Nik Miller a szobája plafonján átfutó sötét árnyékokat figyelte, amik a hold fénye előtt vonultak odakinn a távolban. Szeretett volna nem idegeskedni, szerette volna csak egyszerűen átvészelni a mai estét, mikor újra látja nem túlzottan szívlelt szüleit, de nem sikerült. Az ember sok minden olyat akar, ami nem lehetséges, és valószínűleg sosem fog megtörténni. Ez is az olyan dolgok közé tartozott.

Nem volt az apja sokkal szemetebb, mint normálisan, de most is elérte, hogy nehogy véletlenül közömbös érzésekkel vonuljon el aludni. Niket csak az az egyetlen tény dobta fel, hogy az apja egy olyan emberben bízott meg, aki ugyanúgy utálta őt, mint a saját lánya. Egész este olyan előzékeny, kedves, és udvarias volt Willel, hogy aki amúgy jól ismeri, az azt hinné, elvarázsolták. S maga Nik azt hitte, ez csak színjáték, míg a végére rájött, hogy nem. Nem tudta, Will hogy csavarta ilyen mértékben az ujja köré az apját, de olyan nagyon sikerült neki, amilyet azelőtt még sosem látott.

Ugyanakkor, ahogy eszébe jutott, hogy a következő napokat szülői engedéllyel távol a két szörnyetegtől töltheti, kezdett megnyugodni. Will remek tervének köszönhetően, úgy nézett ki, hogy a szörnyűségesen borzalmas rémség szint helyett csak rémség szintjét fogja megütni az idei karácsonyi szünet. Bár tény, hogy sokkal kellemesebben telt volna mondjuk a Roxfort megüresedett klubhelyiségében, de nem lehet az élet mindig fenékig tejfel. Meg, ha hozzávesszük, hogy minden bizonnyal a tanárok nagy része nem vonult el üdülni, akkor még csak jól is járt. Hisz nem kell az apró problémájával törődnie.

Megoldotta. Hihetetlen, de pár óra alatt az egész dolgot megoldotta. Jó, talán nem teljesen, de egy részét sikerült. Biztos tervet eszelt ki.

Egyszerűen levezette a logikai menetet. Mi miatt alakult ki ez az egész? Mert tipikus tinédzser-kórban szenved. Vagyis mit kell tenni? Keresni valaki mást. A tinédzser-kór nem válogat. Vagy egy kicsit mégis, de lehetetlen, hogy ne találna még egy olyan szereplőt az élet nevű játékban, aki hasonlóképp megfelel az elvárásoknak, és pótolni tudja a hiányt – illetve kikúrálja a tinédzser-kórban szenvedőket.

Aztán már csak az a lényeg, hogy ezt bírd kitartani elég ideig, hogy legyen is belőle valami. Mert máskülönben sosem sikerül, és akkor… Na, akkor aztán tényleg bajok lesznek.

Tökéletes volt a terve. Már alig bírta kivárni, hogy elmondja Willnek, aki remélhetőleg hasonlóan kitörő örömmel fogadja majd ezt az eget rengetően furfangos, és mégis egyszerű alapokon nyugvó megoldást.

De a terven kívül a megvalósítás is készen állt. Az apja nem is rendezhetné jobbkor azt a bált… Ha ott nem talál magának valakit – bárkit – akkor sehol. Nem lehet, hogy csak Will verte át az apját ilyen módon. Biztos van más is, aki hasonlóan cselekedett. Így csak az szükséges még, hogy normális legyen, lehetőleg ne túl öreg, és kellően elbűvölő modorral rendelkezzen. Mellékesen pedig, hogy észrevegye Niket.

S ha mindez megvan, akkor nincs más hátra, mint előre, és minden probléma megoldódik. Nik sosem volt önző, de most rá volt kényszerülve. Máskülönben az apró problémája se felejti el soha ezt az egészet, és Nik sem. Ő pedig nem akarja, hogy mindketten szenvedjenek, egy olyan dolog miatt, ami nem lehetséges.
Mert nem volt az. S ezt ő maga szentül hitte.

Nem tudta volna elképzelni, mennyire nagyot tévedett.

***

Reggel, ahogy előzetesen megbeszélték Willel, Nik korán kelt, lelopózott a manókonyhára, és szerzett magának egy kevés ételt, aztán a kedvéhez illően visszament a szobájába, meg sem állva az erkélyig, ahova kivitt egy asztal, egy széket, és reggelizés közben a tájat bámulta.

Az igaz volt, hogy Blackfriarst úgy, ahogy volt utálta, de a kilátást semmi pénzért nem adta volna másnak. Úgy tervezte, hogy ha egyszer majd egyedül marad a Millerek láncában, és az övé lesz az egész hely, akkor átalakítja, és mindenhova ablakokat tesz majd, hogy láthassa a hegyeket, a lent csörgedező folyót, és az mellettük húzódó rétet. De az még elég messze volt.

Reggeli után hamar elkészült, magához vette a régóta gyűjtögetett mugli-pénzérméket tartalmazó szütyőjét és mielőtt a szülei felkeltek volna, kisétált a birtok szélére, ahol megvárta a szokás szerint késő Willt, majd azzal a mozdulattal belékarolt, és mindennemű köszönésforma helyett csak ennyit mondott:

- Menjünk már.

- De morcos itt valaki – reagált a fiú, de a kérésnek eleget téve elhoppanált a londoni Foltozott Üst felé.

***

- Nem arra megyünk – húzta vissza Nik, mikor az épp bement volna a mugli kocsmába, s elindult a két sarokra levő metrómegálló felé.

- Hogyhogy nem?

- Úgy, hogy egy egyszerű báli ruhát lehet Londonban is venni.

Erre a kijelentésre Will úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
- É… s?

- És, pont. Időtlen idők óta nem láttam Londont.

Ha ez lehetséges, Will még jobban elcsodálkozott a hozzáfűzött megjegyzésre.

- Te most viccelsz, ugye?

- Nem. Megyünk egy kicsit sétálni. Láttad már a Buckingham Palotát? – tette hozzá mintegy kiegészítésképp, ahogy továbbhaladt.

- Nik Miller, neked idiótábbnál idiótább ötleteid vannak – suttogta maga elé Will, de nem elég halkan, hogy a lány ne hallja meg.

- Nincs igazad. Majd meglátod, hogy jó lesz. – Nézett vissza barátjára.

Igazából maga sem tudta, honnan jött ez az ötlet, hogy körbenézzen az angol fővárosban. Kedve nem sok volt otthon maradni, de még csak a közelben se, amíg a szülei ott vannak, így egyszerűbbnek tűnt, hogyha olyan helyet választ, ami érdekes, és le tudja foglalni. London pont annak nézett ki.

S úgy látszott, igaza volt.

***

Már maga a metró egy igazi kalandnak számított. Vagy inkább az oda való bejutás.

Ugyanis, Willnek halvány fogalma se volt, hogy működik ez az egész, és egyszerűen csak tovább akart haladni az ellenőrzőn, lemásolva az emberek kézmozdulatait, amint hozzáérnek egy kerek, kártyát ábrázoló izéhez.

Mindeközben pedig Nik próbálta megszerezni az utazáshoz szükséges jegyeket, de amint meglátta, mit csinál épp a barátja, fullasztó hahotába kezdett, és a jegyeket kifizetve, könnyeit törölve, csatlakozott a másikhoz, aktiválva a jegyellenőrzőt, hogy továbbmehessenek.

Végül 5 megálló után Will nagy örömére – ”idióta mugli járművek, még lassúak is, nemcsak tömve vannak” – leszálltak a Nik számára igazán élvezetes metróról, és a táblákat követve sétáltak a föld alatt.

Mígnem egyszer csak, a fiú hihetetlen félelmére a föld megmozdult alattuk.

- Mi a… ?!

Nik pedig csak a fejét csóválta, és megragadta barátja vállait.
- Ez csak a mozgó folyosó, nyugi. Nem bánt – magyarázta, mint egy ötévesnek, és kajánul mosolygott, – hacsak nem állsz túl közel hozzá.

Erre a mondatra Will igyekezett megtalálni a járda pontos mértani közepét, és erősen szorítatta a lány kezét, míg vége nem lett a különös utazásnak. Ekkor pedig valami érdekes ötlött fel benne.

- Honnan ismered te ezeket a dolgokat?

Nik nyugodtan haladt tovább előre a libasorban közlekedő tömegben, és hátrafelé sandítva magyarázta a másiknak.

- Nem vagyok hülye – rántotta meg a vállát.

- Szóval akkor én igen? – tettette a felháborodottat a fiú.

- Mondtam én ilyent? – kérdezett vissza. – Valójában nem, csak túl beszűkült a látóköröd. A Parlamentet mikor láttad utoljára?

- Nem t’om, rég! Lényeges?

- Igen, lényeges. Na jó, várj meg itt.

Nik bement a legközelebbi szuvenirboltba, és addig nézte újra meg újra a polcokat, ameddig meg nem találta, amit keresett, s egy könyvet lapozgatva intett Willnek, hogy kövesse.

***

Lehet, hogy Will Shore elég erős egyéniség volt, lehet, hogy nem szívlelte a muglikat, és lehet, hogy nem érdekelte annyira a kultúra, mint amennyire mutatta, de az tény volt, hogy a Nikkel töltött pár napja nem sikerülhetett volna jobban. A mugli-Londonban ott szerepelt a mugli szó, tehát eredetileg unalmasnak, és egyszerűnek kellett volna lennie, ehhez képest viszont a vártnál sokkal jobbnak tűnt. Az első napot azzal töltötték, hogy körbejárták az összes lényeges műemléket, és az építményeket, amiket a Nik által vásárolt könyvben a ’fontos’ címszó alatt illettek. Cudar kis tél volt az idei, és Will már az elején húzta a száját, hogy ő bizony nem fog halálra fagyni, holmi gagyi helyek miatt.

De Nik Miller, az Nik Miller, és a lányt ez mind nagyon hidegen hagyta. Nem érdekelte, hogy Will nyafogott, fogta magát, és ment egyedül. Tudta, hogy két lépés múlva úgyis csatlakozni fog hozzá a szőke.

S tényleg így volt. Úgy látszott, Will végre beletörődött a helyzetébe, hogy fagyoskodni kell a csodálatra méltó szobrok előtt. De mikor Nik újra kiszedte a könyvét, hogy Willnek kiselőadást tartson a Big Ben óramutatóinak nagyságáról, és elkészítési módjáról, akkor már félő volt, hogy ő most tényleg hazamegy.

Végül csak egy fáradt sóhajjal hallgatta végig a beszámolót.

***

Aztán, ahogy közeledett a karácsony, és a hőmérséklet is egyre lejjebb szökött végre bementek egy-két helyre is. Első felbuzdulásában Will örülni kezdett. Majd mikor meglátta az épület nevét, elment az összes életkedve:

British Museum

- Ilyen nincs! – tört ki hirtelen, minimum egy oktávval feljebb.

- De van – bólogatott kaján vigyorral Nik. – Jó hely ez, ne aggódj.
Azzal pedig Nik besétált az épületbe, és a tömegen átvergődve elindult körbenézni a múzeumba. Will meg mit tudott tenni? Követte őt.

***

Nik a tükörben állt, és onnan bámult vissza a saját, elveszett tekintetére. Élvezettel gondolt vissza az elmúlt napokra. Remekül szórakozott, de mint minden, ami jó, ez a pár nap is hamar elszállt.

Ma pedig ott állt, és már csak órák választották el, hogy belépjen a lenti bálterembe. Hogy megpróbálja újból eljátszani a szerelmest aztán. Eszébe jutott, hogy Siriusszal is ezen fáradoztak három hónapja, és az se jött össze. Bár tény, hogy az azért elég silányan működött, mivel túl közel voltak egymáshoz, és így állandóan színlelni kellett, hogy együtt vannak. Ha most végre talál valakit, aki egy kicsit is megfelel neki, akkor már nem lesz probléma, mert az illető úgyse Roxfortos, tehát akkor fog róla beszélni a többieknek, és annyit, amennyit ő akar.

Most mégse tűnt olyan könnyűnek és egyszerűen megoldhatónak ez az ötlet, mint azelőtt. De tudta, hogy meg kell tennie.

Még egyszer végignézett a zöld ruhás lányon vele szemben, majd elindult, hogy megvárja az ismét késő táncpartnerét; Willt.