- Tisztelt egybegyűltek! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy…
- Máris házasodsz Nikkel?!
- Micsoda? Nem, csak gondoltam tájékoztatom magunkat a kialakult helyzetről. Persze, csak, ha szeretnétek. Mert nekem jó anélkül is – fenyegető tekintetem végigsöpör a sok énemen, különösképpen elidőzve a bal szélén ülőknél. Tudom, hogy ott lapulnak a faagyúak. Válaszként csak egy egyöntetű bólintást kapok. Néha azért lehetnének különbözőek, hisz mindegyik más tulajdonságomat tárolja… De ezen most nem fogok fennakadni. – Akkor lássunk is neki, rögtön az elején…

Amit aznap éjjel tett Nik, az valami olyasmi volt, amiről nem hittem, hogy valósággá válhat. Mindig úgy véltem, hogy nem hajlandó ő kezdeményezni, ezért akartam átvenni az irányítást a szünet előtt is.

- Hé, nem hőbörög, hanem együtt érez! Így nem fogom tovább mondani.
- Inkább folytasd – reagál unottan, gúnyos kifejezéssel a srác pont előttem. Mr. Türelmetlen, hogy én mennyire utálom magát!

Tehát nem gondoltam, hogy megtörténhet, és mégis. Ezért lehetett, hogy úgy ledöbbentem az elején. Viszont, mikor tudatosult, hogy mi történik pontosan, rögtön felélénkültem. Azzal a lánnyal csókolózok, akiért egy éve még csak plátói „szerelem” kötött! Ez már teljesítmény! Épp kezdtem elveszteni az összes kapcsolatot a külvilággal, mikor megéreztem, ahogy a varázslatom a semmivé foszlik. Mintha egy selymet húznának le a fejem tetejéről. Ez volt a pillanat, amikor a fentiekhez fohászkodtam, hogy örökké tartson a csók, mert tudtam, hogy utána elég érdekes pillanatok jönnek – és nem jó értelemben.
De mégis, bár nem túl hamar, de vége lett. S amint szétváltunk elkaptam a kezem, és a szemére szorítottam. Igen, bevallom, hogy féltem. Hahó, ki nem félt volna a helyemben?
Nik az elején megdermedt, de nem szólalt meg. Azt hiszem, várta, hogy megszólaljak, ami nekem jelen esetben elég nehezen ment, és nem csak az érzés miatt, amit kiváltott az egész. Miután megköszörültem a torkom, valami olyasmit mondtam, hogy eltűnt a maszk. Viszont arra pontosan emlékszem, hogy mit válaszolt rá, miközben megjelent az arcán egy mosoly.
Megtört a varázs?
Olyan reményteljesen kérdezte, hogy az én szívem összeszorult. Kinyögtem, hogy meg, és hogy nem fogsz neki örülni, és bármennyire is akartam normál hangsúllyal mondani, mégis teljesen elszomorítóként cseng vissza a fülemben, ha eszembe jut. Ő viszont azt hiszem félreértett, mert tovább mosolygott, és gyengéden lefejtette a kezem a szeméről. Egy pillanatig még csukva tartotta őket… Majd elnyílt a szája, a szeme ragyogása pedig százféle érzésről üzent, köztük félelemről, meglepettségről, nem értésről, és lehet, hogy csak bele képzeltem, de mintha győzelmesen megvillant volna. Gondolom rosszul láttam.
Én pedig abban a másodpercben komolyan hittem, hogy most vége mindennek, ő csomagol, én meg összeomláshoz közeli állapotba érek. Az volt a legrosszabb mozzanat az egész napban. De tényleg. Viszont nem akartam mindezt elveszteni. Nagyon nem.
- Ezért lesmároltad! – kiáltott be az egyik faagy a bal szélről. Ki kéne irtani őket, de komolyan.
- Most mért kell lelőni a poént? Magam akarom elmesélni, ha már megkértetek.
- Te ajánlottad fel! – Én megölöm ezt a fazont. Vagy talán mégse. Tudomást sem veszek róla.
- Folytatnám akkor…

Szóval, nagyon tehetetlennek éreztem magam. Mint aki beleragadt egy csapdába, és nem tud kijutni. És igen, nem volt jobb ötletem. Most én hajoltam oda hozzá, hogy megcsókoljam. Belegondolva, tudom, hogy nem lehetséges, de igyekeztem minden szeretetemet át… adni neki, hogy elfogadja a tényt. S tudjátok, mi történt?
Ugyanaz, mint azelőtt, csak fordítva. Ugyanakkor már sokkal bátortalanabbul, de visszacsókolt. Azt hittem, a mennybe jutottam. Olyan… más volt, mint az azelőtti. Persze, az is eget rengető érzésnek hatott, de ez, hogy tudja, ki vagyok, tudja, mit tesz, és így is hajlandó… Életemben nem örültem még semminek olyannyira, mint akkor. Utólag visszagondolva, nagyon idiótán viselkedtem, hogy egyszerűen csak felkaptam, és pörögtünk, de… Talán nem nézett hülyének. Vagy azért mosolygott? Ezt aztán tényleg soha nem fogom megfejteni.

- Minden bizonnyal – brummogta egy hang, pont elég hangosan, hogy meghalljam. Velem nem packáznak!
- Te ott! – intettem az illetőnek, aki sötét ábrázattal meredt maga elé. – Állj fel! – vonakodva ugyan, de megtette, amit kértem. – Mr. Negatív, ha jól sejtem. Fogja be, és üljön vissza! Tartsa meg a megjegyzéseit! Köszönöm. Na, akkor, ott tartottam…

Hogy mikor elengedtem és újra a szemébe néztem megeresztett egy gyengécske mosolyt. Én meg persze vigyorogtam, mint a vadalma, de azok után, amiket tettem ez csak hab volt a tortán. Jó volt végre úgy a szemébe nézni, hogy nem volt köztünk titok, és nem kellett azt hallgatnom, hogy Sirius. Megjegyzem, ezért a névért nem voltam, és soha nem is leszek oda. Ezek után, ez holtbiztos.
Örülök, hogy egyelőre nem tudja, milyen hatással van rám. Mikor megszólalt, én abban a pillanatban komolyan közel álltam ahhoz, hogy kifussak az utcára és világgá kürtöljem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Nem volt egy csúnya, csípős megjegyzése se, amire eredetileg vártam.
Nem kéne már ágyban lennie, Mr. Loom?
Ó, igen, teljesen igazad van, azzal az apró különbséggel… Nem, ez most nem annak a helye. Csak így utólag megjegyeztem. Most nem vagyok akkora extázisban, de akkor…
Igazából azt hiszem, ezért lehet, hogy válasz helyett csak felkaptam, és mint a menyasszonyt szokás, felvittem a szobájához.
Igen, szerintem is hihetetlen, mennyire kivetkőztem önmagamból. Csak remélni merem, hogy ez jó változás, és nem rossz.
És aztán… Aztán az volt, hogy… Annyi volt…

- Nem tudom elmondani. Nagyon szemét lennék, ha itt abbahagynám? – nézek esdeklő tekintettel a körülöttem állókra, mire azok egy emberként háborodnak fel. Nem értem, mi a bajuk, de tényleg. Úgyis tudják. Vagy legalább egy-kettő tud valamit.
- Tudod, nem azért gyűltünk össze, hogy ezt a részt kihagyjuk. Volnál szíves és folytatnád? – szól közbe újra a türelmetlen én. Tudjátok mit? Azért sem.
- Nem – válaszolok határozottan. A többiek annyira meglepődnek, hogy egy másodperc alatt elhallgatnak. Ó, hát van ilyen…
- Mi az, hogy nem? Ha eddig elmesélted, akkor fejezd is be! – Persze van, akinél nem lehet elérni, hogy befogja. Valaki itt nagyon okosnak képzeli magát, és mégis…
- De be van fejezve – reagálok. – A tanácskozásnak vége. – Végignézem, ahogy mindegyik énem porrá foszlik. Nem önszántukból, de eltűnnek. Mindegyik mérges fejjel néz rám, van, amelyik unottan is, és „mit is vártunk többet” kifejezéssel. Csoportosan tűnnek el, miközben halkan diskurálnak. Ha jól sejtem, nyomdafestéket nem tűrő dolgokat mondanak rám, gyakran említve a drága felmenőim női tagjait. De minden hiába, nem hatnak meg különösebben, leszámítva az utolsó megmaradt énem, aki nem vág pofákat, helyette csak mosolyog. Okosan, mindentudóan, és egy aprót bólint, mielőtt eltűnne.
Végre rájöttem, hogy mi nem tesz jót egy kapcsolatnak. Nem jó, ha mindenki tud mindenről, mert akkor az érzés nem csak a tied. Oké, nem azt mondom, hogy a lényegesebb dolgokat nem osztanám meg senkivel, mert azért vannak a barátok, hogy tudják, mi van veled, de a részletekbe ne menjünk bele. Az, hogy egyáltalán ennyit elmondtam a többieknek, azt eredményezte, hogy az egész már nem olyan igazi. Hagynom kellett volna, hogy csak nagy részletekben tudják. Egymás közt úgyis elterjed a pletyka, az igaz, de azt én nem tudom, és mint ahogy egy nagyon okos ember mondta; amit nem tudsz, az nem fáj.
A saját magánügyünk ez a kapcsolat, tehát be kell csukni mások előtt a könyvet. Esetleg Willt fogom néha értesíteni a lényegesebb dolgokról, de másnak semmi köze az egészhez. Ja, de, Bianca. Szólnom kell neki is. És el kell érnem, hogy kibéküljenek. Ez fontos.
És Dumbledore. Meg kell tudnom, hogy mit akar azzal elérni, hogy egyfolytában elküldözget a semmiért a francba. Mintha azt akarná elérni, hogy ne legyek Nik közelébe. Sőt, szinte biztos, csak azt nem értem, miért. Biztos van valami sötét titok a háttérben! Jó, csak egy kicsit ironizálok… Ki kell szedni belőle az igazságot, de hogy hogyan? Merlin se tudja szerintem a választ.
El kell mennem a hegyekbe is. Majd húsvét után. Talán igaza lesz a vén rókának, és túlélem. Túl kell élnem. Csak az a baj, hogy az esély kevés… De Niknek nem mondom meg. Jobb, ha nem aggódik, amíg nem feltétlen szükséges. Lehet, hogy nem is lesz olyan problémás a dolog. Úgy értem, amellett, hogy vagy én, vagy a drága Piton barátja nem éli túl.
De, ha mégis, valami csoda folytán sikerül happyendet kihozni a dologból, akkor…

Akkor tényleg boldogan élünk, amíg az összes csillag ki nem alszik az égen.

Én legalább is biztosan azért fogok küzdeni.

The end

***

Szerző megjegyzése, alias magyarázat, és köszönetnyílvánítás:

Nahát! És tényleg vége van... Hitteték volna? Bevallom, én nem.
Igaz, valójában még nincs befejezve a sztori, de mondanom se kell, hogy ti akartatok mindenáron happy-endet. Ha végigírtam volna, nem biztos, hogy sikerül úgy megírni.
Tudom, hogy rengeteg kérdés maradt függőben. Átolvasva, a saját szememmel látom. A vicc az, hogy bennem minden kérdésre megvan a válasz, teljesen ki van dolgozva, hogy mi miért történt, és ki micsoda, és kinek milyen a jelleme, satöbbi. Csak épp a történetben nem tartok ott, hogy lerántsam a leplet ezekről, és hát, tudjátok mit szoktam mondani: Poént nem lövünk.
Viszont, az se biztos, hogy valaha folytatom a történetet, és befejezem egy második 'kötettel'. Szóval, ünnepélyesen kijelentem: ha van olyan illető, akit érdekelne valami a fel nem fedett titkok közül - teszem azt Aaron-Dumbledore kapcsolata, vagy Piton hovatartozása -, vagy esetleg szeretné megtudni ömlesztve, hogy mi a történet igazi vége, és hogy mi történik Nik második félévében, (amit lehet, hogy soha nem írok meg) akkor ne habozzon:írjon egy emailt: jennapotti@gmail.com címre, vagy vegyen fel msnre jenna27@freemail.hu és szíves örömest elmesélem/magyarázom neki.
Most pedig, szeretném mindenkinek megköszönni: az igazi Niknek, akinek köszönhetem a jó kis karaktert, és a nevet. Az igazi Biancának, hasonló okok miatt. A barátaimnak - Dorcsynak, Csamúnak, Bakynak, Noninak, Enikőnek és Biankának - valamint az összes drága olvasónak aki akár csak egy fejezetet is elkezdett, akár végigolvasta a művet. A leginkább pedig köszönöm a drága kritikaíróknak, akik mindig feldobták a napomat! KÖSZÖNÖM!

Végezetül úgy érzem, kicsit túl kell spilázzam a dolgot. Tehát, ki kell osztanom az 'oscar' díjakat a történetben, különböző szempontok alapján:

1. A legjobb fejezet: Egyértelműen a 12-es. Az elveszett felhúzókulcsot nem is tudom, hogy találtam ki, de egyszercsak jött. Örülök neki, hogy jött.

2. A legaranyosabb jelenet: Ez már nehezebb kérdés volt. "Nem rossz. Sőt, egyáltalán nem rossz. Az igazság az, hogy nagyon is jó… mármint a kérdés. " Nekem az volt a legédesebb, mikor Aaron szenvedett az érzéseivel. Bár próbált 'keménykedni' mégsem jött össze neki soha.

3. A legviccesebb rész: Na, ez egyszerű. "Az igazgató a saját székében ült, az átlagos süvege helyett most mikulássapkában és boldogan vigyorgott Nikre. Kicsit ütődötten nézett ki, ahogy a Bűvös Bizseréket válogatta, egyiket hol a bal oldali kisebb kupacba téve, másikat a nagyobb jobb oldaliba, közben pedig rendületlenül dúdolt egy karácsonyi nótát." Nekem ez volt a kedvencem. Igazából nem tudom, miért csináltam erre a fejezetre ütődöttet Dumbiból, de így jött össze.

4. A legmeghatóbb rész: Erre több megoldás is születhetne, mégis csak egyet emelek ki; "- Ne haragudj rám – suttogta bűnbánóan, és közelebb lépett Nikhez, majd jobb ötlete nem lévén, leguggolt a lányhoz, hogy egy vonalból nézhessen a szemébe. " Mondanám, hogy az első pillanat, amikor kicsit közelebb voltak egymáshoz, de igazából már volt előtte egy rész. Szóval csak szimplán annyi, hogy úgy érzem, ez nagyon aranyos volt Aarontól, ezért szeretem ezt a részt. (Ide sorolhatnám még az epilógus egészét, de most a fejezetek között keresgélek.)

5. Legjobb baki: Hát igen... Igazából nincs olyan sok a történetben, de van egy, ami, nos... kritikán aluli. Nehéz elhinni, hogy tényleg nem vettétek észre. De ha nem, akkor most segítek egy kicsit. "- Nézd azt a mocskos kis vérárulót, micsoda sárvérűekkel barátkozik! " - mondja Lucius az első fejezetben, ellenben a 16. fejezet végén ezt mondja Nik: "- Az lehetetlen… Karácsonykor nálunk nagy hajcihő van, most kaptam a levelet. Tudod, mert apám a Wizengamot tagja." Tehát akkor hogy is van ez? Most sárvérű és az apja a Wiznegamot tagja? Szépen állunk mondhatom...

6. A legjobb főszereplőnek járó díj: Aaron. Ez nem is kérdés. Lehet, volt köztetek olyan, aki azt hitte, hogy én Nik párti vagyok (tekintve, hogy gyakran van az, hogy az író a főszereplőt magáról mintázza), de nem. Aaront sokkal inkább szeretem, de azt, hogy miért, nem kötném az orrotokra (nem, nem egy személyről lett megmintázva, akibe bele vagyok zúgva...).

Tehát ennyi lenne. Ezennel hivatalosan is vége van a történetnek. Remélem, olyannyira élveztétek, mint amennyire én.

Üdvözöl mindenkit,

Jenna