Mary Ferguson gyors léptekkel kocogott végig a kihalt Central Parkon. Hajnali hat óra volt, és kellemesen hűs levegő.

Szerette, ha egyedül lehet…
Szerette a csöndet, ami most köpenyként borult a vállaira, pedig pár kilométerrel arrébb már az éledező New York-i forgalomtól voltak hangosak az utcák.

A nő gyorsított egy kicsit, mézszőke copfja zászlóként lobogott mögötte.

Szélcsend volt, sőt a csönd szinte már ijesztően vibrált körülötte de a nő nem törődött vele.
Útja a híres szánhúzó kutya, Balto szobra mellett vezetett, amikor Mary feleszmélt…

A szobor most még csillogóbbnak tűnt, a lágy fuvallat, ami eddig társa volt megszűnt, a falevelek se rezzentek. Mary megállt, és szaporán dobogó szívvel nézett körbe. Furcsa volt ez a teljes csönd…

Egy régi érzés kerítette a hatalmába, amitől megijedt… hiszen annak az érzését, már kiölte magából…

Csönd volt… hátborzongató… a tavon sem fodrozódott egyetlen hullám…

Mary még mindig a furcsán csillogó szobor mellett állt. Nem mozdult.

Csak állt… és nézett… óráknak tűnő percekig.

Aztán megtörtént…

A szél elemi erővel, panaszosan süvített végig az egész parkon, dallamában hordozva a nő félelmét, viszolygását, és múltját…

Mary tudta, hogy ez csakis valami újat, sőt rosszat jelent.
Tudta, mert ismerte a szelet.
A szelet, amivel már majdnem húsz éve nem találkozott…
Tudta, mert ez a Változás-szele volt…

*

- Hé, Ferguson! Szíveskednél felemelni a formás kis seggedet, és idehozni azt a jelentést? – kiabált be az irodámba Jerry, a főnököm.
- Ha már itt vagy, akkor inkább odaadnám – válaszoltam kelletlenül.
- Egye fene – lépett be az ajtón a magas férfi.
- Még valami? – kérdeztem unottan.
- Mi ez az arckifejezés? Hol marad a meló iránti lelkesedésed?
- Otthon maradt az ágyikómban. Mellesleg, Jerry…
- Heh?
- Gusztustalan a nyakkendőd.
- Kösz. Ezért nem kapsz szeretetpontot.
- Hmm, gondolhattam volna – válaszoltam elmélkedést tettetve.
- Viszont megajándékozlak egy újabb ügy aktájával – nyújtott felém egy fekete dossziét.
- Ezt ezért kapom, mert nem tudok jól nyalizni? – kérdeztem nyafogva.
- Nem, Mary. Ezt azért kapod, mert te vagy a legjobb emberem. Most kilenc óra, a kórboncnok fél óra múlva szeretettel vár – kacsintott rám.
- Hulla hopp! Már alig várom – jegyeztem meg epésen.
- Ne aggódj, kapsz…

- Mary! Jerry! Óh, hello! – esett be az ajtón az újonnan kirendelt társam, Charles. Gyűrött ing, és zakó, nyakkendő a kezében, a pisztolytáskája félig a földön… tuti elaludt…
- Szervusz, Charlie! Esetleg meg tudnád indokolni ezt a röpke egy órás késést? – néztem rá ártatlanul.
- Lerobbantam – motyogta.
Hát persze.
- De ez nem lényeg! Most szóltak a bronxiak… sikátor… gyilkosság…
- Bocs, nem érek rá. Fél óra múlva jelenésem van. Kávézok egy hullával.
- Az ráér. Ilyet még tuti nem láttál!
- Miről is van szó? – szólt közbe Jerry.
- A járőrök szóltak be a központba, hogy találtak egy férfiholttestet, de külsérelmi nyomokat nem vettek észre rajta.
- Biztos túl sok krekket nyomott be este a tag – forgattam meg a szemem.
- Lehet, de biztosítanunk kell a helyszínt. Főnök?
- Jól van. A hulla megvár. Mary, Charlie, jó munkát! – mondta vidoran, aztán kilépett az irodámból.

- Utállak, Charles! – mondtam a kocsiban ülve.
- Miért is?
- Mindig pluszmunkát varrsz a nyakamba.
- Ugyan, Mary! Valld be, hogy élvezed! Tudom, hogy munkamániás vagy, máskülönben miért lennél bent reggel héttől akár hajnalig, lemondva az alvásról?
- Ha majd ennyi évet lehúzol helyszínelőként, majd meglátod – morogtam, és magamban átkoztam a forgalmat.
- A tapasztalt vén róka! – gúnyolódott.

Hirtelen beletapostam a fékbe, így a kis zöldfülű megfejelte a műszerfalat.
- Itt vagyunk. Óh, csak nem megütötted magad? – kérdeztem anyáskodóan.
- Szadista nőszemély!
- Hozd a cuccot, én beszélek a járőrökkel.
- Nem vagyok a hordárod!
- Nem-e? Jobban szeretnél a lábtörlőm lenni? Megoldhatjuk, kicsi Charlie!

Tudom, tudom… szörnyen arrogáns, és idegesítő a viselkedésem, de mit tegyek? Harminchat évesen ezt már nem fogom kinőni.
Kiszálltam a kocsiból, és elindultam a helyszínre, hogy tegyem a dolgom.

A járőrök leadták a jelentéseiket, aztán a halotthoz mentem, hogy lefényképezzem, és begyűjtsem a nyomokat…

Ahogy a holttesthez léptem megéreztem egyfajta furcsa erőt… egy erőt, ami megijesztett. Ránéztem a hullára és…

- Adava Kedavra – suttogtam tágra nyílt szemmel.
- Abrakadabra? Jól mondod, Mary! De majd a doki megmondja, hogy milyen méreg, vagy drog végzett a szerencsétlennel – lépett mellém Charles.

Hirtelen szédülni kezdtem, és úgy éreztem, hogy gombóc nőtt a torkomba. Hányingerem lett…
- Charlie! Befejeznéd nélkülem?
- Mi? – fordult felém. – Te jó isten, Mary! Majdnem olyan fehér vagy, mint ő! Rosszul vagy?
- Semmi komoly, csak azt hiszem a tegnapi kínai…
- Én mondtam, hogy ne edd meg azt a…

Egyre jobban forogni kezdett a világ. Hirtelen megragadtam Charlie vállát, hogy ne essek el.
- Mary, szerintem szólok a mentőorvosnak – mondta komoly hangon.
- Nem kell. Mindjárt jobb lesz… - de nem lett jobb, sőt egyfajta félelem árasztotta el a testem, átjárva minden porcikámat a fejem búbjától a lábujjamig. El akartam futni… minél messzebbre, de a lábam nem engedelmeskedett…
- Mary!
- Jövök érted, Deborah!
- NE!
- Mary…
- Engedj el! Ő már nem létezik!
- Mary!

*

Halk suttogásra ébredtem fel. Körülöttem iszonyatos kórházszag, és vakító fehérség volt.
- Nyugodtan beszéljetek hangosan, nem egy haldokló ágyánál vagytok – nyitottam ki a szemem.
- Áh, Mary! – pattant fel a fal mellett fotelből Cas. Meglepődtem, hogy itt látom.
- Cas? Neked most nem a Kínába tartó gépen kéne ülnöd?
- Hmm, lekéstem. Amúgy is utálok repülni – mondta fintorogva, miközben hosszú fekete haját csavargatta.
- Családi vonás – húztam el a szám, aztán Charlie-hoz fordultam. – Ki engedte meg, hogy behozz ide?
- Bocs, legközelebb beteszlek egy hullazsákba!
- Látod Mary, tanul tőled – kacsintott Charlie-ra Cas.
- Te csak ne flörtölgessél a munkatársaimmal.
- Mi ez a királyi többes, M? – nézett rám rikító kék szemeivel, orrát olyan fintorba húzva mint… nem lényeg.
- Legutóbb a főnökömmel flörtöltél, aki SOKKAL idősebb nálad, utána a korboncnok fiával, aki SOKKAL fiatalabb nálad…
- Csak négy évvel.
- És te nem sokára húsz leszel…
- Khm – köszörülte meg a torkát Charles.
- Ja, te még itt vagy, Don Juan? – veregette vállon a társamat.
- Képzeljétek, de ezek szerint nincs rám szükségetek. Mary, a főnök üzeni, hogy hétfőig ne is lásson.
- És én addig malmozzak otthon? – ültem fel.
- Dehogy! Majd én lefoglallak. Elmehetnénk fodrászhoz, manikűröshöz, vásárolni, körbeutazhatnánk a Földet, adakozhatnánk az etióp árváknak, fiatal fiúkákat szöktetnénk a strandról és…
- Egyelőre érd be annyival, hogy idehozod a ruháimat, és hazaviszel. Aztán jöhetnek a tervek.
- Jól van, jók legyetek! Mary, jobbulást – búcsúzott Charlie.
- Jó munkát!
- Aztán jó kisfiú legyél Charles! – rebegtette a szempilláit ez a démoni nőszemély.

Ahogy a társam kilépet, Cas rögtön letámadott.
- Ő volt, igaz?
- Milyen ő?
- Jaj, M. Attól még, hogy a homokba dugod a fejed, Ő még létezik!
- Nem akarok most erről beszélni. És most ha megbocsátasz, szeretnék felöltözni.
- A kocsiban megvárlak, és én vezetek! – mondta csillogó szemmel.
- Azért kifelé menet, ha lehet ne csábítsd el a fél orvosi kart – mondtam fejcsóválva.
- Nem áll szándékomban. Bár az egyik gyakornok jól néz ki – vigyorgott, aztán távozott.

Apja lánya…

A kocsiban nem történt semmi különös, leszámítva, hogy minden piros lámpa zöldre váltott, ahogy mi odaértünk… és nem nekem köszönhetően. Viszont gyorsan a lakásomhoz értünk.

A liftben Cas végig csicsergett a fülembe, sőt még főzni is akart nekem.
- Mióta vagy ilyen házias?
- Nem vagyok házias, tésztát mindenki tud főzni – forgatta a szemeit.
- Nincs itthon semmi kaja – vontam meg a vállam.
- Áh, szóval így csinálod!
- Mit is?
- Hát így őrzöd meg az alakodat! No kaja, no zaba!
- Cas…
- Igen?
- Csak egy percre maradj csöndben.
- Tudod mit? – kérdezte, amikor kiléptünk a liftből.
- Nem, de úgyis meg fogom tudni.
- Elmegyek boltba! Bevásárolok, és hozok pizzát is! Na?
- Ilyenkor áldom a sorsot, hogy egy angyal vagy – veregettem vállon.
- Én is szeretlek, M! – vigyorgott, és bájosan integetve visszaszállt a liftbe.

Mosolyogva indultam el a lépcsőn, de furcsa kisugárzást éreztem egyenesen a lakásomból. Ez most nem volt ijesztő, se sötét, mégis szaporábban kezdett el verni a szívem. Előhúztam a pisztolyomat, és lassan a kilincsre tettem a kezem. Óvatosan lenyomtam… az ajtó nyitva volt. Nagyot nyeltem…

Végigmentem az előszobafolyosón, egészen a nappaliig, ahonnan az erő forrását éreztem. Ismerős volt… de nem akart bennem tudatosulni, hogy honnan…

- Szervusz Deborah. Megváltoztál – lépett a szobába az erkélyről egy az agyamban mélyen eltemetett emberek egyike… Dumbledore.
- Nem…
- Azt kell mondjam, mégis.
- Nem! Ezt most álmodom, ezt az egészet! Egy rossz álom!
- Nem álom – somolygott.
- Hogyan talált meg? – kérdeztem, de a pisztolyt még mindig nem tettem el.
- Úgy, ahogyan Voldemort is hamarosan megtalál – mondta teljesen nyugodt hangon.
- Mi a garancia, hogy maga tényleg Dumbledore? – szorítottam meg a fegyverem.
- Nincs garancia, de te is tudod, hogy én vagyok. Esetleg helyet foglalhatok az egyik fotelban?
- Mi? Ja, csak tessék. Bár jobban örülnék, hogy ha elmenne minél gyorsabban.
- Nélküled nem megyek el.
- Akkor rendezkedjen be, vagy a szomszédban van kiadó lakás, de én nem megyek sehová.
- Deborah…
- NE hívjon így! Deborah Fontanell meghalt! Meghalt azon a napon, amikor felszállt a vonatra! Megszűnt létezni! Elment, eltávozott! Hogy mondjam még?
- Akkor itt az ideje, hogy feltámasszuk.
- Eddig megvoltak nélküle, nem hinné, hogy olyan nélkülözhetetlen.
- Eddig Voldemort halott volt. Három éve tért vissza, azóta újra háború dúl a varázsvilágban.
- Vagyis Angliában, maximum Európában. Mert itt békésen elvannak a varázslók… tudtommal.
- Igen, de Voldemort keze messze elér. Mit gondolsz ki miatt halt meg az az ember a sikátorban?
- Jogos, bár Rajta kívül is minden varázsló ismeri a Halálos Átkot.
- Ez így van, de a használatát mindenhol súlyosan büntetik. Szerintem emlékszel rá…
- Jobban szeretnék nem emlékezni semmire. Nekem már ez az életem, Deborah Fontanell meghalt, ha tetszik magának, ha nem! És most viszlát! – mutattam az ajtóra.
- Tudod hiába más a neved, te semmit sem változtál belülről.
- Az lényegtelen.
- Vissza kell jönnöd! Nem rég tisztázódott az ügyed, és még sok másik ember ügye.
- Majdnem két évtized után? Ezt nevezem gyorsaságnak. Tudja mi volt a legtovább elnyúló ügyem? Három hónap! Három hónap! Mugli módszerekkel!
- Megértelek…
- Dehogy ért meg. Én már nem vagyok többé ugyanaz az ember! Meggyűlöltem a varázsvilágot, mindent elvett tőlem. Egyetlen dolgot adott, és ezért sem mehetek vissza.
- Nem kérem, hogy örökre maradj velünk, csak a háború végégig. Segítségre van szükségünk. A Főnix Rendjének minden segítség számít ebben az időben. Arra kérnélek, hogy gyere vissza a Roxfortba tanítani.
- Mi? Én tanítani?
- Sötét Varázslatok Kivédését, ezen kívül mint minden tanár, varázsló, boszorkány segíts a háború megnyerésében. Ez mindenkinek az érdeke. Nem hagyhatjuk, hogy a világot a sötétség uralja!
- Ön most az várja el, hogy annyi év után térjek vissza, mintha mi sem történt volna? – rogytam le a kanapéra.
- Szeretném, ha megtennél nekem ennyit. Aztán azt teszel, amit jónak gondolsz.
- Nem irányíthatja az életem, Dumbledore! Egyszer már megtette, nem mondom, hogy hálás vagyok… annyit köszönök, hogy megmentette az életemet, de nem kérheti azt, hogy részt vegyek egy háborúban, ami ki tudja, meddig tart még…
- Akkor most jól figyelj, mert most több esélyünk van legyőzni Voldemortot, mint bármikor a történelem folyamán.

És Dumbledore mindent elmondott, ami húsz év alatt történt a varázsvilágban… Húsz év örömét és fájdalmát, nyereségét és veszteségét. Mesélt Harry Potterről… akinek a szüleit ismertem… és akinek a szülei meghaltak egy barátjuk/barátom(?) árulása miatt. Mesélt Siriusról, Azkabanról…

Tehát ebben is sorstársak vagyunk, csak velem kegyesebb volt az ég…

Szó volt a horcruxokról, a Főnix Rendjéről… Mindenről, amiből kimaradtam, és részese lehettem volna, és most felajánlotta a lehetőséget, hogy részese legyek.

Könnyekkel a szememben álltam fel a kanapéról, és néztem ki az ablakon. A horizonton már látszott a lemenő nap. Annyi veszteség… Annyi emberélet egyetlen lelketlen lény miatt.
De akkor sem…

- Nem mehetek vissza – fordultam újra Dumbledore felé. – Ha akarnék se mehetnék vissza… Sirius megölne…
- Miért? Nem mondom, hogy nem haragudna, vagyis inkább neki is fájnak az emlékek. Ezt nektek kell megbeszélni.
- De ő nem fog velem szóba állni. Főleg, ha megtudja…

- Megjöttem! Vettem friss zöldséget, gyümölcsöt, sajtokat, tésztákat, szószokat, innivalót…hmm sütit. Ja, M, majd a pénzem add már vissza… Óh – nézett fel – vendég jött? – lépett be Cas a szobába.
- Őőő…
- Ez a Mikulás személyesen? – bökött Dumbledore-ra.
- Nem, Albus Dumbledore vagyok – állt fel az igazgató, és kezet nyújtott Casnek. Tekintetét végig köztem és a lány között járatta.

Hát igen, nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot. A szeme, az arcformája, a szája, az alkata az enyém. Talán kevésbé hízékony… Az orra, az álla és a szemöldökvonala pedig tipikus apja… ugyanazok a finom és nemes vonások…

- Szóval ő Cas Ferguson, a lányom, vagy az anyakönyvezett nevén Cassiopeia Black, Deborah Fontanell, és Sirius Black lánya…