Érezted már valaha, hogy felrobbansz a feszültségtől? Hogy a benned lüktető vér felforrósodik?
Érezted már valaha, hogy felőröl egy érzés? Hogy szétégeti az összes sejted, és csontig hatol a fájdalom, ami elönt, ha ránézel…
Érezted már valaha, hogy összetörik a szíved? Hogy millió darabja dübörög az egész testedben, amikor átnéz rajtad…

Nos, nem nagy ügy. Egy idő után együtt tudsz vele élni. Az agyad által generált apró érzések hozzászoknak, hogy társul hozzájuk egy apró, szúró fájdalom…

És hiába vesz körbe egy csomó ember, mégis egyedül vagy… mert a szíved kemény, mint a kő.

*

Grimmauld téri tartózkodásom utolsó estéje volt. A konyhában díszes lampionok világították meg a két iskolaelsőt, Hermoinét és Dracót.

Harry halkan beszélgetett a többi felnőttel, míg Cas… csak az ég tudja, hol kódorgott megint. Szokásává vált ugyanis, hogy módszeresen bejárta a Black-ház összes szobáját, minden apró szegletet, búvóhelyet csukott szemmel is megtalált volna, ráadásul barátságot kötött a mogorva házimanóval, Siporral, és úgy ahogy rávette a nagyanyja visító portréját, hogy gyűjtsön információkat a Rendnek.

A vacsora menete remekül zajlott. Az újonnan érkezett Valey Valls - aki legalább egy órát csimpaszkodott a nyakamban – szórakoztatta a társaságot. Gyönyörű nő lett belőle. Fekete haja a dereka alá ért, finom vonásai és olajbarna bőre különös kontrasztot alkottak, vörös szaténtalárja pedig kiemelte karcsú alakját.

A hangulat emelkedett volt a pár nappal ezelőtt lezajlott sikeres horcrux-vadászat miatt, amelyben Nagini és a serleg is elpusztult.

Túl nagy volt a nyüzsgés, így halkan leléptem, hogy megkeressem Cast. A keresés nem tartott sokáig. A lányom a szalonban található Black-családfát próbálta helyrehozni.
- Tudtad, hogy Draco nagyon távoli rokonom? – szólalt meg, amikor beléptem a helyiségbe.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?
Cas lenézően pillantott rám.
- Ez hülye kérdés volt, M.
- Bocs… Miért nem jössz le?
- Miért mennék? A többség azonnal elhallgat, vagy lelép, ahogy megjelenek valahol. Félnek tőlem, csak azért, mert párszaszájú vagyok.
- Ez butaság, Cas – térdeltem le mellé a szőnyegre. – Különleges vagy, nem különc. Harry is párszaszájú.
- Igaz – vont vállat, és újra a családfafának szentelte a figyelmét.

Némán néztem, ahogy dolgozik. Már-már megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e, amikor dübörgő hangot hallottam a nappaliból.
- Mi volt ez? – kapta fel a fejét Cas.
- Nem tudom – pattantam fel, és átrohantam az említett helyiségbe.

A kandalló előtt fekete taláros férfi feküdt. Letérdeltem, és óvatosan a hátára fordítottam.
- Piton! – kiáltottam fel rémülten. Alig ismertem fel, annyira véres volt az arca.
- Fontanell! – kapta el hörögve a gallérom.
- Cas! Szólj valakinek! Orvost!
- Fontanell… A Nagyúr tudja…
- Mit? – szorítottam meg a kezét.
- Lelepleződtem… megkínzott… de… sikerült megszökni… Segíts! Nem kapok… nem kapok levegőt! Kérlek! Nem akarok meg… meghalni – mondta zihálva.
- Perselus! – csapódott ki a szoba ajtaja, és a Rend egyes tagjait véltem felfedezni.

Dumbledore és Valey rohantak felénk. Hát persze, Valey gyógyító volt.

- Perselus! – kiáltotta újra Valey, aztán elővette a pálcáját, hogy segítsen, de Piton hirtelen megragadta a kezét.
- Valey! Hát eljöttél… Annyira…
- Csssh! Most ne beszélj – intette le.
- Albus… sajnálom… a Nagyúr…
- Semmi gond. Büszke vagyok rád, fiam! – súgta Dumbledore.
- Albus! A következő… keressétek a… csillog, és… és keresd… diadém – mondta szakadozva. Látszott rajta, hogy minden egyes szóért meg kell küzdenie. – Valey, annyira… jó – nyújtotta a kezét a nő arca felé. – Tudnod kell… én még… én mindig… Valey, én… én szeret…

A mondatot már nem bírta végigmondani, de így is mindenki értette a lényeget. A kéz szorítását már nem éreztem, és a sípoló lélegzetvétel is elhalt…

Perselus Piton elment.

A szobában dermedt csönd volt. Én csak döbbentem ültem a földön, és éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.

A Rend tagjai csak megkövülten bámulták az élettelen testet. Hermione csendesen szipogott, mellette Draco állt, és némán szorította a lány kezét. Ron, Luna és Ginny a többi Weasley fiúval a fejüket rázták, mint akik nem hisznek a szemüknek. Cas olyan volt, mint az apja. Szinte közönyös tekintettel nézte a földön fekvő testet…

Valey ajkai néma imát formáltak, majd lecsukta Piton szemét. Ezután felállt, és érzelemmentes kifejezéssel távozott a szobából…

Utána csak egy ajtócsukódás, majd fájdalmas kiáltás hallatszott a néma házban.

A hangtól magamhoz tértem, és felpattantam, hogy Valey után menjek, de az ajtónál valaki elkapta a karom.

- Hagyd, ő így gyászol – mondta halkan Sirius, aztán sarkon fordult, és elindult a lépcsőn.

A szoba csendjét végül Harry törte meg.
Óvatosan a testhez sétált, letérdelt mellé, és hangosan beszélni kezdett.

- Mindig is utáltuk egymást… De mi lett volna, ha más múltat kaptunk volna az élettől? Ha az apám nem lett volna olyan, amilyen, akkor talán nem ezt az utat választja, uram. Volna, volna, volna... Sosem szerettem önt, de ha nem is úgy viselkedtem, hogy látszódjon, belül csodáltam a bátorságát, az eszét, és tiszteltem a hűségét. Ígérem, hogy keményen fogok tanulni, és legyőzöm Voldemortot! – mondta, és ökölbe szorította a kezét. – Nyugodjon békében, professzor! – tette még hozzá, aztán letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- Köszönöm, Harry – szólalt meg Dumbledore szomorkás mosollyal. – Kérek mindenkit, hogy most hagyja el a szobát, és térjen nyugovóra. Én még elintézek egy-két dolgot… Ha beleegyeztek Perselust a roxforti birtokon helyezném örök nyugalomra. Mindig is szeretett… szeretett ott lenni.

Az egybegyűltek bólintottak.

- A temetést a beosztás után bonyolítanám le – tette még hozzá.

Senkinek nem volt ellenvetése.

- Akkor hát, holnap találkozunk.
- Professzor! – tért vissza Valey. Vörös talárja helyett egyszerű fekete ruhát viselt.
- Mondd csak, Valey.
- Engedje meg, hogy én lássam el Perselus testét, hogy lemossam róla a vért, és fehér gyolcsba tekerjem… a hagyományoknak megfelelően.
- Biztos, hogy ez jó ötlet?
- Kérem…
- Rendben van, akkor mi most a Roxfortba megyünk. Vigyázzatok egymásra! – búcsúzott Dumbledore, majd meglendítette a köpenyét, és a szobában nem maradt más, csak a lakók, és Piton teste helyett egy vértócsa.

- Feltakarítok – ajánlotta Tonks.
- Főzök egy kis nyugtató teát, aki kér az… tudja, hol talál. Gyerekek ti menjetek fel, majd felküldök egy kancsóval – mondta Molly, és hatalmas zsebkendővel a kezében távozott.

A Rend tagok, akik nem a házban laktak egy rövid búcsú után távoztak, a többiek pedig visszatértek a konyhába.

- Jöttök…? Csomagolni kell még – kérdezte tétován Hermione.
- Menjünk – bólintott rá Harry. – Draco, jössz? – kérdezte a fiút, aki még mindig szoborszerű arccal nézte a félig eltakarított vért.
- A keresztapám volt. A halálával meghalt az utolsó olyan ember, akit rokonomnak tekintettem – mondta keményen Draco.

Ron sután megveregette a vállát, Harry is együtt érző arcot vágott, Hermione pedig kivezette a szobából a fiút.

- Gyere Cas, pakoljunk, aztán próbáljunk meg aludni.
- Menj, M. Én még iszok abból a teából, aztán majd valamikor, ha észhez tértem, akkor megyek.
- Ne maradj fent sokáig.
- Miért ne? Az élet rövid… ki kell használni minden percét.
- Cas…
- Hagyd. Most gondolkodnom kell… Jó éjt, anya – mondta, és még egy puszit is nyomott az arcomra, aztán eltűnt a konyhába vezető lépcsőn.

*

A Roxfort Express ablakát szél csapkodta, a kilátást köd homályosította el, és a folyton kialvó világítás egyáltalán nem tette derűssé az utazást. A vonaton utazott még legalább harminc auror, köztük jó néhány Rend taggal, akik bármilyen támadásra fel voltak készülve.

- Húsz perc múlva megérkezünk – nyitott be a fülkébe Remus. – Lassan kezdhettek öltözni. Deborah, kijönnél egy percre?

Bólintottam, és Remus után mentem.

- Roxmortsban nekünk, felnőtteknek kell legelőször leszállnunk. Az állomást ellenőrzésére már kiküldtek pár embert, de azért jobb félni, mint megijedni.
- Rendben. Aztán?
- Aztán egy zsupszkulcs fog mindenkit az iskolába vinni. Nem kockáztatunk a fiákerekkel, meg a csónakokkal. A francba már! – káromkodta el magát, amikor ismét kialudt a világítás…

Csakhogy ezúttal a vonat is megállt…

- Lumos – motyogta mellettem Remus, aztán tanácstalanul pillantott ki az ablakon.

Odakint már sötét volt, ráadásul vihar tombolt a környéken.

- Te is érzed? – kérdezte.
- Mit?
- Hűl a levegő… látod? – mutatott az ablakra, melyen kezdett megfagyni a víz.
- Mi a…

- DEMENTOROK! – sikította valaki egy közeli fülkéből.

A vonat utasai egyből megélénkültek. Mindenhonnan pálcák apró fénycsóvái látszódtak, és a diákok rémült arccal rontottak ki a fülkékből.

- Most mi lesz? – kérdeztem, de a vonat falába lyukat ütő átok elnyomta a hangom.

- Halálfalók! – tépte fel a fülke ajtaját Hermione.

- Remus! Most mi lesz? Erről nem volt szó! – pánikoltam.
- Várj itt! Mindjárt… Megkeresem Alastort…
- De…

- FEKÜDJ! – ordította Harry…
A folyosó ablakába becsapódó átok ezer meg ezer üvegszilánkot repített szét, és a szél elemi erővel tört be a vonatba. A kinti félhomályban sötét alakok mozogtak…

- Ki kell jutnunk innen! – segített talpra Draco.
- Expecto Patronum! – süvített el a fejem fölött egy varázslat.

Hátra néztem. A törött ablaknál dementorok lebegtek… Remus nem volt sehol, és a vagonban kétségbeesett diákok tolongtak a folyosón.

Miért nincs a varázsvilágban mobil?

- Minden diák hagyja el a vonatot a vagon őrzésére kijelölt aurorok segítségével! – hallatszott Mordon felerősített hangja.
A diákok rögtön az ajtó felé kezdtek nyomulni de…

- Állj! – kiáltottam. – Azon az oldalon vannak a dementorok! Ha az ajtón megyünk, a karjaikba sétálunk!
- Akkor most mi lesz?
- Meg fogunk halni!

Sírtak a kisebb diákok.

Ijedt szempárok csillogtak a sötétben, és mind tőlem vártak megoldást… Döntöttem.

- Kifelé a fülkékből! – ordítottam, majd egy átokkal kirobbantottam a falat a túloldalon. – A nagyobbak segítsenek a kicsiknek. Ha mindenki lent van, akkor szórjatok rájuk Kiábrándító-bűbájt!

A tömeg megindult a lyuk felé, és szűk öt perc múlva már az esőben álltam egy csoport gyerekkel körülvéve.
- Jól van! Akkor most megkeressük a többieket! – mondtam.
- Dementorok! – kiáltotta valaki a tömegből.
- Expecto Patronum! – kiáltotta Harry. – Menjetek! Majd én feltartóztatom őket.
- Harry! – torpant meg Hermione.
- Menj már! – kiabált rá a fiú, de a lány és még pár idősebb diák visszafordult, hogy megidézett patrónusuk segítségével elkergessék a dementorokat.
- Hogy kell? – kérdezte Cas.
- Mit?
- Ezt a bűbájt…
- Cas!
- HOGY KELL?
- Valami vidámra gondolsz és kimondod, hogy Expecto Patronum, de…
- Kösz! – mondta, aztán kikapta a kezemből a pálcám, és visszarohant Harryékhez.

Pár másodperc múlva vakító fehérség töltötte be az eget, és az összes dementor a föld felé kezdett zuhanni. Miután a fény kialudt, halotti csend ereszkedett a tájra.

- Ezek… ezek megdöglöttek! – rúgott bele az egyik lénybe Draco.
Mindenki Casre bámult, aki csak megvonta a vállát, és visszaadta a pálcámat.

- Menjünk! Kerüljük meg a vonatot – törtem meg a kínos csendet.

Elindultunk a szakadó esőben a vonat vége felé, de egy diák kiáltása ismét megállította a menetet.

- Ott elöl, a mozdonynál, tűz van!
- Az ott nem a Sötét Jegy? – mutatott egy barna hajú lány rémülten az ég felé.

Valóban… A tűz narancssárga fénye fölött zöld koponya és kígyó rajzolódott ki a fekete égen.
- Segítenünk kell! – mondta elszántan Harry.
- Nem! Most szépen megfogjuk egymás kezét, és Roxmortsba hoppanálunk! - mondtam.
- Nem érdekel, én akkor is segítek! – ordította dühös arccal, és kivont pálcával elrohant az égő mozdony felé.
- Sajnálom, M, de igaza van! – mondta Cas, és ő is elfutott.
- Cas! Te nem is értesz a párbajozáshoz! – kiáltottam utána. – Pálcád sincs! – súgtam magam elé kétségbeesetten. - Jól van! Hermione! Te ugye tudsz hoppanálni?
- Igen, de…
- Akkor vidd el a kicsiket.
- De én…
- Kérlek! Én nem mehetek, rám itt van szükség!
- Rendben – egyezett bele a lány.
- Mi maradunk – lépett ki a tömegből Draco, Ron, Ginny, Luna, Neville, és még pár számomra ismeretlen diák.
- A nagykorúak jöhetnek, nekik úgyse tudok parancsolni, de a többiek Hermionéval mennek. Aki nem fogad szót neki, elintézem, hogy kicsapják a Roxfortból, és a Minisztériumban fog vécét pucolni! Hermione sok sikert!

A lány eltökélt arccal bólintott, és szervezkedni kezdett. Egy pillanat múlva a gyerek csapat helyén már nem volt senki.

Rajtam kívül öt nagykorú maradt a vonatnál.
- Gyerünk! – intettem nekik, aztán a szakadó esőben, széllel szemben rohanni kezdtünk. Lépteinket a ragadós sár lassította, a látómezőt pedig kezdte leszűkíteni a leereszkedő köd. Ráadásul a halott dementorok tetemein minduntalan felbuktunk.

Az égő mozdonyhoz közeledve a szél egyre jobban fújta az arcunkba a füstöt, és a csata zajait, aztán a tűz fényében megláttuk magát a csatát is. Mindenfelől fénycsóvák csapódtak be, és kiáltások hallatszódtak.

Megálltam, hogy megbeszéljem a többiekkel a stratégiát, de ők rohantak tovább, bele a harc közepébe.

Idióták!

Megkerültem a mozdonyt, és egy kőkupac mögé húzódtam. Pont a halálfalók mögött álltam. Körülbelül annyian voltak mint mi, talán többen, de a dementorok már nem segíthettek nekik, így nem volt nagy a hátrányunk.

Vártam egy kicsit, hogy gondolkozzak, de semmi használható nem jutott eszembe.

A közelben két kisebb csoport küzdött egymással. Láttam, ahogy az egyik fekete csuklyás elkapott egy embert, és a Crucióval kezdte kínozni…

A felvillanó fények egy pillanatra megvilágították az arcát… Cas volt…

Dühtől elvakultan kaptam elő a bokámra rögzített pisztolytáskából a pisztolyomat, amit megszokásból mindig magamnál hordtam.

- Takarodj a lányomtól, te szemét állat! – ordítottam, és előugrottam a fedezékből, hogy lőhessek.

A fegyver elsült, hangja mélyen átszőtte az éjszakát, és egy percre minden elhalkult. Aztán a halálfaló összecsuklott, de testébe becsapódott még egy átok, amit Sirius ziháló alakja követett.

Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, aztán egyszerre ugrottunk, hogy Cast felsegítsük, de Harry gyorsabb volt.

- Jól vagy? – kérdeztem.
- Aha – válaszolta kicsit kábán, és rámosolygott a kezét fogó Harryre. Megforgattam a szemem, és a kezébe nyomtam a pisztolyt.
- Emlékszel még, hogy kell használni?
- Persze, de te is tudod, hogy pálca nélkül is meg tudom védeni magam.
- Na persze – horkantam fel.