Bocs, hogy az előbb csak úgy otthagytalak, de sürgős karácsonyfa választási mizéria alakult ki. Szóval, ott tartottam, hogy jó lenne tudni, honnan ismeri Will az illetőt, akinél lakom. Mármint… Biztos mondta volna, ha valami új barátra tett volna szert, nem? Jó, persze, nem köteles közölni mindent, de akkor is! Ahogy hallottam tisztára úgy beszélt, mint velem szokott, tehát jó haverok. És a másik tudott is rólam. „És Nikkel hogy állsz?” – valami ilyesmit kérdezett tőle. Ez azért elég egyértelmű… Akarom mondani, tény, hogy nem sokat értettem abból, amiről beszéltek, de ez világosan kifejezi, hogy:

1. Az ismeretlennek én nem is vagyok olyan ismeretlen, mint fordítva.

2. Valamilyen szinten ez az egész meg lehetett tervezve, hiszen pont ott volt, és akkor, amikor kellett.

Tehát minden konklúziót levonva, talán mégsem olyan ártatlanok az ismeretlen felém irányuló érzései. Mert az, hogy „hogy áll” velem, rámutat arra az előidejű cselekvésre, hogy volt előttem szervezkedés.

Jaj, de bonyolultan beszélek ma… Mintha tíz évet öregedtem volna, nem?

Mindegy, ezt most felejtsük el, az öregedés miatti problémáim nem ide tartoznak. Az sokkal érdekesebb téma, hogy végül is, mit tegyek az ál-Siriusszal. Mert igazából halvány fogalmam sincs. Az a baj, hogy azért nem tudom, mi legyen, mert én magam se tudom, hogy mit akarok. Egyik pillanatban ezt, a másikban meg azt. Ez így nagyon nem lesz jó…

De tudom, hogy ha már elkezdtem valamit, azt be is kell fejezzem. Mindig ezt szajkózta Bianca mikor anno jóban voltunk. Azért is volt kiakadva, mikor animágussá próbáltam válni. Persze, hogy nem ment, így el is fogyott az összes kedvem az egészre, de nem, azért még rágni kellett a fülemet, hogy, ha elkezdted, akkor legyen is vége. Ez nem egy rossz film, aminek se eleje se vége.

Elgondolkodtató kérdés, hogy Bianca vajon azt a lapot dobta-e ki hónapokkal ezelőtt, ami meg volt bűvölve, hogy ő maga is olvashassa, amit a naplóba írok. Mert oké, hogy láttam, amint a tűzben porrá égett, de mi a garancia, hogy tényleg az a lap volt-e? Mert, ha nem… Akkor van egy harmadik személye is a beszélgetésünknek. Mondjuk asszem, ha tényleg megtartotta volna a lapot, akkor még aznap este, mikor elszöktem otthonról utánunk jött volna, hogy visszacipeljen, vagy legalább, hogy elvigyen magukhoz. De az is lehet, hogy megtartotta a lapot, de nem érdeklem egyáltalán, és így az ott lapul a ládája alján. Sőt, az is megeshet, hogy ez így is volt, de most, hogy karácsony van eszébe jutottam, előszedte a lapot, és most olvassa. Ez esetben, boldog karácsonyt, Bianca!

Jó, tudom, de most karácsony van! Illetve lesz… de az majdnem ugyanaz, szóval jó ez így, ahogy van. Ajándékot, azt azért nem küldök, mert továbbra is meg vagyok ám rád sértődve, csak tudod, az ünnep.

Egyébként feldíszítettem a karácsonyfát! Ó, látnod kéne… Nem sikerült ilyen jól mióta… mióta minden karácsonykor díszítem őket. Az egész mardekáros hatást kelt, és most az egyszer nem is bánom. Amennyire a fa ezüst színben játszik, annyira zöldek a díszei. Egyszerűen imádnivaló!

Ó, viszont asszem megjött a házi, szóval jobb, ha megyek! Légy jó, és kellemes karácsonyt!

***

Nik egy szempillantás alatt hagyta ott a naplóját, és sprintelt le, amint hallotta, hogy az ál-Sirius épp Lunynak magyaráz valamit. Remélte, hogy az ominózus szobába nem ment be, mert akkor oda az eltervezett hagyományfenntartás. Szerencséjére azonban a férfi még csak a kabátját készült felakasztani.

- Kellemes volt a séta? – kérdezte Nik, mögé lopózva, hogy a másik megugrott a váratlan hangtól.

- Őőőő… - úgy tűnt az álarcos egy kicsit el lehetett kalandozva, mert nagyon nehezen tudott értelmes mondatot összedobni. – Hosszú volt. És gondolkodtató. Most viszont gyere, menjünk vacsorázni.

- És min gondolkodtál? – kérdezte Nik, ahogy az ebédlő felé igyekeztek.

- Ezen-azon. Semmi lényegesen – válaszolta, és bár tudta jól, hogy az álarc mögül nem sok sejlik ki, de a reflexe megmaradt; leginkább a padlót bámulta, miközben beszélt.

- Ó, értem – a lány direkt játszotta, hogy bevette, ám a gúnyos mosolyát nem tudta elrejteni.

Nik úgy döntött, ideje következő szintre emelni a „hódítási” munkálatokat. Kettes fázis: ne is törődj vele. Így, ahelyett, hogy leült volna a férfi mellé, csak szimplán fogta magát, és átült az asztal ellentétes végébe. Érezte a tekintet a hátán, viszont nem fordult meg. Leült, messze, de pont szembe a másikkal, és szedett magának levest, majd teljesen arra koncentrált, mintha nem is lett volna más érdekesség a közelben. Mindez alatt azonban odabent egymást kergették a gondolatok. Megvolt a terve. Megvolt a vége a tervnek. S ma este bevégeztetik. Milyen drámaiak vagyunk ma – gondolta, és megeresztett egy mosolyt a tányérja felett.

A vacsorát egy szó nélkül fogyasztották el, s Nik sejtette, hogy most az ál-Sirius le lehet taglózva, és nem érti, miért változott meg minden ilyen gyorsan, egy pillanat alatt. Ezért lehetett, hogy ő se szólalt meg.

De az, végül csak megtalálta a hangját:

- Sikerült feldíszíteni a fát teljes mértékben?

- Persze! – élénkült fel Nik. – De nagyon ajánlom, hogy csak holnap reggel merd megnézni, mert máskülönben mérges leszek! – játszotta a durcást, mire a másik felnevetett.

- És akkor mi lesz? – a lány nem akart hinni a fülének… Ez most tényleg kihívás volt?

- Nem akarod megtudni – mondta összehúzott szemekkel, határozottan. Ő tudta, mire gondol, és csak remélni merte, hogy a férfi játszani mer a tűzzel. S akkor; megégeti magát…

- Ijesztő vagy – reagált komoly hangon, mégis ott volt benne egy jó adag irónia.

***

- Én figyelmeztettelek. Ne merd, megtenni. Én elmegyek aludni, de ez nem azt jelenti, hogy nem látok mindent – kacsintott gonoszul Nik, és lenyomta az ajtaja kilincsét.

- Ne aggódj, nem készülök – válaszolt teljesen ártatlan hangon a férfi. – Megyek a fürdőbe, utána meg aludni. Kifárasztott a séta.

- Akkor jó. Jó éjszakát.

- Neked is!

***

Nik megvárta, amíg a másik eltűnik a fürdőben. Ő sem volt ám madárból. Tudta jól, mi lesz ebből. Előre örült már.

A szoba azon sarkába ment, ami a legtávolabb volt a fürdőtől, és halkan Lunyt szólította.

- A kisasszony hívott? – kérdezte meghajolva, cincogó hangján a házimanó.

- Pontosan. Szeretném, ha megtennél nekem egy apró szívességet. Megkérlek, hogy menj a lenti nappaliba, és figyeld, hogy a gazdád bemegy-e az éjszaka folyamán. Meg tudnád nekem tenni? – nézett kérlelően az elgondolkodó manóra Nik.

- Kémkedjek gazdám ellen?

- Ó, ne, nem… Nem. Fontos lenne, és ha megteszed a gazdád nagyon fog örülni neki,főleg ha szólsz is nekem, hidd el.

- Biztos?

- Teljesen tuti, na, most menj – sürgette a lány, mire a manó egy újabb meghajlás kíséretében eltűnt. Nik pedig tűkön ült. Csak remélni mert.

Remélt, amíg majdnem szörnyethalt ijedtében, amikor megjelent közvetlen a szeme előtt két teniszlabda méretű szem. A szíve nagyot dobbant, mert tudta, mit jelent.

Most, vagy soha.

Halk léptekkel lesétált a földszintre, és a nappali ajtajának keresésére indult, ami nem volt nagy feladat, tekintve, hogy mellette nem sokkal, egy apró csíkban fény szűrődött ki. Újra előkapta az agyában lejátszódott kész tervet, csöndben benyitott, bedugta a kezét, és lekapcsolta a villanyt.

- Mi a fene? – kapta oda a tekintetét az álarcos, de lámpa híján, és a hirtelen fényváltozás következtében, már nem sokat látott. Nik belépett a helyiségbe, és becsukta maga után az ajtót. Nagy levegőt vett. Meg tudja tenni.

- Mondtam, hogy ne gyere le, ugye? Én előre szóltam, hogy ne akard kihúzni a gyufát – hangja csöpögött, mint az olvadó fagyi, és legalább olyan hideg is volt, ahogy a másik felé közeledett.

Az, amint felismerte a hangot megdermedt; ez jól látszott az ablakon beszűrődő holdsugár árnyékából.

- Figyelj, Nik, én… - kezdte volna, de a lány lepisszegte.

- Nem, nem érdekel. Tudod, aki a tűzzel játszik, megégeti magát – suttogta az utolsó szavakat közvetlen a magas férfi előtt.

- Nem néztem a karácsonyfát, esküszöm – nyögte az ál-Sirius, mire Nik felkuncogott. Minden bizonnyal ő is rájött, hogy ezt most megjárta. Nem is kicsit.

- Persze, gondolom, villanyfény mellett nehéz lehetett kiszúrni… Csúnya dolog a szabályok áthágása, hát nem tanították meg neked?

- De, de…

- Shh… Nincs de. Szabályt szegtél – suttogott tovább vészjóslóan, ahogy egyre közelebb hajolt a másik álarccal rejtett arcához. – Mondtam, hogy ne akard megtudni, mi lesz ez esetben.

- Őő… Nézd, sajnálom, oké? – könyörgött síri hangon az ál-Sirius, s bár ezt ő nem látta, Nik arca egy pillanat alatt mérgesből átváltott valami egészen újba.

- Ezért rémes büntetést érdemelsz – mosolygott most már kedvesen. – Örülök, hogy megszegted a szabályokat…

Végszóra, Nik az álarcos nyakába kapaszkodott, és megszűntette az ajkaik közti távolságot. A másik erre cseppet sem számított, ledermedve állt egy pillanatig, majd belemosolygott a csókba, kezeit a lány derekára tette, még jobban hozzápréselve magát, s immár ő irányított, Nik pedig hagyta, sőt, élvezte is, annyira, mint még semmi mást addig. Mielőtt teljesen elveszett volna, az agya még elküldte utolsó üzenetét: Ezt jól megjárta Mr. ál-Sirius.

Mindeközben pedig, a Hold által kibocsátott fénysugár megváltozott; az álarcosról elszállt a maszk, mintha vízzel mosta volna le az éjszaka. Feltűnt a szertelen, hosszabb barna haj, a világos bőr, a piros orcák, és ha nem lett volna szorosan lehunyva a szeme az elsöprő csók közben, talán a Hold fénye a zöld szempárra is sütött volna.

Nik Millernek mindig igaza van – mondta egyszer a lány , nem is olyan rég. Nos, ezután azt hiszem, kicsit javítani kell a mondaton: Nik Millernek csak akkor van igaza, ha a Sors nem szól közbe, és nem küldi útjába élete, és álmai zöld szemű férfijét. Hiába, nem lehet mindig az, amit akarunk.

Ó, de ugyan már, hisz Niknek nem pont ő kellett?