Bolyongok össze-vissza a folyosókon, és kutatom azt az ördögfajzatot. De… Ekkor jut eszembe egy kellemetlen gondolat: mi van, ha egy csajjal látom? Hogy smárolnak… vagy… esetleg… MÁST… csinálnak? Merlinre, ne! Te jó ég! Biztos, hogy én meg akarom találni őket?

    Teljesen bizonytalan vagyok. Lehet, hogy nem olyan jó ötlet, hogy én keressem meg. Lerogyok egy fal tövébe: muszáj értelmesen gondolkodnom: órára nem mehetek vissza nélküle, de őt nem találhatom meg. Menjek vissza, és mondjam meg, hogy nem találom? Azt nem lehet, nem olyan nagy azért ez a kastély, hogy ne találhassam meg. Legalábbis a tanárok ezt mondanák. De ők nem tudják, hogy Potter a suli minden szegleltét úgy ismeri, mint a tenyerét. Vagyis ő igen is el tud bújni annyira, hogy sose találjam meg! Meg kell hát várnom, hogy véget érjen a dupla-bájitaltan, és addig keresnem kell. De ha komolyan egy csajjal éppen… nos… hát, na!

    De az is lehet, hogy a gyengélkedőn van. Vagyis… az nem lehet, mert a hír nagyon hamar körbeszaladt volna a suliban. Mert, bár Potter már lassan egy éve nem randizott senkivel, azért még érdekli a lányokat, és… MI? EGY ÉVE NEM RANDIZOTT??? Hát igen, ez igaz. Akkor mit aggódom, nem fogom senkivel sem félreértetetlen helyzetben találni, szóval nyugodtan megkereshetem. Felállok hát a földről, és tovább indulok a folyosó hosszában, hogy megkeressem Pottert.

    De ha nincs csaja… Mert hát tényleg nincs neki, azzal már tele lenne a suli, és minden sarokban őket lehetne látni, kézen fogva, szerelmesen andalogva. Én hülye, vajon honnan szedtem azt, hogy van neki? Szóval: ha nincs csaja, akkor kit szeret ennyire? Biztos nem az anyukája iránti szeretetteljes érzelmeit vetette papírra, de nem is az apukája irántit. Tehát egy lányról szól. De kiről? Tudni akarom, hogy ki győzött le!

Mi? Hogyhogy ki győzött le? Legyőzött egyáltalán valaki? Lassan tényleg megőrülök. Nem győzött le senki. De ha mégis, az miért lenne baj nekem? Hiszen én nem szeretem Pottert, de még csak nem is kedvelem. Akkor ez mit izgatja ennyire a fantáziám?

De attól még érdekel, hogy ki a szerelme. Mivel nem járnak, csak plátói szerelemről lehet szó. Kizárólag erről. Lehet, hogy a lány nem is lány, hanem nő, vagy asszony, és ezért nem. De az is lehet, hogy van a csajnak esze, és kosarat ad neki mindig. De mégis ki lenne a suliban az a csaj, aki kikosarazná James Pottert? De most komolyan! Ki az, akit randira hívna, és nemet mondana. Minden csaj elmenne vele. Ha valakinek van barátja, még az is otthagyná érte.
De lehet, hogy nem hívhatja randira, mert… Tényleg? Miért? Mi lenne az, ami megakadályozhatná James Pottert abban, hogy összejöjjön egy leányzóval?

És ha Alice az? Te jó ég! Alice a szerelme? Őt tényleg nem hívhatná randira, mert ő Frank barátnője, és Frank meg az egyik legjobb barátja a Tekergők mellett. Te szent ég! Alice az!

Közben sorra járom a folyosókat a hetediken, bekukucskálok minden ajtón, hátha valamelyik mögött ő található. És egy míves ajtó mögött…

-    Potter!
-    Evans! – mondjuk egyszerre.

Egy széken ül, háttal nekem. A fejét az ajtó nyitódásának hangjára fordította felém. A jobb karja az ölében fekszik, kézfeje lelóg a combjairól oldalra, és egy levelet szorongatnak az ujjai. Feltehetően azt, amit a szünetben kapott. Az arca könnyáztatott, a szemei vörösek és dagadtak. Vajon mi baja?

-    Tűnj el innen! – morog nem túl barátságosan. Az ő helyében én sem örülnék, hogy leleplezték a „Megtörhetetlen James Potter” imidzsemet. Hiába szólt rám, nem mozdulok. Akármennyire is nem kedvelem, most megsajnáltam. De komolyan.
-    Menj már! – üvöltözik velem. De én nem félek tőle. Nem megyek sehová.
-    Nem hallod! HÚZZ MÁR EL INNEN! – kiabál magából kikelve. De legalábbis a székből. Most egész testével felém fordult, és már látom, hogy mit szorongat a másik kezében: egy üveg lángnyelv-whiskyt.
-    James! Kérlek, nyugodj meg! – mondom neki szelíden. Mintha csak az anyukája lennék. Lassan, de határozottan odalépkedek hozzá, megállok vele szemben. Kicsavarom finoman a kezéből az üveget, majd eltüntetem.
-    HOGY KÉPZELED EZT EVANS?! – üvölt rám. Úgy néz ki, nem tetszik neki, hogy elvettem a piáját. Nekem meg az nem tetszik, hogy fényes nappal leissza magát a sárga földig. Már így is bűzlik a whiskytől.
-    Nyugodj meg! – emelem fel kissé a hangomat, de még mindig nyugodtnak hat.
-    Ez nem megoldás semmire. Ha részegre iszod magad, attól még nem változik meg az, ami miatt ezt csinálod. Ne tedd tönkre magad!
-    EZT PONT TE MONDOD? TE? MISS. VAGDOSOM MAGAM KISASSZONY! – üvöltözik velem.
-    Az más volt. Nekem… meghalt az apukám – vallom be kicsit szomorkásan.
-    NEKEM MEG AZ ANYUKÁM HALT MEG! HA TE VAGDOSHATTAD MAGAD AZ APÁD MIATT, AKKOR ÉN HAD RÚGJAK BE AZ ANYÁM MIATT!
-    James! – finoman visszatuszkolom a székbe. Varázsolok magamnak egy másikat, pont vele szemben és leülök rá. Szórok rá egy kijózanító bűbájt, amitől már kevésbé üveges a tekintete. Odahajolok hozzá, finoman megérintem az immár szabaddá vált bal kezét, és megsimítom. Finoman simogatni kezdem a kezét, amitől libabőrös lesz. Végül abbahagyom, és megszorítom a kezét. Nagyon megsajnáltam, és tudtam, hogy nem mehetek el mellőle, nem hagyhatom magára a gyászával. Nem járhat ugyanúgy, mint én.

Még közelebb hajolok hozzá, a másik kezemet az arcára teszem. A szemébe nézek, és azt mondom neki:

-    Nagyon sajnálom, ami az anyukáddal történt.
-    Én is sajnálom az apukádat – mondja fél perc múlva rekedten. – És kérlek, ne haragudj, hogy olyan csúnyán beszéltem veled. Csak… - és itt már annyira remegett a hangja, hogy egyszerűen elcsuklott. És én… fogalmam sincs, hogy miért, de ekkor olyat tettem, amit azt hiszem, álmaimban sem tettem volna: az ölébe ültem. Nem tudom, hogy miért, de ezt tettem. Átkaroltam a nyakát, az arcom a vállára fektettem, és magamhoz szorítottam. És ő nem lökött el magától, hanem ő is megszorított.
-    Olyan a parfümöd, mint anyának – mondta, mikor kissé eltolt magától, hogy az arcomba nézhessen. De alighogy befejezte ezt a mondatot, felzokogott. Keservesen, megállíthatatlanul. Az arcát a mellkasomba fúrta, és erősen szorított. Én a karjaimba zártam a fejét, az ujjaimmal a hajába túrtam, mire borzongás futott végig a hátán.
-    Jól van, semmi baj, sírd csak ki magad! – csitítgatom, és a hátát simogatom.
-    Én… én annyira szerettem! – zokogja.
-    Tudom.
-    És már olyan rég óta beteg volt. Már rég óta tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap, de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan. El sem köszönhettem tőle…
-    James – már az én hangom is remeg, és kibuggyannak a könnyeim. Nem tudom, miért sírok én is.
-    Nekem már csak anya volt. Apát már évekkel ezelőtt megölték a Halálfalók. Nincs senkim ezen a világon. Magányos vagyok. Már nincs senkim, aki szeretne, és vigyázna rám. Egyedül vagyok – mondja megtörten, de már nyugodtabban, már nem zokog. Egy könnycsepp sebesen szántja végig az arcát. Nagyon sajnálom.

Ugyanakkor… Így olyan emberi! Nem az a gőgös, beképzelt ember, akinek mások előtt mutatja magát. Ebben az állapotában az az ember… ezt most be kell vallanom magamnak, mert ez az igazság: az az ember, akit meg tudnék szeretni, akibe beleszerethetnék, akihez akár hozzá is mennék, és gyereket is szülnék neki. Egy kicsi Harryt, ahogy apa kérte. És a második nevét az apja után kapná. Harry James Potter.

Csak egyetlen egy a bökkenő: James mást szeret. Ettől a gondolattól megszakad a szívem. Megmondta, hogy nem szeret, hogy nem érdeklem, a képembe vágta az összes rosszat, amit vele tettem, és most, hogy megszerettem, megérdemlem, hogy neki már más kell. Ha nem lettem volna olyan büszke, ha beláttam volna…

Már nagyon régen be kellett volna látnom, hogy szeretem. Nem tudom, hogy miért menekültem előle. Azt hiszem, féltem tőle. Azért bújtam hideg álarc mögé, azért jöttem össze azzal a Johnnal, vagy Jackkel, vagy hogy is hívjákkal. Nagyon jó, hogy azóta se tudom a nevét. Kissé szelektív a memóriám. Na, mindegy. Szóval, lehet, hogy nekem már rég óta tetszik?

Igazából, amikor Alice még negyedikben megjegyezte, hogy tetszem Jamesnek, valami elindult bennem, csak akkor még szinte kislány voltam, és nem értettem. Akkor jöttem rá, hogy James Potter, James Potter, vagyis akkoriban vettem észre igazán. Néha ránéztem, és próbáltam benne hibát találni, és mivel a külsejében (hát igen, valljuk be, hisz’ ez az igazság) a világon semmi probléma nem volt (oh, az a koromfekete, kócos haj, és milyen jól áll neki, ahogy borzolja, meg azok a csokibarna, édes, kiskutya szemek!), a viselkedését kifogásoltam, és innen indult a „Potter egy idétlen, beképzelt, egoista majom” kezdetű véleményezésem.

Aztán ötödikben James tényleg elkezdett (volna, ha hagytam volna) udvarolni, és ez megijesztett. Eddig csak azt hallotta tőlem mindenki, hogy mennyire nem kedvelem őt, és hogy nézett volna ki, hogy erre összejövök vele. De hát nem is kellett, mert mi „nem illünk össze”. De hát kit érdekel? Ha most hívna randira, biztos nem ezt mondanám. De többé nem fog randira hívni.

„Engem felejts el egy életre, és nem hiszem, hogy valaha randira hívlak még!”

Hát igen. Ezt elrontottam.

„És engem miért nem tudnál megszeretni? Engem miért utálsz?”

„Nem utállak, ezt te is tudod, különben most nem ülnék itt veled. Amúgy, már bocs, hogy ezt így kijelentem, de nem akarok hazudni neked, nem hiszem, hogy mi egymáshoz valók lennénk. Mármint, ha valami feladat van, vagy valami, akkor igen, de egy párként nem hiszem. Mert amíg például a bájitalfőzésénél jó, ha különbözünk, mert jobbat alkotunk tőle, addig az életben egyáltalán nem jó, hogy nagy különbségek vannak köztünk. Ezt most nem érted ugye? Ha mi együtt járnánk, a kapcsolatunkat megölné a sok ellentét, ami köztünk feszül. Ha ezt most nem is érted, de hidd el nekem, tudom, hogy ebben nekem van igazam. Keress inkább más lányt, hisz’ úgyis annyi rajongód van. Hidd el, hogy mi ketten ÚGY, nem lennénk jó párosítás. Túlságosan mások vagyunk.”

„És ha megváltoznék? Érted komolyan képes lennék rá!”

Eldobtam magamtól. Ezzel tettem tönkre mindent. Nem hagytam, hogy szeressen. Utálom magam.

Közben halkan sír a vállamon, én pedig a hátát simogatom nyugtatóan. Az arcomat finoman nekinyomom a feje búbjának, és az egyik kezemmel megölelem.

-    James! Nem vagy egyedül. Rengetegen szeretnek. Van egy csomó barátod, és ott vannak a Tekergők, meg Frank!
-    Igen. De ők csak a barátaim. Nem a családom. A családomat elvesztettem. Egyedül vagyok a világon. Ki vigyáz rám? Ki szeret?

Hát eljött a pillanat. Fogalmam sincs, miért, de most úgy érzem, le kell vennem a zord álarcomat, és meg kell mondanom. Ez az utolsó alkalom. Meg kell aláznom magam, de ez a minimum azután, ahogy a lelkébe gázoltam, és amennyit bántottam éveken át.

-    James. Én. Én szeretlek – jelentem ki nemes egyszerűséggel. Nem kell felkiáltójel, nem kell semmi. Csak egyetlen szó, amit valaha is a tudatalattimban közölni akartam vele. Hogy szeretem. Mindig is szerettem. Amikor veszekedtem vele, amikor elhajtottam, amikor barátságos voltam vele, amikor együtt dolgoztunk az órákon, amikor együtt készültünk a vizsgáinkra, amikor összevesztem vele, amikor bántott, amikor bántottam, amikor együtt voltunk év elején a gyengélkedőn, amikor megláttam félmeztelenül, amikor végre kiosztott, és igen, nem vagyok hajlandó tovább titkolni senki elől, hogy amit karácsonyra küldött képet, a meztelen felsőtestéről, azt megtartottam, és egy láthatatlan erő, melyről már tudom, hogy a szeretet és a szerelem, arra kényszerített, hogy a párnám alá tegyem, és most azt is világgá akarom kürtölni, hogy amikor Alice tegnap „átváltoztatott”, neki akartam tetszeni. Csak neki, és senki másnak. Mert őt szeretem. Csak őt. Ő a szerelmem. És ezt most ki is jelentettem neki, mintha csak azt mondtam volna, hogy kisütött a nap. És ez így jó.

-    Tessék? – néz rám értetlenül.

-    James, én szeretlek –mondom neki még egyszer.

-    Nem értem – mered rám még mindig bambán.

-    Mit nem értesz? – nézek most már én is kérdőn.

-    Hát csak azt, hogy te utálsz engem. Nem akarom, hogy sajnálatból… Hagyj békén! – az elejét még bizonytalanul mondja, de végül már dühösen beszél, és lelök az öléből.

-    James! Én nem sajnálatból! –kiabálok neki kétségbeesetten. Igazából nem tudom, hogy mit várok tőle.

-    Jaaaa, peeeersze! – mondja emelt hangon, továbbra is kétkedően.

-    James! Én tényleg szeretlek! Már nagyon rég óta! De csak most jöttem rá! Nagyon kérlek, higgy nekem! – könyörgök neki. Most már a könnyeim is kibuggyannak.

-    Nem hiszem! Hagyj békén! – mondja, és elindul kifelé. Én szaladok utána, kielőzöm, és a karjaimmal megállítom. Valamit muszáj tennem, hogy elhiggye végre, hogy én az igazat mondom. Jobb híján:

Megcsókolom. Szenvedélyesen, szerelmesen. Nem hiszem, hogy szorított már bárki ennyi érzelmet egyetlen csókba. A karjaimat a nyaka köré fonom, egész testemmel neki feszülök, és szorítom, mintha nem lenne holnap.

Először meglepetten konstatálja, hogy mit is csinálok éppen, majd lassan ő is átölel, és finoman visszacsókol. Ez… ez a csók életem legjobbja. Nem is értem magam, hogy miért akartam eddig elzárkózni tőle. Ezt egész életemen át el tudnám viselni.

A csók véget ér, és én türelmesen nézek a szemébe. Most vajon mi lesz? Elhiszi? Vagy nem? Lehet, hogy teljesen hülyének néz. Merlin! Ő Alice-t szereti! Semmi esélyem nála…

-    Bocsánat – mondom végül lehajtott fejjel szomorúan.

-    Miért kéne bocsánatot kérned? – kerekedik el a szeme.

-    Te Alice-t szereted, és ezt nem lett volna szabad.

-    Mi? – nevet fel jóízűen. Úgy néz rám, mint egy sültbolondra. – Te ezt honnan szedted?

-    Hát…  - már kezdeném mesélni a naplótól, de aztán reménykedni kezdek:

-    Akkor nem vagy szerelmes Alice-be?

-    Miért lennék? Ő Frank barátnője. – mondja még mindig nevetve.

-    De… akkor most mi lesz? – csak remélem a választ.

-    Mégis mi lenne? Mit vársz tőlem? – hát ennyi volt.

-    Értem. Te nem szeretsz engem. Semmi baj. Igazad van. Bocsánat – mondom a könnyeimmel küszködve, és eloldalgok. Mit oldalgok! Egyenesen elfutok.

-    Hé! Lily! Várj már! – szalad utánam. Kiabálva. Gyorsabb, mint én, hamar utolér, és hátulról a karjaiba zár.

-    Hagyj békén! Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor hagyj elmenni. Ne kínozz! – kiabálom, miközben próbálok szabadulni tőle. De nem enged a szorításán.

-    Mióta? – egyetlen szót kérdezett. És én nem tudom a választ.

-    Nem tudom. Rég óta. De csak most jöttem rá. Olyan emberi voltál, ahogy ott sírtál a karjaimban, és rájöttem. Nem tudom – mondom neki sírva. A szorítás lassan enged, majd a karjaival maga felé fordít, és a szemembe néz:

-    Akarsz még bántani?

-    Nem.

-    Akarsz még hazudni?

-    Nem.

-    Akarsz még titkolózni?

-    Nem.

-    Örökké szeretni fogsz?

-    Igen.

-    Szeretlek! Jobban, mint az életemet. És akkor is szerettelek, amikor kikosaraztál,és akkor is, amikor bántottál, és akkor is amikor azt mondtam, hogy már nem szeretlek, akkor is, amikor bántottalak. Mindig is szerettelek, és örökké szeretni foglak. Cserébe csak egyet kérek.

-    Mit? – ha azt kéri, ugorjak le az égből, vagy, hogy másszam meg a Himaláját, azt is megtenném. Bármit.

-    Ne bánts többé, és ne harcolj ellenem!

-    Ez nem nagy kérés! – mosolygok rá.

-    Szeretlek.

-    Szeretlek.

Csak így. Egyszerűen. Nem kell ezt eltúlozni. Egyetlen szó, és mégis ez jelenti a világot.

-    James! Ha akarod, én vigyázok rád. Leszek a családod, leszek az aki törődik veled, leszek az aki mindig veled lesz, amikor akarod. Megengeded?

-    Nem is fogadnék el mást erre a szerepre – rám mosolyog szeretettel, bizalommal, és én boldog vagyok. Megcsókol. Finoman, szeretettel.

-    James, ugye most már örökre ilyen maradsz?

-    Milyen?

-    Ilyen emberi.

-    Hát… én nem ígérek neked semmit – mondja mosolyogva és ismét kapok egy édes csókot. Hát lehetne ennél szebb az élet?

-    Örülök, hogy levetted végre az álarcodat – mondja pár perc néma ölelkezés után.

-    Én is örülök, hogy te is magadat adod végre – mosolygok rá. - Na, gyere, menjünk vissza bájitaltanra. Még a végén Lumpsluck azt hiszi, elvesztünk – majd megfogom a kezét, és húzni kezdem magammal a pincék felé.

Mikor beérünk a terembe, a prof már a többiek munkáját értékeli. mindenki felfigyel az ajtó nyikordulására, és mindenki szeme egyetlen ponton állapodik meg: az összefonódott kezünkön.

Alice szólal meg mindent tudó, vidám mosollyal az arcán:

-    Hát vannak még csodák…

THE END