézett magának, majd hűvösen köszöntött:
-    Jó estét Lily!

    Hát igen, a megrögzött Potter-párti. Semmi baj, sejtettem, hogy nem lesz könnyű. Inkább kedvesen rámosolygok:
-    Szia, Frank! – Ő meg csak néz rám zavartan. Nem tudja hova tenni az egészet. Megértem. A helyében én sem tudnám.

-    Gyere Lily! – hívogat engem Alice, közben megindul a Griffendél asztala felé.  Frank úgyszintén. Én csak megyek utána, míg végül megáll, és helyet foglal… Na, ne! Remusszal és Peterrel szemben! Félénken állok, már mindketten leültek, a két fiú pedig várakozóan néz rám.

-    Ülj le! – mutat Alice kedvesen a maga mellett levő helyre, mire Remus diszkréten, de ellenzően köhint.

-    Velünk eszik! – néz rá mérgesen a barátnőm. – Na, gyere, ülj már le! – bátorít szelíden. Így hát ledobom magam mellé.

-    Hogyhogy újra jóban vagytok? – tudakolja némi csöndes étkezés után Frank Alice-től. Erre a másik két fiú is felfigyel, ez biztos őket is érdekli.

-    Km… - köszörüli meg a torkát a lány: - Lily beismerte a hibáit, és így semmi akadálya nem volt a dolognak – mondja végül egyszerűen, mire mindenki rám néz. Én csak bűnbánóan lehajtom a fejemet, egyrészt, hogy lássák, Alice igazat mondott, másrészt, hogy ne kelljen állnom a vizslató tekintetüket.

-    Milyen hibákra gondolsz pontosan? – faggatja tovább a barátnőmet Remus.

-    Nos… úgy értettem, a hibákat, amelyeket elkövetett. Amikkel mi nem értettünk egyet. Tudod! – magyarázza rezzenéstelen arccal Alice.

-    És Ő tudja már? – kérdezte cincogva a kis Peter. Azt hiszem, nekem már magas ez a téma. Fogalmam sincs, hogy miről van szó.

-    Nem – feleli a kérdezett.

-    És mikor? – kérdezi egyszerre mind a három fiú.

-    Majd – hangzik a tömör felelet.

    A vacsora további része eseménytelenül zajlott, azt kivéve, hogy néhány ismerős fiú megjegyezte, hogy milyen jól nézek ki ma. Ez egészen feldobott.

    Vacsora után általában járőrözni szoktam egy-két órát Remus Lupin társaságában. Ez ma sem volt másképp.

    Általában ezek az órák némaságban teltek, kivéve, ha elkaptunk valaki szabályszegőt, mert olyankor azért tőmondatokban megvitattuk a teendőinket. Félek, hogy ma mi lesz.

***

Egy fél óra hallgatag baktatás után végül Remus törte meg a csendet:

-    Örülök, hogy beláttad.

    Ennyit mondott. Se többet, se kevesebbet. Én csak nézek rá bután, ő pedig barátságos mosollyal tekint az arcomra. Megállunk, csak nézünk egymásra. Én értetlenül, ő kedvesen. Az arcomat látva végül azért folytatja:
-    Nem volt igazad, de ezt én is megmondtam. Nem tudom, hogy mi okozta ezt a változást nálad, de nagyon örülök.

És ekkor… szívből megölel. Mint egy igazi barát. Akkor talán még sincs minden veszve! Ó boldogság! Visszakaptam az életemet! A barátaimat! Újra élek!

-    Mikor akarod megmondani neki, hogy beláttad? És persze bocsánatot kérni? – kérdezi pár perc ölelkezés után. Igen, ez a téma azért még mindig zavar, mert eszembe juttatja, hogy milyen hülye is voltam…

-    Majd, ha felkészültem rá… - mondom nehéz szívvel. Kár, hogy ezt a játszmát még le kell rendeznem. Legszívesebben kihagynám. Miért nem veheti ő is tudomásul ezt, mint Remus, csak úgy, egyszerűen, és miért nem lehetne minden a régi?

    Megint legyünk barátok Potterrel? De hát… Oké, nem tette tönkre az életem, ő nem csinált semmit, csak szeretett, én meg elüldöztem. És most utál. És igaza is van. A helyében én is utálnám magamat. Sőt, egy kissé utálom is. Szívtelen voltam és gonosz. És inkább én tettem tönkre őt. Vajon meg fog bocsátani valaha? Ha megbocsátana, én… Akkor mi én? Akkor mit tennék?

    Nem szeret, gyűlöl, és nem akar tőlem semmit. Egy bocsánatkérés ezen nem változtatna. És, ha mégis?

    Akkor mi lenne? Bocsánatot kérnék, és belém szeretne megint? És akkor én mit tennék? Járnék vele? De minek?

    Vagy ha elmondanám neki, hogy beláttam a hibáimat, akkor talán kész lenne arra, hogy ismét barátok legyünk? És az jó lenne? Hiába nem tett semmit, akkor sem éppen az a típus, akikkel barátkoznék. Mert attól még öntelt és egoista, és szadista, és… Na, mindegy, ezt éjfélig folytathatnám. Tehát van egy csomó tulajdonsága, ami unszimpatikussá tesz a szememben. Úgyhogy: nem akarok vele barátkozni. Bocsánatot kérek tőle, és kész. Minden marad a régiben. Az én lelkem megnyugszik, az övé is, és ismét nem szólunk többet egymáshoz. Ugyanis: még mindig utál, és igaza van, és ettől ne fog jobban szeretni, ami nem baj. Kinek hiányzik? Ezt csak azért kell elintéznem, mert apa „tanai” szerint is így helyes.

-    Lily! – ébreszt fel merengésemből Remus.
-    Igen?
-    Elbambultál. Valami baj van? – néz rám aggodalmasan. Ilyen egy igazi barát!
-    Nem, csak elgondolkodtam. Egyébként, mi újság veled, és a Tekergőkkel? – váltok szélsebesen témát.
-    Oh, csak a szokásos! – mosolyog rám rejtelmesen.
-    Naaa! Kéééérlek, mooond eeeeel! – nyávogok, mint egy öt éves. Ezen nagyot nevet, és belefog a mesélésbe azzal a feltétellel, hogy a mélyen tisztelt prefektus kisasszony titokban tartja.

    Mire visszaérünk a portrélyukhoz, már minden tekergős történetet tudok. Vagyis: hogy honnan vannak a fiúk új becenevei, vagyis a Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark, hogy mennyit csavarognak holdtöltekor, és, hogy csináltak egy térképet a Roxfortról, mit Tekergők Térképének kereszteltek el, és hogy ez megmutat mindenkit az iskola területén. Annyit mesélt, hogy már régen véget ért a járőrözés ideje, mi még órákig róttuk a folyosókat, ő csak ontotta a viccesebbnél viccesebb történeteket magából, én pedig folyamatosan nevettem. Most, itt a klubhelyiségben, búcsúzóul megjegyzem neki:

-    Nektek, Tekergőknek olyan izgalmas életetek van! Bárcsak én is közétek tartozhatnék!
-    Lily, te ugye beteg vagy? – kérdezett nevetősen Remus.
-    Nem! Ezt komolyan mondtam! – nevetek most már én is. Ennek a sok nevetésnek, egy hatalmas, megállíthatatlan nevetőgörcs a vége, amely talán 10 percig is letart. A végén már nagyon fáj a hasunk.
-    Majd beszélek az érdekedben a többiekkel – mondja fuldokolva régi-új barátom.
-    Az nagyon jó lesz!
-    Holnapra talán meghozza a tanács a döntését – vigyorog ostobán.
-    Hí, az nagyon jó lesz! – lelkendezek, mint egy kisgyerek. – Akkor megyek is aludni, hogy kipihent állapotban fogadhassatok magatok közé! – mondom, és elballagok a szobám felé, egy árva szó nélkül. Még hallom, hogy Remus nevet, ettől én is elmosolyodom! Milyen szép ez a világ!