- Valaki megmagyarázná, hogy mi folyik itt? – törte meg a csendet Potter.
- Ahogy elnézem, egy családi találkozó – nyerte vissza a hangját Cas.
- Mi? – nyögte ki Sirius.
- Nem vagy egy észlény, igaz? – nézett rá lesajnálóan a lányom… lányunk.
- ???
- Szóval te lennél a faterom? Akkor üdv, Cas vagyok! – nyújtotta a kezét vigyorogva – Cassiopeia Black! Örülök, hogy megismerhettelek!

- Sirius! Neked van egy lányod? – kérdezte tátott szájjal az egyik vörös hajú fiú.
- Nem… Ez lehetetlen… én… - tátogott a „büszke” apa, aztán sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Az ajtócsapódás még percekig visszhangzott a házban. A kínos csendet végül a kövérkés asszony törte meg.

- Valaki kér szendvicset? – kérdezte határozottan, aztán eltűnt a lefelé vezető lépcsőn. Az egybegyűltek amint látták, hogy vége van a jelenetnek lassan utána szállingóztak.

- Mégis mi a jó szent szart képzelsz magadról, te idióta? – tört ki belőlem a vulkán, amikor az utolsó kíváncsiskodó is elhagyta a szobát. - Egy: meg is ölhettek volna, kettő: minek kellett idejönnöd? Mondtam, hogy majd akkor, ha elrendeztem mindent – üvöltöttem le Cas fejét.
- Most miért vagy ideges? Nem lett semmi bajom, és különben is, ha rajtad múlik, soha a büdös életben nem szembesítettél volna az apámmal – vágott vissza.
- Csak hogy közöljem veled, szívem szerint feltennélek az első Kínába tartó gépre, úgy ahogyan azt megbeszéltük, vagy visszaküldenélek Amerikába.
- De úgy sem teszed meg! És nem is tehetnéd, mert felnőtt vagyok!
- Egy nagy lófaszt vagy te felnőtt! Én felnőttem, amikor tizenhét évesen megszültelek! Én tudom mit jelent küzdeni valamiért, és keményen dolgoztam, hogy mindent a segged alá tolhassak, hogy ne legyen semmiben hiányod! Erre te így hálálod meg nekem? Besétálsz ide, mint egy ötéves…Bár az agyszinted kábé ott van… Szóval besétálsz ide, mintha olyan jó poén lenne feldúlni mások életét. Előadod magad, hogy „Fú, én vagyok a nagy Cassiopeia Black, dobjátok magatokat hanyatt!” Lehet, jobb lett volna, ha megszüllek, és visszaküldelek postán az apádnak, mert ugyanolyan beképzelt, egoista picsa vagy, mint amilyen beképzelt hímringyó volt ő!
- Tetted volna azt! – mondta könnyes szemmel, aztán dühösen elfújtatott a lépcső irányába.

- Ez kemény volt – lépett be a szobába zsebre dugott kézzel Potter.
- Mi közöd hozzá? – estem neki.
- Hát igazából semmi, viszont az egész ház visszhangzott az ordítástól…
- Fasza! – ültem le dühösen pufogva a kanapéra.
Harry helyet foglalt ugyanabba a fotelba, amelyben a megérkezésemkor ült.
- Egyébként, egyikőtöknek sem volt igaza.
- Most ki akarsz oktatni?
- Nem, dehogy. Csak azt akarom mondani, hogy mind a ketten hibáztatok.
- Nem mondod…
- Sirius a keresztapám, és sokat szenvedett az életben…
- Figyelj - szakítottam félbe –, ha most elő akarod nekem adni a „szegény Sirius, milyen kemény élete volt” című történetet, akkor jobb, ha felmegyek, mert nem vagyok rá kíváncsi. Én is mesélhetnék…
- Hallgatom – szólt közbe szenvtelenül.
- Jó vicc volt – válaszoltam gúnyosan.
- Én komolyan mondtam – mondta érdeklődő arckifejezéssel, és haját a homlokába simította.
Ezt a mozdulatot legalább háromszor láttam tőle, azóta, hogy itt vagyok…
- Miért akarod eltakarni a homlokodat? – kérdeztem hirtelen.
Kérdésemre a fiú arcán keserű mosoly jelent meg, aztán félresöpörte homlokából szénfekete tincseit.
- Ezért – mutatott egy villám alakú hegre. – Ez az én… hmm… ismertető jelem, hogy mekkora „sztár” vagyok. Emlék attól, aki mindkettőnk életét tönkretette. Emiatt a heg miatt imádnak, vagy utálnak az emberek. Azt hiszik olyan nagydolog, pedig szívesen cserélnék akár a sarki csövessel is. Szar dolog úgy élni az életed, hogy tudod, nem vár más, csak a halál – mondta könnyed hangon, aztán hosszasan a tűzbe bámult.

Szokatlan gondolatok voltak ezek, főleg egy tizenhét éves fiú szájából. Bár, ahogy elnéztem inkább tűnt felnőttnek… A tekintete száz éves tapasztalatról árulkodott…

- Te jössz! Én meséltem – szakította félbe az elmélkedésemet. Zöld szeme élesen leste minden apró rezdülésemet.
- Tizenhat éves voltam, és gyilkosnak kiáltottak ki. Elítéltek, mondhatni tárgyalás nélkül. Lehet, hogy ezért tettem fel arra az életemet, hogy helyszínelő legyek, és kiderítsem az igazságot bármi áron… hogy senkit ne küldjek ártatlanul villamosszékbe, vagy börtönbe. Tehát tizenhat éves voltam, és halál szerelmes a keresztapádba. Azt hittem, hogy ez fordítva is igaz, de amikor otthagyott a cellámba világossá vált a számomra, hogy csak egy újabb trófea voltam. Valószínűleg a legnehezebben becserkészhető, legnagyobb fogás…
- Erről miért nem kérdezed meg őt?
- Minek? Jobb, ha nem bolygatjuk a múltat. Ő otthagyott, engem elítéltek, Dumbledore pedig megszöktetett. Ennyi a nagy történet.
- És Cassiopeia?
- Cas egy más téma. Nem volt betervezve… Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, nem volt szívem elvetetni. Megszültem, felneveltem… Mellette elvégeztem Ausztráliában a varázslóképzőt, levelezőn a gimnáziumot, aztán Amerikába mentem.
- Utálod Siriust? – kérdezte.
- Hmm, jó kérdés. Erre most nem tudnék válaszolni.
- Akkor majd visszatérünk rá egyszer.
- Talán…
- Megmutassam a szobádat? Egyébként bocsánat, hogy így elsőre letegeztelek, de…
- Nem baj.
- Akkor jó – mosolyodott el. Erről a mosolyról eszembe jutott Lily… Milyen büszke lehetne a fiára…

Csöndben követtem Pottert, fel a harmadik emeletre.
- Ez egy üres szoba. Remélem kényelmes lesz.
- Kösz.
- Megkeressem a lányodat?
- Megtennéd?
- Persze. Úgy sem vagyok álmos. Csak Piton fogja leharapni a fejem, hogy már megint nem aludtam eleget…
- Piton? Mármint Pipogyusz?
- Ja, a vén denevér… Okklumenciát tanít nekem – húzta el a száját. – Na, majd holnap találkozunk, feltéve, ha Piton nem lógat fel a beleimnél fogva…
- Drukkolok, hogy ne így legyen. De ha piszkálna, mond csak meg neki, hogy Deborah Fontanell ökle szívesen bever pár Mardekáros orrot. Hidd el, ő érteni fogja – kacsintottam rá. Harry is elvigyorodott… így pedig tiszta apja volt.
- Jó éjt! – mondta.
- Neked is! – válaszolta, aztán beléptem a szobámba, hogy végre álomra hajthassam a fejem ezután a hosszú nap után.

*

Másnap apróbb robbanásokra ébredtem. A szobába már jócskán behatolt a függöny résén át a napvilág. Felültem a széles ágyban, körülöttem a fekete selyem ágynemű összevisszaságban hevert. Egy intésemre széthúzódott a függöny, hogy aztán a fény visszaverődjön az arany tapétáról.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és elindultam az ajtó felé. Közben észrevettem, hogy a szobában levő hatalmas bőr kanapén pokrócok és párnák vannak szépen összehajtogatva… egyből tudtam, hogy Cas a szobatársam…

- Ki más lenne?
- Sirius, mi?
- Pofa be!
- Szeretnéd, ugye?
- Kussolj!
- Ne már. Nő vagy, te is látod, hogy még mindig mennyire szexi!
- Inkább aludj még! - vitatkoztam a belső hangommal, pedig nem vagyok skizofrén.

Pedig ilyen élettel senki se csodálkozna, aranyom! – gúnyolódott a hang.
- Elmebeteg vagy.
- Csak annyira mint te – kacarászott a fülembe.

- Jó reggelt, Deborah! Csak ilyen lazán mint mindig, igaz? – térített észhez egy szelíd hang a folyosó közepén.
- Áh, Remus. Szia! – mosolyodtam el, aztán észrevettem, hogy mezítláb vagyok, melegítőnadrágban és trikóban. – A szokás hatalma – legyintettem.
- Tegnap nem is volt alkalmam üdvözölni téged – mondta, és megölelt.
- Szóval te nem ítélsz el? – kérdeztem miután továbbmentünk a folyosón.
- Én? Ugyan már. Én is titkolóztam, senkivel sem voltam őszinte – mondta, és előreengedett a lépcsőn.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem, amikor leértünk a nappaliba.
- Vérfarkas vagyok, Deborah. Gyerekkoromtól kezdve. Szerinted miért hoztam szóba a vérfarkasokat tegnap?
- Jogos, de attól még szeretlek – veregettem vállon.
- Én is – válaszolt, aztán elköszönt, én pedig lebattyogtam a konyhába, ahol a kövérkés vörös nő szorgoskodott.

- Jó reggelt – köszöntem.
A nő megfordult, aztán megrovó tekintettel nézett rám.
- Megfázol idelent! Akkor legalább ülj oda a tűz mellé! Parancsolsz valamit enni, inni?
- Csak egy jó nagy bögre kávét kérnék, ha lehet.
- Miért ne lehetne? Ne beszélj hülyeségeket! Molly vagyok – nyújtotta a kezét.
- Deborah.
- Tudom, tessék itt a kávéd, de most aztán mars fel a szobádba, mert felfázol!
Viccesen szalutáltam, aztán bögrével a kezembe visszasétáltam a nappaliba, ahol most a szőke hajú srác olvasta a Reggeli Prófétát.
Éppen megfordultam volna, hogy visszamenjek a szobámba, amikor megszólalt.
- Ha vár egy pillanatot, akkor odaadhatom az újságot.
Megfordultam. A fiú fel sem nézett a pergamenek közül, aztán egy perc sem telt el és ezüstszürke szemei kíváncsian mértek végig.
- Tessék, én elolvastam. Egyébként nincs benne semmi különös.
- Kösz, akkor inkább felmegyek, és felöltözöm – válaszoltam, és elindultam, de a fiú utánam kiáltott.
- Igaz, hogy egyszer megtépte apámat az iskolában? – kérdezte.

Szőke hajú csávónak a faterja vajon ki is lehet…. Akit én megtéptem… hmm… Mi is a srác neve? Mal… valami Mal…
- Malfoy! – mondtam ki hangosan a nevet.
- Igen, úgy hívnak. Draco Malfoy.
- Az apád Lucius? Most, hogy nézem, tényleg hasonlítasz rá.
- De csak külsőre – húzta el a száját, aztán feltápászkodott a fotelból, és megindult az ajtó felé, de egy nagy barna hajkupac hurrikánként rontott be a helyiségbe, szinte feldöntve ifjabb Malfoyt. Utána még egy csapat gyerek masírozott be az ajtón.

- Granger, nem igaz, hogy nem tudsz vigyázni! – mordult rá a lányra, de az mintha meg se hallotta volna.
- Megvan! – csapott le az asztalra egy száz kilósnak tűnő könyvet.
- Mi?
- Este nem bírtam elolvasni, ezért gondoltam átlapozgatom még egyszer ezt a könyvet, amit a Minisztériumból loptam, és megtaláltam!
- Merlin tyúkszemére, mégis mit találtál? – kérdezte a fiú.
- Ezt! – nyitotta ki a könyvet.
Mindannyian megpróbáltunk a megsárgult lapokhoz férkőzni. A pergamenen elmosódott, régies írásmódú betűk voltak, a szöveg mellett pedig egy nagyon apró kép.
- Ez egy pohár, Hermione – mondta értetlenül az egyik vörös fiú… az, aki tegnap sakkozott.
- Ez a pohár, Ron, Hugrabug serlege! Így néz ki!
- Mutasd – nézte meg újra a képet Draco. – Biztos, hogy ez az? – kérdezte sápadtan.
- Száz százalék. Ez a könyv több mint hatszáz éves, olyan dolgok vannak benne, hogy kettéáll tőle a fülem, ráadásul fele óangol és…
- Oké, oké, oké… Én elhiszem, de nem ez a lényeg, Granger.
- Hanem?
- Hanem, az, hogy akkor Hugrabug serlege nem a Gringottsban van.
- Hogy ne lenne ott? – szólalt meg egy szőke lány ábrándos hangon.
- Kussolj, Lovegood. Grangerhez beszélek! Szóval a serleg nem ott van.
- Akkor hol? – szakítottam félbe.
A gyerek sereg most eszmélt fel, hogy én is ott vagyok. Többségük barátságtalanul nézett rám…
- Granger, teljesen biztos vagy benne, hogy ez az a serleg? – mutatott a könyvre Malfoy.
- Persze! A könyv elején leírják, hogy…
- Az nem érdekel. De ha ez tényleg az, akkor én már láttam, sőt… a kezemben tartottam.
Mindenki megdöbbenve nézett a fiúra.
- Hol? – törte meg a csendet Hermione.
- Még nagyon régen. A Malfoy-kúriában. Tudod, apám előszeretettel őrizgeti a Sötét Nagyúr kacatjait.
- Akkor most azonnal értesítem Dumbledore-t, és…
- És ha már elvitték onnan? – szakította félbe Draco.
- Az lehet, de az az egyetlen hely, ahol utoljára élő ember, méghozzá te láttad. Oda kell vezetned!
- Kizárt.
- Mert?
- Mert nem mehetek vissza!
- Nem egyedül mennél… Te tudod az utat meg mindent…
- Fog már fel, hogy nem mehetek vissza!
- De visszamehetsz!
- Nem!
- De!
- Apám kitagadott, vágod?
- Attól még, hogy apád kitagadott, a varázslat érvénytelen, mert anyád meghalt, és ő nem vett részt a szertartásban! – érvelt megint a lány. A többiek, sőt én magam is úgy néztük a jelenetet, mint valami groteszk szappanoperát.
- Akkor sem mehetek vissza!
- De mondom, hogy a kitagadás sikertelen, mert anyád halott és…
- Anyámat az apám ölte meg a szemem láttára! Nem érted meg, hogy nem tudok visszamenni abba házba? Már maga a tudat, hogy átlépem azt a küszöböt, fáj, és undorodom a nevemtől, és az egész rohadt világtól, hogy bele kellett születnem! – ordított mennydörögve, aztán kirohant az ajtón, és dühösen felcsörtetett a lépcsőn.
Végszóra újabb apróbb robbanás rázta meg a házat, aztán a nappaliból nyíló ajtók egyike kiszakadt a helyéből, és egy lebegő taláros férfi rontott ki a szobából vészjósló tekintettel.

- Mit bámulsz, Weasley? – förmedt rá Ronra, aztán kirohant a nappaliból.
Hermione berohant a másik szobába, és Harryt szólongatta, de a füsttől nem látott semmit, csak a szeme kezdett el könnyezni, így pár perc múlva újra a nappaliból szólongatta barátját.

- Jól vagyok, nyugi – lépte át a megperzselődött küszöböt a fiú. Arcán kisebb vágásnyom volt, de így is fülig ért a szája. – Eltakarítok, pillanat – mondta, majd elvégzett pár bűbájt, és a szoba visszanyerte eredeti formáját.
- Mi történt? – kérdezte Ron húga, Ginny.
- Csak a szokásos – legyintett.
- Attól még Piton nem szokott kiakadni – tette csípőre a kezét Hermione.
- Nem is, de attól igen, ha behatolok a legelrejtettebb emlékei közé – kacsintott Harry, majd dudorászva felsétált a szobájába.

*

Draco Malfoy végül társas hoppanálással elvezette a horcrux-vadászokat a Malfoy-kúriába.

A csapat a következőkből állt: Harry, Hermione, Ron, Draco, Dumbledore, Mordon, Sirius és én.
Pedig nem értettem, hogy nekem mi közöm az egészhez, de jobbnak láttam nem ellenkezni.

A kúria mögötti erdőbe érkeztünk, és onnan közelítettük meg a hatalmas kastélyt. Támadásokra, őrökre számítottunk, de érdekes módon senki sem rontott ránk. Draco egy hátsó ajtón engedett be minket. Mindenki éberen szorította a pálcáját, de nem történt semmi. A kúria elhagyatott volt, nem őrizte senki… legalábbis mi senkit sem láttunk.

Beljebb mentünk. A konyhán át végül egy hatalmas hallba érkeztünk. Mindenhol por, kosz és csönd fogadta a csapatunkat. Az étkezőben penészes gyümölcsök rothadtak a gyümölcsöstálakban, valamint minden értéktárgyat több ujjnyi vastag por fedett be.

- Valaki nagyon sürgősen távozott – törte meg a csendet Mordon. A többiek helyeselve bólogattak.
Draco Malfoy halkan a kandalló elé lépett, és némán bámulta a tűzrakóhely fölötti festményt, mely békésen aludt.

- Nézzünk körbe. Ha bárki talál valami érdekeset, mutassa meg, aztán majd eldöntjük, hogy mi lesz vele – szólt Dumbledore, és a csapat szétszéledt a hatalmas házban.

Draco nem mozdult. Kezét óvatosan a vászonra tette, és finoman megérintette a képet. A festmény lakója álmában elmosolyodott. A fiú testét görcsös zokogás rázta…

A szobában rajtam kívül csak Hermione tartózkodott, aki bátortalanul megérintette Drac