A szoba csendjét csak a kintről behallatszódó zenefoszlányok törték meg.

Sirius mellettem könyökölt, és ujjaival szórakozottan köröket rajzolt a hasamra. Lazán összefogott haja kibomlott, és az arcába hullott, máskor oly’ arisztokratikus vonásai ellágyultak, a nyakában lógó ezüstláncon pedig visszatükröződött a fáklyák fénye.

Megbabonázva néztem ezt az egész jelenséget, hogy minden pillanata mélyen az emlékezetembe vésődjön. Pillantásunk – nem először az este folyamán – összekapcsolódott… egyikünk sem szólalt meg, csak némán néztük egymást, és ez többet jelentett bármilyen szónál.

Hirtelen elfordította a fejét, és a falra függesztett kígyódíszes ingaórára nézett. Követtem a tekintetét.

Az óra háromnegyed tizenegyet mutatott.
Sirius pillantása ismét rám siklott, aztán megrázta a fejét, és kimászott az ágyból. Felültem, és a takaróval eltakartam magam.

Szememmel követtem, és figyeltem, ahogy egyetlen pálcaintéssel rendbe szedi magát. Miután végzett, felém fordult, és a megszokottnál rekedtebb hangon szólalt meg.

- Öltözz fel. Siess, kint megvárlak – mondta, és magamra hagyott.

*

Tizenegy előtt pár perccel értünk a megbeszélt találkahelyre. Remus és Valey már ott álltak a fal mellett, de Fran még nem volt sehol.

- Már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van. Úgy volt, hogy hamarabb találkozunk – vonta össze a szemöldökét Remus.
- Itt vagyunk, nem? Tizenegyig van még két perc! – csattant fel Sirius. Mindannyian megütközve néztünk rá.
- Minden oké, Tapmancs?
- Nem t’om – vont vállat.

Mi az, hogy nem tudod, te gyökér? Megrovó pillantást vetettem Siriusra, aztán összefontam a kezem, és Valey mellé álltam.

- Jól…

Valey kérdését egy hatalmas durranás szakította félbe, amit több kisebb robbanás, és kiáltások követtek. A távoli zeneszó elhalt, helyette sikoltást, és dühös hangokat visszhangoztak a falak.

Remus az órájára nézett.

- Tizenegy… Fran nincs itt, most mi legyen?
- Mennünk kell – nyeltem nagyot.
- Nem lesz baj – mondta bíztatóan Valey, és elindult a folyosón.

- Hé! Itt vagyok! – hallottuk meg Fran hangját, aztán megláttuk közeledő alakját. – Bocs, de Amicust nehezebb volt levakarni, mint gondoltam. Szerencsére leitattam, és most egy szobába fekszik… el is kábítottam, és tudatmódosító bűbájt szórtam rá, hogy azt higgye, egész éjszaka együtt voltunk… - fintorodott el.
- A Nagyúr nem fog ezért büntetést kiszabni rátok? – kérdezte Valey.
- Ez legyen az én bajom. Menjünk, a buli már elkezdődött. Mordonék megtámadták a kúriát, szóval most mindenki ezzel van elfoglalva. A Nagyurat ma még senki se látta… de elég a fecsegésből!

Fran gyors tempót diktálva vezetett minket több folyosón keresztül. A pincéhez közeledve érezni lehetett a hőmérsékletcsökkenést.
Szerencsére senki nem állt az utunkba.

- Jól van, akkor most kinyitom az ajtót, de nem a saját pálcámmal, mert akkor egyből lebuknánk. Ugyanis az ajtó meg van bűvölve… De ez a drága Amicus pálcája és…
- Várj. Inkább ezzel. Így egyáltalán nem tudnak gyanúba keverni – húzott elő Sirius egy kopott, fekete pálcát a talárja ujjából.
- Ez kié? – nézte ámulva Fran.
- Rod Lestrange. Volt egy kis afférunk… Túlságosan is rákattant Fontanellre…

Fontanell? Hol marad a Foncsi…?

- Csodás! – kapta ki a pálcát Fran Sirius kezéből, és köröket kezdett vele írni a levegőbe, közben ismeretlen nyelven motyogott.

Az ajtó nyikorogva kinyílt. A mögötte húzódó folyosóról hideg levegő áramlott ki, és a fáklyák kékes fénye ijesztő árnyékokat hagyott a durván faragott kőfalon.

Elindultunk lefelé. Minden egyes lépcsőfokkal hűlt a levegő is.
Az utolsó lépcsőfokot magunk mögött hagyva a folyosó kiszélesedett, és rácsos cellaajtókat véltem felfedezni a félhomályban.

Fran biztos léptekkel ment tovább, és egy másik helyiségbe értünk…

A falakon körbe bilincsek lógtak, és elviselhetetlen bűz terjengett.

- Jézusom! – kiáltott fel Valey, és elborzadva mutatott a szemközti falra.
A falhoz szögezett bilincsen egy ember lógott… Hullájából patkányok lakomáztak.
Fran köhintett, én pedig érdeklődve léptem közelebb a holttesthez.

Több zúzódásnyomot felfedeztem a rothadó bőrön, és a szagból, meg a hullamerevségből is arra lehetett következtetni, hogy ez a szerencsétlen már több napja itt rohad.
- Ugye ez nem Draco? – kérdezte Sirius, mi pedig egy Te totál hülye vagy?- pillantással néztünk rá.
- Hogy lenne már Malfoy? Nézz már rá! Ez már legalább egy hete halott… Kivérzett… Átvágták a nyaki artériát. Lassú, és fájdalmas halál… - ecseteltem. Végül is köze van az igazi szakmámhoz… értek hozzá…
- Akkor azt biztosan Macnair tette – mondta undorodva Fran.
- Nem mennénk tovább? – kérdezte Sirius.
- Várj! Az utolsó kenet… Nem hagyhatom, hogy a lelke örökké bolyongjon… - tördelte a kezeit Val, aztán pálcájával egy fapadra lebegtette a holttestet, majd fehér lepedőt varázsolt, és letakarta vele a szerencsétlent. Közben végig mozgott a szája. – Ámen! – mondta dolga végeztével, és Fran pedig egy fáklyatartóhoz lépett.
- Húzódjatok a fal mellé! – Megrántotta a fáklyát, mire a padlót borító kövek eltűntek, és egy újabb lépcsősor tűnt fel előttünk. Éppen indult volna már, amikor Remus rákiáltott:
- Állj! Ez így túl egyszerű… Maradjatok a falnál…

Lehajolt a lejárathoz, és elvégzett néhány ellenőrzőbűbájt, aztán hümmögve rádobott egy gyertyacsonkot a lépcsőre…

Surranó hangot hallottunk, és egy pillanat múlva tűméretű, apró nyilak röpködtek a szélrózsa minden irányába.

- Remus! – kiáltott fel Sirius, és egy ugrással lerántotta a földre barátját.
- Úristen! Ne mozduljatok! – ordította Fran, és szinte belesimult a falba.

Ösztönösen kinyújtottam a karom, és a szemközti fáklyára mutattam vele. Egy Castől ellesett varázslattal megpróbáltam megformázni a lángot, de a tűz kiszabadult, és elemi erővel suhant végig a helyiségen.

Szerencsénkre csak a nyilacskákban tett komolyabb kárt.
A többieknek nem lett semmi bajuk, mert a falhoz lapultak, de Remus és Sirius kicsit megpörkölődött a rájuk hulló parázsló csonkocskáktól.

- Eddig ez nem volt itt! – dohogott Francis.
- Ez szép volt… Kösz, Deb – porolta le magát Remus. – Mehetünk. Én megyek előre.

Nagyot nyelve léptünk a lépcsőkre, orrunkat tömény vizelet szaga csapta meg.
Pálcáink apró fénye volt az egyetlen világítás.

Odalent látszódott a lélegzetünk, és a kőpadlót vékony vízréteg borította.

- Itt vagyunk. A csatorna… Javaslom, tegyétek vízhatlanná a cipőtöket, ha nem akartok mások mocskában tocsogni – mondta Fran, és mi így tettünk.

- Jobbra van pár fáklya. Idehoznád, Sirius? – kérte.
Sirius megindult, de amikor lehajolt a fáklyákat tartő kőtömbhöz, felkiáltott, és elejtette a pálcáját.

- Jól vagy? – rohantam oda hozzá.
- Ja, csak… begörcsölt… begörcsölt a kezem – mondta zihálva, és megforgatta a csuklóját. Visszaadtam neki a pálcáját, és a meggyújtott fáklyákat megbűvöltem, hogy lebegjenek a levegőben.

Francis a szemközti falhoz sétált, és megnyomott egy simább követ a falban. Abban a pillanatban kirobbant a helyiség másik oldalán található csatornafedő rács. A robbanás elnyomta a titkos cella ajtajának nyikorgását, és sáros szennyvizet fröcskölt szanaszét.

- Arról nem volt szó, hogy ez ennyire büdös lesz! – mászott fel a lyukból Hermione, őt követte Nott, Monstro, Shacklebolt, Jones, Diggle, Vance és még egy-két minisztériumi munkás, akik nem rég csatlakoztak a rendhez.

- Ott a cella! Akkor ti a zsupszkulcscsal vigyétek vissza Malfoyt a Roxfortba – mutatott a három diákra Francis. – Theo, Greg, szép munka volt – dicsérte még a fiúkat, akik a csatornán keresztül idevezették a többieket.

- Rendben, most pedig a terv szerint ti mentek Francisszel, mi pedig majd megyünk utánatok! – adta a következő utasítást Remus.
A csapat bólintott, és Fran után eredtek.

A cella ajtaja teljesen kinyílt, Valey és Hermione pedig pálcával a kezükbe berontottak a kis lyukba.

A két mardekáros fiú a fejüket összedugva sutyorgott, aztán mindketten bólintottak, és egyikük jobbra ment, másikuk ballra. Gyanús volt…

- Deb, segíts! – hallottam Valey hangját.
- Megyek! – szaladtam a cellához, de előtte még intettem Siriusnak és Remusnak, hogy tartsák szemmel a két diákot…

- Úristen! – szaladt ki önkéntelenül a számon, amikor beléptem Malfoy zárkájába.

A fiú egy hatalmas vértócsa közepén feküdt rongyokba bugyolálva. Eszméletlen volt, testét mindenhol mély vágások, csúnya zúzódások és sebek borították. Ezüstszőke haját vörösre színezte a saját vére.

- Segíts! Meg kell fordítanunk, de félek, mert, ha a gerince is sérült, akkor…

Bólintottam, és leguggoltam. Hermione óvatosan tartotta a fiú fejét, én pedig Valeynak segítettem megfordítani Malfoyt. Közben Val egy vastag pokrócot varázsolt, és a fiúra terítette. Amíg vizsgálta, Hermione megpróbált Draco szájába csöppenteni pár csepp bájitalt.

Felálltam, mert nem volt már szükség a segítségemre, de mögöttem Hermione elejtett egy fiolát, és halkan sikkantott, mert Malfoy kinyitotta a szemét.
- Vizet! – nyöszörögte a fiú.
- Ne beszélj, Draco – simogatta meg az arcát a lány. – Mindjárt visszaviszünk a Roxfortba… Most már minden rendben lesz.
- Granger?
- Itt vagyok…
- Te nem lehetsz itt… Jöttél nevetni rajtam, kis sárvérű…?
Hermione nagyot nyelt.
- Repülök… de nem látom a fényt. Nem látok semmit… - nyögte.
- Nem lesz baj! – mondta bíztatóan Hermione.
- Egy sárvérű bíztat… a… a halálomkor… a sárvérű, akit nem szabad szeretnem… Az árulók büntetése halál… Furcsa a Sors… *Én hiszek a Sorsban… és hiszek Istenben, aki mindig velem van… de…
- Draco, ne beszélj…
- De néha félek, hogy Isten nem néz rám… akkor… akkor én szólok hozzá,… hogy Istenem nézz rám… Nagyon fáj, Granger…
- Kész vagyok! – pattant fel Valey. – Vissza kell mennem velük. A fiú sérülései nagyon súlyosak…
- NEEEEEEEE!!! – sikoltotta Malfoy, és megvonaglott.
- Hermione! A nyugtató főzetet!
- Ne bánts! Kérlek! Apa… Én… Kérlek! Jó leszek… - halkult nyöszörgéssé a hangja, aztán Hermione óvatosan megitatta vele a bájitalt, amitől visszazuhant az öntudatlanságba.
- Szólok a fiúknak! – ajánlottam fel, és átléptem a küszöböt.

Hirtelen megrázkódott az épület…

- Isten óvja őket! – mondta halkan Valey, ezzel célozva a fönt harcolókra.

- Deborah! Nézd mit találtunk! – rángatott Remus egy titkos szekrényhez.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Varázsbomba, de még csak prototípus – magyarázta Nott.
- Amikor mi itt voltunk, akkor láttuk, hogy próbálkoznak továbbfejleszteni a mugli dinimimot.
- Dinamitot… - mondtam, szemforgatva, de aztán… - Ezek működnek?
- Asszem – vont vállat a fiú.
- Kösz! Zsenik vagytok! A suliban szóljatok, hogy lógok fejenként ötven ponttal! Ja, és Valey üzeni, hogy menjetek a cellába, mert mind az öten visszamentek a suliba.

A fiúk szépen szót fogadtak, és pár perc múlva mindannyian eltűntek, hála a zsupszkulcsoknak.

Ez alatt Remus és Sirius feltörtek még néhány titkos szekrényt, amikben bájitalok és -alapanyagok, könyvek, elég durva kínzóeszközök, és fekete mágiás kellékek voltak. Az utóbbi kettőt azonnal megsemmisítettük, a többit pedig eltettük.

- Menjünk, segítenünk kell fent! – mondta Remus, és visszavette a giccses maszkját. Sirius és én is feltettük a fejünkre az álarcot, aztán a bombákhoz fordultam.
- Ezeket vigyük. Még hasznát vesszük… Ha jól látom, mindegyikünknek jut három. – Belenyomtam mindkettejük kezébe a furcsa, dinamitszerű rudakat, de Sirius fájdalmasan felkiáltott, kiejtette a kezéből a szerkentyűket, és térdre esett.
- Tapmancs, jól vagy? – guggolt le hozzá Remus.

Sirius nem válaszolt, csak a csuklóját szorította. Remus lepakolta a bombákat a földre, és feltépte Sirius talárjának és ingjének az ujját.

A talár alatt Sirius alkarjából négy pici tű állt ki. A szúrásokból pedig vékony piros csík indult útnak. A tű körül a bőr sötétlila volt.
- Jézusom! Miért nem szóltál, hogy eltaláltak a kis nyilak? Ennyire nem lehetsz hülye, Sirius! Ezekben valószínűleg méreg van! – kezdte osztani az észt Remus.
- Fogd be, és segíts felállnom! – ragadta meg Remus gallérját.
- Nem! Fogod a zsupszkulcsodat, és visszamész a Roxfortba.
- Jól vagyok, Remus! Segítek, ameddig tudok. Nem fogok ücsörögni! Amíg be tudom szívni a kurva levegőt a tüdőmbe, addig harcolni fogok, megértetted? És, ha nem segítesz, akkor majd segítek magamon! – kiabálta, aztán összeszorította száját, és egy mozdulattal felpattant.

*

Odafent a celláknál nem várt meglepetésbe ütköztünk.

- Áh, szóval megtaláltátok a titkos börtönt? – fogott ránk pálcát egy hosszú szőke hajú varázsló. Arcát, fekete-ezüst maszk takarta, de hidrogénszőke fejéről rögtön fel lehetett ismerni Lucius Malfoyt.

Intett a pálcájával, és az álarcaink a porba hullottak.
- Black, Lupin… és… csak nem a sárvérű Fontanell? Mintha Draco említette volna a neved két Cruciattus között – vakarta meg az állát.
- Mocskos halálfaló! – sziszegtem.
- A mocsokról te is tudsz mesélni nekem, igaz? – kérdezte gúnyosan, aztán közelebb lépett hozzánk. – Nem szép dolog, hogy elrontottátok ezt a szép estét.

Mellettem Sirius kapkodva szedte a levegőt, és Remusba kapaszkodott…

- Ejnye Black. Rossz bőrben vagy… Az Azkaban nem tett jót a macho külsődnek, igaz? Vagy talán… - Lucius észrevette Sirius szakadt talárját, és hirtelen megragadta a karját. Sirius felordított, mert a tűk még jobban belefúródtak a húsába. – Látom nem sikerült kikerülnöd a csapdámat. Fáj, igaz? Ismered a mantikór mérget? Tudod, a szúrásukba azonnal bele lehet halni, de egy kis doxy méreggel keverve lassítja a hatást. Általában nem azonnal halsz meg, hanem esetleg pár óra múlva. Először szédülsz, görcsöl minden izmod, és érzed, ahogy a méreg lassan az egész testedben szétáramlik. Érzed?
- Rohadj meg, Malfoy – köpte Sirius.
- Nem sokáig fogsz káromkodni, Black. Először szépen lassan a vérárammal együtt minden porcikádba eljut a méreg. Görcseid lesznek, fulladni kezdesz, megvakulsz… látom, a levegővétel máris nehezedre esik. Hát igen… minél több nyilacska talál el, annál gyorsabban hat a szer… Végül a legborzasztóbb, hogy megszűnik az agyad vérellátása. Szétdurrannak az ereid, a tüdőd összeesik, és a szívizmod lebénul, vagyis a dobogás megszűnik létezni… És akkor, eltávozol innét, te senkiházi véráruló! – kacagta gonoszan.
- De viszlek magammal, te rohadék! – préselte ki magából, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta a karjából a négy tűt, és Malfoy nyakába szúrta. Mindketten a földre estek. Sirius legördült Malfoyról, és fújtatva kérdezte:
- Érzed már a hatást, igaz? A nyaki ütőeredbe szúrtam, így sokkal gyorsabban bekerül a véráramba a méreg… és… és kipurcansz, mielőtt megfésülhetnéd a hajad a halálod előtt! – utánozta Sirius Malfoy fellengzős stílusát, majd talpra küzdötte magát.

- Menjünk! Nekünk még dolgunk van.
- Ne! Black, ne! Könyörgöm! Az ellenszérum… ott van… lent a bájita