XXIX. Fejezet: Baziliszkusz és egyéb nyalánkságok

Siriusszal kerültük egymást az elkövetkező napokban. Én próbáltam a tanórákon kívül, nem egy légtérben tartózkodni vele, habár fontolgattam, hogy órára se megyek be, hiszen fakultatív, de ezzel magam ellen hergeltem a nagykorúakat, és könnyen fenyegethet a kicsapás veszélye. Na meg ugyebár késélen táncoltam, tantárgyakból is egy hajszál választott el, hogy ne bukjam meg.
Viszont történtek változások. Dumbledore megtiltotta, hogy elhagyjam a birtokot, hogy kitegyem a lábam, nem mehettem Joshoz sem a Rengetegbe, nem mehettem sehova sem, csak oda, ahol szem előtt voltam. Ezek az óvintézkedések azért léptek érvénybe, mivel kiderült, hogy Voldemort hatalma rohamosan növekszik, és hogy én vagyok a pillanatnyi elsőszámú áldozat, akit keres, akiért mindent felforgat, mert hát tudjuk, szüksége van a hatalmamra. Dumbledore megmondta, hogy még nem ébredtem fel teljesen, és ha végre sikerül majd, akkor sokkal erősebb leszek, sokkal többre leszek képes.
Nem voltam benne biztos, hogy ezek után, hogy érvénybeléptek a tiltások, megkapom e a kiadott instrukciókat és a tervet, melynek alapján végre kell hajtanom a küldetést, amit az igazgató kiszabott rám. Pedig fel voltam készülve, rengeteg mindent tanultam, rengeteg átkot, meg bűbájt, rengeteg módját a rejtőzködésnek, rengeteg trükköt, hogy túléljek. És tudtam, hogy mivel állok szemben, teljesen biztos voltam benne, hogy a nyári szünet alatt, akárhol leszek, akárkivel, a Sötét Nagyúr megtalál majd, és szorít az idő, hogy a háború kezdetét vegye.
Törtem a fejemet rajta, éjszakákon keresztül, álmatlanságomban, hogy miként intézhetném úgy a dolgokat, hogy ez a csata csak mi kettőnkre korlátozódjon. Hogy az ártatlanok kimaradjanak belőle, és csak mi, ő meg én, csak mi ketten harcoljunk, és ne hagyjunk pusztítást, és fájdalmat magunk mögött. Mindenképp lehetetlen lesz így megoldani, éreztem valahol belül, de napjaim minden percében arra koncentráltam és arra gondoltam, abban reménykedtem, hogy valami jó csak fog történbni, valaminek kell, hogy azok, akik semmiről se tehetnek, sikerüljön élniük, és messze, messze meneküljenek a háború kellős közepéről.

A James iránt táplált érzéseim némiképp csillapodtak, de minden reggel úgy keltem, hogy erősen koncentráltam a kívánságomra, miszerint, bármit odaadok, csak ne tudódjon ki. Láttam, hogy Lily néha furcsán néz rám, mikor a pillantásom Ágason felejtettem, de aztán gyorsan észbe kaptam, és lesütöttem a szememet.
Tudtam, hogy Lily titokban odáig van érte, és semmi nem vitt volna rá arra, hogy elvegyem őket egymástól.

- A legfontosabb dolog, hogy meg kell tanulnod elrejteni az érzéseidet. Butaság és lehetetlenség ilyet kérni tőled, a te korodban, de muszáj lesz, ha esélyt akarsz rá, hogy ne tudjon neked ártani. Hogy ne forduljon megint elő az, ami legutóbb is. – Tudtam, hogy arra célzott, amikor megszállt Voldmort. – Érzéketlennek kell lenned, de nem csak vele, hanem másokkal szemben is. Nem tudhatjuk, hogy ki a barát és ki az ellenség. Fel foglak vértezni kellőképp, hogy meg tudd magadat védeni. Nem te tehetsz róla, ő jól mondta, ez a sors elkerülhetetlen lett volna, akármi történjék. Ha nem a tanév elején találkoztok, akkor is találkoztatok volna. Denem érett az álcázáshoz. Lehet, hogy akkor nem hús vér emberként tapasztalod meg őt, hanem példaként vegyük, hogy csak az álmaidban tűnt volna fel. Akkor is érintkeztetek volna, és biztos vagyok benne, hogy Mr. Hammet sem véletlenül jött ide közénk.
Dumbledorenak mesélem a tóban lévő fényforrásról, arról, hogy nagyon szűk volt a rés, amin átvilágított, és a furcsa szívbemarkoló érzésről, ami elfogott, mikor ott kellett hagynom. Csendben ültünk egymással szemben, és az íróasztalra meredtünk, illetve, ő elgondolkodva rám.
- Most már csak egyelten egy dologra lennék kíváncsi – összefűzte az álla alatt hosszú ujjai, és fürkészve rám sandított. – Azt szeretném tudni Lora, hogy nem akarsz-e elmondani nekem valamit, bármi legyen is az…
Megdöbbentem, mintha egy pillanatra megállt volna a szívem, és a vérem, kemény, nehéz masszává állt volna össze. Lehetetlen lett volna azt gondolnom, hogy nem tűnt fel neki. Mintha a vesémbe látott volna, és biztos voltam benne, hogy hiába bármit is tagadni, ő úgy is előbb utóbb rájön.
Először arra gondoltam, hogy mért tette fel nekem ezt a kérdést? Ugyan mit titkolnék előle? Aztán eszembe jutott az a fura gyűrű, amikor az ujjamra húztam, olyan volt, mintha elment volna a kedvem az élettől, és úgy éreztem, nagyon nehezemre esik, hogy lehúzzam az ujjamról.
Úgy véltem, bölcsebb hallgatni róla, hátha magam is rájövök a titokzatos ereklye titkára.
- Nincs semmi mondanivalóm, professzor úr – feleltem végül.

A tilalom ellenére, miszerint nem nagyon tehetem ki a lábam a kastélyból, egy este lementem, hogy megnézzem a tanévzáró meccs előtti, utolsó kviddics edzést.
Senkinek nem szóltam róla, hogy oda készülök, és elbújtam a mardekárosok lelátóján, hogy a házam csapata ne tudjon kiszúrni.
James ugyanolyan kemény volt a többiekkel, mint anno velem is, mikor még közéjük tartoztam. Elsőnek, hogy kellőképp jó erőben legyenek, futniuk kellet, kezdenek tíz kört a pálya körül. Közben besötétedett, és eleredt az eső. A mágikus lámpák, amik a pályát világították be, azonnal felgyulladtak, és a fényük beragyogta az egész lelátóteret.
Figyeltem a körbe-körbe futkosó embereket, és elmosolyodtam, mikor láttam, hogy még mindig, az évek múlásával se tudta senki sem megelőzni Siriust. Ő volt a leggyorsabb és a legmozgékonyabb az összes közül. Melegség öntött el, ahogy rá gondoltam, de azután behunytam a szememet, és tízig számoltam, próbálva eltüntetni az érzelmeimet. Nem akartam senkire sem bajt hozni.
Kisöpörtem a szememből a hajamat, és a zsebemhez kaptam. Kitapintottam a gyűrűt, és nem is tudom, hogy miféle erő vitt rá, de felhúztam az ujjamra. Először semmit sem éreztem, aztán áramütésszerűen átjárta a testemet az az erő, ami a tárgyból áramlott ki felém.
Úgy éreztem, bármire képes vagyok, most, hogy ekkora erő van a birtokomban. Repülni tudnék, elmenni és elpusztítani őt, felülmúlni a világmindenség évezredeken felállított erejét és egyensúlyát. Mindenre, amit csak akarok.
Diadalittas érzés kúszott végig a gerincemen és öntötte el az agyamat, de aztán meg kellet hogy döbbenjek. Az egyik felem küzdött a mámoros érzés ellen, és folyton az érzéketlenné válni szót susogta. Olyan volt, mintha Dumbledore hangja lett volna.
Letéptem az ujjamról a gyűrűt, és dühösen a zsebembe dugtam. Lihegtem az átéltek miatt, a tarkómon az izzadtságtól nedves lett a hajam, és úgy éreztem, menten elalélok.
Mostanra már biztos voltam benne, hogy amit a kezemben tartok, az nem lehet más, mint egy horcrux. És Voldmort az eddig érzett legagresszívabb és a bosszúra vágyóbb darabját zárta bele az életének.
Felugrottam, és kioldalaztam a lelátókról. Végre megértettem, hogy miért is kell nekem érzéketlennek lennem.
A csúszós, vizes fűben rohantam, minél hamarabb az iskolába akartam érni, hogy eldughassam a gyűrűt, és valakitől, aki nem Dumbledore, megkérdezhessem, hogy hogyan lehet elpusztítani a horcruxokat. És már tudtam is, hogy ki a számomra legmegfelelőbb ember.

Azonban az oda út sem volt olyan, amilyennek elterveztem. Két alakkal futottam össze, akaratlanul, nekik éppen most lett vége az edzésnek. Meg is feledkeztem arról, hogy nem vagyok egyedül. Tudomást sem akartam venni róluk, csak futni tovább, de Siriust ismerve, hamar utolértek, még valahol a park közepe táján, és megragadták a karomat.
- Lora, lassíts egy kicsit! – kiáltotta túl a szakadó esőt James. – Beszélni szeretnék veled!
- Miért? – ordítottam neki vissza. Éreztem, hogy hevesen ver a szívem, az izgalomtól és a rémülettől talán, féltem, hátha megtudta valakitől, hogy mit érzek.
- Sirius maradj távolt tőlünk! – ordított a távolodó barátja után. Mostanra már biztos voltam benne, hogy kezdhetek aggódni. – Gyere! – ragadott ismét karon, és az üres öltözőbe vezetett.
Leültem az egyik öltözőpadra, és vártam, hogy elkezdje.
- Mi az? – tettem fel végül a kérdést. Ideges voltam, tudni akartam, hogy tehetek Voldemortban kárt, úgy éreztem, nekem erre most nincsen időm. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy szólaljon meg, mondja el, vagy hallgasson örökre, hogy hadd mehessek el innen.
- Siriusról szeretnék veled beszélni – szólalt meg végül.
Megdöbbentem, erre számítottam a legkevésbé.
- Szeretném, ha elmondanád nekem, hogy szereted-e még, és ha igen, akkor miért játszadozol vele?
Olyan kérdés elé állított, amire nem tudtam egyből felelni. Csak némán meredtem magam elé, és megint erős késztetést éreztem, hogy felhúzzam a gyűrűt, és megüssem őt, de úgy, hogy fájjon neki. Nagyon.
Én sem voltam tisztában Siriusszal, és tudtam, hogy szeretem, de emellett, amit James iránt is éreztem, több volt, mint barátság, de persze a Siriuséhoz foghatót alig haladta meg.
- Igen szeretem.
- Akkor?
- James, te ezt nem értheted. És nem fogom neked elmagyarázni, hogy miért nem szerethetem. És most örülnék ha elengednél, dolgom van. – Felálltam és otthagytam. Megkeményítettem a szívem, kisétáltam a viharba, arcomat az éjszaka felé emeltem, és futottam, de nem az iskola felé. Nem, most nem.
Amint a Rengeteg sűrűjébe értem, kifújtam magamat, és lázasan kutatni kezdtem Josh sírja után. Félrehajtottam az ágakat, némelyiken nem bírtam átlépni sem, véresre szaggatták a testem, de nem sírtam, nem szóltam, nem szisszentem fel, csak haladtam egyre beljebb. Végre, meg akartam tudni az igazságot. A teljes igazságot.
Az aljas kúszónövények rátekeredtek a bokámra, elgáncsoltak, és elzárták előlem az utat. A kezemmel szaggattam az erdő sűrűjét, hogy haladni tudjak. Tudtam, hogy valahol beljebb, egy kisebb kolónia akromantula él, de ha csöndben maradok, akkor nem találnak rám. Nem merészkednének ilyen közel az ősvényhez. Viszont nem csak az óriáspókok jelentették az egyetlen veszélyt. Megesküdtem volna rá, hogy kimérák, vérfarkasok, kentaurok és még kitudja, hogy mik élhetnek itt. Tehát igazság szerint, életveszélybe sodortam magamat. De most már nem fordultam vissza, ahhoz egészen bent jártam, hogy most feladjam, és itt megfutamodjak. Csak meg kellett érintenem a zsebemet, amiben az ereklye volt, és rögtön úgy éreztem, van értelme a továbbhaladásnak.
Nem félhettem, de mást sem nagyon érezhettem. Inkább jobban rettegtem attól, hogy az igazgatótól mit kapok, ha rájön, hogy megszegtem a szavamat, miszerint megfogadtam, hogy engedelmeskedek neki, és nem hagyom el a kastélyt sötétedés után. De ez fontos volt, fontos volt megtudnom valakitől, aki nem ő, hogy hogyan lehet megölni valakinek az eltartósított lelkét. Dumbledore duplán megbüntetne, ha rájönne, hogy eltitkoltam előle a horcrux létezését. Bár furának tűnt, és biztos voltam benne, hogy tud róla, és arról is, hogy nálam van.
Oldalamat, zihálva egy mohos fatörzsnek vetettem, és szaggatottan vettem a levegőt. Először is, fogalmam sincsen róla, hogy merre lehet Josh sírja, és nagyjából arról sem, hogy én merre vagyok. Tudtam, hogy ha elkezdenék a pálcámmal világítani, akkor a Rengeteg összes lakóját magamhoz vonzanám. Ugyanis a szörnyek szeretik a fényt.
Egyik pillanatban még ott álltam sötétben, azután muszáj voltam hogy lángot varázsoljak a pálcám hegyére.
Vajon okosabb leszek, ha meglátogatom Josht? Nézzük csak, teliholdkor tudnék vele beszélni. És ma nem telihold volt!
Fájdalmasan a homlokomat kezdtem el ütni az öklömmel, és egy fatörzset rugdostam. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy életveszélyben vagyok. Aztán egyszer csak meghallottam az iszonyat gyors lépeket. Gallyak zörögtek, ágak ropogtam, és csattogott az avar, ahogy azok a valamik felém közeledtek. Aztán az egyik percben elhaltak, és utána hallani véltem, hogy azok a valamik, amik a zajokra jöttek, egyre távolodnak. Nyeltem egyet, és mozdulatlanná válva füleltem.
- Nox! – susogtam, mire mindenre teljes sötétség telepedett.
Furcsálltam, hogy a támadóim ilyen hamar takarodó fújtak, ami csak egyet jelenhetett, hogy megérkezett az üldözőim üldözője. És mintha csak vezényszóra várt volna, éreztem, hogy valami hatalmas, és lomha elhúz mellettem, eszeveszett gyorsasággal. Síkos teste az enyémnek tapadt, én meg az öklömet tömködtem a számba, hogy ne sikoltsak.
Vakon tapogatva elindultam abba az irányba, amerről a támadóm érkezet. Arrafele minden félre volt tarolva, könnyebben lehetett mozognom, nem csaptam akkora zaj. Nem mertem fényt varázsolni, féltem, hogy rám talál. Szememet szűk réssé szorítottam, hogy ha kell hamar le tudjam hunyni.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi üldözhetett. Ha azok a valamik, amik először kiszagolták a jelenlétem, és támadásba lendültek, azok akromantulák voltak, akkor ez a valami egy baziliszkusz. Biztos voltam benne. Köztudott volt, hogy az óriáspókok rettegnek a baziliszkusztól. Én, mint egyik legjobb LLG-és, természetes volt, hogy ezt tudtam.
Nem tehettem mást, csak némán futottam, amerre a lábam vitt. Néha letettem a pálcámat, és megpörgettem a földön, hogy megmutassa, merre van a kastély. Erősen kellet koncentrálnom a cél felé, hogy a mágia a jó irányt mutassa. Hunyorognom kellett, hogy ki tudjam venni a helyes irányt.
Folyton északnyugatnak mutatott, én meg vakon bíztam a pálcámban.
Még nagyon bent lehettem, de az arcomat megcsapta egy hűvös fuvallat, és amikor felpillantottam, megkönnyebbülve észleltem, hogy ritkul felettem a lombozat.
Még egy kicsi, még egy kicsi. Győzködtem magamat, de minden lépésnél olyan volt, mintha még kilométerek lettek volna hátra, hogy megmeneküljek.
Aztán kijutottam, és nem jött utánam semmi. Így utólag belegondolva, vicces is lett volna, ha sima terepen, a gondosan nyírt gyepen egy hatalmasra nőtt baziliszkusz végig kerget a birtokon.
Térdre rogytam, és letöröltem a harmatcseppeket az arcomról. Kiszáradt a torkom, és szúrt, amikor levegőt vettem. Lehasaltam a fűbe, és megint őrült késztetés éreztem, hogy felhúzzam a gyűrűt az ujjamra.
Amint a fém a csupasz bőrömhöz ért, vízióim támadtak.

Ha akarod, most odamegyek. Én meg tudom mondani, hogyan tedd tönkre…
De te vagy a Sötét Nagyúr, mért akarnád elpusztítani a saját lelkedet?
Nem tenném. A mesterkedésetek kudarcba fulladna. Minden egyes alkalommal figyellek, minden léptedet, ott lakok a fejedben. Nem tudsz kiűzni engem!
Elég!

Önkívületi állapotban voltam, és a fülemre szorítottam a kezemet. Torkom szakadtából ordítottam, már a saját hangomat sem hallottam, amikor talpra álltam és elindultam a kviddics pálya felé. Nem voltam ura önmagamnak, azt sem tudtam, hogy mit cselekszem.
Próbáltam harcolni az érzés ellen, ami hatalmába kerített, de a fémet nem bírtam megérinteni a másik kezemmel, és lehúzni az ujjamról. Ahogy zihálva haladtam egyre beljebb az öltözőbe, eszembe jutott, hogy van egy kés az egyik szekrényben, amivel James a seprűket szokta mindig metszeni, hogy egyenesek legyenek a vesszőik. Remegő kezekkel kutakodni kezdtem utána, aztán meg is találtam az öltözőszekrénye aljában.
Bal kezem a padra fektettem, és kész voltam levágni az ujjamat is, csak hogy megszabaduljak az átoktól. Remegő jobbommal elindultam a gyűrű foglalata felé, és már szúrtam volna bele, amikor a kezem megállt a tárgy fölött pár milliméterrel, és megint megszólalt a fejemben.

Azt már nem!

[S.B.+L.B.]
- Ágas, ott hagytam az ütőmet, visszamegyek érte, mindjárt jövök! – kiáltottam oda Jamesnek, miközben megkötöttem a tornacipőm, és feltéptem az ajtót.
- Nesze, ezt vidd el – nyújtotta oda a láthatatlannátévő köpenyét -, nem akarom, hogy büntetés legyen a hanyagságod vége.
- Kösz – kivettem a kezéből, magamra vettem, és kimásztam a bejáraton.
Az igazat megvallva, kinőttem már a köpenyt, egyedül is meghaladtam azt a magasságot, akire tervezték. Bezzeg még harmadikban négyen is elfértünk alatta. De rég is volt… Körülbelül olyan régnek tűnt, mint azok a tovatűnt boldog percek Lorával…
Az eddig életem során, ha megtetszett valaki, azt azonnal megkaptam, de ez a lány, ő valahogy más volt. Nem hogy csak tetszet, hanem úgy éreztem, élni nem tudnék nélküle.
Az első csókja, az első együtt töltött éjszaka, mármint csak úgy, hogy semmi nem történt köztünk, sajnos. Hogyan is kérhetné tőlem, hogy verjem ki a fejemből? Segíteni akarok neki. És fogok is, bármi áron!
Ahogy kiértem a parkba, ledobtam magamról a köpenyt, és belegyűrtem a dzsekim zsebébe. Itt már semmi szükségem nem volt rá, meg különben is, ha valaki meglátna, az is csak azt hinné, hogy egy ázott kutya rohangál össze-vissza.
Szemerkélt az eső, beterítette a gyönge pára a bundámat, én meg csak loholtam a pálya felé.
Harmadik óta animágus voltam. Ágas fejéből pattant ki az ötlet amúgy, mikor rájött, hogy kicsoda is valójában Remus. Vagyis, hogy micsoda.
Mi meg segíteni akartunk neki, mint igaz barátai. Úgy gondoltam, ez bizonyította, hogy mennyire befogadtuk és ragaszkodunk hozzá. Mi négyen, legalábbis egyenlőre, elválaszthatatlanok voltunk. Bár néha Peter viselkedése megdöbbentett, olyan éretlen volt, na jó, mihez képest, de ha kellett, mi mindig ott voltunk, és segítettünk, akármelyikünk került bajba. Ez volt az igaz barátság, talán életem legjobb pillanatait nekik köszönhettem.
Aztán, mikor tavaly meghalt az apám, valami megváltozott azzal együtt. Úgy éreztem, hátrahagytam magam mögött a kevésbé gondtalan gyermekkorom darabjait. Amikor anyám hazahívott, hogy apám betegeskedik, akkor még nem is gondoltam, hogy a halála vet véget a kimaradásomnak. Összeomoltam, kikészültem, életemben, talán akkor sírtam először. És bár szégyellem, de igaz. Jó, mondjuk azóta már előfordult párszor. És ezt is szégyellem! Hiszen én vagyok Sirius Black, nem engedhetek meg magamnak efféle luxust.
Aztán jött Lora. Már régóta figyeltem, szóval első óta barátok voltunk, bár vele nem olyan szorosan, mint a fiúkkal, de az évek során, mondhatjuk, hogy jobban megkedveltem, mint bárki mást a környezetemben, és mivel lány volt, ezért mondhatjuk, hogy megtetszett.
Régebben ő amolyan fiús lány volt, és a többiekkel talán ezért szerettük a legjobban. Cseppet sem érdekelték azok a dolgok, mint a legtöbb lányt a suliban, sokkal inkább a sporttal volt elfoglalva, meg a kihágásokkal, ő is, mint négyünk közül akárki, talán Remus, a jó kisfiú kevésbé, büntetőmunkán tengette a Roxfortos éveinek a felét. Benne volt a csapatban, meg az összes olyan dologban, amit Evans ellenezett, mi meg megtettünk. Mikor Pitont zaklattuk a mardekáros haverjaival együtt… amikor McGalagonyt és a többi tanárt bosszantottuk, amire az igazgató csak egy csalfa félmosolyt vetett és megdorgálóan megrázta a mutatóujját, amikor sorba elűztük a sötét varázslatok kivédése tanárokat. Mondjuk az elmúlt két évben maguktól mentek el…
De ez a mostani év valahogy más volt. Eleinte, már tavaly évvége óta próbáltam érte harcolni és úgy nézett ki, megkapom végre. De aztán máshogy alakult. Kezdtem igazából megismerni őt, s egy pillanatban visszahőköltem, mikor ott lett volna az idő. Akkor arra gondoltam, talán túl jó nekem, vagy én vagyok túl rámenős és sokat akarok, de aztán felnyitották a szemem, vagyis rádöbbentem, hogy ő már nekem, mint egy csinos pofi és egy nagyszerű test.
És akkor mikor eljöttek a vele töltött, gondtalan boldog perceim, örültem, hogy végre tartozom valakihez, akinek nem csak a teste kell. Aztán persze elszállt a jó idő, beköszöntött a tél, a karácsony előtt történtek apróbb félreértések, és amikor megtudtam, hogy veszélyben van, majd megőrültem, hogy talán soha többet nem láthatom őt, csak ha már meghalt.
Aztán ez a mostani mosolyszünet. Akármi lesz, akármi történik, én soha nem fogok tudni rá úgy nézni, mint egy barátra. És nem tud nekem hazudni, hogy ő csak annak tekint, megérzem az ilyesmit.

Elérkeztem a pálya szélére, és már éppen alakultam volna vissza, amikor valami édes szag megcsapta az orromat.
Mivel kutya voltam, mindent hamar meg tudtam érezni és azonosítani is. És abban biztos voltam, hogy ez nem más, mint vér. Vajon mi történhetett?
Visszaalakultam és előhúztam a pálcámat. Néma léptekkel elindultam az öltöző felé. Felerősödött a szag, először fontolgattam, hogy benyissak-e, aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha valakinek baja esett, és segítség kell?
Végül erőt vettem kalapáló szívemen, lenyomtam a kilincset, és ott álltam…

Katt.
Mintha valami elpattant volna a környezetemben, vagy a hang a fejemből jött. Csak meredtem magam elé, de azt hiszem a látványt nem bírtam feldolgozni.
Lenéztem a lábam elé, és láttam, hogy a tornacipőm orra vérben fürdik, ugyanis az öltözőpadtól, egészen a bejáratig apró vérpatak csordogál kifelé, végig a padlón.
Kopp.
Kiejtettem a pálcát a kezemből, és térdre rogytam. Éreztem, ahogy az arcom eltorzul és ahogy egyre hevesebben ver a szívem.
Az egyik pad eltakarta a kilátást előlem, így csak egy kezet láttam meg, amely kitekeredve feküdt a földön, és a csuklójából, egy elmetélt helyen, vékony csíkban patakzik a vér. Furcsán ismerős volt, de nem akartam hogy igazam legyen. Csak most az egyszer nem. Emlékeimet, csak egy feketeköves gyűrű kérdőjelezte meg, ami a sebesült középsőujján díszelgett.

Erőt próbáltam magamon venni, és megőrizni a lélekjelenlétem, hogy tovább tudjak menni, és segíteni rajta, akárki. Csak ne…
Térden kúsztam tovább, útközben a pálcámat a zsebembe gyűrtem, és remegő kezekkel megragadtam a vérző kezet.
- Ne… - nyögtem elhaló hanggal. – Ne… ne… könyörgök Istenem, ne…
Ahogy közelebb értem, kitisztult a kép, és egy szívdobbanásnyi ideig összeszorított szemekkel haboztam, nem mertem kinyitni, nem mertem odanézni, nem mertem egyáltalán semmit sem csinálni, féltem, hogy olyat látok, amire nem vagyok felkészülve.
Aztán kinyitottam a szememet, és olyan volt, mintha egyszer csak az egész világ némaságba borult volna körülöttem. Nem láttam, csak a testet, ami a vértócsa közepén feküdt egy összerogyott kupacban, hallani pedig egyáltalán semmit se hallottam.
Egy tör feküdt a holttest lábánál. Felismertem. Az volt az a kés, amit James használt a seprűk karbantartására.
Kábán érte nyúltam és remegő kezekkel magam felé húztam. Aztán felemeltem és döftem.
Bele a falba.
A vérszag teljesen elbódított, rátelepedett, mint nehéz vörös köd az agyamra, és csak rekedten tudtam szavakat intézni, ki tudja, hogy egyáltalán kinek, és hogy volt e értelme.
- Te hülye… mit tettél? Már megint mit tettél?!