Aztán megtörtént… Cas az ellenséges erők felé nyújtotta a karját, és a tűz belepte a sötét csuklyásokat, belülről égetve szét oszladó testüket, egyfajta tisztítótűzként.

Az egész pillanatok alatt játszódott le, mégis olyan volt, mintha már több órája tartana a folyamat. Végül a tűz kialudt, Cas összeesett.

A felkelő Nap fényében kivehető volt, hogy a szél továbbadja a természetnek a halottak hamuját… ’Mert porból lettünk, porrá leszünk!’

Kitéptem magam Sirius karjai közül, és a sáros talajon Cashez botladoztam. Cas mozdulatlanul feküdt, fehér hálóinge csurom víz volt, és sárfoltok borították mindenhol.

- Cas! – emeltem meg a fejét. Jéghideg volt a bőre… jéghideg volt az egész teste…

Biztos… biztos csak átfázott…

- Cassy! – pofozgattam meg óvatosan az arcát. Ernyedt teste nem mozdult… - Cassy! – sikítottam hisztérikusan, és magamhoz öleltem.

Hirtelen Sirius cuppant le mellettem a sárban, és nagyot nyelve próbálta kitapintani Cas pulzusát.
- Él! – kiáltotta megkönnyebbülten, mire még egy ember csapódott mellénk.

- Él? – kérdezte Harry aggódva. Sirius bólintott, mire a fiú arcán mosoly terült szét, és lekapta magáról fekete iskolai talárját. – Takarjátok be, megfázik – nyújtotta át a köpenyt, én pedig becsavartam Cast.

- Fonti, engedd el. Beviszem a gyengélkedőre – próbálta lefejteni a kezem Casről, de nem tudtam, és nem is akartam elengedni. Görcsösen szorítottam magamhoz az egyetlen gyermekemet; a lányt, aki mindig tartotta bennem a lelket, és a lányt, aki már felnőtt, és csodát tett.
- Deb, kérlek, segíteni akarok – térdelt vissza Sirius.
- Ne vedd el tőlem – leheltem, előre-hátra ringatva magam és Cast.
- Nem veszem el, senki sem veszi el – válaszolt lágyan Sirius. – Engedd el szépen, jó? – simított végig az arcomon.

Az érintése visszahozott a kétségbeesésből, és engedtem, hogy óvatosan felnyalábolja Cast. A csarnokban levő aurorok és tanárok utat nyitottak nekik.

- Megyünk? – kérdezte Harry, és a kezét nyújtotta.

- Harry! Hová mész? – ragadta meg a fiú csuklóját Ginny, amikor beértünk a csarnokba.
- A gyengélkedőre. Meglátogatom Cast.
- Harry… - húzta távolabb a fiút, de hála a kiváló hallásomnak, amit gyerekkoromban hallgatózással edzettem, minden szót hallottam. – Nem mehetsz oda!
- Mert?
- Mert én azt mondom, és, ha mégis odamész, akkor megtudja mindenki…! Én betartom a szavam, Harry Potter – súgta fenyegetően a lány.
- Rohadj meg, Ginny! – válaszolta fojtott hangon Harry.
- Khm – köhintettem. – Akkor jössz, Harry? – néztem ártatlanul.

A fiú rám nézett, aztán Ginnyre emelte a szemét. Tekintetéből győzelmet olvastam ki.

- Fél óra múlva találkozunk a klubhelyiségbe – mondta sértődötten a lány, és dühösen elcsörtetett.

Némán lépkedtünk egymás mellett. Nem akartam megemlíteni, hogy szinte mindent hallottam, de mégis kicsúszott a számon a kérdés…

- Ginny zsarol téged, Harry?
A fiú megtorpant, és nagyra nyílt szemmel nézett rám.
- Tessék?
- Azért jársz Ginnyvel, mert zsarol téged valamivel? – tettem fel újra a kérdést.
- Nem! – vágta rá túlságosan is hamar. – Szeretem… őt… vagyis… szóval… igen, szeretem – motyogta, inkább magának bizonygatva a dolgot.
- Ha gond van, akkor segíthetek – tettem a vállára a kezem.
- Nincs gond – erőltetett mosolyt az arcára. – Minden oké. Ginny csak… szóval túl féltékeny.
- Értem – húztam vissza a karom, és nagy lendülettel benyitottam a betegszobába.

- Hogy van? – léptem Sirius mellé, aki egy paraván előtt várakozott.
- Vizsgálják – válaszolta szűkszavúan.
- Köszönöm, hogy behoztad.

Sirius vállat vont.

- Nagyon szereted, igaz? – kérdezte, és a szemembe nézett.
- Igen. Belehalok, ha elveszítem.
- Nem lesz gond…
- Miért vagy ilyen biztos benne?
- Mert a mi lányunk. Mesélsz róla? Alig ismerem… - kérte, és székeket varázsolt a fal mellé. Harry is mellénk ült.

- Hol is kezdjem… Gondolom te is tudod, hogy mikor fogant… Aztán Ausztráliában tanultam és ott éreztem, hogy valami nem stimmel… Nem mertem beismerni magamnak, hogy terhes vagyok, utáltam a gömbölyödő hasam, utáltalak téged, magamat, és a világot. Akkor már nem volt lehetőség elvetetni a babát, de nem is volt szívem hozzá. A sulit nem hagyhattam abba, de az osztálytársaim elég lazán kezelték a helyzetet. Maguk az ausztrálok is laza emberek, na mindegy. Aztán a hetedik hónapban megindult a szülés… Éppen vizsgáztam. Képzelhetitek!

Sirius és Harry figyelmesen hallgatott.

- Szóval Cas koraszülött volt. Én az első napokban nem nagyon törődtem vele. Ezt a mai napig nagyon szégyellem, de fiatal voltam. Szörnyen fiatal, és felelőtlen egy gyerekhez… Le akartam mondani róla, de mégse tudtam elhatározni magam, hogy aláírjam az iratokat. Négy nappal a szülés után valamiért látni akartam, mielőtt aláírnám a lemondó nyilatkozatot… Talán, hogy csillapítsam a bűntudatomat. A kórházban egy nővér a kezembe nyomta Cast. Olyan pici volt, és olyan törékeny. Aztán egyszer csak kinyitotta a szemét, és rám tüsszentett. Első reakcióm az volt, hogy körbetekertem a pulcsimmal. Erre pedig megfogta a kezem a pici ujjaival… Annyira… Nem is tudom elmondani, hogy mit éreztem. Egy biztos: akkor és ott megjött az eszem. A kórházban laktam, amíg meg nem gyógyult. Utána a család, akihez Dumbledore küldött elintézte, hogy magántanulóként befejezzem az iskolát. Segítettek mindenben… Aztán átköltöztünk Amerikába. Cas pedig bölcsibe, oviba, és iskolába járt. Én pedig tanultam, és dolgoztam. Próbáltam minél többet törődni vele, de megijedtem, amikor varázsolni kezdett. Nem akartam varázslóiskolába küldeni. Inkább én tanítgattam, és próbáltam rávenni, hogy ismerje meg a saját mágiáját. Ezért nem is vettem neki pálcát. Cas pedig normális iskolába járt, leérettségizett, beiratkozott az egyetem történelem tanszékére, szabad idejében pedig egy tetováló szalonban dolgozott, mindenféle kutatást végzett, a közeli mágusközösségbe járt, pasizott…

Sirius felhorkant.
- Apja lánya…
- Mert te is pasiztál, Sirius? – bokszolta vállon Harry Siriust.
- Haha. Nagy poén volt.

- Nekem tetszett – mondta egy erőtlen hang a paraván túlsó végén.

- Cas! – kiáltottam fel, és felpattantam.
- Csak lassan! – tüntette el Valey a paravánt.
- Nagyon megható volt az élettörténetemet hallgatni, bár előadhattad volna kicsit nyálmentesebben is. Azt hittem szétfolyok az elején – elégedetlenkedett Cas.
- Úgy látom, jobban vagy…
- Majd kicsattanok! – mondta, bár még mindig vészesen sápadt volt. – Harry! – ragyogott fel a szeme, amikor meglátta a fiút. – Hát te? Asszonypajtás lazított a gyeplőn? – gúnyolódott.
- Basszus! – csapott a homlokára Harry. – Figyelj, majd még meglátogatlak, de most vissza kell mennem. Jobbulást!

Harry rohamléptekkel hagyta el a helyiséget, mi pedig édes hármasban beszélgettünk. Illetve Cas és Sirius beszélgettek, én pedig hallgattam őket egy kényelmes székben ülve.

Az óra reggel nyolcat ütött, és Madame Pomfrey szó szerint kizavart minket a kórteremből, mondván, hogy ő most vizitel, és a betegeinek pedig pihenésre van szükségük, így Siriusszal félig megsüketülve, de elhagytuk a gyengélkedőt.

A folyosók kihaltak voltak, mivel hétvége volt, és a diákok a tanárokkal együtt visszavonultak kipihenni a támadás okozta sokkot.

- És… hogy mennek az edzések? – törtem meg a csendet.
- Jól…
- Kivel lesz az első meccs?
- Helsinki Varázsló Iskola.
- Óh…
- Három nagy csoport van, mivel Európában három nagy mágusiskola van.
- Beauxbatons, Durmstrang és Roxfort.
- Pontosan – bólintott rá. – És a csoportokon belül körmérkőzések vannak. Egy csoportban öt iskola, de úgyis a három nagy jut tovább. Mindig így van.
- Nem feltétlen. Vannak dolgok, amik változnak – vitatkoztam.
- Igen, vannak – hagyta rá.
- Mi újság Candyvel? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Szerintem, ez téged nem érdekel – torpant meg.
- Szerintem meg de.
- Mit akarsz ezzel elérni? – fonta össze maga előtt a karját.
- Én? Mit akarnék?
- Féltékeny vagy? – vonta fel a szemöldökét, és próbált elnyomni egy vigyort.
- Szeretnéd, mi? – gúnyolódtam.
- Nem szeretnél mondani nekem valamit?
- Sok boldogságot! – mondtam szemforgatva, és otthagytam.

*

A folyosókon kóboroltam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. A nyolcadik emeleten jártam, és lendületesen befordultam a sarkon… sikeresen elgázolva a falnak támaszkodó igazgatót. Szerencsére nem lett komolyabb baja.

- Elnézést, nem láttam, hogy itt van – mentegetőztem.
- Semmi baj – mondta, aztán az ablak felé fordult. – Gyönyörű ez a reggel. Elállt az eső!
- Már ideje volt.
- Csodálatos, az őszi napsütés, nem? Kár, hogy nem fog sokáig tartani. Viharfelhők jönnek, látod? – mutatott a ragyogó kék égre.
- Én nem látok semmit…
- Nem kell látni, elég, ha érzed. Én érzem, és félek, nem vagyok már elég ahhoz, hogy elűzzem őket. Láthattad, most sem tudtam megvédeni az iskolát.
- Ugyan. Biztos kitalált volna valamit.
- Nem vagyok benne biztos. Viszont nincs más lehetőségünk, harcolni kell… Hogy van Cassiopeia? – fordult újra felém.
- Egész jól, csak a Madame kizavart minket a kórteremből.
- Azért visszajönnél velem? Szeretnék beszélni Casszel.
- Menjünk.

Visszatérve a gyengélkedőre ott találtuk Harryt, Ront és Hermionét, akik elmélyülten diskuráltak a lányommal.

- Szép jó napot! – köszöntött mindenkit Dumbledore. – Miss Blackhez jöttem, de ti is maradhattok – mosolygott rájuk.
- Igazgató úr! – biccentett felé Cas, és felült az ágyon.
- Látom jobban vagy – mondta derűsen, aztán arckifejezése komollyá változott. – Cassiopeia, egy nagyon nemes feladatot szántam neked.
- Mi? – vágtam közbe, de Dumbledore csöndre intett.
- A hajnalban történtekből arra következtette, hogy jelenleg te vagy az egyetlen élő boszorkány, aki Görög Tüzet tud idézni.
- És mi a feladatom? – csillant fel mohón Cas szeme.
- Görögországba kell utaznod, hogy újra meggyújtsd a Tüzet.
- Nem! – szakítottam félbe ismét.
- Deborah, megértem, hogy félted a lányodat, de…
- Én vállalom!
- Köszönöm, Cas. Ne aggódj, nem egyedül mennél. A kísérőd lenne egy kentaur.
- Csodás! – szóltam közbe.
- Mary, fogd már be a szád! – mondta Cas villámló tekintettel.
- Igazgató úr – szólalt meg Hermione –, egy valamit nem értek…
- Hallgatlak, Hermione.
- Ön képes gubraithai tűz megidézésére, akkor miért nem ön állt ki az inferusok ellen?
- Nagyon jó kérdés, de tudnod kell, hogy a soha ki nem alvó varázstűz sem működik a Görög Tűz nélkül. Voldemort minden bizonnyal ezért volt annyira biztos magában.
- Ezt nem tudtam – vakarta meg a fejét, aztán elnézést kérve távozott, Ron szerint a könyvtárba.
- Visszatérve a feladatra. Senki nem tudhatja, hogy Cas hová ment. Nem szeretném, ha véletlen módon Voldemort tudomására jutna, és megtámadná…
- Én se szeretném! – morogtam.
- Nem lesz baj – mondta Cas. – Mikor induljak?
- Amikor a Madame úgy véli, hogy meggyógyultál.

*

Éjszaka rám került a sor, hogy őrködjek a kastély keleti szárnyában. Az egyik kezemben fáklyát, a másikban pedig pálcát tartottam.

Minden csöndes volt, csak a festmények méltatlankodtak, amiért a fáklya fénye felzavarta őket álmukból.

Éjfél felé lépteket hallottam, de csak Mordon járt körbe ellenőrizni, hogy minden rendben van e. Mogorván biccentett.

- Kávét?
- Mi van Rémszem, felcsaptál pincérnek? – kérdeztem meglepetten.
- Kérsz, vagy nem? – dobbantott falábával.
- Kösz, nem kérek.
- További jó őrködést… ja, és Fontanell… – fordult vissza.
- Mondd.
- Lankadatlan éberség! – figyelmeztetett felemelt mutatóujjal, aztán eltűnt egy falikárpit mögött.

- Az! Kávét? Lófaszt… Lankadatlan éberség?…Hát hogyne… Te meg mióta vagy ilyen kedves velem, te vén gyökér!? - morgolódtam magamban.

Álmos voltam, fáztam, ráadásul épp a nehéz napjaim kellős közepében jártam, - mellesleg ilyenkor még jobban utálom a világot, mint rendes napjaimon - szóval a hátam közepére sem hiányzott ez az őrködés.
Reményvesztetten néztem az órám fluoreszkáló számlapjára, de a mutató az istenért sem akarta elhagyni a fél kettőt.

Épp azon gondolkoztam, hogy vajon megőszülök-e még az éjszaka folyamán, amikor futó lépteket hallottam egy közeli folyosóról.
Visszafordultam, és elindultam a zaj irányába. Egyre közelebbről hallottam a meztelen talpak csattanását a kövön, majd a folyosón befordult Ron.

Amikor meglátott lefékezett, és a térdére támaszkodva kapkodott levegő után. Próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán.

Közelebb léptem a barna pizsamanadrágot viselő, kócos fiúhoz, és megérintettem meztelen, szeplős vállát.
- Baj van? – kérdeztem.
- A… hálóban…
- Idegen van a hálóban?
- Ha… Harry… -lihegte.
- Harryvel van gond? – kérdeztem komolyan, ő pedig bólintott. – Gyerünk!

Futóléptekkel indultunk el a Griffendél klubhelyiségéhez. Szinte nekimentünk a Dámának, aki ahelyett, hogy beengedett volna, ecsetelni kezdte, hogy mit kéne tenni az éjjel kóborló diákokkal.

- Silencio! Főnixkönny! – hallgattam el a vén szatyrot, és mondtam ki a jelszót.

- Gyerünk, Ron! – lökdöstem befelé a fiút. – Mi történt? – kérdeztem, miközben fölfelé caplattunk a fiú hálókhoz vezető lépcsőkön.
- Rémálma volt. Alig bírtam fölkelteni… Nagyon rosszul van… A többiek vigyáznak rá, én pedig elszaladtam segítségért. Merlinnek hála, hogy ott volt, tanárnő.
- Ne nekem köszönd… - motyogtam, aztán Ron kinyitott egy ajtót, és előreengedett.

A szobában öt baldachinos ágy volt, ugyanúgy, mint az én időmben. Az egyik mellett a földön Harry ült, térdeit átkarolva ringatta magát. Mellette Neville térdelt, és beszélt a fiúhoz, Dean és Seamus pedig ijedten álltak a szoba közepén.

- Harry! – guggoltam le mellé.
- Olyan, mintha nem lenne itt – mondta nagyot nyelve Neville.

- Jól van, akkor most szólunk az igazgatónak – mondtam higgadtan, és megidéztem a patrónusom, ami kiröppent az ablakon egy rövid üzenettel.

- Harry, hallasz? – hajoltam le hozzá.

Nem válaszolt…
Nagyon rosszul nézett ki. Sápadt arcát hideg verejték verte ki, haja nedvesen lapult a fejére, és pólója is nyirkos volt az izzadságtól. Testét hideg rázta, és görcsösen szorította ökölbe a kezeit. Villám alakú sebhelye szinte világított a félhomályban.

- Ron, vigyük a gyengélkedőre.

A fiú felkapott egy pulóvert, meg papucsot, és együttes erővel talpra állítottuk Harryt.

- Neville, hozz valami takarót! – utasítottam a fiút, aki bukdácsolva szaladt a szoba másik felében álló szekrényhez, hogy kivegyen belőle egy tiszta pokrócot.

- Harry, ha érted, amit mondok, akkor bólints, jó? – fogtam két tenyerem közé a fiú jéghideg arcát.
Nem történt semmi… aztán hirtelen két hűvös kéz szorította meg a karom.