Az évek során, főleg egy-egy húzósabb óra alatt vagy után rendszeresen felmerült bennem az emberölés gondolata. Persze eszembe jutott ennek következménye is, miszerint jön két marcona egyed, talárjukon a Minisztérium billogjával, tar fejükre rátetoválva az „Imádom a közbiztonságot!” szlogen, és közlik velem, hogy tettem húsz évet jelent az Azkabanban.
Na, kábé ez a hangulat szállt meg huszonkettedikére virradóra. Hogy, hogy nem, Sirius mellett ébredtem a fiúk szobájában. Öt óra volt, az ég odakint depressziókeltő szürkeségben derengett.
Kibújtam Sirius mellől, úgy, hogy ő csak motyogva a másik oldalára fordult. Senki nem aludt rajtunk kívül a szobában. James valószínűleg Lilyvel virrasztott a klubhelyiségben, a kandalló előtti kanapén, Remus pedig Cattel a mi hálótermünkben.
Nem éreztem, hogy félek. Tulajdonképpen az esélytelenek nyugalmával vonultam be a kicsi mosdóba, hogy elintézzem a dolgaimat, mielőtt visszalopakodok hozzánk az egyenruhámért. Bele sem gondoltam abba, mi vár ránk. Na nem mintha érdemes lett volna. Mire lett volna jó? Pánikot kelteni? Az Lily reszortja, bár tény, hogy az utóbbi napokban türtőztette magát.
Megmostam az arcom, a fogam is, aztán magamra kaptam a ledobált pizsamámat, és kiosontam a folyosóra. Egy lélek sem kószált ilyen istentelenül korán a szobák között. Épp ezért tisztán hallani lehetett James duruzsolását odalentről. Őrület, hogy képes volt egész éjjel töretlenül magyarázni Lilynek, jól tudva, hogy barátnőmet épp ez nyugtatja meg leginkább: a hangja.
A szobánkban síron túli csend honolt. Amy valamelyik másik szobában töltötte az éjszakát, valószínűleg néhány kevésbé nyomott hangulatú barátnőjével, ezzel kedvezve Catnek, aki ötven méter mélyen durmolt az ágyában, Remusszal. Addig, amíg be nem léptem. Mert amikor nyikordult az ajtó, Cat szeme úgy pattant fel, mint egy játékbabának. Rám pillantott, ásított egyet, majd gyenge puszit nyomott imádottja homlokára, és kimászott mellőle.
- Hányra jönnek? - kérdezte halkan.
- Hatra - feleltem.
Bólintott, és eltűnt a fürdőben.

Háromnegyed hatkor sétáltunk le a lépcsőn. Lily és James pont ott ültek, ahol gondoltam, bár az utóbbi álmosabbnak tűnt, mint képzeltem.
- Menj, öltözz át - javasoltam Lilynek.
- Már átöltöztem - állt fel a kanapéról. Megnéztem, valóban készen volt. Idegileg is, bár tartotta magát. Feleslegesen; mi láttuk, hogy retteg, James pedig érezte. De ez így volt természetes. Hiszen utolsó reggelünk lehetett ez a kastélyban.
Amyn bezzeg semmi jelét nem észleltem az izgalomnak. Ő csupán dühösnek tűnt, valószínűleg a korai kelés okozta kellemetlenségek miatt. Nem is tudom, mióta éreztem irigységet a nyugalma miatt. Igaz, neki aztán tényleg nem sokat tett a latba, hogy leteszi e a RAVASZokat, vagy nem, de erre sem akkor gndoltam először.
Ütött az óra a kandalló fölött - hivatalosan is elkezdődött a nap. Kóricálni kezdtek az emeleten az első ébredők. Csapódtak az ajtók, tompa puffanások jelezték, hogy egyesek félálmukban lefordultak az ágyról.
A frászt hozta rám az óra kattanása. Felvirradt a végítélet napja - ma vége a gyerekkorunknak. Ha a minisztériumi okosok kirúgnak minket, az életünknek is lőttek. Érzelmes búcsút vehetünk a varázsvilágtól, a fiúktól, mindentől, ami örömöt okozott nekünk, és ami a jövőnk lehetett volna, ha kicsit több az eszünk, és nem állunk bosszút Sarah Prewitten. Anno. De az már régen volt. Most felelősséget kell vállalnunk. De bátran is hangzik ez. Akárha felnőtt volnék. Tartsd a hátad a tetteidért, anyám sem mondhatná szebben. A különbség csak az, hogy neki ilyesmit sosem kellett külön mondania nekem. Se Jemnek. Gyanítom, Vadának se kell majd. Mi, Rice-ok, nem futamodunk meg a lelkiismeretünktől. Lily amúgy sem hagyná.
Mégis olyan veszettül nehéz volt az a reggel.

- Veletek megyünk - szólalt meg váratlanul James. Fullasztó csend borult a klubhelyiségre. Remus ügyetlenül botladozva sietett le a lépcsőn; valószínűleg attól félt, már elmentünk, és nem marad esélye Cattől elbúcsúzni. Ez fontos. Ugyanis ha kicsapnak, már a dolgainkért sem jöhetünk vissza. Ezért kellett előre összepakolnunk. Nem volt könnyű. Gyűlölök költözködni.
- Dumbledore sosem adna rá engedélyt - csóválta a fejét Cat. Kinyújtotta a kezét Remusnak, és mikor a fiú megfogta, odabújt hozzá. Mint mindig, ha szomorú volt, most is az arcához dörgölte a sajátját.
- Nem is kell, anélkül is megoldható a dolog. Kis szervezést igényel, de amúgy…
- Nem! - toppantott Lily mérgesen. - Ez esztelenség! Alig úsztátok meg az eltanácsolást!
- Lily, hallgass végig, nem nagy ügy…
- Hát nem érted, James? Nem lehet! Különben is, magunk is eltalálunk a Minisztériumig, nincs szükségünk a segítségetekre. Odabent úgyis magunk kell boldoguljunk.
James elhúzta a száját. Bólintott. Érdekes fintort vágott be. Merev volt, mint egy fatönk.
- Szóval csak útban lennék - vonta le a konzekvenciát ijesztően színtelen hangon. Tökéletesen lerítt róla a férfias sértődöttség. Ezzel Sirius is az őrületbe tudott kergetni.
- Nézd, James, nem vagyok életképtelen nélküled. Köszönöm, hogy segíteni próbálsz, de már megtetted tegnap éjjel.
- Félreértettél, Lily! Én nem hiszem azt, hogy nélkülem el fogsz veszni a bírák előtt, épp csak… - itt elhallgatott. Egy pillanat alatt elfelejtette sértettségét, mikor rájött, hogy azzal Lilyt is megbántja. - Én csak… - tétovázott. Mondja? Ne mondja? Nem lenne jobb ezt négyszemközt? Lesz rá egyáltalán még alkalma? - Azt reméltem, nyugodtabb leszel, ha melletted vagyok.
Hát kimondta. Végre kimondta. Mondata nagyobbat ütött, mint egy kőtörő hegyi troll.
Láttam Lilyn a hirtelen változást. Döbbenet, elakadt lélegzet, pirulás - James vallomása neki most felért a világgal; jól esett a szívének, melengette belül. Talán meghatározó lesz a jövőben. Talán ez most végre megtette a hatását. Talán…
- Ó, James! - olyan sírós volt a hangja, hogy komolyan megijedtem, megtörik a keménysége. Itt és most omlik össze. S ha ő, akkor aztán mi is. Nélküle képtelenek leszünk tartani magunkat, tudtam.
De Lily nem sírt.
- James… - váratlan hirtelenséggel a fiúhoz szaladt, és magához ölelte.
- Veletek megyek… - súgta James erőtlenül.
- James… James, figyelj. - Elengedte a nyakát, hogy a szemébe nézhessen. Nagyon nehéz lehetett neki. - Boldog volnék, ha velem lennél ma. Igazán. De nem akarom, hogy miattam kockáztass. Szeretlek, és nyugtatni fog a tudat, hogy ítéljenek ma akárhogy, te várni fogsz rám, és nem kell tőled is búcsút vennem, mint a Roxforttól és a múltam többi részétől.
Most a főtekergőn volt a totális megrökönyödés sora. Csak bámulta ragyogó szemű barátnőjét, két lábon járó megrögzött mániáját, és nem akart hinni a fülének.
- Kimondtad - nyögte nagy sokára. És mi; Cat, Amy meg én úgy vigyorogtunk, mint az éretlen csitrik. Mint régen, mikor James mondogatta ezt Lilynek, és mi még fel sem fogtuk a szó jelentését. Most azonban mind átéreztük meghatározhatatlan fontosságát. Most, hogy Lily is ráébredt, mi mindent jelent ez, s mennyire erősen hozzáköti ez a megfoghatatlan érzés a fiúhoz.
- Mert így van. Szeretlek.

Rég volt, mikor velünk is megtörtént ez a csoda. Nem is az, hogy kimondtuk, és nekünk is kimondták, hanem maga az élmény, hogy egyszeriben beleszeretünk valakibe. Valaki idegenbe, aki egy csapásra közelebb került hozzánk, mint az, akit évek óta barátunknak tartottunk.
Akárki akármit állít, ez akkor is egy csoda. Megmagyarázhatatlan. És nem is kíván magyarázatot, van és kész. Minél kevésbé hisz benne az ember, annál nagyobbat szól, mikor betör kényelmes kis hitetlen életünkbe. S ha egyszer betoppant, onnan jó darabig ki nem rúgod, az már egyszer biztos.
Lily és James esete tökéletes példa erre. Ők ketten úgy ismerték egymást, mintha együtt nőttek volna fel, holott csupán a másik problémásabb oldalával voltak tisztában. De azzal nagyon. James ugyebár a bajkeverő. Szökések, botrányok, bravúros balhék, és mázli, mázli, mázli, hét éven keresztül. Ágas, a Főtekergő a népszerűség minden magaslatát megjárta, fokról fokra, lóugrásban, átlóban, oda-vissza. Számára az élet nem sok meglepetéssel szolgálhat már. De legalábbis a gyerekneveléssel nem sok gondja lesz majd.
Lily, az okos, pedáns, lelkiismeretes. Ő az, aki semmit nem bíz a véletlenre, aki maga irányítja az életét, és aki tudatosan tanul a hibáiból. Ami ugye alig van.
Ideális páros. Túlságosan is. Talán éppen ezért tartott olyan sokáig az egymásra találás. Mert ők tulajdonképpen az első perctől együtt voltak. Eleinte a kölcsönös ellenszenvvel, az örökös összeütközésekkel egészítették ki egymást, majd később a homlokegyenest ellentétes érzelmeikkel - James rajongott, Lily viszolygott. Vicces, hogy akkor kezdett akadozni a dolguk, amikor Lily is felfigyelt Jamesre. Akkor aztán lőttek a nyugodt reggeleknek; csőstül jöttek a bajok. Újra veszekedtek. De most komolyan. Olyannyira komolyan, hogy attól fogva tétre ment a játék. Már nem szópárbajban küzdöttek. Á, nem.
Véres késként mutogatták egymásnak a szívüket, mintha csak azt fröcsögnék: miattad dobog ennyire, te tehetsz róla! Mától egy perc nyugta sem lesz!
Hát nem is.
Múlt nyáron a húgom megint belezúgott valakibe. Azért megint, mert ez elég gyakran megesett vele. Nem a fiú a lényeg, vele sem volt tovább két hétnél. Jem hajlamos volt azonnal kiábrándulni hercegéből, amint megbizonyosodott afelől, hogy az nyomokban sem hasonlít Siriusra. Kezdett ezzel az idegeimre menni különben. Mindenesetre Jem akkor kijelentette, számára az ideális szerelem olyan, mint Caté és Remusé. Pedig alig ismerte őket.
Az ideális szerelem, ha létezik ilyen, tényleg az övékére hajaz. Kettejük között megvan az a megfoghatatlan harmónia, ami után mások egy életen át vágyakoznak, sajnos hiába. Remus a világért sem vallaná be, de erről épp a vérfarkas kórja tehet. Ez az egész szégyenérzete valami emberfeletti együttérzést váltott ki Catből, aki amúgy is hajlamos volt túlzottan átérezni mások fájdalmát.
Rengeteget beszélgethettek. Muszáj volt, Remus nem az a könnyen megnyíló típus. Pedig mikor kiderült, mi is ő, már rég ásó, kapa, nagyharang volt.
Velük kapcsolatban, azt hiszem, leginkább mi, Lily meg én aggódtunk egy kicsit. Mi ketten láttuk, min megy keresztül Cat, valahányszor teliholdas volt az éjszaka, és Remus elhúzott pillangókat kergetni a Tiltott Rengetegbe. Mit ne mondjak, szívszorító látvány Kitty a nyitott ablakban állva, hajnalig bámulva a sűrű fák felé.
Ám hűek maradtak önmagukhoz - egymás közt oldották meg a bajt. Ebből látszott, hogy érettek egy komoly kapcsolatra. Amint az az egy ember fontosabbá válik annál, hogy milyennek lát minket a világ, nyert ügyünk van. Az már szerelemnek nevezhető, azt hiszem.
Na és itt vagyunk ugyebár mi: Sirius és én.
Ez most fájt. Most nem akartam gondolni rá.

Talán ha öt perc telt el azóta, hogy Siriuson kívül mind a klubhelyiségben csoportosultunk. Amy és Cat versengve játszották a nyugodtat, Lilyről fogalmam sem volt, mi mindent lennék képes leolvasni, én meg… hát, én meg csak úgy ültem az egyik fotel karfáján. Egyedül. És áldottam minden szentet és istent, hogy Sirius jobb alvó, mint az összes barátja együttvéve.
Hirtelen nyikordulva kitárult a portré, és három sötét taláros alak lépett be rajta. Mögöttük McGalagony professzor bújt be méltóságosan.
Tudtam, mi következik, így hát elsőként pattantam fel, és léptem az aurorok elé. Nincs mit szégyellnem, ismételgettem magamban, de sehogy sem akartam elhinni. Valamiért égett az arcom, miközben jó alaposan szemügyre vettem a három hivatalbelit. Kettőről rögtön leolvastam, hogy újonc, talán még az aurorképzőt sem végezték el, a harmadik azonban kicsit meghökkentett.
Alastor Mordon volt az, minden idők egyik legjobb aurorja.
Hm. Királyi kíséret, ennél rosszabbra számítottam. Most egész úton magam előtt láthatom majd a két lábon járó Elvesztett Jövőt. Na jó, láttam én azért a pozitívumot a rosszban: most, hogy lecsúsztam az aurori pályáról, jóval kevesebb esélyem volt elveszteni az egyik szemem, lábam, karom, arcom felét, vesém, májam… szóval megeshetett velem ama csoda, hogy egy darabban élhettem meg a végórámat.
Ami, valljuk be, azért nem is olyan rossz hír.
- Készen vannak? - szólalt meg az egyik újonc hivatalos hangnemben.
Bólintottunk.
- Induljunk.
Lily elengedte James kezét, és gyorsan előresietett hozzám, Cat puszit váltott Remusszal, bátorítón egymásra mosolyogtak, majd ő is csatlakozott hozzánk Amyvel.
McGalagony egészen a birtok széléig kísért minket. Ott aztán szinkronban sóhajtottunk fel. Ő azért, mert hatalmas botrányra számított, lévén az ő griffendélesei híresen összetartó bagázs, ha a büntetéstől kell megmenteni valakiket, én pedig azért, mert sikerült úgy kijutnom a kastélyból, hogy egyszer sem kíséreltem meg visszarohanni Siriusért az emeleti szobába.

Sötét sikátor mélyére hoppanáltunk. Még ki sem léptünk a fénybe, a nyüzsgés tompa zaja máris tudatosította bennem, hogy Londonban vagyunk. Utáltam azt a várost, ez is akkor jutott eszembe.
Cat és Amy gyakorlatilag egymásra hoppanáltak, ezen hirtelen felindulásból gyorsan össze is szólalkoztak. Márpedig ha ők veszekedtek, abba élő ember fia bele nem szólhatott, és ez csodálatos módon a három auror számára is rögtön világossá vált.
Vártunk hát két percet. Ennyi bőven elég volt arra, hogy egyéb megfigyeléseket tegyek, például azt, hogy Mordon - a két újonccal ellentétben - engem néz. Olyan kutatón, mintha valami fontosat próbálna leolvasni rólam. Nem kérdeztem meg, mit bámul annyira, mert úgy tűnt, meglelte kimondatlan kérdésére a választ. Mélyen a szemembe nézett ép szemével, felhúzta kissé az állát, aztán bólintott. Megállapított rólam valamit.
Például azt, hogy az életben nem leszek auror.
Oldalra pillantottam - Lily is engem nézett. Néma bológatással jelezte, hogy mindent látott és mindent ért. Alkalomadtán nem leszek rest kifaggatni őt.
Amy váratlanul félbeszakította önnön szitokáradatát, és elengedte Cat pulóverének az ujját. Cserébe Kitty kihúzta hosszú ujjait Amy szőke loboncából. Békét kötöttek.
Elindultunk a sikátorral szembeni piros telefonfülke felé.

Körülöttünk folyt a tömeg, de mintha észre sem vették volna furcsa társaságunkat. Elsőként az egyik újonc lépett be a telefonfülkébe Amyvel, és amíg el nem tűntek, mi előtte várakoztunk az utcán. Körülbelül két perc múlva a másik újonc lovagiasan maga elé engedte Catet, és mi hárman maradtunk a fülke előtt. Még mindig nem éreztem túlzott idegességet. Épp csak London ismerős szaga dühített kicsit.
Mordon Lilyt is szemügyre vette, ha már úgysem volt más dolga. Nála nem bólintott, de Lily ugyanúgy állta a tekintetét, mint én.
Most valahogy tovább tartott, míg a fülke padlója visszaemelkedett a felszínre. Mikor végre megtörtént, Mordon nagy elánnal kitárta az üvegajtót, és várt, míg beszállunk.
Akkor akadt meg a szemem az út túloldalán.
Lefagytam. Ismertem azt a kutyát ott a pad mellett. Ő is ismert, hisz’ engem nézett. Várt rám.
- Miss Rice, önre várok - hallottam Mordon zord hangját.
A kutya nem mozdult, nem jött oda hozzánk. Bele sem mertem gondolni, hogyan surranhatott ki a Roxfort birtokáról.
- Viv… - Lily nem tudta. Nem ismerte fel őt. Csodálkoztam, de nem is érdekelt annyira.
Vagy felismerte, és pontosan ezért siettetett.
Nagyon nagy bajba kerülhetett volna, ha kiderül, hogy itt van. Ő. A kutya. Neki a kastélyban lett volna a helye. Mégis Londonban volt. Velem. Miattam. Nem azért, mert tartani akarta bennem a lelket - tudta, hogy erős leszek.
Azért volt ott, hogy ő túlélje a napot.