Hétfő reggel az összes diák és tanár nagyon nyomott hangulatban volt. A fokozott biztonsági intézkedések miatt az aurorok többsége úgy nézett ki, mintha átment volna rajtuk egy tíztonnás úthenger. Én az egész vasárnapot átaludtam, de még így is fél liter kávéra volt szükségem, hogy újra embernek érezzem magam.

Odakint ismét esett, és a korai fagy miatt a sáros park kezdett jégpályává változni.

A nap csigalassúsággal telt, és a diákok az istenért sem akarták felfogni azt, amit éppen magyaráztam.

*

Délután örültem, hogy végre visszavonulhatok a lakosztályomba, de ott hatalmas rendetlenség fogadott.

- Mi a…?
- Áh, szia anya! – kukucskált ki Cas a szobájából. – Ne aggódj, mindjárt összepakolok, csak most keresem a fontosabb dolgaimat, amit magammal viszek Görögországba.
- Máris indulsz? – kérdeztem meglepetten.
- Igen, muszáj – mondta, aztán kilépett a szobájából egy jól megpakolt táskával.
- Nem szeretném, hogy elmenj. Veszélyes lehet…
- Jaj, M. Nem lesz gáz, csak zsugorítsd össze a cuccomat – mutatott a bőröndre.

- Gyere, elkísérlek a kapuig – ajánlottam fel, miután Cas zsebre tette miniatűr poggyászát.
- Nem kell nagy felhajtás, senki sem tudja, hogy hová megyek.

Csöndben lépkedtünk egymás mellett. A folyosón csak Cas cipőjének a kopogása hallatszott.

A parkba érve összehúztam magamon a köpenyemet, és óvatosan manővereztünk a Hagrid által lepakolt pallókon a vadkanos kapuig, ahol egy kentaur várt Casre. Gyönyörű volt… mármint az emberi fele.

- M, ő itt Firenze, volt jóslástantanár, és jelenleg nagykövet – mutatta be a lényt Cas.
- Vigyázzon a lányomra! – mondtam minden udvariaskodást mellőzve, ő pedig némán bólintott.
- Hát akkor…
- Legyél óvatos! – öleltem meg gyorsan Cast.
- Megfojtassz! – húzódott el.

- Induljunk, a Nap már lemenőben van! – szólalt meg mély hangon a kentaur.

- Hé! Cassipoeia! Várj! – futott felénk Harry, aztán lefékezett Cas előtt.

- Harry! Hát te? – kérdezte mosolyogva Cas.
- Hát… én vagyis… szóval láttalak az ablakból, és nem akartam, hogy búcsúzás nélkül menj el.
- Harry, én nem búcsúzom, majd akkor búcsúzkodunk, ha a halálomon leszek.
- Siess vissza, jó!? – mondta a fiú, aztán sután megölelte Cast.

Cas apró puszit nyomott Harry vörös arcára, majd intett a kezével, és a birtokot örvénylő tűzfal vette körbe.
- Dumbledore kért meg erre – magyarázta -, véd az inferusok ellen, ha Voldemort esetleg újra bepróbálkozna… - mondta, aztán felpattant Firenze hátára.
Pár perc múlva eltűntek a szemünk elől ugyanúgy, mint a lemenő Nap.

*

A hét zavartalanul folyt tovább. Szerda este Dumbledore összehívta a Főnix Rendjét a Szellemszálláson, ahol már várt ránk Francis.
Azonban sajnálatos módon csak arról tudott beszámolni, hogy Voldemort nagyon dühös, hogy két merénylete is meghiúsult.
- Szörnyű dolog, az emberi gonoszság – emelkedett szólásra Dumbledore, miután Francis leült. – Még szörnyűbb vágyni a hatalomra, és kicselezni a halált, de Voldemort megtette. A legfőbb feladatunk az, hogy megtaláljuk a diadémot, ha ez sikerül, talán legyőzhetjük Voldemortot.
- Tudja – szólalt meg halkan Harry.

Mindenki ráemelte a tekintetét, de ő a padlót fixírozta kitartóan.
- Tessék? – kérdezte meglepődve az igazgató.
- Tudja… Voldemort tudja, hogy elpusztítottuk a lelkének darabjait.
- Ezt honnan veszed, Harry?
- Ő mondta, amikor megszállt – nézett fel komolyan, aztán az ablakhoz sétált. – Ezt mondta… Tudok a szánalmas próbálkozásaitokról, de engem *nem találhattok meg soha, én elrejtőzködöm, elvegyülök köztetek, s belőletek öltözködöm…
- Ezt eddig miért nem mondtad el? – csattant fel Dumbledore, aztán nagyot sóhajtva elnézést kért Harrytől.
- Nem számít, hogy tud róla – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Hermione. – Megnehezítheti a dolgunkat, de nem verhet át minket.
- Ha lehet kevésbé ködösen adja elő magát, Granger – reccsent rá Mordon.
- Ezzel azt akartam mondani, hogy Voldemort is csak ember. Akárhány darabba nyiszálhatja a lelkét, ettől még ember marad. Pont ez teszi őt sebezhetővé… Elrejtheti számos helyre, és védelmezheti az utolsó horcruxát bármilyen sötét varázslattal, de ezzel csak azt mutatja meg, hogy fél, és aki fél, az hibát követ el. Nem tudom, hogy mennyire hallgatják a mugli híreket, de én próbálok nyitott szemmel járni. A tények a következők: valószínűsíthető, hogy a diadém, amit Piton professzor említett a halála előtt, az Hollóháti Hedvigé volt.
- Ezt honnan veszi, Miss Granger? – szólt közbe egy számomra ismeretlen férfi.
- Logikus okfejtés. Ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy Voldemort horcruxainak többsége egy alapítótól származó ereklyébe volt zárva.
- És hogy kapcsolódik ez a muglikhoz?
- Az a fejdísz, évszázadokkal ezelőtt elveszett – hitetlenkedtek a tagok.
- Igen, elveszett. Mégis felvet néhány kérdést ez… és most a The Timesból szeretnék felolvasni egy igen érdekes kis cikket.
„Hétfő reggel virradóra a londoni British Múzeumból fekete csuklyás emberek eltulajdonították Viktória királynő Indiából hozatott koronáját. Az királynő az ékszert 1876-ban, indiai császárnővé való koronázása alkalmából kapta egy angol származású indiai kormányzótól. Egyes legendák szerint a korona szerencsét hoz. A szemtanúk elmondása alapján a tolvajok nem használtak semmilyen fegyvert, kivéve hosszú pálcájukat, mely a hírek szerint… blablabla.”

- Lehetetlen! – csattantak fel többen is.
- A Minisztérium emberei elsimították volna az ügyet, és ha varázslók törtek be a múzeumba, akkor azt megírta volna a Reggeli Próféta – érvelt Dawlish.
- A Próféta a Minisztérium zsebében van, a Minisztériumot pedig Voldemort irányítja – mondta nagyon találóan McGalagony.

- Hermione, ez szép volt! – dicsérte meg őt Dumbledore. – A feladatunk, kideríteni, hogy hol van most a diadém…
- Nyilvánvalóan Voldemortnál – szólt közbe gúnyosan Sirius.
- Sirius, kérlek. Francis, te tudtál a múzeumi akcióról? – kérdezte Dumbledore.
- Nem. Vagyis Carrow motyogott valamit, hogy a belső körnek feladata van, de semmi egyéb.
- Akkor ennyi, a többit nekünk kell kinyomozni! Most pedig jó éjt mindenkinek!

A Szellemszállás kezdett szépen lassan kiürülni. Nagy nehezen feltápászkodtam a székemből, és a távozó Dumbledore után siettem.

- Professzor úr!
- Áh, Deborah! Minden rendben?
- Nem, semmi sincs rendben! Tisztázzunk valamit, uram. Ha a lányomnak egyetlen haja szála is meggörbül, vagy rosszabb esetben valami súlyos dolog történne vele, akkor én esküszöm mindenre, ami szent, hogy saját magam fogok kinyírni mindenkit Voldemort helyett! – emeltem fel fenyegetően mutató ujjamat, ami szinte szikrázott az alagút sötétjében.
- Megértem, hogy…
- ÉS MAGA lesz az ELSŐ! – mondtam nyomatékosan, aztán elhárítva a magyarázkodást, elsiettem az igazgató közeléből.

*

Reggel a szokásosnál hamarabb ébredtem fel, szinte még sötét volt. Nem tudtam már visszaaludni, ezért felöltöztem, és kiléptem a szobámból.

Nem kellett volna!

Ahogy kitettem a lábam a folyosóra, megláttam Candyt és Siriust, akik elmélyülten nyalták-falták egymást Sirius lakosztályának ajtaja előtt.

Felment bennem a pumpa, és nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be.

- Menjetek szobára! A folyosón tilos szexuális tevékenységet folytatni! – jegyeztem meg száraz, gúnyos hangon.

A hangomra Sirius lecuppant Candy telt ajkairól, és szintén gúnyos hangnemben folytatta.

- Irigykedsz? Ha akarsz, betársulhatsz… Nyomhatjuk hármasban is – kacsintott.
- Rohadj meg! – mondtam könnyes szemmel, és elrohantam.

Miért csinálja ezt?
Miért?
Miért?
Miért?

A kérdés ott dübörgött a fejemben, és nem hagyott nyugtot. A lábam automatikusan vitt, és amikor megálltam, meglepődve észleltem, hogy Remus lakosztályának ajtaján dörömbölök.

- Nyugalom! – hallottam egy tompa hangot az ajtó mögül, aztán megjelent Remus az ajtóban.

Kócos volt, és laposakat pislogott, valamint kifordítva vette fel a talárját… ergo aludt.

- Bocs, ha felébresztettelek, de beszélni akarok veled! – mondtam követelőzve, és szinte visszalöktem a szobába.

- Hallgatlak. Mi olyan sürgős, hogy hajnali hatkor kiversz az ágyból?
- Sirius.
- Deborah, kérlek. Éjszakáztam, fáradt vagyok, nincs kedvem a gyerekes dolgaitokhoz! – mondta kioktatóan, és szelíden az ajtóhoz tolt.
- Ne dobj ki! Könyörgöm! – mondtam megtört hangon, aztán kitört belőlem a zokogás.

Az arcomat belefúrtam Remus talárjába, ő pedig először ledermedt, aztán átölelt.
- Jól van, sírj nyugodtan! – simogatta meg a hátam.

- Annyira… annyira szemét! Miért? Én… annyira… annyira akarom… utálom! – zokogtam csukladozva.
- Most nyugodj meg szépen, és mondd el érthetően, hogy mi a baj, mert így nem tudok segíteni.
- Rohadjon meg! Rohadjon meg! – csapkodtam az öklömmel Remus mellkasát.
Ő egész jól tűrte, nem csinált semmit, csak még jobban magához szorított.

- Mi folyik itt? – lépett ki az egyik szoba ajtaján Tonks, tűzvörös hajjal. Kérdőn nézett Remusra, aki nagyot sóhajtott, és valamit tátogott szerelmének, aki bólintott, és visszament a hálóba.

- Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány. Gyere, ülj le! – nyomott bele egy fotelba, majd ő is helyet foglalt velem szemben. – Szóval, mi is borított ki ennyire?
- Sirius! – dörrentem rá, aztán megint elsírtam magam.
- Igen, ezt mintha már hallottam volna – válaszolt tűnődve.
- Miért viselkedik így?
- Hogy?
- Egyszer tök normális, egyszer tök bunkó!
- Deborah, Sirius világéletében egyszer tök normális, egyszer tök bunkó volt.
- De neeeem! Velem miért ilyen?
- Milyen?
- Hát bunkó! – kiabáltam rá megint, aztán újfent folyni kezdtek a könnyeim.
- Nézd, ez így nem fog menni. Pontosan mi a baj, azon kívül, hogy Sirius bunkó?
- Miért dugja Sirius Candyt? – pattantam fel ordítva a fotelből. – Miért vele? Miért ő kell neki, és miért játszik velem?
- Oké, értem már. Először is nyugodj le, jó?

Visszaültem a fotelba, és összefűztem magam előtt a karomat.
- Akkor kezdjük az elején… és ne vágj a szavamba!
- Jó!
- Sirius az egyik legjobb barátom, és jobban ismerem, mint a tenyeremet. Eleve érdekes személyisége van, ráadásul nem mindig a legmegnyerőbb modorát mutatja, de mit vársz el egy olyan embertől, aki tizenkét évet ült Azkabanban, ráadásul elvesztette a legjobb barátját!?
- De ez akkor se indok arra, hogy…
- Deborah, légy szíves! Most én beszélek! – vonta össze szigorúan a szemöldökét. – Olvastad a szerelem pszichológiáját? Valami mugli író írta, most nem jut szembe.
- Mi van? Ne pszichoblablázz már, leszarom azt a könyvet.
- Pedig érdekes. A lényeg, hogy minden embernek megvan a maga szeretetnyelve, és ha nem tudunk a másik szeretetnyelvén „beszélni”, akkor nincs közös jövőnk.
- Ennek mi köze hozzánk?
- Te és Sirius elbeszéltek egymás mellett. Néha sikerül kijönnötök egymással, de ez azért nem tartós, mert nem éritek a másik szeretetnyelvét, és nem ismeritek a másik személyiségét, csak töredékeket. Alig vannak közös emlékeitek, és azok közül is csak a rosszat látjátok magatok előtt.
- Remus! Hagyd már a körítést!
- Ha ezt nem érted meg, akkor nem tudok segíteni… Sirius azért ilyen veled, mert te voltál az első nagy szerelme, és nem tudta megbocsátani azt, hogy elhagytad.
- Ő is elhagyott engem!
- Való igaz, de gondolj bele, hogy ki volt az, aki semmibe vette mások érzéseit, amikor csapot-papot otthagyva rohant bosszút állni…

Pofon…

- Saját magad okoztad a bajt. Te elmentél, pedig ő, és mi is támogattunk volna mindenben… Veletek az a baj, hogy nem tudjátok mi is az az igazán együtt.

Második pofon…

- És… és Candy? – tereltem.
- Candy mindig is egy elérhetetlen dolog volt Sirius számára. Legalábbis hetedikig. Te elmentél, Candyt is elhagyta a barátja, ők pedig egymásra találtak… de ez köztük nem más, csak testi vonzalom… egyfajta feszültség-levezetés. Érted, amit mondok?
Bólintottam.
- Én nem azt mondom, hogy Sirius szent, mert nem az… sőt… de a helyedben gondolkoznék egy kicsit.
- De Remus! Szerinted nekem nem volt szar? Ráadásul ott volt Cas…
- Ez meg a másik. Cas… Sirius nem is sejtette, hogy van egy lánya! Gondolj bele milyen nagy trauma az, hogy te húsz év után visszatértél, ráadásul egy közös gyerekkel, aki már felnőtt. Fordított esetben te mit éreznél? Hogyan viselkednél egy olyan emberrel, aki összetörte a szívedet?
- Ő is…
- Most nem erről van szó. Gondolj bele… nem azért beszélek így, mert Sirius a barátom, hanem, mert én itt voltam. Láttam… Én a helyedben átgondolnék mindent.

Csöndben ültem a fotelben, és úgy éreztem magam, mint akit megvertek. Remus szavaiban nagyon sok igazság volt…
- Szereted? – törte meg a csendet.
- Tessék?
- Szereted Siriust?
Igen! - Nem, mert utálom – mondtam, és elkezdtem könnyezni. Remus felállt a helyéről, és leguggolt elém. Kezével óvatosan felemelte az államat.
- Akkor miért is törtél rám, ilyen állati dühvel?
- Utálom! – jelentettem ki dacosan, és félrelöktem a kezét.
- Csak magadat áltatod – tárta szét a karjait, én pedig elindultam az ajtó felé.
- Utálom! – fordultam vissza.
- Önámítás. Gondolkozz végre felnőtt módjára, és ne úgy, ahogyan tizenhat évesen tetted! – mondta szigorúan, aztán kitessékelt a lakosztályából.

Némán álltam magam elé meredve, és nekidőltem a falnak. Szépen lassan csúsztam le a padlóra, és újból sírni kezdtem. Remusnak igaza volt, de a tagadni sokkal könnyebb, mint elismerni, hogy nem vagyok tévedhetetlen… belátni azt, hogy én is csak egy ember vagyok, akit a saját korlátai tesznek boldogtalanná.

*

Pansy Parkinson fáradtan ült fel az ágyában. A mellette álló óra hatot mutatott. Pansy megdörzsölte a szemét, és kinézett az ágyfüggöny résén. Szobatársnői még nagyban aludtak, ezért halkan összepakolta a cuccait, és bevonult a fürdőbe.

Fél hétre találkája volt „azzal a csóró répafejjel” a könyvtárban, mert még nem fejezték be a közös házi dolgozatot SVK-ra.

Pansy rendbe szedte magát, felöltötte iskolai egyenruháját, valamint bekötötte hosszúszárú acélbetétes bakancsát, és sötét sminket varázsolt magára.

Paradicsom vörös haját feltűzte, aztán felkapta a táskáját, szomorkás mosolyt vetett az éjjeliszekrényen álló képre, és elindult.

A legeldugottabb folyosókon haladt, nehogy véletlen összefusson bárkivel is ezen a korai órán… pedig nem volt ő mindig ilyen zárkózott, de mostanra eljutott arra a szintre, hogy félt az emberektől, akik néha még most is ujjal mutogattak rá a Sötét Jegy miatt, ami Miss Fontanell tiltására is gyakran elővett téma volt. Pedig Pansy csak áldozat volt, ugyanúgy, ahogyan húga, Prada. Neki is csak annyi bűne volt, hogy kviblinek született…

…már pedig ez bűn volt egy aranyvérű családban… hatalmas bűn.
Eleinte Pansy is szidta a szerencsétlent, de Prada olyan jóságos volt, hogy megszerette, és ha a család elől titkolva is, de szoros kötődés alakult ki köztük, és sűrűn váltottak egymással levelet.

Aztán a nyáron apja Voldemort