A hajó, ami Anglia felé tartott, nagy sebességgel szelte az Atlanti-óceán hullámait. A lemenő nap fényében álltam a korlátnál, és a szüntelenül hullámzó vizet bámultam.

Magam sem tudom mi vett rá a visszatérésre…

- Jó estét, Deborah!
- Professzor! – viszonoztam egy biccentéssel Dumbledore köszönését.
- Félsz?
- Talán.
- A félelem jó dolog. Éberré tesz!
- Tudja, uram, az elmúlt húsz évben számtalanszor megfordult a fejemben a visszatérés gondolata, de mindig elfojtottam ezt az érzést. Úgy véltem így a legjobb. Deborah eltűnt, Mary élhet úgy, ahogyan akar. Annyira hittem benne, hogy sikerül, hogy már magam is elhittem. Úgy érzem soha többé nem leszek teljesen Deborah… de így, hogy visszamegyek Mary sem lehetek. Akkor ki vagyok?
- Egy erős személyiség. Nem az a fontos, hogy az életedet milyen néven éled, hanem, hogy hogyan. Mindkettő te vagy, a te feladatod egyesíteni a széthullott darabokat. Nézz mélyen magadba, és idővel megleled a békét! – mondta bölcsen, majd visszavonult a kabinjába.

*Belülről emészt, széttép a kín,
bezárnád, ha engedné… engedném.
Félve nézel magadba;
csak a darabjaid törnek össze jobban súlyod hordozva.
De a kép már nem a régi,
a felismerés most már őt is, őt is gyötri!
A darabok egyszer majd összeforrnak,
egyszer a szellők majd szívedbe békét szórnak, hoznak.

Ébresztő, Deborah Fontanell!

*

Két nap múlva értünk London kikötőjébe. Cas szokatlanul csendes volt egész úton. Nem is értettem, hogy miért akart velem jönni.

- A Roxfortba megyünk – tájékoztatott Dumbledore. – Társas hoppanálással, csak a biztonság kedvéért – mondta, aztán megfogta a karom, én pedig Cast szorítottam.

Ismerős szorítás következett, hogy aztán másodpercekkel később megpillanthassuk az ódon kastélyt.

- Anyám! – tátotta el a száját Cas.
- Kösz, jól vagyok – morogtam.
- Én miért nem tanulhattam ilyenben? – kérdezte a lányom, miközben elindultunk a vadkanos kapuk felé.
- Nem elég, amit tudsz?
- Pálcám sincs – nyafogott Cas.
- Nem is kell az neked…
- Nincs pálcád? – kapta fel a fejét Dumbledore.
- Mary nem engedte… azt mondta, hogy ami nagyon szükséges, azt pálca nélkül is meg tudom csinálni.
- És tényleg tudod?
- Nem nehéz, sőt egy kínai tudós szerint kiváló érzékem van az elemi varázslatokhoz. Szívesen tanított volna, de valahogy nem volt kedvem elrepülni Kínába. Mary olyan esetlen nélkülem – vigyorgott.
- Azt hiszem nem ártana neked egy anyai pofon – csóváltam a fejem.
- Hogy micsoda? Hej, de harapós vagy M.
- Te pedig szemtelen.
- Azt hiszem, ezt tudom kitől örökölte – szállt be a civódásba Dumbledore.
- Haha – nyögtem ki, de a gondolatban ismét visszapörgettem az időd, hogy végignézzem, ahogy tizenhat éves önmagam végigmegy azon az úton, amin én most visszatérek.

A kastélyban egyenesen Dumbledore irodájához mentünk. Cas mögöttem ámuldozva bámulta a mozgó képeket, csillogó páncélokat, és az ezer éves falakat, melyekből csak úgy sugárzott a mágia.
- Fantasztikus! – kiáltott fel, amikor beléptünk az igazgató rezidenciájába. – Szabad? – bökött a különböző ketyerék felé.
- Csak nyugodtan – mosolygott rá szelíden Dumbledore.
- Akkor most mi lesz, uram? – kérdeztem.
- Esetleg üljünk le – kínált hellyel az asztalánál.
- Oké.
- Teát? Süteményt? Citromport?
- Egy kávé jól esne.
- Dohányzol még?
- Leszoktam… Cas miatt… terhesen nem célszerű…
- Helyes – bólintott, majd egy csésze kávét varázsolt elém.
- Akkor most hogyan tovább? – kérdeztem.
- Először is, szeretném tudni, hogy belépsz-e a Főnix Rendjébe?
- Belépek.
- Rendben, akkor a mai gyűlésen majd leteszed az esküt is.
- Hol lesz a gyűlés?
- A főhadiszálláson. Grimmauld tér 12. Jegyezd meg.
- Grimmauld tér? Ez most komoly?
- Természetesen. Miért? Ismered a helyet? – kérdezte meglepetten.
- A tér melletti parkba jártam anno deszkázni. És azon a téren nincs is tizenkettes szám. Mindig ezt furcsállottuk.
- A tizenkettes szám létezik, csak muglik és illetéktelen varázslók elöl rejtve van. Érdekes, hogy pont azon a környéken bandáztál.
- Miért lenne az? Nincs ott semmi különös, csak pár kopott sorház, meg egy piciny füves terület.
- És a tizenkettes szám alatt lakott a Black család. A ház pedig, amit főhadiszállásként használunk jelenleg Sirius Black tulajdonát képezi.
- Viccel – esett le az állam.
- Nem viccelek, elhiheted – mondta derűsen, aztán előhúzott a zsebéből egy furcsa órát. – Phineas! – fordult egy ellenszenves portré felé.
- Igen? – kérdezett vissza kelletlenül a fekete hajú alak.
- Ha megtenné nekem azt a szívességet, hogy felkeresné a Grimmauld téri portréját, és szólna az egybegyűlteknek, hogy pár perc múlva érkezem.
- Ha pár perc múlva ott lesz, akkor nem mindegy? – ásított a portré.
- Hálás lennék, ha teljesítené a kötelességét – válaszolt neki Dumbledore.
- Rendben van, megyek már – mondta a kép, és eltűnt a keretből.

Az igazgató megcsóválta a fejét, aztán egy fekete utazóköpenyt varázsolt elő.
- Szeretném, hogy ha ebben jönnél utánam. A kilétedet a tanácskozás végéig titokban akarom tartani.
- Ahogy akarja, uram – vettem fel a ruhadarabot. – Viszont nem lenne-e baj, ha a lányom itt maradna?
- Nincs ellene kifo…
- Mi? – pattant fel Cas a polcok mellől.
- Cassy, szeretném, ha itt maradnál, amíg nem rendezem a viszonyomat az apáddal.
- Honnan tudod, hogy nem fog szóba állni veled?
- Tudom és kész!
- De felnőtt vagyok! Nem parancsolhatsz nekem! – mondta villámló szemmel.
- Az anyád vagyok! Még akkor is, ha nem is tűnik úgy! Lehet, hogy felnőtt vagy, de erre még senki sem áll készen!
- Lehet, hogy a te mimózalelked még nem, de én igenis készen állok rá, anya - mondta sértődötten, aztán bevonult az irodából nyíló szobába, és iszonyatos erővel becsapta az ajtót.

Egy percre a kezembe temettem az arcomat, aztán sóhajtottam.
- Induljunk!
- Rendben van – mondta Dumbledore, és örültem, hogy nem kezdett el békítőt játszani. – A kandallón keresztül megyünk. A címet tudod, és kérlek, addig maradj háttérben, ameddig én azt nem mondom.
- Jó, jó csak legyünk már túl rajta…
- Kitartás, Deborah! – veregette meg a vállam, aztán eltűnt az időközben zöldre változott lángok között.

Beszív-kifúj…

Felhajtottam a köpeny csuklyáját, aztán remegő kézzel Hop-port szórtam a kandallóba.
- Grimmauld tér 12!

*

Félhomályos nappaliba érkeztem, a fali óra pedig tizenegyet ütött. Dumbledore egy kövérkés asszonnyal beszélgetett.

A szoba nem volt különösebben barátságos, sőt kifejezetten furcsállottam, hogy kitömött manófejek sorakoznak az ajtó mellett. A molyrágta kanapén egy ezüstszőke fiú és egy kócos barna lány bóbiskolt, mellettük a fotelben valaki elmélyülten olvasott. A szoba másik felében egy vörös hajú fiú, és egy szintén vörös lány sakkozott az ablak mellett. A kopott szőnyegen pedig hosszú szőke lány vajsörös dugókat fűzött egy vékony láncra.

Érkezésünkre egyikük sem kapta fel a fejét, az asszonyág pedig suttogva tájékoztatta az igazgatót.
- Molly, kérem. Menjen be a tanácskozásra, és jelentsen be – utasította Dumbledore az asszonyt.
- Rögtön, Albus – válaszolta mosolyogva a nő, aztán eltűnt egy lefelé vezető lépcsőn.

Az Albus megszólításra rögtön megélénkültek a szobában tartózkodók. A kanapén szundító párosnak olyan hirtelen pattant ki a szeme, hogy rögtön le is fejelték egymást, a sakkozók azonnal félbehagyták a játszmát, és a fotelban olvasó fiú letette a kezéből a könyvet. Először Dumbledore-ra nézett, aztán engem mért végig.

Smaragdzöld szeme kíváncsian fürkészett, aztán kérdőn nézett társaira, majd homlokába simította a haját, és felállt a fotelből.
- Most már mi is bemehetünk, professzor? – szólalt meg kicsit rekedtes hangon.
- Nem bánom, Harry, menjetek – intett az igazgató a lépcső felé.

A csapat suttogva elindult lefelé, szinte mindegyikük vetett rám egy futó pillantást. Sőt a szőke fiú kicsit ijedten állt meg mögöttem… a kócos lány pedig nekiment.
- A fenébe, Malfoy! Menj már tovább!
- Ne lökdöss, Granger! – fintorgott a másik.
- Valami gond van, Draco? – fordult Dumbledore a fiú felé.
- Ugye ez nem egy halálfaló? – nyelt nagyot a fiú.
A szobában tartózkodók mind felénk fordultak, és lassan előhúzták a pálcájukat.
- Nem, nem halálfaló. A kilétére nemsokára fény derül, addig is tegyétek el a pálcát, és induljatok a gyűlésre, mielőtt meggondolom magam, és elküldelek benneteket aludni.

A fiataloknak nem kellett többször mondani, rögvest elindultak a megadott irányba. A szőke fiú megkönnyebbülten sóhajtott, aztán ő is társai után ment.
- Készen állsz? – kérdezte Dumbledore, amint kiürült a szoba.
- Menjünk – mondtam határozottan, és megigazítottam a csuklyámat. Bár magabiztosnak mutattam magam, belülről úgy remegtem, mint a nyárfalevél.

A masszív kőlépcsők egy hatalmas konyhába vezettek. Az asztalt több mint húsz ember ülte körül, mind elmélyülten beszélgetve. A gyerekcsoport tagjai kényelmes székeket varázsoltak a kandalló elé, és oda telepedtek le, kivéve Harry Potter… Egyből felismertem őt, aki az asztalnál foglalt helyet, egy hosszú fekete hajú férfi mellett… Bár nem láttam az arcát, a mozdulataiból rögtön tudtam ki ő… Sirius Black…

Az ajtó becsapódására mindenki felénk fordult, és köszöntötte Dumbledore-t. Én ígéretemhez híven a meghúzódtam a félhomályban, nem törődve a kíváncsi pillantásokkal.

Sirius is felénk fordult… sápadt arcáról nem lehetett érzelmeket leolvasni. Kezével kisöpörte arcából a szemébe lógó hajtincseket, majd pillantása megállapodott rajtam. Áldottam az eget, hogy köpenyt viseltem…
- Jó estét mindenkinek! – köszönt Dumbledore, és helyet foglalt az asztalfőn. Sirius végre elfordította a fejét, és érdeklődve hallgatta az igazgató mondandóját… de valahogy üresnek tűnt… máskor csillogó szeméből eltűnt a fény, arcvonásaiból beletörődöttséget olvastam ki.

- Nos, miután a nyár elején sikeresen elpusztítottuk Voldemort egyik horcruxát, ellaposodtunk. Valamiért nyeregben éreztük magunkat, mind addig, amíg a Nagyúr, és csatlósai le nem rombolták a Szent Mungo ispotályt. A veszteség hatalmas… és ezt nem engedhetjük meg. Lépéseket tettem, hogy külső segítséget hozzak be. Régen elmenekült családokat kerestem fel az elmúlt két hónapban, hogy visszahívjam őket harcolni. Ha megengeditek, akkor röviden összefoglalva elmesélném, hogy kikre számíthatunk.
- Professzor, egy pillanat… - állt fel Potter. bár alacsony volt, fiatal és nem tűnt vezető egyéniségnek, mégis minden szempár kíváncsian fordult felé, és síri csöndben hallgatták, ahogy rekedtes hangján megszólalt. – Amíg ön távol volt, folytattuk a kutatásokat, a horcruxok után. Továbbá tudomásunkra jutott, méghozzá Malfoy segítségével, hogy Voldemort nem tud arról, hogy mi tudunk a horcruxairól… Na mindegy, tehát amíg Malfoy álruhába a Zsebkosz közt járta, Hermione, Ron és én valószínűsíthetőleg megtaláltunk egy ereklyét.
- Ezt miért nem mondtátok? – kérdezte Sirius mogorván.
- Mert csak valószínűsíthető, de nem vagyunk benne biztosak. Hermione belopózott a minisztériumi könyvtárba, hogy utánanézzen, sőt el is hozott pár könyvet, hogy kutathassunk, de nagyon kevés adat van…
- És mire jutottatok? – kérdezte Dumbledore.
- Úgy véljük, hogy a horcrux nem más, mint Hugrabug Helga serlege.
- De az a serleg több mint kétszáz éve elveszett – kiáltotta egy számomra idegen férfi.
- Azt mondják, nincs is az országban – toldotta meg egy másik.
- Nagyon is az országban van, méghozzá a Gringottsban.
- Mi?
- Hogyan?

A bejelentés után néma csönd támadt, az egybegyűltek hitetlenkedve néztek a kócos fiúra, aki viszont csak Dumbledore-t nézte.

- Biztos vagy benne? – kérdezte.
- Igen – válaszolt határozottan Harry. – Már elkezdtük tervezni, hogyan törjünk be a bankba, hogy még tanévkezdés előtt elpusztítsuk a horcruxot.
- Hát ti aztán nem vagytok semmik – füttyentett egy lila hajú nő.
- Akkor ideje lesz egy-két gringottsbeli kapcsolatomat felkeresnem. Szép munka volt!
- Főleg Draco és Hermione érdeme – szabadkozott az ifjabb Potter. Bár nagyon hasonlított az egykori James Potterre, viselkedésében nyoma sem volt az apja beképzeltségének. Olyannak tűnt, mint az anyja: csöndes és megfontolt.
- Akkor erre még mindenképpen visszatérünk, de ha szabad, akkor befejezném a mondandómat.
Az egybegyűltek bólintottak, és Dumbledore folytatta.

- Tehát, elsőnek Franciaországba mentem, hogy bővítsem a külföldi támogatóink táborát. Gondolom mindannyian emlékeztek Serené Duvelre… Nos ő most a Beauxbatonsban tanít, ettől függetlenül csatlakozik hozzánk, és bármikor számíthatunk rá, mint informátor. Aztán folytattam utamat, hogy felkeressem a Valeria Valssot, akinek a családját kiirtották, és ezért menekülnie kellett az országból. Most Belgiumban él, de pár nap múlva érkezik, csak elrendezi az ügyeit. Továbbá üdvözöl mindenkit. Belgiumból Romániába utaztam, ott pedig Jason Brgiggset szerveztem be, majd Olaszországba mentem, hogy felkeressem Kate Vilcotte-ot, de sajnálatos módon ő elhunyt tavaly… Viszont a családja támogatásukról biztosított, és a fia mágusokat toboroz, akik bármikor a rendelkezésünkre állnak.
- Hány fővel?
- Ezt nem tudom, de úgy húsz, vagy harminc bátor nőt és férfit ígértek egyelőre.
- Úgy látom akkor nem telt tétlenül a nyara, Albus – mosolyodott el az asztal másik felén ülő Minderva McGalagony.
- Igyekeztem, Minerva.
- Szólhatok? – állt fel egy magas barnahajú fiatal férfi.
- Nyugodtan, Oliver.
- Szóval, mint köztudott elég nagy befolyásom van a kviddics csapatok körében, és volt alkalmam pár kiváló képességű embert beszervezni. A legígéretesebb Candance Porter volt… azt írta, hogy amint hazaérkezik Berlinből, jelentkezik nálam. Ja, és ott van még Viktor Krum, és néhány bolgár játékos is…
- Kitűnő, Oliver! – csillant fel Dumbledore szeme.
- A wales-ben élő vérfarkascsordák közül egytől számíthatunk segítségre – állt fel egy korombeli férfi. Hajában ősz hajszálak fénylettek, borostyánszínű szeme élénken csillogott…

Csak egyetlen embert ismertem, akinek ilyen színű szeme volt… Remus Lupint…

- Ezek nagyon jó hírek! – válaszolt kedélyesen Dumbledore. – Én pedig megtaláltam a tökéletes Sötét Varázslatok Kivédése tanárt erre az évre. Elég sokat kerestem, mert nem ott volt, hol én gondoltam, így időm nagy része az ő felkutatásával telt, de végül ráakadtam Amerikában. Deborah, ha idefáradnál…

Hát elérkezett a pillanat…

Hátrahajtottam a csuklyát a fejemről, és kiléptem a félhomályból… A szobában hirtelen néma csend támadt, és mintha megfagyott volna a levegő… Csak a gyerekek néztek kíváncsian…

- Hogy kerül ide ez a nő? – csattant fel Sirius hangja, és dühtől eltorzult arccal nézett rám. Álltam a pillantását. A sötétkék szemekből jeges gyűlölet sugárzott.
- Ez a nő egy gyilkos! – pattant fel egy gyűlölt ember az asztal másik végében… - Hogy hozhattad vissza, Albus!
- Alastor! Ha emlékszel, tisztázták őt a vádak alól, és bevallom, én szöktettem meg annak idején.
- Akkor sem volt joga hozzá, hogy a házamba hozza őt!