A Roxfort gyengélkedője inkább hasonlított felbolydult méhkasra, mint orvosi szobára. Madame Pomfrey és Valey Valls látta el a sérülteket. Segítségükre volt még egy-két tanár és Rend tag, valamin néhány felsőbbéves diák, köztük Hermione Granger.

Remus támogatásával helyet kaptam egy széken az ablak mellett, és pár perc múlva Valey is megjelent néhány bájitallal.

Egy paravánt varázsolt a szék köré, aztán utasított, hogy vegyem le a felsőruházatomat. Elvégzett néhány vizsgálatot, utána pedig megkönnyebbülten sóhajtott.

- Megmaradsz! – mosolyodott el. – Az átok szerencsére csak súrolt, bár így is összeroncsolta pár bordád, és a tüdőt egy kis részét, de rögtön helyre hozlak. Idd meg ezt, mindjárt visszajövök! – nyomott a kezembe egy fiolát, aztán elsietett.

Miután kiittam az üvegcse tartalmát, óvatosan felálltam, és a paravánhoz léptem. Kezemmel takartam magam, és kikukucskáltam a fal mögül.

Az ágyak szinte mind foglaltak voltak, nagyrészükön felnőttek feküdtek. A kisebb diákoknak a gyengélkedő egy félreeső részében nyugtató főzetet, gyógynövényes teát, vagy álomitalt osztogattak.

- Héj! Ülj csak vissza! – tért vissza Valey.
- Val, nem láttad a lányom? – kérdeztem aggódva.
- Nem, még nem hozták be őket. Bár lehet nincs is komolyabb bajuk – mondta bíztatóan, közben bekötötte a sebeimet, és egy fehér pólót bújtatott át a fejemen.
- Mindenki itt van, aki a vonaton utazott?
- Nem tudom, drágám. Nekem az a dolgom, hogy ellássam a betegeket. Akik nincsenek itt, azok, a Nagyteremben gyülekeznek, ahol Dumbledore próbálja őket megnyugtatni, vagy visszavonultak a klubhelyiségekbe. Viszont az ajtóra ki van függesztve egy lista, hogy kiket kezeltünk, a Madame asztalán pedig ott a halottak névsora.
- Hány halott van? – nyeltem nagyot.
- Eddig három. Kettő már halott volt, amikor behozták őket, a harmadik pedig a súlyos vérveszteségbe halt bele. De ők mind aurorok voltak. Bár viszonylag szerencsésen megúsztuk ennyivel… egyelőre. Értesítettük a családjaikat, akik majd eldöntik, hogy hol helyezik őket örök nyugalomba.
- Értem…
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond – simogatta meg az arcom, és eltűntette a paravánt.
- Segíthetek valamit?
- Áh, menj aludni. Nehéz napod volt.
- De valamit muszáj csinálnom. Nem bírok egy helyben ülni. Kérlek, Valey!
- Jól van. Gyere velem, de előtte idd meg ezt. Erősítő főzet, nehogy összeess nekem.

Valey után loholtam, hogy mindenféle törések, zúzódások, égések, és átkok által okozott sebek ellátásában segítsek.

Éppen egy sokkos kislányt próbáltam megitatni nyugtatófőzettel, amikor ismerős hangok törtek át a tömeg zümmögésén.

- Utat!… Köszönjük!
- Gyere, már csak egy kicsit…

Az ajtó felé fordultam…

- Cas! – rohantam a lányomhoz, aki fülig érő szájjal kapaszkodott Harrybe, és fél lábon szökdécselt be a gyengélkedőbe.
Mindketten a másik vállába kapaszkodtak, úgy támogatták egymást.

- Szia, M! Rég láttalak. Segítenél?
- Gyere, ott van egy üres szék – támogattam a másik oldalról. – Jól vagytok? – kérdeztem megkönnyebbülve.
- Eltört a lábam, legalábbis Potter szerint.
- Tudom milyen egy törés, volt már részem benne, és…
- Blabla – vágott a szavába Cas.
- Jól van, jól van, majd ezt máskor folytatjátok. Harry te jól vagy?
- Megégett a kezem – bökött a fejével a bal karjára.
- Szólok Valeynak…
- HARRY! – rontott át a kórtermen egy barna hajzuhatag.
- Hermione, óvatosabban – szisszent fel a fiú, amikor a lány egy bordaropogtató ölelésben részesítette.
- Jézusom, hiszen te megsérültél!
- Nem nagy ügy – vont vállat. – Inkább nézd meg Cassiopeia lábát, eltalálta egy csontrobbantó átok.
- Mutasd – hajolt le a lány.

Cas felhúzta a nadrágjának a szárát, mire Hermione elfintorodott.
- Ezt nem tudom egyedül ellátni. Hívom a Madame-ot.

Valóban így tett, és egy perc múlva már Cas lába fel volt polcolva, és a javasasszony a megfelelő kezelésben részesítette.

- Rendben van. Mr. Potter, mutassa a karját! – utasította a fiút, aki kelletlenül nyújtotta ki a sérült testrészt. Látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne kiáltson fel fájdalmában… Ingjének darabjai ugyanis mélyen beleégtek a húsba.

- Merlinre, Potter! Mi a frászkarikát műveltek maguk? – hüledezett a nő.
- Egy halálfaló utánunk küldött egy mágikus tűzgömböt. Kicsit megkapott, de…
- De végül visszafordítottam a folyamatot, és a tag gyulladt fel! - fejezte be Cas a mondatot. – Olyan szépen égett… szegény… - tette hozzá lesajnálóan.
- Még jó, hogy ennyivel megúsztátok – mondtam pufogva.
- Ugyan, M. Jó kis kaland volt. Úgyis olyan unalmas volt az életünk.
- Hagyd abba, Cas. Ez nem játék – szóltam rá.
- Így van! Potter, vetkőzzön! – mondta Pomfrey ellentmondást nem tűrő hangon.
- Mi?
- Így nem tudom ellátni, a karjából pedig egyesével kell kiszedegetni a beleégett ruhadarabokat. Miss. Fontanell, ha kérhetném, segítene? Nekem dolgom van. Granger, jöjjön! Nemsokára visszanézek – darálta, aztán eltűnt az ágyak között.

Harry kelletlenül levette az inget, amit viselt, és szégyenlős pír öntötte el az arcát. Az apjához képest kisebb termettel és izomzattal rendelkezett, látszott rajta, hogy sokat nőtt rövid idő alatt, de valószínűleg a kviddics sokat javított az amúgy madárcsontú fiún.
- Deborah, segítenél? – kiáltott át az ágyak között Valey.

Cashez fordultam, aki kaján vigyorral az arcán emelte fel a csipeszt, amit a Madame hagyott hátra, majd óvatosan feltápászkodott a székből.
- Menj csak, majd én addig…
- Cas, ez most komoly…
- Tudom!
- Rendben van – bólintottam rá, aztán a lányom fülébe súgtam. – Ne élj vissza a helyzettel! Harry amúgy is fiatalabb nálad!
- Bűn a segítség? – nézett rám ártatlanul.

Lemondóan csóváltam meg a fejem, és otthagytam őket, hogy segítsek Valeynak. Hajnali egy felé kezdett enyhülni a forgalom, én pedig fáradtan rogytam le egy székre, ahol azonnal elnyomott az álom.

*

- Deborah! – suttogta valaki halkan a nevemet.

Felriadtam, és majdnem kiestem a székből, amin groteszk testtartásban aludtam.

- Nyugi, csak én vagyok – segített fel Valey. – Gyere, elkísérlek a szobádhoz. Pihenned kell!
- Hány óra van? – kérdeztem nyűgösen.
- Hajnali fél négy. Az előbb járt itt Dumbledore. Mondta, hogy ha felébredsz köszönjem meg a nevében, amit tettél.
- Ugyan, semmiség… Minden oké?
- Fogjuk rá. Dumbledore ma este mindenről beszámol, aztán megtartják a beosztást és… és a temetést – mondta halkan, és kivezetett a gyengélkedőről.
- Valey, kérdezhetek valamit?
- Gondolom Perselusról akarsz kérdezni – mondta könnyed hangon, és befordult jobbra.
- Hogyan…?
- Hogyan szerethetett engem?
- Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz – visszakoztam.
- De kell. Nem tagadhatom meg az emlékét! – csattant fel. – Elnézést. Csak kicsit túlterheltek az idegeim – fújta ki magát.

Megszorítottam a vállát, és ő folytatta.
- Minden az után kezdődött, hogy te elmentél. Illetve utána, hetedévben. Azon a nyáron szörnyű dolog történt. Francis, emlékszel rá, ugye?
- Persze!
- Szóval Francis családját támadás érte, ő pedig eltűnt. Azóta se találták meg a testét, vagy őt magát.
- Úristen! – kaptam a szám elé a kezem.

Ismét egy áldozat!

- Fran eltűnt, aztán a suliban Lily összejött Jamesszel, Alice is elvolt a barátjával. Ők így vigasztalták magukat… Te ugye szintén eltűntél, én pedig egyedül maradtam. Legalábbis én egyedül éreztem magam. Fran volt az egyik legjobb barátnőm… Na mindegy. Aztán egyik nap a könyvtárból mentem vissza, amikor a mardekáros Narcissa Black, Draco anyja, belém kötött. Nem akartam balhét, mégis megátkozott. De Perselus Piton, közbelépett. Talán azért, mert mindig rászóltam azokra, akik másokat ok nélkül bántottak – célzott a Tekergőkre - , de igazából nem tudom, mi késztette erre. Mindketten félvérek voltunk, és szörnyen magányosak. Társat találtam benne, akivel mindent megbeszélhettem, s aki segített nekem. Miután elvégeztük a sulit, ő a tiltakozásom ellenére beállt halálfalónak. Én pedig jelentkeztem gyógyítónak. Hiába álltunk ellentétes oldalon, titokban találkoztunk, és… nemcsak beszélgettünk. Na mindegy. Aztán egyik nap, az életét kockáztatva rohant hozzám, hogy szóljon, a Nagyúr meg akarja támadni a családomat… de elkésett. Csak engem tudott kimenteni az égő házból.
- Valey, én…
- Még nincs vége. Szóval megmentett, és elhozott a Roxfortba. Esküt tett Dumbledore-nak, hogy segít a világos oldalnak, és kémkedni kezdett. De a Nagyúr megtudta, hogy élek, és menekülnöm kellett. Elszakadtunk egymástól… és azóta… azóta most láttam először. Tudod, soha, senki mást nem szerettem úgy, mint őt, és tudom, hogy nem is fogok. A halálával bennem is meghalt valami… Nem tudom, mit fogok kezdeni az életemmel, de ha vége a háborúnak, elmegyek innen, valószínűleg beállok misszionáriusnak, hogy segítsek másokon. Más célom úgysincs az életben.
- Jaj, Valey! – sóhajtottam fel könnyezve, és megöleltem.
- Ne sírj, Deborah. Nekem ez a sorsom, és így leszek boldog. Beteljesítem majd, és végigmegyek az úton, amit Isten kijelölt számomra. Egyszer te is megtalálod az ösvényt, ami elvezet a lelki békéhez, de addig még sok harc vár rád.
- Én…
- Megérkeztünk! Itt a szobád bejárata – mutatott egy festményre, amin egy sárkánnyal harcoló dáma volt. – Találó kép, illik hozzád – csúszott ki Valey száján, aztán szó nélkül megfordult, és elindult visszafelé.

- Ja, a jelszó Főnix. – fordult vissza. - Ha gondolod, változtathatsz rajta. Dumbledore üzeni, hogy este hatkor vár a Nagyteremben. Jó éjt, Deborah! – mondta halkan.
- Neked is, Valey – válaszoltam, de Valey már eltűnt, és nem hallatszott semmi más, csak a hangom visszhangja a kihalt folyosón.

*

Kora délután kopogás ébresztett fel, bár visszagondolva inkább dörömbölés volt…
Kómásan másztam ki az ágyból. Még mindig a sáros farmeremet, és a Valey által rám aggatott fehér pólót viseltem.

Ezek szerint ruhástól dőltem bele az ágyba… mily higiénikus… Remek!

A szememet takarva kóvályogtam el az ajtóig.

- Cső, Mary! – lépte át a bejáratot őrző portrét Cas.
- Cas? Te vagy az? – kérdeztem álmosan. – Hány óra van?
- Úgy tippelem egy óra harminchét perc körül.
- Akko’ menjé’ ki! – ásítottam, és visszadőltem az ágyba.
- M, ennyire ne legyél zombi – rángatott.
- Hrrmhgggrrm – morogtam a párnák alól.
- Tudod öreglány, csalódtam benned. Egy kis éjszakázás ennyire kifárasztott? Akkor nem is érdekel, hogy elkésel a gyűlésről?
- Gyűlés? – ültem fel hirtelen.
- Ja, Dumbledore üzente minden rendtagnak, hogy kettőkor menjenek a tanáriba – mondta a körmét piszkálva.
- Aludni akarok – hisztiztem, és majdnem elsírtam magam.
- Ugyan, majd a koporsódban alszol eleget. Irány a fürdőszoba! Javaslom a gyors hidegzuhanyt. Szörnyen nézel ki! – vigyorodott el.
- Tudod, néha úgy pofán vágnálak! Menj inkább, és foglald el magad, ne is idegesítsél – löktem ki a szobámból, aztán gyorsan rendbe szedtem magam, és elindultam a tanárihoz, ahol már vártak rám.

- Nocsak, Miss Fontanell szíveskedett ide fáradni? – gúnyolódott Mordon, amint beléptem a tágas szobába.
- Rémszem, kérlek – szólt rá Lupin.
- Hagyd, Remus – intettem le, és leültem egy üres fotelba.

- Mindenki itt van? – kérdezte Dumbledore.
- Aki nem a gyengélkedőn fekszik, azok itt vannak – morgolódott Sirius. Most láttam csak mennyire fáradt. A szeme alatt hatalmas karikák húzódtak, rettentően sápadt és a szokásosnál is borostásabb volt… nem mintha ez nem állt volna jól neki…
- Akkor térjünk a tárgyra – emelkedett szólásra Dumbledore. – A tegnapi támadásról szeretnék beszélni veletek.

A szobában tartózkodók egyöntetűen bólintottak, így Dumbledore folytatta:
- Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen rajtaütés volt. Hiszen a halálfalók dementorokat is hoztak magukkal, ráadásul az expresszt bűbájok védik, tehát úgy gondolom, kém van közöttünk.

A kijelentésre mindenki sugdolózni kezdett, végül Mordon állt fel a székéből.

- Hát persze, hogy kém, méghozzá nem is akárki – nézett rám.
- Ha ez célzás akart lenni, akkor csal a szimatod, öreg – tegeztem le. Ha ő sem tisztel engem, akkor én minek adjam meg neki a megfelelő bánásmódot?
- Nem hinném, hogy ő lenne a kém – szólt közbe a vitánkba Harry.

Kösz... ez jól esett! Kíváncsi leszek, kit fogtok beállítani bűnbaknak...

- Ez egyetlen ember, akit a harc óta senki sem talál, az Draco Malfoy.
- Harry! – nézett rá Hermione kikerekedett szemmel.
- Miért ne lehetne? Hiszen a tavalyi év végén még nagyban az ellenfél oldalán állt.
- Nem gondoltál még bele esetleg, hogy nem önszántából tűnt el? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
- Ugyan, mindenki tudja, hogy milyenek a Malfoyok. Nekem is rossz ezt kimondani, mert azt hittem, Dracóban megbízhatunk, de…
- Akkor mégis, miért vádolod? Professzor úr, esetleg nem kíván mondani valamit? – kérdeztem nyomatékosan.
- Annyit mondok, hogy utánanézünk az ügynek, de nagy valószínűsége van annak, amit Harry mond… Túl szép lenne, ha egy Malfoy önszántából összedolgozna a mi fajtánkkal.
- Igazgató úr, ha szabad, akkor annyit mondanék, hogy ez baromság – emelte fel a hangját Sirius. – Már megint alaptalanul vádaskodunk, és beszélünk ahelyett, hogy tennénk is valamit.
- Albus, lehet, hogy a Malfoy fiú volt, lehet, hogy nem. Viszont tudod, hogy én nem bízom ebben a nőben. Gyilkosság vádjával tartóztattuk le, és hiába ejtették a vádat, honnan veszed, hogy Fontanell nem dolgozik össze a sötét oldallal? Mindannyian tudjuk, hogy a múltja csupa fekete folt… - szólt bele a vitába Mordon.
- Na jó, engem ez nem érdekel. Nem azért jöttem vissza, hogy azt hallgassam, ami már rég nem téma – pattantam fel. – Fölösleges itt lennem, mert semmi sem változott. A rendszer ugyanolyan szarul működik, mint húsz évvel ezelőtt. A vádaskodás az megy, de a gondolkodás nem. Akinek ez megfelel, hát váljék egészségére, én egy percet sem maradok tovább – mondtam dühösen, és elindultam, de a küszöbön visszafordultam. – Ja, nem ártana elgondolkodni, hogy ez a nagyszerű igazságszolgáltatás hány ember életét tette még tönkre rajtam kívül – néztem Sirius szemébe, aki elvörösödve hajtotta le a fejét.

Az ajtó döngve csapódott be utánam.

Legszívesebben ordítottam volna…
Törni-zúzni akartam…
Fogakat kiverni, nyakakat kitörni, de beértem azzal is, hogy felrobbantottam vagy három lovagi páncélt.

Szitkozódva rohantam a folyosón, egyenesen a szobámba, ahol dühösen csaptam a bőröndömet az ágyra, és belehajigáltam pár szükséges holmit.

Alig öt perc múlva ismét azon kaptam magam, hogy a bejárati csarnok felé haladok, zsebemben az összezsugorított holmimmal, amikor valaki utánam kiáltott.

- Hé, Fontanell!

Nem érdekelt… mentem tovább…

Futólépteket halottam, ezért begyorsítottam, de az illető gyorsabb volt, és elkapta a karom.

- Deborah, állj már meg! – mondta kicsit lihegve.
- Engedj el! – próbáltam kitépni magam Sirius kezei közül.
- Végig fogsz hallgatni! – mondta ellentmondást nem tűrő h