Ha eddig volt is bennem bármilyen erő, ami hajtott, hogy felálljak a padlóról, akkor az kihalt belőlem abban a pillanatban, amint felfogtam Voldemort levelének tartalmát.

Undorodtam magamtól; ettől a mesterséges lénytől, ami elvette tőlem a normális élet lehetőségét… Ettől az erőtől, amit soha nem kértem, és mégis a nyakamba sózta egy elmebeteg.

Órákig álltam a zuhany alatt, de mocskosnak éreztem magam, mint akit megerőszakoltak…

Egy kísérlet eredménye vagyok csupán… egy SK a megsárgult pergamenlapon…

Puszta kézzel rontottam neki a szállodai szobám összes bútorának, mintha azok tehetnének mindenről… Őrültként ordítottam hosszú percekig, miközben a kezem ügyébe eső első hegyes tárggyal szurkáltam magam, hogy kifolyjon belőlem a korcs varázsló vér… pedig tudtam, hogy ez lehetetlen, mégis…

Tornádót megszégyenítő kirohanásom után jártányi erőm se maradt. Beájultam az ágyba, és nem tudom mennyi ideig bámultam a plafont… teljesen elvesztettem az időérzékemet. Csak a fehérség az, ami megmaradt és a könnyek, amik megállíthatatlanul folytak…

Néma zokogás és hófehér plafon…
Kavargó világkép…
Sötétség és éjszakai csend…
Ketyegő óra…
Az utca zajai…
Napsugár… Holdvilág… Csillagfény…

Fehérség, sötétség, nappal, éjszaka, hideg, meleg, Nap, Hold… élet… örök körforgás.

*

Remus Sirius vezetésével hoppanált a szállodai szobába…
Hogy honnan tudták, hogy ide kell jönniük?
Sehonnan… Black mondta, ő pedig jó barátként nem kérdezte a miértet és a hogyant.

És, hogy Sirius honnan tudta?
A válasz: az ikertükör…

A tükörnek van egyfajta mágikus kisugárzása… más szóval: bemérhető.

És Sirius honnan tudta, hogy baj van?
Nos, megérezte… Ráadásul Deborah már három napja nem jelentkezett, ezért Sirius Dumbledore engedélyével nekilátott, hogy felkutassa szerelmét.

Most pedig ott állt a feldúlt lakosztályban, és megrendülten szemlélte a pusztítást.

- Ezt a felfordulást nem mágia okozta – szólalt meg mellette összevont szemöldökkel Lupin.
- Márpedig egy ember nem tudja így összetörni a bútorokat… főleg nem egy nő – rázta a fejét a férfi, és elindult a hálószoba irányába.

Összeszorult szívvel nyomta le a véres kilincset, pálcáját felemelve lépett be az apró és sötét szobába, de ott se látta Deborah-t.

- Nincs a fürdőben – hallotta háta mögül Remus hangját.
- Akkor hol a francban van? – kérdezte dühösen Sirius. Már éppen indult volna, hogy újból átkutassa a nappalit, amikor az egyik sarokban meglátott valamit… A sarokból világító kék szempár figyelte minden mozdulatát.

- Foncsi! – kiáltotta, és pálcáját eldobva térdelt a nő mellé. Remus követte Siriust a szobába, és elhúzta a függönyt, mire Deborah összerezzent, és a szeme elé tartotta tenyerét. A napfény szörnyen bántotta sötétséghez szokott szemét.

Sirius végre jobban szemügyre vette a sarokban kuporgó nőt, aki egyáltalán nem hasonlított az ő Foncsijára.
A nő a sarokban egy megtört, halálsápadt, ráncos és vértől maszatos szánni való kupac volt, fürdőköpenybe csomagolva. Mézszőke haja kuszán állt, bal kezében pedig gyűrött pergament szorongatott.

- Foncsi, jól vagy? – próbálkozott megint Sirius, de nem kapott választ. – Kicsim, mi a baj? – kérdezte lágy hangon, és Deborah szemébe nézett. Megpróbálkozott a legilimenciával, de nem látott semmit.
- Ne… mássz… bele a fejembe – szólalt meg rekedten a nő, és elfordította a fejét.
- Akkor mondd el, mi történt!
- Menj el, Black – mondta színtelen hangon Deborah, és még jobban összeszorította a levelet fogó kezét.
Sirius hallotta a papír zizegését, és próbálta óvatosan lefejteni Deb kezét a pergamenről. Csodák csodájára a nő elengedte a papírt.
- Ettől borultál ki? – kérdezte Sirius, de nem kapott választ. – Elolvashatom?

Deborah megvonta a vállát, és félig-meddig érdeklődve figyelte Sirius arckifejezését, míg amaz a levelet olvasta.
- Az a rohadék! – csattant fel Sirius, mikor befejezte a levél olvasását, és Debre nézett.
- Félsz tőlem, igaz?
- Honnan veszed? – kérdezett vissza Sirius tettetett felháborodással.
- Látom a szemedben, Black – mondta gúnyosan, és megérintette a férfi arcát. Sirius riadtan húzódott hátra a véres ujjak elöl. – Mi van? Félsz, hogy elkapod? Hol marad a nagy szerelmed, Black? Vagy talán hazudtál, amikor azt mondtad, hogy MINDIG szeretni fogsz? – kiabálta Deborah, és hirtelen rávetette magát Siriusra.

Szorosan markolta a férfi nyakát, közben vadul vicsorgott, de Sirius sem hagyta magát. Megszorította Deborah csuklóját, és egy pillanat alatt maga alá gyűrte ellenfelét.

- Engedj el! – visította rúgkapálva, és térdével el is találta Sirius ágyékát, aki káromkodva gurult a szoba másik felébe. Deborah négykézláb indult, hogy újabb támadást mérjen ellenfelére, de ekkor közbelépett Remus, aki egy kábító bűbájt szórt rá.

- Kösz, Remus – tápászkodott fel fintorogva Sirius.
- Mi ütött belé? – bökött a fejével Lupin a kába nő felé.
- Nem tudom… Olvasd el ezt… - nyomta a levelet barátja kezébe Sirius, majd elindult Deborah felé, és lassan felnyalábolta a földről.

- Te jó ég! – kiáltott fel Remus, amikor a levél végére ért. – Ez igaz?
- Szerintem igen.
- Akkor érthető, hogy Deborah miért akadt ki – nyelt nagyot Lupin.
- Menjünk innen, Remus. Vigyük a főhadiszállásra, hátha rendbe jön – mondta Sirius, és karjában Deborah-val dehoppanált.

Lupin fejcsóválva rendbe tette a feldúlt hotelszobát, majd ő is követte Siriust a Grimmauld térre.

*

Kábán ültem fel az ágyban, és próbáltam erősen fókuszálni a körülöttem levő szobára, de sóhajtva hanyatlottam vissza a hűvös selyemágynemű közé.

- Deborah? – hallottam egy kérdő hangot az ágy mellől.
Felnyögtem. Nem volt erőm megfordulni.

- Debby? – suttogta lágyan a hang, és nedves kendőt nyomott a homlokomra. Ahogy felém hajolt felismerni véltem az ápolómat.
- Valey… - suttogtam, és erőtlenül megragadtam a csuklóját. – Az Ő műve… Miatta…
- Nyugodj meg, drágám – nyomott vissza szelíden.
- NEM! – üvöltöttem fel, és pár perccel ezelőtti bágyadtságomat meghazudtolva pattantam ki az ágyból felkapva a felelőtlenül az éjjeliszekrényre pakolt pisztolyomat. Valeyt félrelökve rontottam ki a szobából, és meglepetten tapasztaltam, hogy a Black-ház sötét folyosóján állok.

Hangosan zihálva fordultam meg, de Valey már ott állt előttem kezében a pálcájával.

Megtámaszkodtam a korlátban, és rászegeztem a pisztolyt.
- Engedj!
- Deborah, tedd le a fegyvert – mondta csendes, de határozott hangon. Pálcája fenyegetően szikrázott, én pedig kétségbeesetten forogtam a folyosón, mert mindenhol Voldemort sápadt pofáját láttam viszont. Vigyorgó, vicsorgó, hullafehér arcokat, melyek kárörvendve néztek le rám, őrjítő vihogással kínozva… pedig ez csak a képzeletem szüleménye volt…

- TAKARODJ! – ordítottam fel ismét, és a plafonba eresztettem egy golyót.

Az éles hangra megélénkültek a ház ideiglenes lakói, és dübörögve soroltak fel a lépcsőn Valey mögé.

Sirius előkapta a pálcáját, de én gyorsabb voltam, és elborult elmémmel már csak a hűvös fémet érzékeltem, ami a homlokomnak nyomódik.

- Ne! – kiáltották egyszerre többen, de az arcuk elmosódott előttem.

Sirius is megtorpant, aztán ismét megindult felém.
- Ne gyere közelebb! – sipítottam.
- Fonti, tedd le azt a pisztolyt! – mondta, és lassan megemelte a pálcát tartó kezét.
- Tedd le a pálcát! – kiabáltam még mindig, és még erősebben nyomtam a fejemhez a pisztolyt.
- Beszéljük meg. Segítünk neked – próbálkozott újra, de mögötte megjelent Voldemort torz, gúnyos arca.
- Mondd meg Neki… mondd meg Neki, hogy győzött – zokogtam.
- Deborah! – lendítette a pálcáját, de már késő volt…

*

- Uram! – lépett be a sötét sátorba Bellatrix Lestrange. Egykori nemes és talán szép arcvonásai eltűntek, helyettük az őrület és a fanatizmus ráncai hagytak nyomot maguk után.
- Megmondtam, hogy senki ne zavarjon, Bella! – sziszegte a Nagyúr.
- Bocsásson meg, Kegyelmes Úr – vetette Voldemort lábai elé magát a boszorkány -, de elkaptunk néhány halászt, akik látták, hogy a lány elköt egy hajót.
- Mit láttak még? – fordult a nő felé.
- Kihajózott a tengerre! Már kerítettünk hajót is, hogy utána mehessünk.
- Valóban? – kérdezte gúnyosan Voldemort.
- Igen, Nagyúr!
- Hmm, reménykedj, hogy ezúttal nem csúszik ki a kezeitek közül, mert ha mégis…
- Elkapjuk, Kegyelmes Úr!
- Ne vágj a szavamba, Bella – rúgott egyet a nő felé Voldemort, de Bella meg se nyikkant. – Ez az utolsó esélyetek, és most menj. Ne zavarj, éppen érdekes műsort nézek – Voldemort kényelmesen nyújtózott egyet, és újból lehunyta vörös szemeit, majd gondolatban visszatért Fontanell agyába, és már alig egy hajszálnyi választotta el a győzelemtől…

- Ugye most kicsinálja, uram? – kérdezte izgatottan Bella, de Voldemort egy crucióval jutalmazta a boszorkányt.
- Megmondtam, hogy ne zavarj! De kérdésedre a válasz, az igen. Fontanell gyenge, nem is kell közbe avatkoznom. Elég volt a levél a mugli barátunkkal, és az a korcs összeomlott. Kár érte, jó kísérlet volt – jegyezte meg lekicsinylően, és lesöpört egy legyet a talárjáról.
- Kegyelmes Úr, Ön csodálatos! Megtiszteltetés a számomra, hogy beavat ezekbe az agyafúrt részletekbe. Meg se érdemlem…
- Az lehet, de te vagy a leghűségesebb halálfalóm, Bella. Ezért nem átkozlak meg még egyszer. Most pedig menj. A hajó legyen indulásra kész tíz perc múlva.
- Igenis, Nagyúr! – hajolt meg ismét, majd hátrálni kezdett.
- És, Bella!
- Uram?
- Küldj üzenetet a B csoportnak. Találják meg az árulót! Tudni akarom, hogy ki adta ki a titkos laborom pontos helyét! Carrow hallgassa ki Parkinsont. Ha bizonyosságot nyer, hogy a lánya tőle tudta meg az információkat, akkor öljék meg. Ha nem… akkor is. Nincs szükségem rá. Árulót nevelt a lányából, hát haljon meg!
- Ahogy kívánja, uram!

Odakint a nyílt vízen valóban egy hajó szelte a habokat, de azt csak egy ember tudta, hogy nem utazik benne senki. Az az egy ember pedig a Cassiopeia Black volt.

A lány a tengervíz erejét hívta segítségül, ami sebesen vitte a hajót, de Cas még partközelben kiugrott, és úszni kezdett. A part menti sziklákon nagy nehezen felhúzta magát, és remek búvóhelyet talált egy apró barlangban.

A partról hallatszódó hangokból arra következtetett, hogy terve sikerrel járt, és amikor kidugta a fejét a lyukból nem látott egyebet, csak a Voldemort vezette csapat hajóját úgy száz méterre a vízben.

- És még Ő nevezi magát Mardekár utódjának – suttogta bele a hirtelen támadt csendbe gúnyosan, majd kikászálódott a barlangocskából, és a sziklák mentén útnak indult.

Mikor teljesen biztonságban érezte magát, kievickélt a partra, és a Tüzet őrző falu sámánjától kapott pálcával néhány rúnát írt a nedves homokba, s ajkát a következő szavak hagyták el:

Tengernek szelleme, Poszeidon ereje!
Hullámid hátán vezesd a halálba e csürhét,
szippantsa be hatalmas örvény e világ nyűgjét!
Víz legyen sírja, s hajó koporsója,
Testüket örökkön-örökké tenger-sója marja!
Meglásd hát Nagyúr,
Hogy azért a Víz az Úr!

Az utolsó szavak is elhaltak, és a tengeren hatalmas hullámok emelkedtek, majd indultak útnak minden irányba. Cas nagyot nyelve bámult egy több méter magas hullámot, mely egyenesen felé tartott.
- O-ó, azt hiszem nem tetszett neki a versem. Gyakorolnom kell a rímfaragást! – jegyezte meg csak úgy magának, majd futni kezdett, minél messzebb a háborgó tengertől.

A hullám lecsapott, halak tucatját hagyva maga után a fövenyen, majd irányt változtatott, és megindult a nyílt tenger felé. Cas feltápászkodott a földről, kutyamód megrázta fekete haját, és vigyorogva hajolt le egy halért.
- Vacsi! – kiáltott fel boldogan. – Ne nézz így rám – mondta a kétségbeesetten tátogó halnak –, akkor is megennélek, ha te lennél az a bizonyos mesebeli aranyhal.
Kezében a hallal megindult, de két lépés után visszafordult, és a vadul tomboló tengerbe hajította a halat, és varázslat segítségével a még élő állatok is visszajutottak otthonukba.

Cas az erdő felé vette útját, közben lehajolt egy döglött halért.
- Köszönöm, hogy kipurcantál! Megmentetted az életemet! Én pedig kezdek becsavarodni, hogy köszönetet mondok egy döglött heringnek.

A túlpartról gyorsan közeledő viharfelhő hatalmas villámokat és a dörgés éles zaját hozta magával. Cassiopeia hamarosan eltűnt az erdő fái között, de ő is hallotta a mennydörgés robajával egybe olvadó dühös ordítást, amit a viharos szél messze-messze fújt…

*

Fájt a fejem… Nagyon fájt, amikor kinyitottam a szemem.

Nem emlékeztem arra, hogyan kerültem a Balck-házba, de abban biztos voltam, hogy valaki elkábított.

Kimásztam az ágyból, és belebújtam a szépen összehajtogatott köntösbe, amit az ágyam mellé készítettek.

Lassú léptekkel mentem végig a kihalt folyosón, csak pár portré nézett utánam. Mivel odalent a nappaliban nem találtam senkit, sőt az egész ház teljesen kihaltnak tűnt, lementem a pincekonyhába.

Ahogy beléptem rögtön megláttam a tűzhelynél tevékenykedő Remust. Háttal állt, nekem, ezért levegőt vettem, hogy köszönjek, de megelőzött. – Örülök, hogy felébredtél.
- Honnan tudtad?
Remus megfordult, és összevont szemöldökkel kérdezte: - Szerinted fent hagynálak egyedül ilyen lelkiállapotban riasztóbűbájok nélkül?
- Minek az? Jól vagyok – sütöttem le a szemem, és leültem a hatalmas asztalhoz. Remus hümmögött, és visszafordult a főznivalóhoz.

- Ki kábított el? Miért vagyok itt?
Remus leemelt egy lábast meg egy vízforralót a tűhelyről, és csatlakozott hozzám.
- Nem emlékszel semmire?
De. Emlékeztem… Voldemort levele és a tudat, hogy csak egy SK! vagyok még mindig dübörögtek az agyamban, valamint álomszerű képek ugrottak be a tombolásról, de abból nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi igaz.
- Kaptam egy levelet…
- Voldemorttól.
- Tőle. Leírja benne, hogy egy… - elcsuklott a hangom. Lehajtottam a fejem, és próbáltam nem sírni, de…
- Nézd, ne hidd, hogy ettől még kevesebb vagy! Mi mindannyian szeretünk, és melletted vagyunk, oké?
- Nem akarok soha többé varázsolni… így nem – suttogtam az asztallapnak.
Remus előredőlt a széken, és megszorította a kezem.
- Deborah, Ettől már nem változik semmi. Tudom, hogy nehéz, hiszen láttam, ahogy kiborultál, de fogd fel úgy, hogy… ajándék.
- Idő kell… Meg kell emésztenem.
- Ez természetes. Csak egy gond van: a háború. Szükségünk van rád, Deborah. Senki sem kényszerít, de kellesz nekünk. Nem Voldemort teremtménye vagy, sőt azzal, hogy vagy nekünk, Voldemort a saját vermébe esett.
- De hogyan éljek együtt ezzel…?
- Nekem azzal a ténnyel kell együtt élnem, hogy vérfarkas vagyok. Vérfarkas vagyok, és ezen nem tudok változtatni. Nekem ezeket a lapokat osztották. Elhiheted, nem önszántamból haraptattam meg magam, csak túl vakmerő voltam gyerekként.
- Sajnálom… olyan önző vagyok.
- Nem vagy önző – paskolta meg a kézfejem -, csak egy elég nagy trauma ért. Senki sem hibáztat. Na, de egyél!
Elém tolt egy tányér tésztát milánói szósszal, m