Az ébresztő éles hangja rögtön kirobbantotta Niket az ágyból. Örült is, hogy végre ébresztik, ugyanis az álma nem volt túl bizalomgerjesztő. Először Aaronnal találkozott, aki egy vérengző szörnnyé változott, és meg akarta ölni, aztán az apja rajta próbálta ki az átkait újra és újra. Érezte, hogy valami forró folyik végig az arcán, és a kéretlen könnyek ellepték a szemét. Percekbe telt, mire újra összeszedte magát és kicsoszogott a fürdőbe. A tükörben egy elég ramaty állapotban levő, kócos kislány hunyorgott a túl sok fénytől. Lefürdött, fogat mosott, és rendbe szedte magát. Lemondóan sóhajtott, mikor fogkeféjét a ládájához vitte, és belerakta, aztán a többi dolgát is utána dobálta, nem foglalkozva vele, hogy ezzel elég nagy kupit csinál. Egyetlen mondat járt a fejében:

„Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.”

Nos, ez jelen helyzetben csöppet sem volt jó. Aaron tényleg képes volt azt mondani neki, hogy eljön, mikor nem is? De… Mi van akkor, ha baja esett? Ha amiatt nem tud jönni? Nik türelmetlenül megrázta a fejét. Aaron vigyáz magára, azt mondta, nem lesz semmi baj, nem is lesz emberek között, akik megtámadhatnák. Minden bizonnyal csak nem tudta befejezni a munkáját. De be kellett volna fejeznie, megígérte! Nik ingerülten bevágta az egyik pulcsiját a ládába. Nincs igazság…

Végül nem ment le reggelizni. Olyan elveszettnek érezte magát, kedve sem volt, akár étel közelébe menni. Az ingerültségét kiélte a ruháin, majd az ágyra zuhant, és bámulta a plafont, egész fél tizenegyig, amikor elcipelte a csomagjait a klubhelyiségig. A szoba közepén kisebb csoport verődött össze, a háttérben pedig McGalagony hangja hallatszott:

- Kérem, mindenki induljon a fiákerekhez, már így is késésben vannak. A ládákat Mr. Friccs intézi. Ms. Miller! Jöjjön egy pillanatra – intette le Niket a házvezetőnő, mire a lány kedvetlenül odaballagott elé. – Legyen szíves és kövessen.

S Nik követte. Fogalma sem volt, hova akarja vinni a tanárnője. Egyetlen emeletet mentek le csupán, közben McGalagony nem szólt hozzá, biztos el volt foglalva a saját dolgaival. Mikor megérkeztek egy kőszörny elé aztán, két szót mondott csupán:

- Tökös Derelye.

A szörny pedig félreugrott és egy csigalépcső jelent meg a helyén. McGalagony indulni készült, de még visszaszólt Niknek.

- Menjen csak bátran, az igazgató úr szeretne beszélni önnel . – A lány bólintott és fellépett a mozgó lépcsősorra.

Még sosem járt a Ketyegő Szobában. Így nevezte magában Dumbledore irodáját, ami híres volt róla, hogy mindenféle ismeretlen tárgy talált otthonra ott, amik különböző hangokat adtak ki – többek között ketyegtek, innen jött az elnevezés is.

Az igazgató a saját székében ült, az átlagos süvege helyett most mikulássapkában és boldogan vigyorgott Nikre. Kicsit ütődötten nézett ki, ahogy a Bűvös Bizseréket válogatta, egyiket hol a bal oldali kisebb kupacba téve, másikat a nagyobb jobb oldaliba, közben pedig rendületlenül dúdolt egy karácsonyi nótát. Nagyon eluralkodhatott rajta az ünnepi láz – gondolta a lány, ahogy elfoglalta az igazgatóval szembeni széket.

- Tudod az utóbbi időben beleették magukat a Chizpurfle-k a cukorkáimba. Talán nem kéne olyan sokat tartani raktáron – mondta fel sem pillantva és tovább válogatta a Bizseréket.

- Öhm… – Nik próbálta megerőltetni magát, hogy mit reagáljon erre, de semmi értelmes nem jutott eszébe. – Igazgató úr, miért hívatott?

- Ó, jó is hogy szólsz! Ma nagyon karácsonyi hangulatom van – mintha eddig nem vettük észre, gondolta Nik – úgyhogy gondoltam megleplek valamivel. A szüleidnek már szóltam, hogy csak késő estére érsz haza, mert a délutáni vonattal mész.

- Van délutáni vonat?

- Nincs, de most lesz – mosolygott rendületlenül az öreg varázsló.

- Nahát… Köszönöm – Nik nem értette, miért kap effajta ajándékot, de örült, hogy legalább egy kicsit később megy haza, ez nem roncsolja tovább a kedvét. Menni készült, ám ekkor az igazgató végre felpillantott.

- Nik hova mész, hisz nem is ez az ajándék! Ez mind semmi – a lány visszafordult. – Ugyanis arra kérnélek, hogy majd miután elmennek a háztársaid menj, és járj egyet a parkban. Szép a táj, tegnap lehullott az első hó – kacsintott.

Nik kinézett az ablakon. Dumbledore-nak igaza volt, tényleg minden fehér színben pompázott, amit eddig észre sem vett, valószínűleg a rossz kedvének hála.

- Rendben, uram – bólintott és hagyta, hogy Dumbledore visszatérhessen a mókába, és a dudorászásba.

Amint az ajtón kívülre került, meg is hallotta, ahogy az öreg varázsló hangosan énekelni kezd, mert úgy hitte már egyedül van:

Should auld acquaintance be forgot,
and never brought to mind?
Should auld acquaintance be forgot,
and days of auld lang syne?

For auld lang syne, my dears,
for auld lang syne,
we'll take a cup of kindness yet,
for auld lang syne.

Nik egy másodpercre minden baját elfelejtve elmosolyodott, megcsóválta a fejét.

- És ez a mi igazgatónk, a suli feje…

Nem tudta, miért marad valójában, azt meg pláne, hogy az igazgató miért küldte ki, hogy járjon egyet. Persze, magától is megtette volna, de már maga a szándék, hogy szeretné. Valamit itt nagyon csúnyán eltitkolnak előle. A kérdés csak az, mit?

Igazából, már nem is volt értelme visszamennie a hálókörletébe, így inkább lefelé igyekezett. Mikor egyedüliként kinyitotta a roxforti tölgyfaajtót egy pillanatra elvakította a fehérség. Minden fehér volt, a fák a tó, a kis kunyhó, mintha egy gumiszobában lenne az ember. Azzal a különbséggel, hogy itt szabad volt, és határtalan. Nik szó szerint belegázolt a hóba, és próbálta élvezni a hideget, miközben becsukott szemmel hóangyalt készült csinálni.

Ezért lehetett, hogy nem vette észre az őt figyelő alakot, aki utána szintén kijött a birtokra.

Már épp készült megfagyni, mikor egy hógolyó csapódott egyenesen az arcába. Nik lendületből felült.

- Mi a…? – befejezni sem volt esélye a mondatot, mert egy újabbat kapott, ezúttal a hátába. Odakapta a tekintetét, de még mindig senkit sem látott. – Ki az?

A válasz azonban ismét egy hógolyó volt. Nik megunta az egyszerű célpont imidzset, felállt, és igyekezett taktikát kiépíteni az ismeretlen hó dobáló ellen. Az már biztosnak látszott, hogy az illető direkt nem akarta megmutatni magát.

Viszont Niknek gyorsan járt az agya. Lehet, hogy láthatatlan, de nem súlytalan… Megkereste tekintetével a másik lábnyomát, maga is csinált egy kis hólabdát, és nekivágta teljes erőből a semminek, mire az panaszosan felnyögött.

- Háhá, nem olyan kellemes, ha gyomorszájon dobnak, mi? – Nik tekintete gonosz volt, ugyanakkor ott csillogott benne a játékosság.

Ádáz csata kezdődött. Bár Nik jól tartotta magát, azért olykor-olykor elvesztette az embere nyomát, így szabad teret adva, amíg a következő hógolyó el nem találta. A sokadik alkalom után aztán, megunta a csöppet sem fair-play játékot.

- Na, jó, ha így játszol Mr. Havat Dobok A Képedbe, akkor én is így fogok – azzal hatalmasat koppintott a fejére, s a következő pillanatban már ő se volt sehol. – Lássuk, így ki a legény a talpán – a hangjából kiérződött a gúny és a vigyorgás gyakori egyvelege, majd felkapott egy újabb adag havat, hogy megdobja a lábnyomok tulajdonosát.

Ám a tehetséges másik valahogy mégis talált egy egyszerű módszert arra, hogy újra és újra elérje Niket, így az illető még mindig előnyben volt. A lánynak már mindene csurom vízben ázott, ezért megpróbált hatni az illetőre.

- Nem lehetne, hogy mondjuk, játszunk, kapj el, ha tudszot? Teszem azt, én elbújok, te meg megkeresel, rendben? – válasz ismét nem volt több, mint egy hógolyó. – Jólvan, ha ennyire félsz, akkor nem kell… – ez már viszont betett, ugyanis az illető kiejtette a kezéből az újabb adag havat, és a ropogásból valamint a lábnyomokból ítélve Nik felé tartott.

A játék sokkal biztonságosabb és egyszerűbb volt a lány számára, ugyanis csak egy kicsit kellett figyelmet eltereljen, mire a másik az ellenkező irányba indult megkeresni. Az egész olyannak hatott, mint két vak a világban.

Nik épp egy fa mögül lesett ki a tájra, hátha megpillantja a lábnyomokat, mikor két kéz csúszott a derekára, és valaki közvetlen mellőle a fülébe súgott.

- Megvagy – A lányon – bár előzőleg megszárította magát – most jól érezhető borzongás futott végig. Hát mégsem szegte meg az ígéretét…

Nik alig akarta elhinni, hogy tényleg visszajött. Miután teljes letargiába készült esni, most mégis itt van. Lassan fordult meg, nehogy egy pillanattal is korábban tűnjön el a szép álom, és a végén kiderüljön, hogy valaki teljesen másról van szó.

De az álom nem tűnt el.

Hát mégsem szegte meg az ígéretét.