Késve érek be a második órámra cigizés miatt. Már nincs üres hely, így egy ránézésre alacsonyabb, barna hosszú hajú lány mellé ülök le.
- Szia, nem baj? - kérdezem egy apró mosoly kíséretében.
- Nem, csak nyugodtan. Jenna vagyok, te pedig Demie, igaz?
- Aha, és alapfokon tudok franciául. Mondd, hogy nem a haladó csoportban ülök! - nézek újdonsült padtársamra könyörgő kiskutyaszemekkel.
- Nyugodj meg, nem - vigyorog. - De csak halkan, mert a tanárerő egyedül a hangos szóváltást nem tolerálja - fürkészi szemüvege mögül Mr. Padrockot.
- Oké - mondom az "é" hangot megnyújtva. - Na akkor lássunk neki - teszem hozzá, mikor pár munkára kapunk egy tesztlapot.

***

- Helló - állok be a sorba Lora és Gaby mögé.
- Szia - köszönnek mosolyogva. - Milyen napod volt? - kérdi Lora.
- Mondjuk, hogy elment. Este ti is ott lesztek a buliban?
- Persze - vigyorog Gaby.
- Jó, hogy mondod, Jamie megkért, hogy adjam oda a meghívót. Azon rajta van minden szükséges cucc - nyújt át egy lapot Lora.
- Tényleg, ma még nem is láttam őt, meg a haverjait. Merre járnak?
- Előkészítik a bulit - suttogja titokzatosan lila hajú barátnőm. Igen, barátnőm. Már barátnak érzem, mert sok mindenben hasonlítunk. Akárcsak Lorával. Tiszta rokonlelkek. Ami persze nagyon jó dolog. Tekintve, hogy két ilyen csajt, San Franciscóban sem találtam volna. Na meg ott van Jenna is, akit szintén nagyon megkedveltem.
- Hahó, itt vagy? Föld hívja Demie-t! - integet az arcom előtt Lora.
- Öhm, bocsi kicsit elbambultam - vigyorgok rájuk. - Mi volt a téma?
- Az első, hogy mit kérsz enni, a második, hogy az az irtó helyes, Edwardnak nevezett Cullen intett neked, hogy majd ülj oda az asztalához.
- Ó - lepődök meg. Elég sok mindenről lemaradtam, amíg bambultam.
Végül egy szelet pizza és egy üveg kóla mellett döntöttem, hisz néha ilyen mesterséges cuccokat is kell fogyasztani. A szemeim végigpásztázzák a kajáldát, majd megállapodnak Edwardon. Ő néma magányában rám függeszti karamellszínű szemeit, szája sarkában kiszúrok egy apró mosolyt. Lassú, kényelmes léptekkel indulok el az asztalához és mindvégig a szemébe nézek.
- Szia- ülök le vele szemközt.
- Demie - biccent mosolyogva. Hiába oly ártatlan ez a gesztus, a szemei mégis valamiféle gonoszkodó életörömet sugároznak. És ez csupán nekem szól.
- Minek örülsz ennyire? -teszem fel az oldalam leginkább furdaló kérdést.
- Csak az esti bulin járt az agyam. Nem tudlak elképzelni, miközben önfeledten táncolsz a tömegben, anélkül, hogy bárki taperolásán is felhúznád magad.
- Héé! Nem ér kigúnyolni - öltök nyelvet. És megfordul a fejemben, hogy tuti nem mond igazat.
- Tudod, mit szoktak ilyenkor mondani? - válik titokzatossá a tekintete.
- Igen, hogy "Vigyázz, mert megharapom!" - Vajon mire gondol most? Megkérdezni nem akarom, de szívesen megtudnám. Sőt...
- Akkor ez, most is érvényes - vigyorog a képembe.
- Félnem kéne? - kérdezem, ám rájövök, hogy ez nyilván tabukérdésnek számít. Bella miatt.
- Sose felejtsd el, hogy mi vagyok - mondja elkomorodva.
- Akkor te se azt, hogy én mi NEM vagyok - zárom le ezt az eléggé felkavaró beszélgetést.
Most először fordul meg a fejemben, hogy komoly gondjaim lehetnek még a rám rótt feladattal...
Szerintem mik lehetnek a legnagyobb akadályai a feladatomnak? Edward és én magam... Csuda jó, hogy ezt tudom, de valahogy nem érzem magam jobban ettől. - Lesz még órád? - pillantok semlegesen a némaságba burkolózó Cullenre.
- Még egy biológia - Az arckifejezése még zárkózottabb, komolyabb lesz miután válaszol. Szép kis estének nézünk így elébe.
- Figyelj... - kezdem akadozva. Nem megy nekem a bocsánatkérés. - Áh, nekem ez sosem ment. Így inkább kinyögöm egybe, mielőtt össze-vissza habognék. Sajnálom, ha gyakran mondok, vagy teszek olyan dolgokat, amiket Bella is szokott. Sajnos ezeken nem tudok változtatni, mert nem tudhatom előre, hogy mik lesznek azok. És azért is elnézést kérek, mert mindig beletenyerelek azokba a témákba, amikbe nem kéne. Megértem, ha nem akarsz eljönni velem ezek után ma. És ez így egy szuszra zagyvaság volt - mondom hadarva. - Úgyhogy, mielőtt még inkább beégek, megyek is -sietek ki az ebédlőből.
Ó, mondd Uram, hogy ez a litánia csak a fejemben játszódott le, és nem mondtam ezeket el Edwardnak. Nem, ennyire ostoba nem lehetek. Picsába.
- Áh, ilyen nincs - dühöngök halkan szitkozódva, mikor a táskám kicsúszik a kezemből és minden szétszóródik a földön. - Bassza meg.
- A káromkodás nem szép dolog - hangzik fel hirtelen a hátam mögött Edward hangja. Egy apró sikkantással megspékelve, a már összeszedett cuccaim szétszóródnak a földön. Oké, hogy a sulihoz csak egy toll meg két füzet kellett, de az mp4-em, a mobilom, hajgumik hada - mindegyiket csak egyszer használom, ugyanis rendszerességgel elhagyom őket valahol - , na meg a pénztárcám is a földön hentereg. Komoly, a telefonom, ha így folytatom, hamar megadja magát.
- Az ijesztgetés sem - húzom el a szám, miközben Edwarddal közösen összekaparjuk a cuccaim.
- Nem is tudtam, hogy szereted rózsaszínt - bök az adott színben pompázó hajgumikra, csak hogy megtörje a csendet.
- Nem rajongok érte, de hajgumiban elfogadható árnyalat.
- Látszik, hogy nem szereted. - Mikor értetlenül nézek hozzáfűzi: - Csupa feketében vagy ma.
- Nem is, mert a magas szárú tornacipőm piros - vigyorodom el halványan. De igaza van, fekete nadrág, top és pulcsi van rajtam. De... Én jól érzem magam feketében. Válaszul persze, csak megforgatja a szemeit, mi mást is tenne.
- Tudod mostanra sikerült kibogoznom azt, amit a menzán hablatyoltál - mondja elgondolkodva, miközben felhúz guggoló pozíciómból.
- Úú... - húzom el pirulva a szám. Kínos, kínos... Inkább maradtam volna kussban. De ha ő ott van előbb jár a szám, mint az agyam. Na ez, ami még kínosabb. Sőt egyenesen cink, ahogy "drága", nagyképű, volt osztálytársaim mondanák.
- Szóval a válaszom összefoglalom, a katyvaszból kikapart értelmes dolgokra. Nem tehetsz róla, hogy hasonlítasz Bellára, nem is kell érte bocsánatot kérned. Egy-két fájóbb témába néha beletenyerelsz, de úgy érzem, hogy ha veled nem beszélem meg, senkivel sem fogok tudni ezekről beszélni. Legutoljára pedig, ha még egyszer azt mondod, hogy megérted, ha nem megyek el veled ma, bele foglak dobni Grenték medencéjébe.
- Honnan tudod, hogy Grentéknél lesz? -lepődök meg egy csekélységen.
- Mindig a részleteket szúrod ki Te is, igaz? - csóválja Edward mosolyogva a fejét.
- Alap - biccentek viszonozva gesztusát. - Szóval? Nyugi, nem hagyom elterelni a témát.
- Megnyugtató - érkezik egy gúnyos félmosoly válaszul. - Kíváncsi voltam, mégis milyen buliba megyünk pontosabban, és utánanéztem a haverjaid fejében.
- Nem lett volna egyszerűbb, ha megkérdezel engem? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Jó, de ez gyorsabb volt.
- Feladom - mondom, miközben ő minden lehetőségét kihasználva próbál bűvölni engem. - Veled nem lehet se vitatkozni,sőt sok kérdést sem szabad feltenni neked, mert soha nem kapnék rájuk válaszokat.
- Miért mondod ezt? - ráncolja kérdőn a homlokát Edward.
- Mamám. Nem veszed észre, hogy mennyire elbűvölsz mindenkit?! Főleg, amikor el akarsz érni valamit.
- Hm... Rád is ilyen hatással vagyok? - kérdezi végre elvigyorodva.
- Menj a fenébe - legyintek felé, de elkapja a csuklóm és -látom rajta, hogy hirtelen késztetésnek engedve - apró puszit lehel a csuklóm belső felére.
- Biosz után találkozunk a kocsimnál - suttogja, majd egy gyors biccentés után távozik.
És én? Én meg megdöbbenve, enyhén tátott szájjal bámulok után, a csuklóm pedig a mellkasom magasságában tartom. Félpercenként vetek rá egy meglepődött pillantást, mint aki nem hiszi el, hogy ez megtörtént. De én, tényleg úgy érzem, mintha csak álmodnék. Na nem azért, mert elájultam Edward charme-jától, hanem, mert ezt nem vártam volna a mai csevejeink után.
- Mi az, Demie? - perdül mellém a tömegből Lora.
- Hahó - érkezik meg a másik oldalamra Gaby.
- Semmi - mondom még kicsit kábultan. A kis... aljas vámpír. Totális erővel bűvölt el. Hogy kapná be!
- Ó, és az a semmi épp most ment be a biológia terembe? - vigyorog lila hajú barátném csípőjével kicsit meglökve.
- Inkább beszéljünk a Ti hercegeitekről - kacagok.
- Olyan pasival még nem találkoztam, aki elég jó lenne - csóválja ravasz mosollyal Lora a fejét.
- Ó, csak nem válogatós vagy te is, mint én?
- Az nem kifejezés - vágja rá Gaby.
- Na te beszélsz - nevet Lora. - Mennyi időbe is telt, amíg összejöttetek Jamesszel? - piszkálja barátnőnket.
- Hé - röhög az alany. - Nem is iga... - kezdené a tiltakozást, a kis csapatunk legélénkebb tagja, ám a csengő félbeszakítja.
- Basszus - mondjuk egyszerre, majd futva indulunk az épület túlsó végében lévő angol óránkra. Ha elkésünk Ms. Drenton biztos leszedi a fejünket.

***

- Hali, csajok - búcsúzok barátnőimtől a suli kapujában. - Este találkozunk - intek mosolyogva.
- Oké, jó készülődést!
Edward már a kocsiban ül, mikor kilépek a kapun, és lassan elém gurul, mikor észrevesz.
- Elvihetlek? - nyitja ki az anyósülés felőli ajtót.
- Még szép. Itt hagynál mi? Azt gyalogolhatnék - kacagok.
- Á, dehogy - mondja gyanús hangsúllyal.
- Ja, én meg most már tényleg bégetek. Bee- Bee - adok ki bárányhangokat direkt jól megnyújtva. Ezen még Edward is elneveti magát. - Egyikünk legalább jól szórakozik - teszem hozzá, majd a sebességmutatóra siklik a tekintetem. 120-szal haladunk az úton. - Hogy-hogy ilyen lassan mész?
- Ez lassú? Általában a nők félnek nagy sebességnél, nem? - mondja, miközben engem figyel. Nem zavarja, hogy kanyargós útszakasz következik. Végül is... maximum a kocsi menne tönkre, mi annyira nem. Vagyis ő nem, én meg... Kitudja.
- Először is, imádom a sebességet, másodszor csaj vagyok, és nem valami átlagos - öltöm ki a nyelvem. Komolyan, ez már kezd rossz szokásommá válni.
- Megint kezded - forgatja meg a szemeit.
- Jó, befejeztem - mondom duzzogós hangon. - Meg se szólalok! - Majd tüntetőleg kifelé bámulok az ablakon. Tudom, ez még nekem is óvodáshoz illőnek tűnik. De ma egyszerűen ilyen idióta napom van. Ez a néma állapot maximum két percig tart legfeljebb nálam.. - El is felejtettem majdnem! - mondom izgatottan. - Még mindig kérdezhetek, ugye?
- Hazáig te kérdezel, utána én - feleli, de most kivételesen nem néz rám.
Sokáig töprengek, hogy mit kérdezzek, melyik kérdésem tegyem fel előbb. Végül kérdések hadát zúdítom Edwardra. Az életével kapcsolatban, hogy mi az amit fontosnak tart, vagy kevésbé annak.
- Lejárt az időd - mondja Edward, miközben besétálunk a konyhába. Én automatikusan pakolom ki a hűtőből a korai vacsorámhoz szükséges dolgokat, míg ő leül a pultnál. - Most én kérdezek! - Ó mér tűnik a csillogás a szemében olyan ravasznak?!
- Előre félek - húzom el a szám, majd elnevetem magam. - Essünk túl rajta.
- Elsőre, hm... Ki az a Blaise?
- Blaise Devon, 19 éves, egyetemista. A volt gimnáziumomban ballagott tavaly, a pasim volt. Intelligens macsónak nevezhető leginkább. Az embernek az az érzése, hogy egy Hugo Boss plakátról lépett le. Féltékeny, és céltudatos. Vagy nem is tudom, talán az akaratos szó inkább illik hozzá. Másfél évig jártunk, a szüleim el voltak tőle ájulva. Egyéb? - Kicsit monotonon darálom a dolgokat, érzelemmentes hangsúllyal.
- Miért szakítottál vele? - A kezemben megáll a kés és kicsit értetlen, összezavart fejjel nézek rá.
- Mert... Mert nem tudta mi vagyok, mi az apám, és velem akart jönni ide. Valamint nem értett meg engem... Sok mindenben nem értettünk egyet. Nem fogadott el, és ez is szerepet játszott a szakításunkban - Eközben apró csíkokra vágom a húst, egy könnyű saláta mellé fogom megsütni. - Na meg azt se hagyjuk ki, hogy én voltam a csini Barbie baba az oldalán, akivel villoghatott. Bár akkor is szerettem - fűzöm hozzá fájdalmas fintorral.
- Múltidőben? - néz rám kérdő szemekkel.
- Amit én lezárok, azt véglegesen lezárom. Semmi sem másíthatja meg a döntésemet. Még a saját érzéseim sem számítanak.
- Ez butaság.
- De jó túlélőtechnika a nagyvárosokban a szív védelmére - vonok vállat, miközben a konyhakés hegyét beleállítom a vágódeszkába.
- Tudsz róla, hogy félelmetes látványt nyújtasz a késeddel? - lép be ekkor Emett egy hatalmas vigyorral a képén.
- Szerintem inkább a te állandó jókedved az, ami aggasztó, sőt félelmetes - gúnyolódok vigyorogva, miközben leülök én is a pulthoz enni.
- Mesélj a szüleidről - kér Edward, Emett pedig kíváncsian fürkész.
- Anyám szülei elváltak, a nagymamám nevelte fel anyut. Sosem volt oda különösebben apuért a nagyi, sőt tiltotta is őket egymástól. Amikor apu nem volt velünk, a mama mindig anyu orra alá dörgölte, hogy ő előre megmondta, hogy John el fog minket hagyni. Aztán később, mikor apu hazajött hozzánk, elköltöztünk, minden egyenesbe jött, a nagyinak azóta nincs egy rossz szava sem. Vagy legalábbis velünk nem közli.
- Kalandos gyerekkorod lehetett - mondja Emett elgondolkodva.
- Inkább érdekes, és így elmondhatom magamról, hogy sok mindent láttam, tapasztaltam az élet árnyoldalából is.
- Sajnálom, hogy nem felhőtlen gyerekkorod volt - simít végig a karomon Edward.
- Ne tedd! - vágom rá gyorsan, miközben elmosom a tányéromat és a koszos edényeket. - Én nem bánom. Hiszen... Ezért vagyok olyan, amilyen. Nem pedig mondjuk, egy elkényeztetett liba.
- Demie, Te még nem készülsz? - lép be Esme is a konyhába. - El ne késsetek - mosolyog rám szinte anyai szeretettel.
- Oké. Hát fiúk, mára ennyi volt a mesedélután. Én pedig megyek, lubickolok egyet a fürdőkádban - sétálok ki apró mosollyal a konyhából, hogy elkészüljek.
Elkészüljek, az első forksi bulimra. Ám ekkor megüti egy hangosabb mondat a fülem a konyhából:
- Esme, Emett, ezt verjétek ki a fejetekből! Demie-ről beszélünk. Nem fogok...
Eddig hallom, ugyanis a semmiből Alice toppan elém.
- Szia! Gondoltam megkérdezem, segíthetek-e készülődni neked?
- Persze, örömmel veszem a segítséget - vigyorgok rá cinkosan, majd Alice-szal az oldalamon tényleg elindulok készülődni. Bár még mindig Edward és a félbe maradt mondata jár a fejemben...