Szombaton késő délután hoppanáltunk Roxmortsba Remusszal és Valey-val. A kis utcákat térdig érő hó lepte be, a házak kéményei füstöt pöfögtek, és mindenhol a karácsonyi készülődést lehetett látni.

- Tényleg, ti kivel mentek a bálba? – törte meg a csendet Valey, miközben Remus utat olvasztott a hóban.
- Milyen bál? – kérdeztem.
- A karácsonyi bál. Dumbledore kitalálta, hogy idén a tanárok és a kastélyban tartózkodó felnőttek is párban jöjjenek el.
- Szerintem nem kérdéses, hogy én kivel megyek – kapcsolódott be a beszélgetésbe Remus. – Meg van egy tippem, hogy te kivel mész – kacsintott rám, én pedig nyelvet öltöttem rá.
- És te kivel mész, Val?
- Hmm, még nem tudom, de nincs sok kedvem menni. Majd kérek egy műszakot a gyengélkedőn vagy az Új Mungóban.
- Ne csináld ezt, Valey! – fordult hátra Remus. – Végre együtt karácsonyozhatunk. Nehogy már pont te ne legyél ott!
- Jól van, még megálmodom.

- Nos, hölgyeim, csak utánatok – intett Remus, amikor a parkon átvágva a bejárati csarnok nehéz ajtajához értünk.

Valey ment előre, de én megtorpantam.
- Baj van? – karolt belém Remus.
Kifújtam magam, és mosolyt erőltettem az arcomra: - Menjünk.

Mikor végre bent voltunk nagy meglepetésünkre Dumbledore jött elénk.
- Valeria, Deborah, Remus – biccentett az öreg – örülök, hogy újra itt vagytok. Valeria, Poppy már vár a gyengélkedőn. Két elsős alatt beszakadt a tó… Remus, fiam, jó színben vagy – veregette vállon Remust, aztán felém nyújtotta a kezét: - Deborah, köszönöm, hogy visszajöttél.
Bólintottam, mert nem jött ki hang a torkomon.
- Beszélhetnénk négyszemközt?
- Persze – válaszoltam, és búcsút intettem a két barátomnak, akik mentek a maguk dolgára.

Dumbledore az irodája felé vette az irányt, majd a kőszörnynél kimondta a jelszót (Dumbi Lime).

- Foglalj helyet – mutatott egy székre, amikor már fent voltunk a barátságos helyiségben. – Teát, kávét, édességet?
- Nem kérek, köszönöm – mondtam mosolyogva.
- Gondolom, tudod, hogy miért vagyunk itt.
- Van egy tippem…
- Szóval, hogy érzed magad? – kérdezte, és fürkésző pillantást vetett rám.
- Jobban vagyok, de nem tudom, hogy mit tegyek. Az egyik felem úgy érzi, ezzel a tudattal nem fog menni a varázslás, viszont a másik felem pedig küzdeni akar. Legszívesebben megfutamodnék, és maradnék egyszerre – mondtam őszintén, és meglepően tapasztaltam, hogy máris mennyivel jobban vagyok.
- Hát igen, furcsa egy helyzet. Soha nem volt rá példa a történelemben, hogy valakinek sikerült volna varázserőt varázsolnia. Viszont ez a dolog felvet egy másik kérdést. Vajon hol lehet a Voldemort által alkotott Tökéletes Mágus?

A kérdést hallva már meg se lepődtem, hiszen Dumbledore előtt nincsenek titkok.
- Nem tudom, uram, de remélem, hogy mégse olyan tökéletes, mint amilyennek az a rohadék állítja.
- Igen, reméljük... Amíg lábadoztál, addig összehívtam a Rendet.
- Akkor már mindenki tudja, hogy mi vagyok – csóváltam a fejem lemondóan.
- Nem, csak a legbizalmasabb embereim, akiket ez egyáltalán nem érdekel. És ne aggódj, a diákok se tudják. Annyit mondtunk nekik, hogy Londonban van dolgod.
- Köszönöm, professzor.
- Nos, egyelőre ennyi. Miss Daves üdvözletét küldi.
- Igen, hallottam, hogy jól van.
- Rendben. Most pedig menj, pihenj, és vedd rá a lovagodat, hogy jöjjön el a jövő heti bálra – kacsintott félhold alakú szemüvege mögül.
- Sirius már itt van? – pattantam fel hirtelen.
- Nem itt, hanem ott – mutatott az ablakból a parkba, ahol egy nagy fekete kutya ugrándozott egy rakás gyerek körül.
- Őőő…
- Sirius animágus, nem tudtad?
- Nem igazán… de nem lényeg. Köszönöm, Dumbledore professzor.
- Tovább szép napot!

Extra sebességgel robogtam végig a hideg folyosókon egyenesen az udvarra, ahol Sirius – már emberi alakban – hógolyócsatázott Harryékkel.

A hatalmas hóban bukdácsolva futottam feléjük. Sirius nem látott, mert háttal állt nekem, én pedig szó szerint letámadtam…
Filmbeillő csatakiáltással vetettem magam a nyakába, de a váratlan támadástól elvesztette az egyensúlyát, és úgy dőltünk a hóba, mint két nagy zsák krumpli.

Sirius káromkodva rázott le magáról, és dühösen ült fel, havat köpködve…
- Basszameg a jó… Foncsi?! – kiáltott fel, és most ő vetette rám magát.

Körülöttünk a főleg hetedéves Griffendélesek fütyülve tapsoltak.
- Csókot! Csókot! Csókot! – biztattak minket, de végül be kellett érniük egy apró szájra puszival.

Kipirultan álltunk fel, és Sirius egy pillanat alatt lebombázta hógolyóval a diáksereget, aztán megragadta a kezem, és rohanni kezdtünk a kastély felé… nyomunkban a hógolyókat dobáló bandával.

Meg se álltunk a lakosztályáig.
Vörös fejjel, zihálva léptünk be a meleg szobába, ahol Sirius rögtön átkarolta a derekam.
- Sirius, én… szóval, ami történt az…
- Pofa be! Hiányoztál, Foncsi – kapott fel vigyorogva.

*

Késő éjszaka volt, amikor felébredtem. Kinyújtottam a kezem, hogy közelebb húzzam magamhoz Siriust, de csak a hideg paplant találtam a helyén. Nyújtózva felültem, és láttam, hogy odakintről fény szivárog be az ajtó alatt. Nagy nehezen feltápászkodtam, és belebújtam egy földön heverő sötét ingbe, majd halkan kiléptem az ajtón.

Sirius ott állt a nappaliban a kandallópárkányhoz dőlve, kezében félig üres whiskys pohárral. Mögé osontam, és hátulról átkaroltam a derekát.
- Nem tudsz aludni?
Nagyot sóhajtott, és lehajtotta a fejét a fehér márványlapra.
- Sose tudok aludni.

Megfogtam a karját, és szelíden magam felé fordítottam.
- Sirius, mi a baj?
- Semmi – vont vállat, aztán összehúzta magán a köntöst, és az ablakhoz sétált. Persze útközben azért teletöltötte a poharát…

Leültem a fotelba, és várakozóan néztem felé, de ő újra hátat fordított nekem. A visszatükröződő ablaküvegben láttam az arcát, a szemét… Ő pedig egészen máshol járt. A máskor vidám arcon most keserű fájdalom és megtörtség látszódott.
Nem szóltam egy szót se. Ő viszont ismét sóhajtott egyet, és belekortyolt az italba.

- Sose tudok nyugodtan aludni azóta, hogy becsuktak Azkabanba. Folyton kísértenek az arcok… a rémálmok… az orromban érzem a dementorok bűzét. Valahányszor lecsukom a szemem, hallom az őrültek hangját, akik kínjukban véresre kaparták magukat, és érzem a sebek fájdalmát. Minden egyes nap szenvedése ott zúg az agyamban, ahányszor csönd lesz körülöttem.
Szótlanul hallgattam. Sosem gondoltam bele, hogy valójában mennyire megtörte őt a hosszú rabság.
- Hiába volt a rehabilitáció, a vigaszdíj, ez az egész, amit látsz, csak egy kurva maszk! – fordult meg hirtelen, és a kandallóba vágta a poharat. – Csak a whisky segít, csak az hoz édes álmokat. Segít felejteni…

Felálltam, és lassan hozzá sétáltam.
- Hidd el, nem kell mindent elfelejtened. Hiszen minden hozzád tartozik… Ezt kaptad az élettől, fogadd el. Nem segít, ha ki akarod törölni a múltat… én tudom… Nem könnyű, de…
- Hát nem érted? Ez nem egyszerűen csak múlt. Ez egy kibaszott lidércnyomás! – csattant fel, és felkapta a whiskys üveget az asztalról.
- Igen az! Gyerünk, add ki magadból!
- Utálom, gyűlölöm, rühellem az egész rohadt világot! A mocsadék dementorokat, és a korrupt kormányt! – üvöltötte.
- Gyerünk, hadd halljam tovább! – löktem meg.
- Gyűlölöm Peter Pettigrewt, azt a kis pöcs, semmirekellő patkányt, aki miatt minden éjjel újraélem azt a tizenkét nyomorúságos évet a börtönben! Ha a kezeim közé kerül, akkor egyenként töröm le a hájas ujjait, felnyomom mindet az orrába, és addig szorítom a nyakát, amíg a lila nem lesz, aztán a saját vérébe fujtom bele!
- Ezaz, csak nyugodtan ordíts, a szoba hangszigetelve van!
- Ezt a világot pedig úgy, ahogy van le – a falnak csapódott az üveg – kéne – egy váza – adavázni – és egy kávésbögre – Voldemortostul, Minisztéruomostul! Hú, basszameg, ez jól esett! – fordult felém vigyorogva, és kissé imbolygó léptekkel indult meg a kanapéhoz.

- Na, hogy vagy? – huppantam le mellé.
- Azt hiszem, most, hogy előadtad az egyszemélyes ördögűzőt, egy kicsit megkönnyebbültebbnek érzem magam. Csak kezd fájni a fejem.
- Mit szólnál, ha aludnánk? – vetettem fel.
- Nekem sokkal jobb ötletem van! – mondta vigyorogva, és hirtelen rám ugrott… szó szerint letepert a kanapéra, de túl sokat ivott ahhoz, hogy egyenesben maradjon, és leesett a földre.
Felnevettem, és kárörvendő vigyorral az arcomon indultam el a háló felé.
- Részeg disznó – fordultam még vissza, aztán becsaptam az ajtót, és bezuhantam az ágyba.
- Maximum kutya! – kiabálta kintről, és néhány perc múlva négykézláb mászva feküdt be mellém.
- Jó éjt, és ne molesztálj! – húztam a fejemre a takarót, de fölösleges volt a figyelmeztetés, mert már nem hallatszódott más, csak Sirius hangos szuszogása.

*

Pénteken már délben befejeződött a tanítás, és a diákok aurori felügyelettel lemehettek Roxmortsba.

Mivel én már délelőtt végeztem a tanítással a nappalimban ücsörögtem, és bambultam egy könyv fölött. Vagyis minden máson gondolkodtam, csak a könyvre nem tudtam figyelni. Olyan sok minden kavargott az agyamban; Siriustól kezdve a lányomig, ráadásul furcsa rossz érzésem volt, és ezen nem javított az se, hogy másnap részt veszek életem első Roxfortos bálján.

Merengésemből kopogás zavart fel, én pedig felpattantam ajtót nyitni.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy! – lépett be Valey. – Mondd, hogy ráérsz egy kicsit!
- Mit szeretnél, Val?
- Sturgis Podmore elhívott bálba, és nincs semmi rongyom, amit felvehetnék. Elugranál velem az Abszol útra? Légszilégszilégszi…
- Jól van, de csak azért, mert ilyen szépen kérted – egyeztem bele a vásárlásba.
- Imádlak! – csimpaszkodott Valey a nyakamba.
- Én is szeretlek, de ne fojts meg…
- Oh, bocsi.
Legyintettem.

- Mivel megyünk? – kérdeztem miközben leakasztottam vastag fekete kabátomat a fogasról.
- Hopp-porral a Foltozott Üstbe, onnan pedig gyalog. De felőlem lesétálhatunk Roxmortsba, és hoppanálhatunk…
- Jó lesz nekem a kandallón keresztül.
- Akkor induljunk! – lépett mellém barátnőm vigyorogva.
- Csak utánad!

A Foltozott Üst tele volt. Valey-val alig bírtuk kiverekedni magunkat a kőfalig, ami az Abszol útra vezetett. Amíg Valey a pálcáját kereste hirtelen egy régi emlék ugrott be: itt találkoztam először Siriusszal.

…Gyorsan átvágtam a Foltozott Üstön és megálltam a téglafal előtt, hogy előkotorjam a pálcámat a hátizsákomból. Félreálltam az útból, mert sehol se találtam, ráadásul két csávó jött felém. Abbahagytam a pálcám után való kotorászást, mert a magasabb határozottan rákoppintott a téglákra, így kinyitotta az ajtót. Amíg átrendeződtek a téglák egy kicsit hátrébb lépett… és jól megtaposta a cipőmet. Bocsánatot kérni luxus, gondoltam magamba és megköszörültem a torkom. Mindketten hátrafordultak, aztán a magasabb, aki rám lépett felvonta a szemöldökét.
- Mi van? – kérdezte.
- Letapostad a vadi új DC cipőm, az van – mondtam megvetően, aztán fölpattantam a deszkámra, félrelöktem a gyereket, és elzúztam a bank felé, ami persze még nem nyitott ki…

- Hahó! – lengette meg Valey a kezét a szemem előtt. – Itt vagy, drágám?
- Jaj, bocsi, csak… - de a mondatot nem fejeztem be, mert a fal kitárult, és hatalmas szélroham csapott az arcunkba. Panaszos süvítésétől kirázott a hideg, és átjárt a félelem.

- Menjünk, oké? – ragadtam karon Valeyt, és húzni kezdtem magam után a havas utcán.
- Te is érzeted? – kérdezte ámulva. – Ez a Vált…
- Ne mondd ki! – ripakodtam rá, aztán kicsit higgadtabban kértem bocsánatot: - Ne haragudj, de inkább ne beszéljünk róla. Balszerencsét okoz… - mondtam nagyot nyelve, Valey pedig riadtan bólintott.

- Figyelj, én beugrom a patikába. Pár perc az egész, addig menj be a talárszabászatba, jó? – törte meg a csendet egy kis idő múlva.
- Oké – vontam vállat, és beléptem Madam Malkin boltjába. Furcsa volt, mert a kis üzlet szinte semmit se változott húsz év alatt, csak a kínálat lett más…

- Jó napot! – üdvözölt egy idős hölgy, Madam Malkin. – Miben segíthetek, kedvesem?
- Khm, köszönöm, csak nézelődök, és várom a barátnőmet, aki… Áh, már itt is van!
- Valeria! Hát tényleg te vagy? – csapta össze a tenyerét boldogan az öreg hölgy, amikor meglátta Valeyt.
- Üdvözlöm, Elda néni! – ölelte meg Valey Madam Malkint.
- Khm – köszörültem meg a torkomat, mert ebből az egészből már nem értettem semmit.
- Elda néni anyám nagynénje volt – magyarázta Valey, a nő pedig bólogatott.
- Nos, kedveseim, miben segíthetek?
- Egy báli ruhát szeretnék, valami…
- Óh, van egy gyönyörű ruhám, amit, ha felveszel biztosan elszállnak a fiatalok – kacsintott a Madam, és pálcája intésére egy álomszép (és merész szabású) türkiz selyemruha lebegett a szemünk előtt.
- Jaj, néni, ennél azért visszafogottabbat szeretnék, ha lehet, akkor fekete legyen.
- Ccc…
- Most mit ciccegsz? - vonta fel a szemöldökét Val.
- Feketét? Nem temetésre mész. Legalább a bálra vegyél fel színeset.
- Nem. Különben is csak azért megyek el, mert elhívtak. Nem akarok semmit Podmore-tól, főleg, hogy fiatalabb nálam, és… az okokat úgyis tudod.
- Ahogy érzed – tártam szét a két karom, és a Madam után mentem. Egy perc múlva Valey is követett, de már nem volt olyan vidám, se lelkes, mint a vásárlás elején.

*

A bál napján nagy volt a nyüzsgés a kastélyban. A diákok összevissza rohangáltak a folyosókon; ruhákkal, sminkes táskákkal, nyakkendőkkel és egyéb felszerelésekkel felszerelkezve.

Én személy szerint nem vittem túlzásba a készülődést. Körülbelül egy órával a bál kezdete előtt bevonultam a fürdőszobába, letusoltam, rendbe szedtem az arcomat, és belebújtam a tegnap vett ruhámba. Illetve nem is ruha volt, hanem egy aranyszínű fűző, és hozzá egy buggyos fekete térdnadrág, na meg fekete körömcipő. A hajamat szögegyenesre varázsoltam, és aranyszínű selyemszálakkal szőtt, könnyű dísztalárt öltöttem a fűző és nadrág fölé.

Háromnegyedkor kopogtak az ajtón. Sirius volt.
Szexi félmosollyal az arcán, az ajtókeretnek dőlve várakozott. Fekete öltönyt és inget viselt, vörös-arany csíkozású nyakkendője lazán kötve lógott nyakában.

- Mehetünk, szivi?
- Szivi? Te már berúgtál? – kérdeztem szemforgatva, de azért belékaroltam, és elindultunk együtt a nagyterem irányába.

Már majdnem ott voltunk, amikor Sirius megtorpant, és magához húzott.
- Figyelj, gondolkodtam ezen a házasság dolgon, és mi lenne, ha újévkor megejtenénk a dolgot? – kérdezte minden szövegelés nélkül.
- Őőő – nem bírtam semmit se kinyögni, úgy megdöbbentem. Jó persze, majdnem megőrültem olyan boldog voltam, de azért elég hirtelen bejelentés volt…
- Ha korainak tartod, akkor várhatunk, végül is, ha jobban belegondolok elég őrülten hangzik, de szeretném, ha tudnád, hogy én komolyan gondoltam a lánykérést, és…
- Én benne vagyok – szakítottam félbe, és átkaroltam a nyakát.
- Komolyan? Huh, ez tök jó… és… és… hogy szeretnéd? Mármint az egész szertartást? Én nem akarok nagy hűhót, maximum, ha vége van a háborúnak, akkor tarthatunk egy hatalmas banzájt, de jelen helyzetben…
- Legyen itt a Roxfortban.