Nagyot nyögve kimásztam az ágyamból, és elindultam a mosdó felé. A körülöttem levő ágyak mind foglaltak voltak, de sehol se láttam Madame Pomfreyt, vagy Valeyt.

A mosdó tükrébe nézve megállapítottam, hogy elég nyúzottan festek…
Hosszú, szőke hajam enyhén szólva megpörkölődött, tele voltam zúzódásokkal és apróbb vágásokkal. A nyakamon a Voldemort-féle fojtogatás nyoma látszódott, alatta pedig fölfedeztem néhány halványabb harapásnyomot is… Kösz Sirius!

Elindultam visszafelé, de félúton beleütköztem Valeyba.
- Deborah! Ki engedte meg, hogy felkelj? – kérdezte villámló tekintettel.
- Őhh, a szükség nagy úr, Valey – próbáltam viccelni.
- Aj, na gyere, te… - karolt belém, és leültetett az ágyamra. – Jól vagy? Nem fáj semmid?
- Hát megvagyok – vontam vállat. – Mióta vagyok itt?
- Csak pár órája. Ne aggódj, nem maradtál ki sok mindenből.
- Akkor még vasárnap van?
- Vasárnap délután – pontosított.

- Figyelj, Deb – szólalt meg pár perc hallgatás után. – Te és Black… szóval történt valami köztetek a kúriában?
- Mert?
- Sirius olyan furcsa volt egész végig. Aztán amikor kiderült, hogy nem jöttél vissza, mert a zsupszkulcsodat odaadtad Parkinsonnak, akkor úgy viselkedett, mint egy állat.
- Ezt nem értem…
- Dumbledore mentőakciót akart szervezni, pontos tervekkel, meg minden, de Sirius ordítva a fejéhez vágta, hogy… idézem: „Nincs idő szarakodni!”. Utána felkapott Dumbledore asztaláról egy vészzsupszkulcsot, és dehoppanált, aztán nem sokkal később veled tért vissza.
- Visszahozott? – pattantam fel az ágyról. Valey bólintott.
- Most mit csinálsz? – kérdezte, amikor felkaptam az ágyam melletti kis batyut. Nem törődtem vele… - Deborah! Hé, most hová mész? – kiáltotta utánam, de én már a folyosón rohantam mezítláb, egyszál hálóingben.

Mikor befordultam a folyosón, ahol a lakosztályaink voltak már szúrt az oldalam, és a levegőt is kapkodva vettem, de nem álltam meg…
- Foncsi! – fékeztem le Sirius szobájának a bejáratánál, de a festmény nem reagált semmit a jelszóra… Dörömbölni kezdtem.

Sirius hirtelen nyitotta ki az ajtót, én pedig a lendülettől szó szerint beestem a küszöbön, egyenesen az ő karjaiba.
- Én is örülök a viszontlátásnak. Látom, gyorsan meggyógyultál! – húzott be a szobába. Mögöttem becsukódott az ajtó.
- Vissza… te voltál – fújtattam levegő után kapkodva.
- Nem értelek…
- Tehoztálvisszaakúriából – daráltam egy szuszra.
- Ja, szívesen – vont vállat.
- Miért? – kérdeztem immár teljesen normálisan lélegezve.
- Miért ne? – kérdezett vissza.
- Mi?
- Most mi van? – nézett rám értetlenül.
- Én is ezt kérdezem…

Némán fürkésztük egymást, aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Végül Sirius erősen magához szorított.

- Khm, Sirius, szólj, ha zavarok – törte meg a csendet Harry jellegzetes rekedtes hangja.
- Harry… azt hiszem, zavarsz – vakarta meg a fejét Sirius, aztán elengedett, és egy fotelra mutatott.

Úgy látszik Harry nem erre a válaszra számított, mert fintorogva lépett ki az ajtón. A fiú távozása után mindketten némán néztük a kandallóban táncoló tüzet.

- Szóval… - szólaltunk meg egyszerre.
- Mondd te.
- Hölgyeké az elsőbbség…
- Mondd te, Sirius!

- Jól van. Szóval, ha azért jöttél, hogy köszönetet mondj akkor nem kell megköszönnöd. Te is megtetted volna akárkiért…
- Ahogy akarod – vontam vállat, és előhúztam a cuccaim közül egy kettétört pálcát. – Öhm… ez a tiéd – nyújtottam felé. – Nem tudtam megmenteni… rászakadt a plafon és…
- Köszönöm, hogy visszahoztad. – Vizsgálni kezdte az immár használhatatlan fadarabot. – A francba! – horkant fel, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. – Ez szánalmas. Itt sírok egy használhatatlan bot miatt… de… tizenegy éves korom óta ezt a pálcát használom, és… velem volt jóban, rosszban…
- Sajnálom – tettem a kezem a vállára.
- Áh, semmiség. Ilyen pálcám úgyse lesz többet, mert fekete unikornisszőr magja van, és a fekete unikornisok pedig kihaltak – mondta könnyednek szánt hangon, és letette a pálcát az asztalra. - És még mit szerettél volna? – kérdezte.
- Egyrészt megköszönni, hogy az este folyamán többször is megmentetted az életem. Másrészt pedig… a köztünk lezajlott eseményeket is szeretném tisztázni…
- Akkor jó, mert én is… Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon… khm… szóval nagyon sokat ittam és…
- Ne is folytasd – vágtam a szavába.
- Mi? – állt fel a fotelből, és értetlenül nézett a szemembe.
- Most jön az a rész, hogy sötét volt, és részeg voltam.
- Igen… illetve nem! Te kiforgatod a szavaimat! Igen, piás voltam, de…
- Jól van, nem kell magyarázni. Értem én – kaptam fel a cuccomat, és elindultam az ajtó felé.
- Deborah, várj már! – ragadta meg a karom.
- Engedj el! Nincs szükségem a magyarázkodásodra! Sőt, rád nincs szükségem! Undorító vagy, érted? – mondtam keményen, és éreztem, hogy túl messzire mentem.

Sirius elengedett, és láttam az arcán, hogy nagyon megbántották a szavaim.
- Takarodj! – mondta halkan, és hátat fordított nekem.

Hátrálni kezdtem. Vártam, hátha akar még mondani valamit, de ő csak a hátát mutatta nekem.

Megbántottam… Jobban, mint valaha…
Ahogy kiléptem a szobájából, úgy lepte el az üresség minden porcikámat.
Gyűlöltem őt… de még jobban gyűlöltem a hirtelenharagú, önfejű, makacs Deborah Fontanellt.

*

Eltelt majdnem két hét a kúriát ért csapás után. A Reggeli Próféta folyamatosan a főoldalon hozta le cikkeit a Rend támadásáról. Persze egy idő után Scrimgeour – a mágiaügyi miniszter – elérte azt, hogy a közvélemény őt dicsőítse a sikeresnek mondható akcióért.

- Arcátlanság! – csapta le McGalagony az újságját, és inkább a reggeli kávéjával kezdett foglalkozni.
- Minden rendben, Minerva? – kérdeztem.
- Olvastad a cikket, nem?
- Igen, olvastam.
- Felfuvalkodott, pökhendi alak! És még van képe azt hazudni, hogy ő eszelte ki az egészet.
- Viszont így Francis nem fog lebukni – vontam vállat, és cukrot tettem a teámba.
- Szörnyű… Ha belegondolok, hogy K-t adtam neki minden dolgozatára! Ráadásul a Szent Mungo új épületének megszerzését is a saját érdemének tartja.
- Ne foglalkozzon vele, tanárnő. Nem ér annyit.
- Igazad van. Megyek is, felkészülök az órámra. Ezek az elsősök olyan tunyák. Ilyet is rég láttam – állt fel az asztaltól, és egy kimért biccentéssel távozott.

- ’ Reggelt! – huppant le mellém Valey, és gyorsan megvajazott pár pirítóst. Még mindig fekete ruhát viselt, haját pedig kontyba fonta.
- Szia – válaszoltam egykedvűen.
- Hallottad?
- Mit?
- Holnap érkezik Candy és Oliver!
- Oliver?
- Hát Wood, fiatal kividdics játékos. Nem igaz, hogy nem hallottál róla!
- Nem igazán, bár lehet, láttam már a Black-házban.
- De Candyre emlékszel! Háztársunk volt!
- Vágom – vontam vállat. – Ezek szerint elkezdődnek az edzések?
- Bizony. Még több sérülés… Éljen!
- Aham. Ne haragudj, Val, de megyek. Mindjárt becsöngetnek.
- Kikkel lesz órád? Nekem az ötödéves hollóhátasokkal.
- Hetedikesek… Griffendél kontra Mardekár.
- Kitartás! Ja, Malfoyt ne várd. Eléggé depressziós állapotban van; azóta nem szólt egy szót se, hogy visszahoztuk.
- Szerencsétlen, nem is csodálom…
- Hát igen, elég csúnyán elbánt vele a saját apja… Viszont Parkinson mától már újra járhat órákra. Még jó, hogy tisztázódott az ügye. Helyes kislány – csicseregte Valey.
- Köszi az infókat. Most viszont tényleg megyek!
- Pápá!

*

A terembe érve mindenki asztalára pergament készítettem ki, valamint mellé egy cetlit, amin egy kérdés volt.

Ez fogadta a nebulóimat, akik csalódottan huppantak le a helyükre.

- Jó reggelt! Egy kis röppentyűt készítettem nektek. Egy kérdés van, írjatok le mindent arról az átokról vagy bűbájról, amit megadtam nektek. Tíz perc bőven elég lesz. Aztán folytatjuk a párbajozást.

Az osztály némán dolgozott. Cas nem volt sehol…
Mostanában nagyon furcsán viselkedett. Reggel korán felkelt, és este került elő könyékig mocskosan…

- Drága Dean! Azt hiszed olyan vak vagyok, hogy nem veszem észre a könyvet az öledben? – kérdeztem negédesen mosolyogva.
- Izé…
- Hát elég izé, az biztos – sétáltam a fiú mellé, és elvettem tőle a dolgozatot. – Kettő pontot levonok, és büntetésből három tekercs dolgozatot kell írnod a konfúziós átkokról. Többiek, pennát le!

Invitóval begyűjtöttem a dolgozatokat, aztán átrendeztem a termet.

- Jól van. A párokat kérem felsorakozni! A mai nap, egy új ártást szeretnék megtanítani nektek.

A bejelentést izgatott susmus követte.

- Ezt a varázslatot Ausztráliában tanultam. A lényege, hogy támadónk két teljes percig elveszíti a látását. Nincs maradandó következménye. Két perc, és újra látsz. Eddig vili?

Osztályszintű bólintás.
- Jól van, a pálcátokkal csak egy döfésszerű mozdulatot kell tennetek. A varázsszó pedig a következő: Blindness. Elég egyértelmű, elrontani nem lehet.

A diákok még egy ideig gyakorolták a helyes mozdulatot, aztán engedélyt adtam az átok kipróbálására.

Minden gondtalanul zajlott le, de aztán vitatkozás hangjait hallottam.

- Mocskos kis halálfaló! – rontott neki Ron Pansynek.
- Rohadj meg, Vízli Patkány! – sipította Parkinson, és egy lábbilincselő átkot küldött a fiúra. De az sikeresen kivédte, és egy Petrificus totalusszal lebénította a lányt.

- Elég! – pattantam fel a helyemről, de nem voltam elég gyors, és Ron lerántotta a lány alkarját takaró kötést. Mindenki hátrahőkölt, és Ron elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, amikor meglátta a Sötét Jegyet.

- Ezért volt a gyengélkedőn!

A francba! Én mondtam Dumbledore-nak, hogy a diákokat is be kell avatni!

Egy pálcaintéssel feloldottam az átkot a lányról, aki a megaláztatástól sírva szaladt ki a teremből.
- Ronald Weasley! Most azonnal felmész az igazgatóhoz, aztán megkeresed Miss Parkinsont, és bocsánatot kérsz tőle! Mégis milyen jogon vádolsz meg másokat? Nem tudsz semmit, te ostoba taknyos! Tünés! És tíz pont a Griffendéltől! – dörrentem rá.

A fiú arcáról eltűnt a bárgyú vigyor, és nagyot nyelve lépett ki a teremből, segélykérő pillantásokkal nézve a többiekre.

Visszaváltoztattam a helyiséget eredeti kinézetére, és megkértem a többieket, hogy üljenek le, majd mindent elmondtam nekik Parkinsonról. Az óra végén még utánuk kiáltottam.
- Amit ma megtudtatok, azt senkinek, ismétlem SENKINEK nem adhatjátok tovább. Ha mégis visszahallom, akkor elintézem, hogy az illetőnek év végéig Friccs úrral kelljen együtt dolgoznia. Mehettek! – bocsátottam útjukra a diákokat, akik egyetlen szó nélkül hagyták el a termet.

*

Másnap reggel Dumbledore örömmel jelentette be, hogy megérkeztek a kviddics edzők. Bejelentését taps követte, de a hangulat akkor hágott a tetőpontra, amikor az országszerte híres Wood, és a világklasszis Candance Porter személyesen üdvözölték a diákokat.

Candy nem sokat változott az elmúlt húsz évben. Talán kicsit ráncosabb lett, de szorosra font tincsei és cinkos mosolya ugyanaz maradt.

Meleg kézfogással üdvözölt, majd fáradhatatlanul magyarázva ült le Dumbledore mellé.

A reggelinél megjelent Sirius is, akivel az incidensünk óta nem találkoztam.
Ő is mosolyogva üdvözölte Candyt és Woodot, és egész reggeli alatt ugratta az ő „Egyetlen Cuki Candyjét”.

Hogy oda ne rohanjak!

Reggeli után belebotlottam Casbe, aki Neville markába nyomott egy jókora varangyot.
- Köszi Neville! – mondta bájosan mosolyogva, és puszit adott a fiú arcára, majd elsietett.

- Öhm, Neville! – lengettem meg a kezem a fiú arca előtt.
- Tanárnő? – ocsúdott fel. – Igen?
- Nem kéne órára menned?
- Ja… de… igen. Köszönöm és viszontlátásra!

*

Lyukasórám volt, ezért a lakosztályomba siettem. Legnagyobb meglepetésemre ott találtam Cast, aki éppen egy táskába pakolt össze pár könyvet, néhány almát, rántott húst, és egy fiola bájitalt…

- Cas! Beszélni akarok veled! – tettem csípőre a kezem.
- Jó, de gyorsan – mondta, és rámolt tovább.
- Nem! Elárulnád, hogy, mégis hová tűnsz el mindig?
- Őőő… Nem! – mondta határozottan, aztán finoman ellökött az ajtóból. – Bocs, M. Majd beszélünk!

Köpni-nyelni nem tudtam meglepetésemben.
Mire feleszméltem Cas már messze járt.

*

A péntek reggel rosszul indult.
Kialvatlanul ébredtem, de a hidegzuhany jót tett.

Felvettem egy farmert, és egy szűk szürke garbót, kényelmes cipőt húztam, valamint magamra öltöttem még egy sötétszürke talárt. A hajamat összefogtam, aztán elindultam reggelizni.

A Nagyterembe érve rögtön kiszúrtam Cast, aki a griffendéles asztalnál lapátolta magába a rántottát.

- Jó reggelt, anyuci szeme fénye! – tettem a hirtelen vállára a kezem, ő pedig félrenyelte a falatot.
- Jézus! Te azt akarod, hogy megfulladjak? – kérdezte szemrehányóan.
- Beszélnünk kell… Most azonnal! – intettem a fejemmel az aurorok asztalához, ami jelenleg üres volt.

Cas megcsóválta a fejét, és rántottás tányérjával együtt durcásan vonult át az említett asztalhoz.

- Mi van? – kérdezte nem túl kedvesen, és folytatta az evést.
- Ezt én is kérdezhetném. Ma nem aludtál az ágyadban. Két hete alig látlak. Jössz, és mész… Cas, te sosem voltál ilyen… ilyen titkolózó.
- Nyugi, M. Minden oké. Csak felfedezem a kastélyt…
- Hagyd már a süket szöveget! – csattantam fel.
- Figyelj, felnőtt nő vagyok! Nem sok közöd van hozzá, hogy mikor, mit csinálok! És ne próbálj meg belemászni a fejembe, mert akkor nem állok jót magamét! – mondta lángoló tekintettel.
- Cas, én csak aggódom érted…
- Nem kell – mosolyodott el. – Minden jól megy… Mi a franc? – váltott hirtelen hangnemet, és kigúvadt szemmel nézte az ajtón belépő Harryt, aki kézen fogva lépkedett egy rendkívül vidám Ginny Weasleyvel.

- Te is látod? – kérdezte olyan hangon, mint aki nem hisz a szemének.
- Úgy látom, hogy jár…
- Ki ne mondd!
- Bocs.
- Ezt nem hiszem el! Anya, szerinted ez normális? Ez a pulykatojás nem járhat Harryvel!
- Tavaly is együtt voltak, ha jól hallottam…
- MI? – köpte ki a töklevet. – Basszus! Én megölöm!
- Cas, én mondtam, hogy Harry nem illik hozzád.
- Fúj, nézd már, hogy rámászik a csaj!

Valóban. Ginny teljesen Harry nyakában csimpaszkodott, akinek már láthatóan levegőre volt szüksége…
- Ezt nem értem. Azt hittem, hogy bejövök neki! – nyafogta Cas. – Amikor találkoztunk végig mosolygott. Amikor együtt gyakoroltunk, akkor is tök figyelmes, meg kedves volt.
- Ezt nevezik szívásnak.
- Kösz. Most megvigasztaltál – csapta le az evőeszközeit, és gyilkos tekintettel nézve minden útjába akadó diákra, kivágtázott a teremből.

*

Amióta Ginny és Harry újra egymásra talált, Cast szinte még kevesebbszer lehetett látni. Általában reggelinél mutatkozott, aztán másnap reggelig senki sem látta.

Az október hűvös szeleket és