Bár azt hiszem, mind felkészültünk a nagy napra lelkileg, azért mégis féltünk egy kicsit a túl hamar elérkezett dátumtól.
A békülés és a 22-e közötti békés időszak, az a néhány nyugodt hét, melyet szinte teljes egészében tanulással, ismétléssel és apróbb, már-már szórakoztatónak mondható vitával töltöttünk, túlságosan szép volt, túl hétköznapi és jó, így a büntetésünk és esetleges kicsapásunk gondolata mindig nagy pofonként hatott, valahányszor esténként, lefekvés előtt valamelyikünk szóba hozta. Mert egyikünk mindig beszélni akart róla, valaki lelkét mindig jobban nyomta ez, semmint hogy reggelig hallgasson róla.
Mielőtt azonban a Winzengamot elé járultunk volna mi, a híres-hírhedt bűnös lelkek, kik megbotránkoztatták aljas tettükkel az egész varázslótársadalmat, és feloldozásra vágytunk, még ki kellett állnunk egy nem kevésbé kemény próbát – a Tekergők fegyelmijét.

Április 20-a borús, esős nap volt; az a fajta tipikus kivégzéshez illő, depressziókeltő, novembert idéző. Én legalábbis mindig ilyen körülmények közt képzeltem Binns óráin az ördögűzéseket, boszorkányégetéseket, lefejezéseket. Meg a párbajokat! A párbajok fontosak, mert az esetek túlnyomó többségében mindig egy nőért küzdött két hím, főleg a középkor idején – karddal, pisztollyal, pálcával, fortéllyal -, és hát lássuk be, kevés ennél romantikusabb – és esztelenebb – dolog történt azokban az időkben.
Kivéve persze a feminizmus kialakulását és térhódítását. Ami se nem esztelen, se nem romantikus, viszont fontos, és meghatározó esemény.
Na de vissza az esős-borús napunkhoz. Hasonló látványra számítottam, mégis szíven ütött, amikor benyitottam a fiúk szobájába, és a négy ágyon négy telepakolt, nyitott tetejű bőröndöt pillantottam meg, ahogy tulajdonosaik egymást túlkiabálva követelik vissza a másiktól jogtalanul elkobzott cuccaikat. Úgy tűnt, jó a kedvük, a helyzethez képest mindenképp, mert még az én megjelenésemet is másként reagálták le, mint általában.
- Jó reggelt, Viv! – vigyorgott rám James, amit nem gyakran tett, ha hajnalok hajnalán felvertem őket legédesebb álmukból (brrr…), mert pisilnem kellett.
- Ti meg mit műveltek?!
- Felkészülünk a legrosszabbra - felelte egyszerűen Remus.
- Remek - bólintottam.
Bevágtattam a mosdóba; nagy elánnal vágtam be magam mögött az ajtaját. Aztán a WC kagyló fölött görnyedve megismerkedhettem egy kegyetlen érzéssel, amit életem eltelt 17 évében szerencsés módon sikerült, ha nem is messze, de elkerülnöm - pisilés közben erősen küszködtem a sírással. Azaz annak visszafojtásával. Ám a könnyek szabadon folytak az arcomon, le az államig, bármilyen szívósan próbáltam kemény maradni, miközben ott kuporogtam bokáig tolt pizsama nadrággal az ülőkén.
Végül feladtam - nadrág vissza fel, és bőgtem, mint egy gyerek. Halkan, de vigasztalhatatlanul. Hogy elmennek. Hogy elmehetnek. Hogy ha este kicsapják őket, miattunk vesztik el a jövőjüket. Bezárulnak előttük az ajtók: James nem lesz híres Kviddicsedző, Remus meg Mágiaügyi miniszter, és Sirius…
Ő épp akkor nyitott be. Nem kopogott, érezhette, hogy felesleges. Nem is szólt, csak nézte könnyes arcomat, és sóhajtva magához húzott. Nagyon szerettem. Főleg azért, mert jobban kiigazodott rajtam, mint én magam. Most sem kérdezte, mi bajom, csak megölelt, és addig el sem engedett, míg el nem csöndesedtem.
- Nem lesz baj - ígérte bátorító mosollyal az arcán.
- Ezt nem tudhatod.
- Dehogynem.

Az a nap persze jóval több volt, mint huszonnégy óra - felért egy héttel is. És ahogy az lenni szokott, nem létezett a kastélyon belül olyan elfoglaltság, amivel elüthettem volna az időt, vagy legalább úgy leköthettem volna magam, hogy óránként csak egyszer és nem hatvanszor bámulom meg a faliórát.
Tanítás nem volt, a könyvtárban vészeltem át a napot. Tanultam, vagyis tanulni próbáltam, végül feladtam, mondván, ez nem megy, amúgy meg már mindent tudok, amit tudnom kell vagy tudnom érdemes. Nem viccelek. Hetekkel a vizsgák előtt fújtam minden leckét mágiatöriből, átváltoztatástanból, mugliismeretből, bűbájtanból, és talán még a leghúzósabbnak vélt bájitaltanból sem buktattak volna meg, ha azokban az órákban tartják meg belőle a vizsgát. Fura. Sosem voltam olyan biztos a tudásomban, mint ekkor, mikor nagyon úgy állt a szénám, hogy szükségem sincs erre a tudásra.
Nem ezt hívják a sors fintorának?
Na de nem álltam én le ezen agyalni! Inkább okosan feltaláltam magam, hogyan máshogy, ha nem olvasással? Úgy döntöttem, ha már egyszer kénytelen vagyok vaskos kötetek között tölteni a napot, annak lássam valami hasznát is. Találomra lehúztam a legfelső polcok magasáról egy rém unalmasnak tűnő könyvet, és intim magányba vonultam vele az olvasói részleg mélyére.
Kuruzslókról kuruzslóknak, ez volt a féltégla címe. Írója szégyellhette művét, mert nem engedte feltüntetni magát rajta. Belelapozva aztán hamar megvilágosodtam: gyűjteményes a könyv, nem ám regény, így hát érthető, hogy nincs konkrét alkotója, hanem csak a fejezetek végén apróbetűvel egy-egy név, a teljes anonimitás és plágiumgyanú elkerülése végett. Mindegy is.
Belelapoztam az impozáns szennygyűjteménybe. Nem tévedtem; tényleg nem ért az egész egy kalap furkászt sem. Pláne a hiedelmes része, a hatvankilencedik oldaltól a háromszázhuszadikig. Hogy a kamilla gyógyítja a szürke hályogot? Mióta? A szárított tehénlepény bazsalikommal keverve erősíti a szőrszálakat? Hol?! Ki akarja, hogy erősödjenek?! Egyáltalán mit kell kezdeni azzal a maszlaggal? Megenni, felkenni, netán is-is? Jajj. De éhes lettem.
A kedvencem mind közül a kettőszázadik oldalon állt: lábgomba ellen viperaméreg. Hát, lássuk be, van igazság a dologban - a kígyóméreg szervezetbe juttatása után a páciens mindennel foglalkozik majd, csak a lábrohadásával nem! Ha végül aztán ne adj’ isten, megmenekül, oly passzivitással tekint majd viszkető végtagjaira, hogy azok merő sértődöttségből esnek le, s szaladnak világgá, új tulaj után nézve.
Úristen, de lassan telt a nap!
Tovább olvastam a kultúrkönyvet. Szemem minden érdeklődés nélkül szaladt végig a cikornyásnak épp nem mondható oldalakon. Szemét, szemét, szemét. Ki az a kontár, aki rózsaszín tintával húzgálta alá a legnagyobb marhaságokat?
És mi ez a rövidke cikk itt? Banyacsomó… az mi az? Felélénkülve a mese felé hajoltam. Banyacsomó, felfedezési éve: 1783. Furmányos kamaszbetegség, tudtam meg. Első diagnosztizálója William Shepherd, falusi orvos és kuruzsló. A betegség a huszadik századra mint boszorkányköpet terjedt el a köztudatban, a század végére szinte teljesen eltűnt. Gyógyítási módszere a következő: felismerése után korlátlanul és gyakran fogyasztandó…
- Micsoda?!

Órákig ültünk a klubhelyiségben; egy kupacban, ölünkben könyvvel, macskával, ilyen-olyan figyelemelterelő mütyürrel, és vártuk - noha rettegtük is - a fiúk érkezését.
A vicces az, hogy minden más griffendélesen is kiütközött némi lanyha izgalom, bár ők azért jóval kevésbé foglalkoztak vele, mint mi, akik végső soron okozói voltunk a bajnak.
Na nem. Ez azért nem teljesen igaz. Mi nem kértük a Tekergőket, hogy buktassák le magukat, nem zsaroltuk meg őket, hogyha már mi égünk, vesszenek ők is - mégis miattunk történt mindez, miattunk hurcoltatják meg magukat.
Értünk, helyesbítene Amy büszkén. Édes mindegy, szerintem a miattunk inkább kifejezi a baklövésünket, felesleges finomítani.
Habár mind a négyen idegeskedtünk, én főleg Lilyn vettem észre az infarktusközeli állapotot. Jogosan - James gázolt legmélyebbre a trutyiba. Ha halálbüntetést kapnak végül, Ágas barátunk lesz az első, aki a máglyára lép, s a pokolba száll, vérmes hírnevével együtt.
A Főtekergő vörös hajú, ámde falfehér arcú hölgye úgy kuporgott a szőnyegen, háttal a kandallónak, mint aki az életben nem lesz képes önerőből felállni onnan. Ölében egy frissen zsákmányolt, tarka cica pihent. Michelangelói látványt nyújtott; ha egy szemfüles piktor így festi őt le, Aggszűz néven világhíres képpé válhatott volna műve.
Ha merev arcát néztem, Lily tényleg ötven évesnek tűnt. Élénk, zöld szemei feszt a bejáratra szegeződtek, keze kicsit remegett, ahogy állatkáját dögönyözte, mely mellesleg úgy szétfolyt a lábain, mint egy nagy adag híg puding.
Cat sem nézett ki különbül. Tény, hogy mindannyiunk közül neki volt a legkevesebb félnivalója, lévén élete párja gyakorlatilag csak abban szegte meg a házszabályt, hogy hallgatott a fiúk éjszakai szökéseiről…
Várjunk csak! Szökések. Ez érdekes. A srácok ugye animágusok. Ha ez most kiderül, ezek az Azkabanig meg sem állnak.
Végigfolyt egy gleccser a gerincem mentén.
Amy aggódó tekintete térített vissza a valóságba. Na igen, Amy. Irigyeltem a nyugalma miatt. Ő volt közülünk az egyetlen, aki nem konkrétan egy embert féltett, hanem szolidan szorított az összes Tekergőért.
Mintha megérezte volna, hogy ő jár az eszemben, rám mosolygott.
- Gyere le velem a konyhára - kérte.
Lily és Cat megrökönyödve bámultak rá.
- Most megsértődhetnénk, hogy te még bírsz enni - közölte nem túl barátságosan Kitty.
- Ugyan már! Úgysem lesz semmi bajuk! És miután ezt a balhét is megúszták, mert meg fogják, nem kétséges, első dolguk az lesz, hogy megünnepeltetik magukat, és kajáért kiáltanak.
- Na de Friccs… - akadékoskodott Lily.
- Fent élvezkedik az igazgatónál.
Így hát lerohantunk a konyhára.

- Már nem bírtam elviselni azt a feszültséget.
- Amy, a négy fiúból háromba szerelmesek vagyunk.
Megfordult, szembefordult velem. Nevetett a szeme.
- Jaj Viv, legyél már észnél! Azt hiszed, lesznek olyan hülyék, hogy bevallják nyíltan, hogy animágusok? Merthogy ez aggaszt, nem igaz?
- És ha nem tehetnek mást? Valamivel bizonyítaniuk kell, hogy kiszöktek Remushoz teliholdkor!
- Úgy teszel, mintha nem ismernéd Jamest. - s ezzel lezárva a témát, beterelt az előtűnő nyíláson a sürgölődő házimanók közé.

Amy a meglepetések embere. Na de James Potter nyomába sem ér.
Már jócskán visszaértünk a konyhából - ahol mellesleg a szöszinek azt is sikerült elérnie, hogy leküzdjek a torkomon egy bögre kakaót -, és Lily már kétszer is kiállt a vallásából, mikor halk nyikorgással feltárult a portrélyuk, és libasorban bebújt rajta a négy „elítélt”.
Mi hárman - Cat, Amy és én - egyszerre pattantunk fel a kanapéról; Lily ellenben akkor már futott is az élen érkező főbűnöshöz.
- Na, mi volt?
Egyikük arca sem árult el semmit. Egyedül James reagált valahogy - lazán vállat vont. Erre Lily reményvesztetten elsírta magát, én meg jó fél percig levegőt venni is elfelejtettem.
A szívem valahol a mandulám körül dobogott. Bámultam Siriusra, könyörögtem valami megnyugtató mimikáért, de ő csak nézett vissza rám zsebre tett kézzel, és akárcsak szívbéli barátja, ő is megvonta a vállát.
Furcsálltam, hogy Amy és Cat csöndben van. Az utóbbinak normális esetben rég le kellett volna káromkodnia a csillagokat az égről dühében. Ehelyett azonban csak odament Remushoz, kezei közé fogta a fiúét, és a kanapéhoz húzta.
Ők már értették egymást szavak nélkül.
Na, mi még messze nem. Ebben az ügyben száz százalékosan osztottam Stacie véleményét, miszerint ha valamit ki kell mondani, azt mondjuk ki; a szavak nélküli társalgás menthetetlenül félreértésekhez vezet.
James magához ölelte a zokogó stréberkirálynőt és valamit a fülébe suttogott, amitől Lily döbbenetes gyorsasággal elcsitult. Ez a valami valahogy úgy hangzott: „Ne most!”
De akkor mikor?
Hát úgy jó húsz perc múlva, mikor a kötelező ünneplés és dicshimnuszok elzengése után oszlani kezdett a nép. A kiürülő klubhelyiségben végre mind közlékenyebbé váltak.
- Meséljetek! - adta ki az ukázt Amy csillogó szemmel.
- Inkább összegeznék - felelte James. - Bebuktuk a térképet és a köpenyt, de megmaradt titoknak az animágia és a Roxfortból sem csaptak ki.
- Hál’ istennek!
- A köpenyt állítólag a vizsgák után visszakapom, de a térkép Mr. Norrisnál landolt…
- Pedig milyen jó szolgálatot tett az évek során… - sajnálkozott egyetlenem, már mellőlem, a lépcsőn ülve.
- Igaz, viszont már nincs rá szükségünk.
- Ho… hogy… Ágas, na ne má’! Most ugye nem azt akarod mondani, hogy vége a Tekergős korszakunknak?
Lily elkapta James komoly pillantását, és alig észrevehetően elmosolyodott.
- Nem, Tapmancs - felelte Ágasunk, párocskáját nézve. - Nem ért véget, csupán átalakul. De fogalmazhatnék úgy is, hogy velünk együtt nő fel.
- Szóval ennyi volt? - kérdezte halkan Remus is.
- Micsoda, Holdsáp?
- Hát…
- Ha a barátságunkra célzol, ki kell ábrándítsalak: az életben nem szabadulsz meg tőlünk, igazam van, Tapmancs? Míg létezik olyan, hogy telihold, létezik tekergés is, és ezen nem változtat az sem, hogy néhány hét múlva már nem a roxforti birtokon üldözzük a rókákat.
Remus is elvigyorodott.
- És ez persze mi mást is jelentene, ha nem azt, hogy a háztartás és a gyereknevelés a mi nyakunkba szakad… - fanyalgott Cat, de amint ez kiszaladt a száján, már nevetve Remushoz is bújt.
Mondata nem kevés embert hozott zavarba. Az, hogy gyerek, olyan reakciót váltott ki belőlünk, mint egy atombomba. Lily elvörösödött, Potter krákogni kezdett, és sehogy sem nézett senkinek a szemébe. Remus úgy tett, mint aki nem hallott semmit, Sirius keze viszont pillanatok alatt lehűlt.
Én meg estem egy fokot a lépcsőről.
És ezzel mentettem is a helyzetet, ugyanis egy emberként röhögött ki mindenki.
- Szóval akkor mi is történt egész pontosan? - faggatózott Amy. - Csak hogy tudjam, mit mondjak holnapután a Winzengamot előtt.
- Abban nem segíthetek, az viszont tény, hogy Jamesnél nagyobb mázlista nem létezik a világon - csóválta a fejét Remus. - Én már akkor éreztem, hogy kirúgás lesz a vége, amikor beléptünk Dumbledore irodájába. Gyakorlatilag az egész tanári kar bent szorongott, dísztalárban, fenyegető szigorral az arcukon, és akárhogyan is néztem, nem számíthattunk túl sok jóindulatra tőlük. Megálltunk a szőnyeg szélén, vártuk, hogy valaki nekikezdjen a bűnlajstromunk felolvasásába. Jött egy alak a Minisztériumból, alacsony, köpcös, valami Allannek hívják, na, ő vette kezébe az irányítást. Először is lehordott minket a sárga földig, vagy hússzor elismételte, mekkorát csalódott bennünk, s velünk együtt a Roxfortban, aztán rátért a tanári kar burkolt ócsárlására. Tudjátok, olyan célzóan, velünk példálózva, miszerint ha mi, érett végzősök ilyesmit művelünk, lassan hét éve, mire vetemedhetnek a másod- vagy harmadévesek éjnek évadján. Azt hiszem, valahol itt lőtt bakot az ipse.
- Dumbledore - bólintottam.
- Ő. Felemelkedett, és belefojtotta a szót abba a mitugrászba. Szerintem ekkor döntötte el magában, hogy mondjuk akármit, az ítélet kevésbé lesz súlyos, mint amilyennek lennie kéne.
- Igazgatói öntudat! - nevetett fel Amy hangosan.
- A tárgyalás második fele gyorsan lement. McGalagony felszólított bennünket, ismerjük be bűneinket. Itt még mielőtt bármelyikünk is észbe kaphatott volna, James belekezdett kóborlásaink történetébe. Na már most. Ha tudjuk, hogy az iskolából nem csaptak ki minket, és a fiúk animágiája is titokban maradt, képzelhetitek milyen mesét adott elő Ágas bűntudatosan, szégyenkezve, a megfelelő részeknél elvörösödve, vagy épp lesápadva.
- Isten bizony, nála jobb színész még nem járt a Roxfortba! - kurjantotta Sirius mellettem.
- Ugyan fiúk, hagyjuk ezt! Ha nem esik túlzásba az az idióta minisztériumi féreg, már rég kapun kívül volnánk mind.
- Ez tény. Viszont túlzásba esett, és ez a mi szerencsénk.
- Remélem, nekünk is lesz ekkora mákunk a Winzengamotnál - sóhajtotta Cat, mire a hangulat rögtön fagyosra váltott.
James összenézett Lilyvel, mire ő lesütötte a szemét, Remus bátorítóan megszorította Cat kezét, s közben Amyre is rámosolygott. Akin ugyebár a félelem egy szikrája sem látszott. Sirius is bátorítani akart, át is ölelte a nyakam, de tudta, hogy úgysem közönség előtt lesz képes lelket önteni belém, hanem majd kettesben, elbújva valahol.