Nyomasztó, már-már fullasztó tömegbe süllyedt velünk a piros telefonfülke padlózata. Ahogy kiléptünk a hatalmas csarnokba, komolyan az az érzésem támadt, hogy London egész lakossága velünk együtt költözött le a felszínről. Szinte gyomorszájon vágott a tömeg zaja; akárha egy cirkusz leple mögé léptünk volna be.
El kellett telnie úgy fél percnek, hogy észrevegyem, sokkal hevesebben ver a szívem, mint amennyire valójában izgulok a tárgyalás miatt. Egyértelmű volt, mi játszik még közre: maga a Minisztérium.
Vajon hányadik emeleten lehetnek az aurorok irodái?
Hát igen. Nem féltem annyira, hogy ne jutott volna eszembe újdonat álmom. Ráadásul a két lelkes újonc - kik közül az egyik egyre feltűnőbben istápolgatta Catet - feszt eszembe juttatta, miről kell lemondanom ezen a szent napon. Sosem gondoltam volna, hogy ezt egyszer ennyire sajnálni fogom. Hiszen jóformán időm sem volt beleélni magam. Mire kitaláltam, már el is estem tőle. Valójában még arra se nyílt alkalmam, hogy elképzeljem magam aurorként.
Siriust már láttam magam előtt jelvénnyel a talárján, ahogy a többi Tekergőt is, de ők emberemlékezet óta másról sem beszéltek, ha a pályaválasztásról esett szó, hogy aurorok lesznek. Itt velem volt a gond. Még én sem tudtam magam így elképzelni. Mégis auror akartam lenni. Annak ellenére, hogy tudtam, én más lennék, mint ők.
Mordon újra rajtam felejtette a szemét. Zavart, mert nem értettem, mivel fogtam meg úgy. Lily szokta felkelteni a „nagyok” figyelmét, ő az, aki secperc alatt kitűnik a szürkeségből, hiszen az intelligenciának szaga van, ahogy Amy szokta mondogatni emberbarátibb pillanataiban. Mordon mégsem őt pécézte ki magának, hanem bennem kereste a főkolompos vonásait. Rajtam kutatta a bűn nyomait. De drámai.
Igenis más lennék aurornak, mint az a két suhanc ott elől, akik közül az egyik már majdnem hogy rámászott Kittyre, a másik meg úgy pásztázta a csarnokot, mintha minden oszlop mögött merénylő leselkedne ránk. Eleve ezt is rosszul csinálja, jegyeztem meg magamban. Normális auror úgy tesz, mintha síkhülye volna, vak és süket, hogy az esetleges merénylő még véletlenül se érezze magát fenyegetve. Addig, amíg ki nem lövi az átkot, érezheti magát akármekkora hősnek, ám ha egyszer elkövette a bűntettet, az aurornak kell észnél lennie.
Akkor, és nem azelőtt. A túlzott óvatosság, a maximális figyelem óhatatlanul hibákhoz vezet. Szerintem szerencsére és jó ösztönökre van szükség egy ilyen munkához. Szerintem.
Törtük az utat a liftek felé. Az élen Amy haladt, saját - kissé üldözési mániában szenvedő - kísérőjével, mögöttük Cat próbálta lerázni a karjáról az amúgy egész barátságos fiú kezét. A két srác összesen volt fele annyi idős, mint a minket terelgető Mordon.
- Te - bökött oldalba Lily, mikor épp kikerültem egy fontoskodó, magában motyogó koboldot.
- Hm?
- Ott! Nézd, arra!
- Mi van?
- Neked nem ismerős az a fiú?
- Az, amelyik a két boszorkánnyal beszélget?
- Nem, hanem…
- Ja, látom már. Nem, bocs, nem ismerős. Roxforti volt?
- Viv, a másik irányba nézz már! Na, megvan? Ott ni! Mármint mostmár itt ni! Hű… úristen, ez nem lehet igaz…
- Még mindig nem tudlak követni, Lily. Milyen fiú? Melyik fiú?
- Az, amelyik épp most térdelt le Amy elé!
- Hű… Kiskalóz…

Na nem kell ám leánykéréstől tartani. Az nem most történt meg. Nem azért, mert Kiskalóz időben átgondolta a dolgot, hanem mert Amy kettejük helyett is megtette.
Még mielőtt Kiskalóz a tettek mezejére léphetett volna, és kimondta volna a kulcsmondatot (Hozzám jössz? Mi ketten együtt, örökkön-örökké? Ásó, kapa, kisvödör? Ámen meg minden?), Amy felrángatta őt a földről, szenvedélyesen lekapta, nagy mosolyt villantott a csodálkozó, már-már elérzékenyült nagyközönségre, és súgott valamit választottja fülébe.
Már akkor sem akartam tudni, mit súgott. Amyt ismerve elég sikamlós lehetett. Pedig csak annyit mondott, derült ki később, amennyit James is Lilynek nemrég: „ne most!”. És ezzel el is volt intézve az ügy.
Amy alapvetően romantikus jellemnek hitte magát. Ám a hirtelen helyzeteket sehogy sem volt képes kezelni. És azt kell, hogy mondjam, ezúttal jobb is volt így. Ha Amy előre sejti Kiskalóz ádáz tervét, képes lett volna több száz varázslény előtt igent mondani neki. Mit neki fegyelmi, mit neki díszkíséret? Lánykérés nem adódik sokszor egy mai nő életében!
És különben is: Amy csak akkor tudott ésszerűen gondolkodni, amikor véletlenül világos elmével ébredt.

A lifteknél újra különvált a csapat. Cat, Amy meg a két újonc ment első körben, Lily, Mordon meg én újfent vártunk egy sort. Körülbelül ekkor állandósult bennem az izgalom. Arra gondoltam, vajon Siriusnak lesz e igaza, és tényleg rengeteg bíra lesz odabent, vagy ugyanúgy lesz majd, mint a Roxfortban, hogy csak annyian lesznek bent, mint egy tanári kar.
Már nem számítottam semmire. Úgy voltam vele, fél lábbal a kastélyon kívül vagyunk, most már aztán minden mindegy. Lilyn is láttam a zavart tanácstalanság jelét. Pedig elvileg ő bízott a pozitív végkifejletben a leginkább. Vagy a legkevésbé?
Megérkezett egy lift, és ki is ürült előttünk. Beszálltunk.
És onnantól kezdve nem emlékszem semmire. Történt egy képugrás, és mikor újra tudatomnál voltam, már egy kényelmetlen trónszerű faszékből lógáztam a lábam. Körülbelül száz egyenruhás minisztériumi tag előtt, akik félkörívben foglaltak helyet öt hosszú padon, magasan a fejünk fölött.
- Kezdődjék a tárgyalás - adta ki az ukázt egy fekete taláros, fura kalapos tag, a velünk szemben magasodó pódium tetejéről.
Amint elhangzott a vezényszó, láncok csörrentek valahol a hátunk mögött, melyek, akár a kígyók, a következő pillanatban szorosan körénk tekeredtek, és úgy szorítottak rá a háttámlára, mintha hozzá akartak volna forrasztani minket. A lábunkat a padlóból előbújó láncok kötötték a földhöz, de úgy, hogy végül moccanni sem bírtunk. Már csak a sokkoló hiányzott a fejünk mellé, és készen is álltunk volna a kivégzéshez.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem ijedtem félholtra, mikor az első bűvölt kötelékek előtűntek a szék mögül, de bátran állíthatom, én viseltem a legjobban négyünk közül. Talán, mert Sirius előre figyelmeztetett, a minisztériumi fegyelmik forgatókönyvébe nagyon is beletartozik a „páciensek” halálra rémítése. Ezzel törik meg őket.
- Majd ha ezen túl leszünk, elmesélem, mit tesznek az emberöléssel vádolt mágusokkal - ígérte akkor. Hát ezt a történetet valószínűleg el fogjuk napolni.
Nos, ha nem is konkrétan erre számítottam, az tény, hogy Lilyre például, aki a jobbomon rángatózott, az újdonság erejével hatott. Mármint a lekötözés. És joggal vergődött, mert embertelen volt az a gúzsba kötés. Fojtó. És gyanítottam, ha itt valamelyikünk hirtelen rohamot kapna, egyáltalán nem érdekelne senkit.
Balomon Cat csendben sírt. Valószínűleg a tehetetlen düh miatt, de az is lehet, hogy a megaláztatás váltotta ki belőle, mindenesetre szívszorítóan patakzott a könny a szeméből, miközben ő is reménytelenül próbálta kihúzni a kezét a több soros láncbéklyó alól.
Mellette Amy úgy káromkodott, mint a vízfolyás. Nem fogta vissza magát, fröcsögött, mint egy kiöregedett utcanő, tücsköt-bogarat vágott szenvtelenül bámuló bíráinkra, és torkaszakadtából követelte az azonnali lelánctalanításunkat.
- Nem találja megfelelőnek a bánásmódot? - sziszegte egy közepesen mély hang valahonnan a felsőbb sorok egyikéről. Nem láttam az arcát, egyszerre bámultam három ugyanolyan alakot. - Vagy netán hiányolja a csótányokat?
- Miféle csótányokat? - nyögte Cat rémülten.
- Azokat a csótányokat, amiket önök Sarah Lucretia Prewittre borítottak, megtorlásként az állítólagos szóbeli sérelmekért! - mennydörögte az arc nélküli hang.
- Várjunk csak - szólaltam meg fennhangon. Az egyforma fejek mind felém fordultak. - Állítólagos szóbeli sérelmek? Maguk most azt akarják ránk bizonyítani, hogy ok nélkül támadtuk meg egy védtelen iskolatársunkat? - mondatomban több volt az irónia, mint só a tengerben.
- Nincs rá semmi bizonyíték, hogy Miss Prewitt akár egy rossz szót is mondott volna önökre.
- Itasson velünk Veritaserumot - parancsolta Lily, mire a teremben többen is megrökönyödve felnyögtek. Egyértelmű, miért: Lily kijátszotta az egyik aduászukat. Ők akartak Veritaserummal fenyegetőzni. Nem most, hanem később, mikor már kellőképp kifárasztottak minket.
- Mellesleg, csak hogy izgalmasabbá tegyük a napot, uraim, javaslom, hogy Miss Prewitt is kapjon abból a bájitalból egy kortyot! - kiabálta Amy annyira előredőlve, amennyire csak a rögzítés engedte. - Sőt, én akarom megfőzni a szérumot!
- Amy, állj le - sziszegte Cat.
- Említettem már, hogy a családom több tagja is temetkezési vállalkozó? Nem?! Pedig nem elhanyagolandó tény…
- Maradjunk a témánál! - szólalt meg egy új tag jobb szélről. Az ő hangját is három kalapos figurával azonosítottam.
- Miért, mi a téma? - feleselt Amy.
- Önök bántalmazták Sarah Lucretia Prewittet, a Black ház egyik nemes leszármazottját…
- Á! - húzta el a száját Lily megvetően.
- Mi rá a bizonyíték? - csapott le rögtön Amy.
- Na de Miss… - hördült fel az egyik kalapos az első sorban.
- Na ne játssza az agyát, uram! Semmi kézzelfogható bizonyítékuk nincs arra, hogy annak a libának akár egy haja szála is meggörbült volna a Roxfort falain belül!
- Miss Prewitt megégett a Roxfort falain belül, hölgyem!
- Igen? - lepődött meg Amy. - Hol?
- Mondom, a Roxfort…
- Á-áá! Nem! Úgy értem, hol égett meg?
- Hát… - fordulópont, hölgyeim és uraim. Íme a fordulópont. - A hátsó felén - fejezte be nagyon halkan a sötét illető.
- Igen?! - dobta előre magát kedvenc szöszim, jól játszva a magából kikelt őrültet. - ÉS MÉGIS MIT GONDOLNAK, HOGY A FENÉBE ÉGETTÜK VOLNA LE PREWITT KISASSZONY BÁJOS ÜLEPÉT, MI?! MINEK NÉZNEK MAGUK, LESZBIKUSNAK?!
- Különben meg - vettem át a szót higgadtan -, ha Miss Prewitt valóban általunk szerez égési sérüléseket, azt jól látható helyen viselné, úgy mint a bájos pofikája. Mellesleg végeredményben semmi különbség nincs a két része között.
- Na de Miss Rice! Figyeljen arra, miket beszél! Fegyelmi tárgyaláson van, ha nem tűnt volna fel, amin akár ki is csaphatják a Roxfortból!
- Volna egy kérdésem, bíró urak - dőltem előre én is, amennyire lehetett. Nem emeltem fel a hangom. Tudtam, mit váltok ki ezzel a hallgatóságomból. - Hol van most Miss Prewitt? Úgy tudtam, ahhoz, hogy valakiket megvádoljanak, és tárgyalásra citáljanak, szükség van legalább egy adott személyre, aki nyíltan elmeséli a bíráknak, mivel vádolja a gyanúsítottakat.
- Miss Prewittet azóta is a Szent Mungóban ápolják - válaszolta fölényesen az előbbi hang. - Mint említettük, súlyos égési sérülése…
- Az égési sebre gyógyír a kamillakoncentrátummal kevert morzsolt gumógyökér - szólt közbe Lily megvetően.
- Abban az esetben, ha hagyományos égési sebeket kap a beteg - felelte most egy nő, középről. Az ő arcát sem láttam, természetesen. - Miss Prewitt azonban táltostűz által égett meg.
- Ez esetben nem merül fel a jogos kérdés - vettem vissza a szót -, hogy vajon honnan tudhat négy hetedéves diák táltostüzet előidézni, amikor az nincs is benne a tantervben?
Pillanatnyi zavart csend, majd halk pusmogás. Összenéztünk Lilyvel - mosolygott. Helyes. Nyerésre álltunk.
Úgy két perc múlva egy dacos hang újra nekünk szegezte az unalmas vádat.
- Miss Prewitt váltig állítja, hogy maguk több módon is megalázták, bántalmazták és sértegették őt. Az egész iskola tanúsíthatja.
- Hát idézze be az iskolát - tárta szét a kezeit Amy, amennyire legalábbis tudta.
- Azt már meg sem kérdezem, hogy lehet az, hogy egy aranyvérű diáklányért egy egész iskolát kikérdeznének, négyünket pedig egyetlen ember vádaskodása miatt beidéztek ide.
- Szóval tagadják, hogy merényletet követtek el Miss…
- Merényletet! - röhögött fel Amy.
- Nem vállalják a tetteiket? Sem a következményeket?
Most nálunk állt be egy pillanatnyi csönd. Mérlegeltünk; Amy szemrebbenés nélkül tagadott volna a végsőkig, Cat úgy döntött, ilyen igazságtalan helyzetben egy szót sem hajlandó mondani, Lily viszont újra büszke volt a teljesítményünkre. Éreztem, őt az boldogítja, hogy Sarah a Mungóban tengődik, királyi életéből kiragadottan.
- De vállaljuk - szólaltam meg újra én, felszegett állal. A sötét csoport fölöttünk megkönnyebbülten morajlott. - Mihelyst ránk bizonyítják.
Megakadt a zsivaj. Amy felnevetett, jelentősen túl is játszva, Cat és Lily szintén mosolyogtak.
- Vannak szemtanúink - bizonygatta egy új hang.
- Azt kétlem - mondtam. És valóban; szemtanúik aligha lehettek, mert senki nem láthatta, hogy öljük Saraht. Az rendben, hogy a griffendélesek például mind tudták, hogy mire készülünk, de ők is, ahogy az iskola összes tanulója csak a kész „menetrendet” láthatták: a cölöphöz kötözött Saraht, rajta millió csótánnyal, aztán a Nagyteremben rohanó, füstölő fenekű - és fejű - Saraht, a bagolyház ablakából fejjel lefelé lógó Saraht, és még sorolhatnám.
- Igenis vannak szemtanúink! Griffendélesek!
- Ők sem láthattak minket szabályt szegni. Ők tudnak arról, hogyan pocskondiázott bennünket Miss Prewitt, hiszen eleve nagy előszeretettel tette ezt, de azt csak remélik, hogy mi ártottunk… neki. Hozzátenném, uraim, nem tagadunk semmit. De nem is vállalunk fel semmit. Pláne nem egy részrehajló bíróság előtt. Befejeztem a vallomást.
- Én is - szólott kórusban Lily, Cat és Amy.
- Miss Rice, ez nem így…
- Befejeztem a vallomást, uram.
- De maguk nem vallanak, hanem vádolva vannak!
- Nincs itt, aki megvádol bennünket. Hol szabályszerű így a tárgyalás? Ha nincs jelen a vádló, ez maximum egy kikérdezés, ahol a vallomásunkat vehetik fel. Én így olvastam a szabálykönyvben.
- Maga aligha olvasta a szabálykönyvünket, Miss Rice - nevetett fel megvetően egy érces hang. - Túl vastag és túl érthetetlen magának az a könyv!
- Ó - szontyolodtam el megjátszottan. - Szóval képes vagyok táltostüzet előidézni, holott azt csak az aurorképzőben tanítják, de egy egyszerű könyv kifog rajtam?
A bírák kezdték unni ezt az egész herce-hurcát. Próbáltak a saját javukra lezárni a vitát, merthogy ez nem fegyelmi volt, az már az első percben lejött nekünk, de folyton meg tudtuk fogni őket valamivel. Mi sem volt egyszerűbb? Végtére is, túl nyilvánvaló volt, hogy ez csak Sarah sértett szüleinek a drámája - ők akartak megalázni kicsit minket. De egy percig sem állt fenn a veszélye a kirúgásunknak. Kár, hogy erre nem jöttem rá hamarabb.
- Nincs több mondanivalójuk? - szólalt meg egy másik nő az első sorból. - Most még figyelembe vesszük, ha esetleg megbánást tanúsítanak és bevallanak mindent. Esetleg…
- Nem, köszönjük a lehetőséget - rázta meg a fejét Lily.
- Nincs mit megbánnunk - közölte Cat határozottan.
- Remélem, ettől még megússzuk a halálbüntetést - tette hozzá nyeglén Amy, és látványosan mocorgott tovább, éreztetve, hogy nagyon is ellenére van már a rabság.
A bíróság visszavonult.

Ekkorra már sikerült annyira lenyugodnom, hogy engem is zavarni kezdett, hogy kiállt a derekam, szálka ment a fenekembe, és a szemembe lógott a hajam. Alig vártam, hogy mehessünk végre. Alig vártam, hogy elmesélhessem végre Siriusnak, mekkorát taroltunk ma.
De ahhoz még meg kellett várnunk az ítéletet, ami minden valószínűség szerint a legszigorúbb lesz, amit egy ilyen színházasdi után a bíróság hozhat. Kicsapás, felfüggesztés ugyebár felejtve. Valami a vizsgákkal lesz, éreztem. Be fognak kavarni, ha nem is nagyon, de épp eléggé. És az se hiányzott azért nekünk, most, hogy visszakaptuk a jövőnket, az álmainkat.
Mert így Lily gyógyító lehet. Cat pedig tanár. Amy… hát, ő így is, úgy is házas lesz. Én meg már nem is biztos, hogy auror akarok lenni. Ha ott is ilyen névrehajló a rendszer, talán jobb is, hogyha nem vesznek fel az Akadémiára. Még el sem végezném, már kicsapatnám magam. Úgysem bírnám megállni, hogy ne szóljak be azoknak, akik másokat jogtalanul elém helyeznek a ranglétrán.

Egy örökkévalóság telt el, mire a bíróság újra felénk fordult, befejezve a tanácskozást. A történtek ellenére görcsbe rándult a gyomrom, amikor a bírák feje a pódiumra állt és megköszörülte a torkát.
- Az ítélet megszületett. Önök négyen nem bűnösök, de nem is ártatlanok. Bizonyíték híján nem tanácsoljuk el magukat az iskolából, ám a büntetésük épp elég szigorú lesz.
Szóval az előre megbeszélt büntetést kapjuk, futott át az agyamon.
- A bíróság egyöntetűen úgy döntött, hogy a vizsgáikat nem a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Iskolában teszik le. Ha önöknek részrehajló egy minisztériumi bíróság, a saját iskolájuk végképp az. Éppen ezért önök egy másik Mágusképzőben kénytelenek letenni a vizsgáikat. Természetesen meg kell jegyeznem, hogy a RAVASZ nem egyenlő az RBF vizsgával. Nem kötelező elmenniük a vizsgákra.
- Ámde el fogunk menni, akárhova is kelljen.
- Ebben az esetben a Beauxbatons Boszorkányképző tárt karokkal fogadja magukat.
A Beauxbatons, ahová a legkegyetlenebb vizsgabiztosokat szokták küldeni. Hát ez remek. Végszónak mindenképpen.

- Most akkor örülünk? - kérdezte Amy, mikor a vaskígyók leoldódtak rólunk, és sebesen a kijárat felé indultunk.
- Örülünk hát! - kacagott fel Cat megkönnyebbülten.
- Biztos? - bizonytalankodott Lily.
- Biztos - bólintottam. - Történjék bármi a Beauxbatonsban, mi nyertünk. Ha pedig megfogtunk egy egész minisztériumi bandát, egy vizsgasorozatot lazán végigcsinálunk.
- Ámen.

Mordon és a két újonc a lifteknél vártak bennünket. Pont ott, ahol hagytuk őket. Márpedig én esküdni mertem volna rá, hogy láttam az idős aurort bent, a tárgyalóteremben. Ott állt, a bírák pódiuma mögött a sarokban. Furcsálltam is, hogy senki nem küldi ki, amikor a szabálykönyvben világosan le van írva, hogy külsős nem lehet bent egy tárgyaláson.
A két újonc minden teketória nélkül csatlakozott Cathez és Amyhez. Lily meg én újra Mordonhoz csapódtunk.
Meglepődtem, mikor az auror megszólalt.
- Nem újdonság, hogy egy név többet jelent a varázsvilágban, mint több száz cselekedet.
- Pedig egy nevet cselekedetek tesznek naggyá - mondtam.
- Normális esetben.
Beszálltunk a liftbe, és lassan felemelkedtünk London nyüzsgésébe. Amy és Cat türelmetlenül toporogtak az utcán. A fiatal fiúk nem voltak képesek hosszú ideig lekötni őket. Kitty visszavágyott Remushoz, Amy meg valószínűleg már nagyon éhes lehetett.
A sikátor mélyén egy koszos bakancs várt minket - egy zsupszkulcs. Eszerint az aurorok nem szándékoztak visszakísérni minket a kastélyba.
Amy, Lily és Cat gyorsan körbeállták a bakancsot, és én is indultam, de Mordon hangja megállított.
- Az aurorok fő vonása, hogy tudják, mikor mit kell vagy nem kell mondani és tenni. A jó auror a megérzéseire hagyatkozik, és nem hallgat másra, főleg akkor nem, ha az a más a tökéletes ellentettjét állítja annak, amiben az adott auror hisz. Önfejűségnek nevezik ezt. És akiben ez genetikailag megvan, egy kis képzéssel a legjobb aurorok közé kerül egyszer.
Kamaszkorom legfőbb mottójává vált ez akkor.

Dél múlt, mikor besétáltunk a kastély nyitott kapuján. Barátságos gesztusnak éreztem ezt a fogadtatást: ide minket visszavártak. Ha nem is az igazgatót sejtettem a háttérben, McGalagony keze mindenképpen benne volt a dologban.
- Oké, akkor én lementem a konyhába - jelentette be Amy, és már el is tűnt mellőlem. Mást sem hallgattunk a birtokon átvágva, csak az ő korgó gyomrát és Cat pufogását. Kitty momentán a nyomulós auror srác miatt volt paprikás, de azért erősen ki lehetett érezni a hangjából a leheletnyi büszkeséget. Nem semmi fogás lett volna, mármint, ha Remust kifelejtjük a helyzetből.
De nem felejthetjük ki, hisz’ már jött is velünk szembe - Cat szinte repült a karjaiba.
- Nem rúgtak ki minket! - kiabálta, de Remus belefojtotta a szót egy csókkal.
Magukra hagytuk őket Lilyvel. Szaladtunk a furfangos lépcsősorok felé.

A portré előtt megtorpantunk. Összenéztünk, aztán nevetve vállat vontunk. Eszembe jutott egy régi emlék, talán másodéves korunkból. Tíz percet késtünk „takarodóról”; véletlenül elaludtunk a tóparton. Azt hiszem, akkor éreztem először az önfejűség édes ízét. Hiszen szabályt szegtünk! De milyen izgalmas úgy rohanni, úgy nevetni hangosan, hogy senki más nem cselleng a folyosókon!
Most kicsit ugyanazt a felszabadultságot éreztem. Szabályt szegtünk, és megúsztuk! James, esküszöm, végre megértettelek. Sőt, értem az összes Tekergőt. Tudtukra is adom. Most!
Gyakorlatilag beestünk a klubhelyiségbe; nevettünk, botladoztunk, épp csak az alkoholos üveg hiányzott a kezünkből. Nem tudom, mi ütött belénk, de jó volt, főleg Lilyvel. Ő olyan ritkán eresztette el magát. És nem is tartott nála sokáig ez az állapot. Ahogy most sem, mert amint meglátta a kandalló előtti kanapéról felpattanó Jamest, rögvest elkomolyodott, s feledve a jó kedvet, meg engem is, felé vette az irányt.
Odaérve hozzá megfogta a kezét; pár másodpercig nézték egymást, majd egyszerre mosolyodtak el. Romantikus kép.
Hol van Sirius?
Amint megfogalmazódott bennem a kérdés, már mentem is az emeletre vezető lépcső felé.

Nem tévedtem. A szobában várt; ott, ahol előző éjjel aludtunk, náluk. Az ágy mellett ácsorgott, és amikor benyitottam, rám mosolygott.
- Visszajöttél.
- Te is.
Nem mozdult. Én sem. Furcsa volt. Megértettem vele kapcsolatban valamit - tulajdonképpen a lényegét. A szabálysértéseit: azaz a szabadságvágyát. Azt, hogy számára lételem, hogy azt tegyen, amit akar. És ha örökre magam mellett szeretném őt tudni, hagyom is a saját útját járni. Remélve, hogy az az út mindig az enyém mellett halad majd.
Úgy lesz? Sirius sokat mondóan, borzongatóan nézett a szemembe.
Hát persze, hogy úgy lesz.
Mosolyogva odaléptem hozzá; ő még rosszfiúsabban vigyorogva átkarolta a derekam, magához húzott és finom csókot nyomott a számra.
- Igen - mondtam hirtelen.
- Igen? - kérdezett vissza meglepetten. Azt hiszem, tudta, melyik kérdésére válaszolok.
- Igen.