Megígértem Jemnek, hogy nem költözöm el úgy otthonról, hogy azt előtte nem jelentettem be és nem veséztem ki vele. Nem bántam meg. Mindig is így képzeltem - kiülünk egy nyári éjszakán a tetőre, ölünkben kukoricával, és elmerengünk azon, mi minden változik meg hirtelen az életünkben. Sokszor tettük ezt régebben is; mióta suliba jártunk, gyakorlatilag minden nyáron ezt játszottuk. Mert élveztük, hogy mindig változik valami. Neki új álomhercege volt, én egy fokkal komolyabban voltam szerelmes Siriusba. És ez akkora örömöt tudott nekünk okozni! Mi ettől nőttünk fel, nekünk ezt jelentette a kamaszkort. Lázadtunk, és éltünk egymástól függetlenül, olykor csak egy levélből értesültünk egymás hogylétéről, és még a baglyozást sem vittük túlzásba, de kettőnk kapcsolata sosem fakult, sosem vesztett erősségéből.
Most, hogy igent mondtam Siriusnak, újra felmerült a Jemnek tett ígéretem. Én úgy terveztem, ezt a hírt, ami már amúgy is jó ideje ott lógott a levegőben, ugyanúgy a tetőn fogjuk megbeszélni, mint minden fontos dolgot, kezdve húgom első szerelmétől egészen az aktuálisig. Ami egy szép sorozat.
Igen ám, de azóta történt ám pár érdekes dolog. Olyasmik, amik nem voltak előre betervezve. Az eredeti menetrend úgy nézett ki - így beszéltük meg, mikor „hazaértem” a fegyelmiről -, hogy a vizsgák után egy hónapig otthon leszek még, és csak valamikor július végén kezdek el átcuccolni Sirius lakásába. A mi lakásunkba, ahogy ő mondja mindig.
Ám most kicsit mindez módosult.
A teljes érthetőség kedvéért mindenekelőtt megemlíteném, hogy épp az utolsó roxforti vacsorára készülődök. Nemrég tudtam meg, hogy erre külön ruhát kell rendelni, hiszen felér egy kisebb bállal az est, de hála Amynek, meg a nővérének, hamar megoldottam a problémát.
S hogy mi minden történt eddig? Megjártuk a Beauxbatons nevű lányneveldét. Levizsgáztunk. Túléltük. Mind. És történt még sok más is. Meglepő dolgok. Mindent elmesélek, szép sorban, úgy, ahogy emlékszem rá. Nem sietek, bár már a végén járok. Hamarosan mind kiszállunk a fészekből, és a roxforti emlékeim véget érnek; mind elfogy. Nem sajnálom, van bőven. És utána is szép az élet. Persze.

Szóval. Április huszonkettedikén született egy érdekes ítélet, mely szerint mi négyen, Amy, Lily, Cat és én életünk talán legfontosabb vizsgasorozatát Franciaországban, a Beauxbatons nevű intézetben kell, hogy letegyük. Valahogy. Nem állítom, hogy boldogsággal töltött el a hír, mindenesetre elgondolkodtatott. A fiúkat is.
Remus örült, hogy ennyivel megúsztuk az esetet. Feszt azt vágta a fejünkhöz, sokkal rosszabbul is végződhetett volna a történet, inkább legyünk hálásak a szerencsecsillagunknak, hogy csak ennyit kaptunk büntetésül. Amy akkor, amikor a fiú először jegyezte meg mindezt, közölte, utoljára volt hajlandó Remus Lupinra ránézni. Cat meg is köszönte a kedves ajándékot.
James reagálása kicsit eltért a barátjáétól. Újra azzal jött, hogy nem lesz Lily mellett, mikor szükség lenne rá. Ez a „rám számíthatsz” állapot kezdett elharapódzni nála. Már-már ott tartottunk, hogy Lily levegőt venni sem volt képes nélküle.
Igaz, fontos volt, hogy jól vizsgázzunk, és ehhez nagyon ott kellett lennünk lelkileg, de azért bíztam benne, hogy a Tekergők nélkül is összehozunk valami elfogadhatót. Ha másért nem, hát azért a rengeteg éjszakázásért járt nekünk a siker.
Sirius nem borult ki különösebben a Minisztérium döntése miatt. Nem titok, hogy azért nem, mert jól tudta, a húgom is a Beauxbatons lelkes bentlakója. Hogy ez a tény azért nyugtatta, mert Jem sosem hagyta volna, hogy megcsaljam őt, vagy csak azért, mert tudta, így nem leszek támasz nélkül ott sem, sejtelmem sincs. Én bíztam az utóbbiban.
Akárhogy is, vizsgázhattunk, és engem már ez a fejlemény is mérhetetlenül boldoggá tett. Olyannyira, hogy az ismétlések - melyeket persze mindig éjszaka ütöttünk meg - sem lomboztak le, sőt, élveztem, hogy van miért tanulnunk, van még célunk, mielőtt hazakeveredünk.

McGalagony professzor a tárgyalás utáni napon beavatott minket a részletekbe. A Beauxbatonsban más időpontokban zajlottak a vizsgák, és voltak tantárgyak, amiknek ott más nevet adtak, mint a Roxfortban. Nem ezzel volt a gond. Utólag ugyanis az is kiderült, számos tantárgynak a felépítése is eltért a miénktől.
Mikor ezt McGalagony tapintatosan közölte velünk, Cat rögvest magába zuhant.
- Meg fogunk bukni.
Nem kis probléma gördült elénk megint, ezt el kellett ismernünk. Gyakorlatilag úgy állt az ügy, hogy lazán meghúzhattak bennünket a RAVASZ-okon, mert az elméleti tudásunk - ha elég is volt - nem volt megfelelő. Időnk ugyebár nem volt elég, hogy utána nézzünk az eltéréseknek, de még a követelményekkel sem voltunk tisztában.
- Ugyan már, lányok, ne aggódjatok már! - legyintett Amy könnyedén, mikor kitámolyogtunk házvezető tanárunk kicsi irodájából. - Hátulról szép a győzelem!
- Amy, lesz idő, mikor érteni fogom mélyről jövő optimizmusod okait? - firtatta Lily meggyötört hangon.
A szöszi erre szívből felkacagott, és valamiért én is vele nevettem.

Imádom a májust. A legszebb hónap, ha tipikus tavaszi idővel köszönt be. Ezúttal azzal köszöntött.
Aznap indultunk a húgomékhoz. Hajnalban keltünk, hogy az utolsó holminkat is kapkodás nélkül dobhassuk a bőröndünkbe. Jó érzés volt kitárt ablaknál mászkálni, érezni a birtok friss, édes illatát. Vajon odaát milyen lesz a tavasz?
Amy az asztalnál körmölt - épp a Kiskalóznak szánt levelét fejezte be. Hogy miről tudtak még kötegnyi pergament teleírni, sosem fogom megérteni. Azt sem, Amy mikor érett meg egy komoly kapcsolatra. De megérett rá, és lazán vette annak minden akadályát, lazábban is, mint mi hárman együttvéve. Íme, egy plusz pont a távkapcsolatoknak. Az ember lánya rákényszerül arra, hogy magában rendezze le a felmerülő kételyeket.
- Kopogtak? - kapta fel a fejét a szöszi, és az ajtó felé bámult.
Én lomotoltam legközelebb, tehát én nyitottam ajtót. James toporgott a küszöbön.
- Viv, velem kell jönnöd!
- Bocs, James, de én már elköteleztem magam a barátodnak.
Amy felnevetett, mire Cat hozzávágott egy párnát, és kijelentette:
- Minden férfi állat.
Egyedül Lilyt nem kavarta fel, hogy imádottja engem rángat ki a szobánkból hajnalok hajnalán.
- Tapmancs a pincébe ment - közölte már a lépcsőn lefelé robogva. - Nem tudom, mit akar ott, de valahányszor letéved oda, feszt botrányt csinál.
- És ez téged mióta zavar? - kérdeztem őszintén meghökkenve.
- Nézd, én szeretem, ha balhézunk, de az öngyilkosság pártján nem állok. Márpedig Tapmancs most kinyíratja magát.
- Te miért nem mentél vele? Talán sikerült volna leállítanod!
- Mert nem akarta! Folyamatosan azt hajtogatta, hogy csak az öccsével vált pár szót, aztán találkozunk a Nagyteremben, nehogy búcsú nélkül menj el.
Az öccsével vált pár szót? Sirius Regulushoz ment le a pincébe? Képtelen voltam felfogni a szavak értelmét. Követtem Jamest, mint egy kisgyerek, ha ő futott, futottam én is, száguldottunk a kihalt folyosókon, csúszkálva vettük be a kanyarokat, mígnem…
A két sötét hajú, fekete taláros alak egy cirádás, faragott ajtó előtt állt, egymással szemben, tisztes távolságra a másiktól. Talán azért tartották fenn a távot, hogy ne okozzon gondot, ha párbajba torkollna a párbeszéd.
James reflexből behúzott egy kőszobor mögé, melyből tucatnyi meredezett egészen a folyosó végén sötétlő üregig. Jesszus, hát lehet még ennél is lejjebb menni, futott át az agyamon.
Sirius nekünk háttal állt. Ő beszélt, de nem értettem, mit mond. Regulus feszülten hallgatta; egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Fontos, életbevágó volt neki ez a beszélgetés. Nem számított arra, hogy Sirius valaha szóba fog vele állni, hát most kiélvezte a helyzetet. Most nyoma sem volt a szokott mardekáros büszkeségének, de Sirius is elfeledte egy időre a griffendélesekét.
Testvérek voltak elsősorban. Én tudtam, és nem kétséges, hogy Jem húgommal való kapcsolatom miatt, számukra azonban ez nem sokat jelentett. Hogy Sirius most beszélt Regulushoz, az valószínűleg a nekem tett ígérete miatt volt.
De nem érdekelt. Beszéltek. Hogy miről, nem érdekelt, az sem, mi lesz a végkifejlet - felnéztem Jamesre, nyugtáztam döbbent tekintetét, aztán észrevétlenül elsurrantam. A Nagyteremig vigyorogtam úgy, mint a vadalma.

Cat nem akart utazni. Először azt hittem, bepánikolt a vizsgáktól - végtére is, volt oka rá -, de reggelinél rájöttem, nagyon nehezen szakad el Remustól. Hát persze, kaptam észbe, amíg mi odaát leszünk, itt lesz egy telihold. Remus újra legyengül, a fiúk pedig nem biztos, hogy vele tarthatnak a Rengetegbe, hiszen vizsgáik lesznek.
Nem akartam felvilágosítani, hogy a vizsgák után mind hazaköltözünk, és akkor aztán a srácok sosem fognak Remusszal csavarogni, de tudtam, ha erre Cat még nem gondolt, most megszakadna a szíve.
Volt egy tervem, két falat pirítós között ugrott be, miközben az idegesen nézelődő Jamest figyeltem. Kicsit meredeknek tűnt, már csak azért is, mert ismertem Pottert annyira, hogy előre megjósolhassam a reakcióját, mégis úgy voltam vele, neki is van szíve. Kell, hogy legyen. És ha csak egy kicsi is van neki, nem fog nemet mondani.
- James… - eddig jutottam, s nem tovább. Ekkor ugyanis befutott párocskám, szemrevételezte meglepett kis társaságunkat, majd lehuppant mellém, és enni kezdett. Mint minden reggel.
Egy szó sem esett arról, merre csavargott addig.

A búcsú, az valami szörnyű volt. Pedig nekem például már rutinom volt benne, hiszen decemberben én már egyszer hazaugrottam - akkor azt hittem, örökre. És Sirius rohamosan törpülő alakját bámulni a vonat végéből nem tartozott épp a legszebb emlékeim közé.
Most is úgy éreztem, kitépnek belőlem valamit, mikor Lily a vonat felé kezdett tuszkolni. Igaza volt, tényleg egyszerűbb lett volna gyorsan túlesni rajta, puszi-puszi, gyors ölelések, és spuri fel az expressre - elég, ha ott fent, egymás között bőgjük ki magunkat -, de végül nem így alakult.
Na, nem kell nyálas érzelemkitörésekre gondolni. Ez a mostani elválás mérhetően könnyebb volt, mint a téli, annak ellenére, hogy ez is fájt rendesen. De ezúttal a lehangoltság keveredett valami titkos, már-már vidám izgalommal.
Megyünk a Beauxbatonsba! Látni fogunk valamit, amit rajtunk kívül egyetlen roxforti diák sem!
Vizsgázni mentünk, nagy kihívás előtt álltunk. Amy kalandnak tekintette azt, amit Cat teljes csődnek. Lily tartott az idegen tereptől, én alig vártam, hogy ott legyünk már. Pocsék volt az elválás, alig bírtam lefejteni magam Sirius nyakáról, de nagyon izgultam már az indulás miatt.
- Aztán ügyes legyél ám odaát! - mondta James a szomorkás Lilynek. Elsöpörte vörös haját imádottja arcából, és puszit nyomott a homlokára. - Mutasd meg azoknak a divatmajmoknak, mit tud egy roxforti prefektus!
- Terveket szőni, például - nevetett fel Amy, már a vonatra felkapaszkodva.
- Te is legyél ügyes itthon - felelte Lily halkan. - Ne hozz rám szégyent!
- Ne félts te engem, szép hölgy, amíg kendődet szívem fölött hordom, bajom nem eshet eme gonosz világon!
- Te elloptad a zsepimet?!
- Igazándiból a harmadéves griffendéles kendődet, amit a nyakkendőellenes korszakodban hordtál, de… zavar? Visszaadjam? - kapott a mellényéhez házunk sztárja.
- Ne! - kapta el a kezét félúton a Hölgy. - Ne. Ha szerencsét hoz, inkább maradjon nálad. Meg is tarthatod, ha szeretnéd.
- Mit adjak érte cserébe?
- Már semmit. - Nevetve a talárjába túrt, és kis kutakodás után egy megviselt nyakkendőt húzott elő az egyik belső zsebből.
James felnevetett.
- Te kis tolvaj…
- Visszaadjam? - hunyorgott Lily ravaszan.
- Eszedbe ne jusson! Csak tartsd szem előtt. Főleg akkor, amikor szemet vet rád egy szépfiú odaát.
- A Beauxbatons egy lányintézet!
- Azt te csak hiszed… - motyogtam magam elé. Szerencsétlenségemre nem elég halkan ahhoz, hogy Sirius ne hallja meg.
- Az ördög nem alszik - bölcselkedett Potter komoly arccal.
- Szóval azt hiszed, néhány nap nélküled, és rögtön leszbikussá válok?! Én?!
- Jaj, ne pufogj, szép hölgy - csókolta meg hölgyét a herceg békítőn. Aztán még mielőtt elengedte volna, azért a fülébe súgta: - Csak vigyázz Amyvel, légy szíves.
Lily felkacagott, és még egyszer utoljára megölelte Jamest. Láthatóan könnyebb szívvel mászott fel Amy után a vonatra, majd felhúzta magához a bőröndjét, amit színültig pakolt a könyveivel, nehogy véletlenül kifújja a szél a kezéből út közben.
Szememmel Catet kerestem a fiúk között, és jól sejtettem; még nem szállt fel a lányokhoz. Ám amikor megláttam őt szorosan Remus karjaiba bújva, úgy éreztem, menten elsírom magam. Annyira rossz volt Kittyt így látni! Szegény percek óta némán zokogott Remus nyakába, és folyamatosan azt ismételgette, nem akar elmenni, nem akarja itt hagyni őt. Nem csak színjáték volt ez, nem lovallta bele magát a búcsúzásba. Cat tényleg ennyire szenvedett, tényleg ennyire nehezen szakadt el Remustól. Az övéhez képest az én ragaszkodásom Siriushoz semminek tűnt. Hozzájuk képest mi maximum távoli barátok lehettünk a kívülállók szemében.
Remus megpróbálta csitítani Catet, kevés sikerrel. Már csak azért sem jöhetett ez neki össze, mert ő maga sem akarta Kittyt elengedni. Éppannyira tartóztatta volna, mint amennyire Cat maradt volna.
- Mennem kell - súgtam Siriusnak, és Caték felé intettem, jelezve, hogy segítenem kell Remusnak.
- Tudom - súgta vissza Sirius. - Szeretlek.
- Én is téged.
- Üdvözlöm Jemimát.
- Átadom.
Indultam volna már, de Sirius hirtelen visszarántott.
- Mit is értettél az alatt, hogy Lily csak hiszi, hogy a Beauxbatons lányintézet?
- Hát… ööö…
- Mikor én ott voltam, egyetlen hímnemű egyedet sem láttam!
- Akkor nagyon kiríhattál a tömegből…
- Jó, úgy értem, egyetlen bent lakó hímet sem! A kísérők más francia mágusképző diákjai voltak.
- Nézd, egyetlenem, én nem akarlak kiborítani, de köztudott, hogy a Beauxbatons Boszorkányképzőnek van egy ikeriskolája, a Beauxbatons Varázslóképző, Franciaország másik végében.
- I… igen…?
- Ühüm. 1790-ig a kettő egy volt, akárcsak a Roxfort napjainkig, de… hát, hogy is mondjam? A franciák prűdebbek az angoloknál. Bár Jem szerint épp ellenkezőleg: szaporábbak nálunk. És bénábbak. Szóval az elharapódzott szexualitás miatt az 1800-as évekre egy másik épületbe deportálták a hímeket, hogy ne okozzanak több gondot a leány növendékeknek.
- De miért a fiúk költöztek?!
- Ugyan, szívem - simítottam végig az arcán anyáskodó mosollyal. - Hidd el, a Roxfortból is ti költöznétek, ha Dumbledore megneszelné, mi minden folyik a Szükség szobájának nevezett kéjlakban éjszakánként…
- Hiányozni fogsz, Vivi - húzott magához Sirius, szerintem azért, hogy berekessze a vitát.
- Te is nekem.
- De most biztos, hogy visszajössz.
- Igen, most biztos.
Elindultam újra, de Sirius váratlanul megint visszarántott.
- Még mindig nem világos, Vivi - rázta meg a fejét nem túl nyugodtan. - Ha a fiúkat külön költöztették a lányoktól, akkor…
- A vizsgák egy helyen zajlanak, lévén mind a két képző Beauxbatons.
Ezzel gyorsan faképnél hagytam lefagyott páromat. Elindultam Remusék felé. Cat még mindig a vállán sírt. Féltem, hogy sosem fogom tudni megvigasztalni.
- Nem érdekel, ha mindenből megbuktatnak, nem érdekel!
- Ott is hagyhatod, hogy mindenből meghúzzanak, Cat - súgtam a fülébe, és a vállainál fogva gyengéden leválasztottam Remusról.
- De én nem akarok elmenni!
- Ugyan már, Cat! - kiáltott ki az egyik hátsó vagon ablakán Amy. - Jó buli lesz! Még akár meg is lephetjük őket! Fogadni mernék, hogy a hírünk már eljutott hozzájuk!
- Na, abban biztos lehetsz - feleltem.
Ha más nem is, Jem tett róla, ezt jól tudtam.
- Gyere, Cat, mindjárt indul a vonat. Ciki lenne, ha lekésnénk.
Meglepett, hogy Cat nem akadékoskodott tovább. De örültem is neki, mert így gyorsan feltolhattam őt Amyhez. Ott aztán Lily majd kezelésbe veszi. Ő képes lesz belé lelket önteni.
- Gyere, Viv, mennénk már…
- Egy perc! - Jameshez szaladtam. Profi tervet találtam ki a másik profi terv megvalósításához.
Apró papírfecnit csúsztattam a csapatkapitány kezébe. Sirius értetlenül nézett rám James válla fölött.
- Nem mondhattok nemet! - közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, és már szaladtam is vissza a vonathoz.
Büszke voltam magamra. Ha ez nem jön be, akkor semmi. De bíztam a két Tekergőben. Nem fognak nemet mondani a kérésemre. Már csak azért sem, mert jól tudták, másra nem számíthatok. Nem ismerek rajtuk kívül más animágusokat.
Csak ők taníthatják meg Catet az animágiára.