Odakint megdördült az ég, villámok cikáztak rajta keresztül. Ijedten kaptam fel a fejem, és rögtön az jutott eszembe, hogy Remusnak most talán odakint egyedül kell kiállnia az időjárás próbáját. A klubhelyiség már réges-rég kiürült, a kandallóban is már csak a parázs pislákolt. Álmodtam… álmodtam az egészet? Hogy Remus visszajött és dühöngött és megölelt…?
Furcsán éreztem magam.

Felálltam, és az ablakhoz léptem, hogy onnan bámuljam a tomboló vihart. Az esőcseppek úgy verték az ablak üvegét, mintha be akarnának törni a kastélyba, és a Tiltott Rengeteg fái is vészesen hajladoztak a tomboló szélben. Az egyik villámlásnál hirtelen egy alakot fedeztem fel a birtokon. Kíváncsian meresztettem a szemem, hátha felismerem az illetőt, de túl sötét volt – hiszen még a Rengeteget sem láttam tisztán. De aztán az egyik fényesebb villámlás mellett sikerült kivennem egy másik ember körvonalait is. Ezen kívül viszont semmi mást; több részletet képtelenség volt felfedezni.
Automatikusan mozdultam, sietve vágtam át a kastélyon, ki a birtokra. Elhamarkodottságomat azonnal meg is bántam, hiszen csak az aznapi talárom volt rajtam, ami ilyen időben nem egy szerencsés választás. Arrafelé indultam, amerre az alakokat sejtettem, de az első széllökés rögtön majdnem el is vitt magával. Ilyenkor nem jönne rosszul az a pár plusz kiló, futott át az agyamon.
A hajam, a ruhám, a cipőm, mindenem pár perc alatt rögtön átázott, de nem foglalkoztam most ilyen apróságokkal, csak szaladtam az orrom után. Nem sokáig kellett rohannom, hamarosan megláttam őket. Az álló alak csuklyás, fekete köpenyt viselt, és körülbelül akkorra lehetett, mint én, a másik pedig talán csak egy fél fejjel volt magasabb nála. Ők is mindketten meg voltak ázva teljesen, de mintha észre se vették volna.
Amint a közelükbe értem, a köpenyt viselő rám villantotta a szemét – az arcát nem tudtam kivenni -, majd a kezében szorongatott pálcát a vele szembe állóra szegezte, akiben egy pillanat múlva Siriust fedeztem fel.

Nem igazán értettem, hogy ő mit keres itt, hiszen elvileg büntetőmunkán kéne lennie, de hirtelen elfogott a pánik, és tudtam, hogy tennem kéne valamit, mielőtt még valami rossz történik. Amikor azonban a csuklyás elindította az átkát Sirius felé, valaki hirtelen bevetődött a képbe félrelökve őt, és így a varázslat Sirius megmentőjét kapta telibe.
Rögtön felismertem az illetőt, ahogy rávetült a hold fénye: Remus volt az, arcán pedig látszott, hogy a nem neki szánt átok milyen kínokat okoz neki: az arca eltorzult a fájdalomtól, és a szívére szorította a kezét. Pár másodperc múlva felkiáltott a szenvedéstől.
Sirius rögtön leguggolt barátjához, és próbált beszélni hozzá, szólongatni, elvonni a figyelmét – hiába próbálkoztam, egy szót sem értettem abból, amit mondott (talán az iszonyatos szél miatt?) -, de Remus fájdalmai már túl nagyok voltak, nem nagyon volt képes másra koncentrálni.
Én a csuklyás alakra akartam támadni, kétségbeesetten rákiabálni, hogy hagyja abba, hagyja békén Remust, hiszen pontosan ő az, aki végképp nem érdemli meg, hogy bántsák, de egy hang sem jött ki a torkomon. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Mikor pedig az idegenre néztem, észrevettem, hogy remeg a keze, és mind’ sikertelenebbül próbálja megszakítani a varázslatot.
Nem értettem semmit. Ha nem akarta bántani sem Siriust, sem Remust, miért emelt rájuk pálcát? És egyáltalán: miért jött ide? Nem tudtam sokáig ezen töprengeni, mert Sirius helyett hirtelen James emelkedett fel Remus mellől, és azonnal rám támadt.
- Hát nem látod, mit tettél!? – ordított, miközben Remusra mutatott. Le nem vette volna rólam a tekintetét. – A te hibád! Minden a te hibád! Nem veszed észre, vagy nem akarod észrevenni!? Te teszed ezt vele, Emily!
Ijedten ráztam a fejem, és ellenkezni akartam, de mintha egyáltalán nem lettek volna hangszálaim.
- Csakis miattad! – folytatta James rendületlenül és mérgesen. - A te hibád, hogy most így szenved! Vedd már észre! VEDD MÁR ÉSZRE!
Utolsó szavaira egy újabb, hatalmas széllökés – ami majdnem engem is felkapott - levitte az eddig ismeretlen alakról a csuklyát, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben, mikor megláttam az arcát. Farkasszemet néztünk egy darabig – a két ijedt, kétségbeesett, mogyoróbarna szempár -, de aztán Jamesre emeltem a tekintetem, mintegy magyarázatot várva. A fiú elégedetten nézett rám.
- Nem megmondtam? – szólt gúnyosan. Már nem kiabált, és mintha minden más is elcsendesedett volna. Remus kiáltásait sem hallottam többé. – Te vagy az, aki kínozza. Te vagy az, aki miatt ennyit szenved.
- Nem – észre se vettem, hogy visszatért a hangom. – Nem én...
- De igen – folytatta James, sötét szemeiben pedig elégedettség csillant. – Hidd csak el.
- Nem – ráztam a fejem. – Nem! Én nem tettem vele semmit!
- Nem? – szűkült össze James szeme, és a harag újra fellángolt az arcán. – Akkor szerinted ki áll most ott, és szórja rá folyamatosan az átkait? – Fejével a másik alakra mutatott, aki még mindig reménytelenül igyekezett megszakítani a varázslatát, és ezzel Remus fájdalmait is.
De hiszen ez képtelenség. Ilyen nincs. Hogy állhatok én ott pálcával a kezemben, miközben itt vagyok, és épp James szidalmait hallgatom? És egyébként sem állt szándékomban egy ujjal sem bántani Remust!
- Nem! – kiáltottam fel hirtelen. – Ez nem én vagyok! – mutattam a fekete köpenyes alakra, aki a megszólalásig hasonlított rám. – Nem lehetek én! Én soha nem tennék ilyet! És főleg nem Remusszal! – James azonban csak rendületlenül bólogatott, tudatva, hogy de igenis így van. – NEM!
- De hát nem látod, Emily? – nézett végig rajtam gúnyos mosollyal James. – Vedd már észre.
Lenéztem magamra, és most már tényleg megijedtem. Mi a fene folyik itt úgy mégis?
Tényleg én voltam az. Ott tartottam a kezemben a pálcát, rajtam a fekete csuklyás köpeny, előttem pedig Remus vergődött még mindig a földön.

Meg akartam szüntetni végre azt a rohadt átkot, de sehogyan sem ment. Egyszerűen képtelenség volt. Még a karomat sem tudtam megmozdítani, nem éreztem semmit a belül marcangoló kétségbeesésen kívül.
- James, kérlek, segíts – néztem rá könyörgőn. – Segíts, meg kell szüntetnünk a varázslatot!
- Ez a te feladatod, Emily – rázta meg a fejét. – Én nem segíthetek.
- De hiszen a barátod, James! A barátod! – ordítottam.
De ő csak a fejét rázta, és egyre azt hajtogatta, hogy ez az én feladatom.
- És mit kell tennem? – kérdeztem végül megadóan, kétségbeesetten. – Hogyan állítsam meg?
- Dönts végre, Emily – felelte egyszerűen, majd hátat fordított és elsétált.
Megint úrrá lett rajtam az elkeseredettség és a harag. Ez aztán a nagy segítség, köszönöm szépen!
- De hiszen a barátod! – kiáltottam utána újra. Hangomat gyorsan elmosták az esőcseppek, melyek egybevegyültek az arcomon lecsurgó könnyekkel is. – A BARÁTOD!