A Borgin & Burkes egy tágas, mégis elképesztően sötét, poros és dohos varázslóbolt volt. A kőből rakott tűzhelyből kilépve rögtön megpillantottam a többieket, akik elmélyülten néztek szét a veszélyes portékák között. A közeli üvegszekrényben cseppet sem szimpatikus tárgyak – véres kártyapaklik, csontok, üvegszemek, sőt még egy aszott kéz is – sorakoztak. Az üzlet minden négyzetcentiméterét sötét kellékek díszítették. A falakon kampók és vicsorító maszkok lógtak, nem beszélve a hegyes műszerekről, amik rendeltetésébe még belegondolni is rossz volt.

Az ablakokat vastag fekete függöny fedte, ami nekünk kedvezett, hisz a Zsebpiszok közben hajnalban is nagy volt a forgalom, és könnyen lebukhattunk volna.

- Menjünk – szakította félbe a nézelődést Fran, aki épp a szőnyeget csavarta fel, hogy hozzáférjünk a raktár lejáratához.
- Szimpatikus hely – mondta nagyot nyelve Tonks, és már majdnem kezet fogott az aszott kézzel, de Francis időben rápirított.

- NE érj hozzá!
- Mert mi ez?
- A Dicsőség Keze. A tolvajoknak hasznos, nekünk nem kell – mondta, és egy bonyolult varázslattal felnyitotta a csapóajtót.
- Mi tolvajok vagyunk, nem? – kérdezte Pansy, és felkapta az aszott testrészt.
Nem történt semmi.

Fran szemforgatva válaszolt: - Jól van. Tegyél bele egy gyertyát. Lehet még szükségünk lesz rá odalent.
Pansy szót fogadott, és a kéz rögtön rákulcsolódott a gyertyára, majd lebegni kezdett a lány előtt.
- Azért ez elég undi, nem? – kérdezte vigyorogva, de McGalagony lepisszegte.
- Menjünk! – ismételte önmagát Fran, és elindult a raktárba.
Szó nélkül követtük.

Mikor mindannyian leértünk Francis először egy kisebb fáklyára mutatott.
- Ez a titkos raktár ajtaja, amit Draco Malfoy említett. Ha végeztünk a diadémmal, akkor körbenézhetünk bent is. Hátha akad valami hasznos.
Bólintottunk, Fran pedig folytatta a mondandóját: - Ez pedig – sétált egy kerek pajzshoz, amit a falhoz rögzítettek – a labor bejárata. Pansy, kérlek...
- Mit kell csinálnom? – lépett mellé a lány, és szemlélni kezdte a hatalmas ezüst tárgyat.
- Nem t’om, de javaslom, hogy addig mindenki húzódjon a falhoz... a biztonság kedvéért – morogta Fran, és ő is tüzetesebb pillantást vetett a pajzsra.

- Megvan! – kiáltott fel fojtott hangon Parkinson, és a pajzs szélére mutatott.
- Jól van, próbáld meg – mondta nagyot nyelve Fran, és ő is a falhoz hátrál.

Pansy felhúzta pulóverének ujját, és bal alkarját a vérthez érintette. Egy percig nem történt semmi, aztán kattanás hallatszott, és a pajzs besüllyedt a falba, ember nagyságú lyukat hagyva maga után.
- Ezt hogy...? – kérdezte ámulva Hermione.
- A pajzson rajta van a Sötét Jegy mása. Gondoltam hozzáérintem, hátha... – vont vállat Parkinson, majd hátrébb lépett, hogy előre engedje Francist.
- Megyek előre. Kövessetek, de legyetek nagyon óvatosak! Nem tudni, hogy mi vár minket odabent – bökött fejével a sötét alagút felé, ahonnan borzongató hideg áramlott ki.
- Egy pillanat! – szólt erélyesen McGalagony, és a bejárat széléhez lépett. Pálcáját finoman megpöccintette, és elmotyogott néhány ellenőrző bűbájt. A terep egyelőre tiszta volt. – Mehetünk! – biccentett, és maga elé engedte Frant.

Ahogy Fran belépett a sötét lyukba, hideg kék fénnyel világító fáklyák villantak fel, megvilágítva az egyenetlen sziklafalat, valamint egy rozoga lépcsősort, ami a mélybe vezetett.
Némán követtük Frant. Szerencsére Tonks vállalta, hogy ő megy utolsónak, így nem én zártam a sort. McGalagony szorosan Fran nyomába haladt, őt Granger és Parkinson követte.

Mindannyian kivont pálcával meneteltünk, én pedig biztos, ami biztos alapon előhúztam a kilencmilliméteres P226-os SIG-emet. Hermione megrökönyödve nézett rám.
- A szokás hatalma - vontam meg a vállam, és fejemmel jeleztem: haladjon tovább.

A szűkös lépcsősor egyre szélesedett, ahogyan lefelé haladtunk; a levegő állottabb és szinte tapintható hideg volt.

- Állj! – kiáltott fel hirtelen Fran, és elénk mutatott. Az alagút három részre ágazott.
- Most merre tovább? – kérdezte Tonks. Fran megrázta a fejét, jelezvén, hogy fogalma sincs.

Előrébb léptem; oda, ahol az elágazás kezdődött. Lehajoltam, és a földet kezdtem vizsgálni.

- A szélső alagutat vállalom. Ha nem jeleznék tíz percen belül, akkor ne jöjjenek utánam, hanem induljanak el egy másik alagúton – lépett mögém McGalagony.

- Várjon! – kiáltottam fel, majd közelebb hajoltam az említett járat kezdetéhez.
Az alagút alig láthatóan hullámzott.
Felálltam, és elsütöttem a fegyvert. A megszokott süvítés sokáig hallatszott, majd hirtelen elhalt, és a járat megmutatta valódi arcát. Ott, ahol eddig alagutat véltünk egy sötét szakadék tátongott a semmibe.

- Ez…? – nézett rám elképedve az igazgatóhelyettes.
- Illúzió volt. Még jó, hogy nem sétált bele, Minerva – Eltettem a pisztolyt, és hátrébb léptem.

- Hát… maradt két alagút. Melyik legyen? – kérdezte Hermione.
Pansy lehajolt ugyanúgy, ahogy én tettem pár perccel korábban, de csalódottan megrázta a fejét.
- Semmi gyanús – mondta, majd a másik alagúthoz fordult. – Itt se – fintorgott.
- Akkor marad a jól bevált módszer – szólaltam meg.
- Vagyis? – értetlenkedett Fran.
- Figyelj, és tanulj! – kacsintottam, és visszasétáltam egy közeli kőomláshoz. Felemeltem a fölről két nagyobb követ, és hangosan odakiáltottam a többieknek: - Egy hárompontos! – hajítottam el az egyiket. – Ez pedig a ráadás! – indítottam útjára a másikat is.

A két szikladarabka hangos csattanással landolt, mire a jobb oldali alagút oldalából hatalmas kések és éles pengék nőttek ki faltól falig.
- Merlinre! – kiáltott fel Fran. – Honnan jutnak eszedbe ilyen ötletek?
- Nem t’om – vontam vállat. – Túl sok Indiana Jonest néztem.
- Az valami auror? – hangzott el a képtelen kérdés Parkinson szájából, és Francis is elég értetlenül bámult.
- Te jó ég! Dehogy… az egy… áh, mindegy. Menjünk! – intettem a fejemmel a megmaradt alagút felé.

Ahogy beléptünk, kialudt az összes fáklya mögöttünk, és csak a pálcáink, na meg a Dicsőség Keze világított.
Kellett egy kis idő, amíg a szemünk hozzászokott a félhomályhoz, de aztán már gond nélkül haladtunk tovább.

Úgy éreztem már több kilométert is megtettünk, de csak annyit lehetett érezni, hogy az alagút lejt.

Fél óra néma baktatás után Fran megtorpant.
- Mi van már? – ütközött belém Tonks.
- Itt egy lépcső – mondta tárgyilagosan Francis, majd lehajolt, és elvégzett néhány ellenőrző bűbájt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve megfogott egy kavicsot, és legurította a nyers terméskövekből épített lépcsőn.

Ahogy a kavics fokról fokra haladt lefelé zöld fénycsóvák törtek ki a falból.

- Feküdj! – ordította, mi pedig rögtön lehasaltunk a mocskos földre… Egy átok éppen hogy elkerülte a fejemet…

Granger a földön fekve próbált pajzsbűbájjal hárítani, és a többiek is hasonlókkal próbálkoztak.

Hirtelen pattantam fel, mintha felrántottak volna. Ökölbe szorítottam a kezeimet, és próbáltam egy erős pajzsot magam köré idézni. Körülöttem az átkok változatlanul röpködtek időnként becsapódva a pajzs körül keringő energia gömbökbe.
- Mindenki álljon fel, és próbáljon meg minél közelebb húzódni hozzám – kiabáltam túl a folyton becsapódó fénycsóvák zaját, és próbáltam minél nagyobbra kiterjeszteni a pajzsot.

Mikor a csapat már nagyjából biztonságban volt, jelt adtam, és elindultunk a lépcső felé. A baj csak az volt, hogy ennyi ember védelme nagyon gyorsan felemésztette az összes erőmet, így pár méter után a pajzs kezdett gyengülni.
Ezt McGalagony is észrevette, és kilépett a védelmem alól…

Már éppen rákiáltottam volna, amikor láttam, hogy az idős boszorkány fiatalokat megszégyenítő sebességgel hárítja a veszélyes átkokat, közben egyre közelebb ért a lépcsőhöz.
Két kavicsot hihetetlen gyorsasággal változtatott át masszív kőfallal, ami közte és köztünk épült fel, így nem láttuk, hogy mit is csinál, és a Halálos Átkok elől is védve voltunk. Még egy-két percig hallottam, hogy az átkok becsapódnak a kőfalba kisebb lyukakat ütve azon, aztán hirtelen csönd lett, és a fal lebomlott.

Térdre estem; körülöttünk teljesen megszűnt a pajzs, én pedig félve pillantottam a lépcső felé. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor megláttam McGalagony alakját a kőlépcső legfelső fokán.
- Nem jönnek? – kérdezte érzelemmentes hangon.
- Hogyan állította meg az átkokat, tanárnő? – kérdezte csillogó szemmel Hermione.
- Egyszerűen: ráléptem a lépcsőre.
- De hát az indította el az egészet, hogy a súly került a fokokra.
- Pontosan, Miss Granger.
- Akkor…?
- A megoldás egyszerű. Hallottak már az oda-vissza csapdákról?
Megráztuk a fejünket.
- A lényeg, hogy ugyanolyan módon tudjuk megszüntetni a folyamatot, mint ahogyan elkezdtük.
- És a tanárnő honnan tudta, hogy ez egy ilyen csapda?
- Ez egy nagyon régi varázslat, kevesen ismerik. Minden esetre kézenfekvő, hogy Tudjukki gyakran alkalmazza az egyszerű, mégis nagyszerű dolgokat. Próba szerencse volt, Miss Granger, mázli, hogy bevált. Könnyen meghalhattunk volna, ha nincs Miss Fontanell – biccentett felém elismerően. – Most pedig javaslom, hogy induljunk tovább.

Tonks segítségével feltápászkodtam a földről, és elindultam a csapat után.

Utunkat ismét a jégkéken világító fáklyák világították meg, sejtetve a falakat díszítő durván faragott kígyómintás domborműveket.
- Ezeket elnézve jó úton haladunk… szerintem – jegyezte meg halkan Tonks, és tényleg igaza lett, ugyanis a lépcső legalján egy ugyanolyan pajzs várt ránk, mint ami az üzlet raktárában volt.
Pansy szó nélkül lépett a bejárathoz, és egy pillanat alatt kinyitotta azt. A pajzs csikorogva nyílt ki, elénk tárva egy óriási helyiség körvonalait. Bentről doh és rothadás bűze áramlott ki, és nem sok kellett hozzá, hogy elhányjam magam.

Francis lépett a laborba, ahol rögtön felvillantak a már jól ismert fáklyák. A helyiségben pár fokkal melegebb volt, de még így is látszott minden egyes lélegzetvételünk. Borzongva követtem társaimat, majd alaposan szemügyre vettem a Sötét Mágus saját építésű laborját…
A meghatározhatatlan alakú hosszú terem volt, tele polcokkal, amin penészes kötetek hevertek. A polcok alatt, a fal mellett egy szintén hosszú asztal volt, rajta mindenféle rozsdás eszközök. Beljebb haladva még nagyobb volt a bűz, és pókhálók lógtak a durva kövekből épített mennyezetről. A plafont pár antik oszlop tartotta.

- Jézusom! – suttogta elképedve Tonks.
Mellé léptem. A lány az egyik sarokba mutatott, ahol egymás fölött kisebb-nagyobb ketrecek voltak, bennük megdöglött állatok csontvázai.
Közelebb sétáltam a ketrecekhez, és szemügyre vettem egykori lakóikat.
- Patkány, patkány, valami madár, hmm ez biztosan egy varázslény, egy macska… Tisztára, mint egy kisállat kereskedés, nem? – próbáltam tréfával oldani a feszültséget, de a többiek nem értékelték a fekete humort… hát igen, aki olyan sok időt töltött halottakkal, mint én…

- A könyvek használhatatlanok – hallatszott Hermione hangja. – Olyan penészesek, hogy szétbomlottak a lapjaik. A bűbáj se hat rájuk.
- Jobb is, ha nem tudja, mi van azokban a könyvekben – morogta sötéten McGalagony, és ő is szemügyre vette a ”kedvencek temetőjét”.

Lehajoltam, hogy a nagyobb alsó kalitkákat is szemügyre vegyem.
- Te jó ég! Ez egy ló! – kiáltottam fel.
- Inkább unikornis. Letörték a szarvát – mutatott az állat koponyájára McGalagony.
- Brrr… kiráz a hideg – borzongott Tonks, és tovább ment a fiókos szekrényekhez.

- Honnan szerzett unikornist? – kérdeztem megütközve McGalagonyt.
- Tőle minden kitelik. Inkább ne is kérdezd – váltott át tegezésre az igazgatóhelyettes, majd hirtelen a szájához kapta a kezét: - Uramisten! Ez emberi csontváz!

A többiek hamar körénk gyűltek, én viszont teljesen leguggoltam, hogy megvizsgáljam a még egyben maradt csontokat. Egy egyszerű bűbájjal kinyitottam a ketrecet, és felkaptam a koponyacsontot.

- Mondd, neked muszáj mindent megfognod? – kérdezte undorodva Fran, de nem válaszoltam neki, csak a koponyát néztem. Meglehetősen kicsi volt, ebből arra következtettem, hogy…
- Ez egy… gyerek – mondtam elcsukló hangon. – Csak egy gyerek! – ismételtem meg emeltebb hangnemben, de senki se válaszolt, hanem hátat fordítottak, és mentek a dolgukra.
Visszatettem a koponyát, de észrevettem egy kis táblát két rács között, amin a következő állt:

Hugo Vallace (10) M

… csak tíz éves volt…

Letörtem a kis táblát, és a zsebembe tettem. Dühtől remegve hagytam ott a ketreceket, hogy a helyiség végébe sétáljak. Szemben a falnál a hosszú asztal folytatódott; tetején üvegcsék, kémcsövek, lombikok, gyertyacsonkok hevertek szépen sorban. Belsejükben megkövesedett folyadékok, rohadt növények és egyéb behatárolhatatlan dolgok látszódtak.

- Miféle kísérletek folyhattak itt? – kérdeztem McGalagonyt, akit beértem a terem végében.
- A legsötétebbek, abban biztos vagyok. – A sápasztó fénynél a nő arca hidegnek és érzelemmentesnek tűnt, de tudtam, hogy legbelül ő is tombol.

- Ide! – kiáltotta Parkinson, mi pedig elindultunk a megadott irányba.
A lány a számtalan sarok egyikébe állt, és elborzadva meredt egy kábé egy méter magas, sötét lyukra, amit a falba vájtak.
Még közelebb mentem hozzá, és láttam, hogy a lyukat rácsok zárják el, a barlangocskában pedig szintén egy ember feküdt. Legalábbis ami megmaradt belőle.
- Ott is van egy! – mutatott egy másik sarokra Pansy, aztán elfordult, és öklendezni kezdett. Granger rögtön pátyolgatni kezdte a lányt, én viszont ismét szemügyre vettem a szűkös börtönök lakóit. Az egyikük aszott keze még mindig a rácsot markolták… A látvány valóban gyomorforgató volt, mégis közelebb mentem mindkettőhöz. Az egyikük rácsáról a David Flaming (7) M cetlit téptem le, majd a másik börtönhöz mentem. A hideg fénynél megláttam, hogy a maradványok mellett egy szétfoszlott plüssmaci hever, ezért óvatosan lefejtettem az összeaszott kezet a rácsról, amit kinyitottam. Behajoltam, és a mocskos játékor a csontváz kezébe nyomtam, majd leszedtem a Marcie Kent (9) K feliratot tartalmazó táblát, és a többi mellé csúsztattam a zsebembe.

- Ez egy mocskos gyerekgyilkos! – köptem dühösen, amint a helyiség közepére sétáltam. Fran együtt érzőn megveregette a vállam, majd folytatta a kutatást a szekrényekben.
- Mit jelenthet az M és a K jelzés? – kérdeztem tőle, közben kihúztam egy fiókot, ami tele volt megszáradt növényekkel.
- Miért?
- Ez volt a neveik mellett – sóhajtottam.
- Talán azt, hogy mágus és kvibli.
- Inkább mugli és kvibli – csatlakozott hozzánk Hermione, és meglobogtatott egy egész épen maradt pergamenfüzetet, amin a Kísérleti alanyok (MUGLI /M/) felirat szerepelt.
- Undorító – húztam el a szám.
- Van még pár ilyen füzet… Kviblik (K), Varázslók (V), Boszorkányok (B), Varázslények (VL) és Állatok (Á). Egész sor gyűjtemény – sorolta a lány.
- De mivel kísérletezhetett ennyit?
- Mindennel – csatlakozott a beszélgetéshez Francis. – Nem hinném, hogy a horcrux készítést saját magán próbálta ki először.
- De a naplóját azt már Roxfortos korában készítette.
- Igen, de nyaranta itt dolgozott, majd iskola után megépítette a labort