- Aurora, várj egy percet!
A lány megdermedt, szája megremegett, majd hitetlenkedve fordult a hang irányába.
- Perselus? – kérdezte rekedtes hangon.

A fiún nem látszott, hogy sietett volna, pedig komoly tempó kellett hozzá, hogy utolérje a lányt. Csupán talárjának suhogása árulkodott arról, hogy nem szellemként jár a folyosón. Mikor megállt Aurora előtt, hirtelen mégsem tudott megszólalni, ugyanis a lány tekintete zavarba ejtően szomorú volt.

- Valami… baj van? – kérdezte Piton. Kivételesen még meg se döbbent saját magán.
- Én… - Aurora keserűen lehajtotta a fejét. – Ki fogsz nevetni – motyogta a padlónak.
- Én nem szoktam nevetni – hökkent meg Piton.
- Igaz.
Perselus közelebb lépett hozzá, és élesen a szemébe nézett. – Máskor be nem áll a szád, most mégis harapófogóval húzzam ki belőled, mi bajod?
Aurora szája mosolyra rándult, de alig egy másodperc múlva újból lehajtotta a fejét.
- Ez tényleg… Lily azt mondaná, hülye vagyok.
- Én ilyet nem mondok.
- Ez is igaz.
- Akkor?
Aurora ajkába harapva felnézett a fiúra, majd amilyen halkan csak lehet, kibökte.
- Még soha nem ütöttem meg senkit…

Piton a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Nem, mintha máskor úgy ömlenének belőle a szavak, de most először fordult elő, hogy beszélni akar, de nem jött ki hang a torkán. Csak nézte a lányt, és nem hitte el, hogy ilyen ember létezik.

- Tudom, hogy hülyeség, és azt is, hogy megérdemelte, mert gonosz… mert olyanokat mondott… és pont rád! Pedig te tényleg rendes vagy, én tudom, csak sokkal érettebb, mint a többiek, és nem értenek meg, nem látnak, pedig az orruk előtt vagy. Én gyenge vagyok… Sosem tudok úgy beszélni valakivel, mint mondjuk Lily Jamesszel, vagy Dawny Siriusszal… Igazából nem is akarok, de gyengeség, hogy meg sem tudnám tenni. Én nem tudok ordítani, nem tudok haragudni senkire… Lily ezen sokszor fennakad. Azt szokta a szememre vetni, hogy egyszer engem csúnyán átvernek, hogy összetörik a szí… - Zavartan helyesbített: - Hogy összetörnek engem. Nem, mintha olyan könnyű lenne ám – kapta fel a fejét -, mert igenis okos vagyok, és sosem megyek el senkivel sehová, főleg nem olyanokkal, mint Potter és Black. – Hirtelen elhallgatott, és szeme megint elfátyolosodott, kezét a szája elé kapta. – Istenem, én még tényleg nem pofoztam meg senkit! Most azt gondolják rólam, én is olyan vagyok, mint az a sok buta liba, akik jelenetet rendeznek a nagyteremben, csakhogy mások is lássák, mennyire megbántották őket. Nem értem. Én sosem akartam ezt tenni. Szerintem nem tartozik másokra a nyomorunk, nem szabadna mások előtt kiteregetni az életünket, az érzéseinket… Ez tesz minket igazán sebezhetővé.
- Te meg… te meg most biztos bolondnak tartasz, pedig én tényleg annyira szerettem volna a barátod lenni… Szeretnélek megismerni! - Előrenyúlt, majd megfogta a fiú kezét. - Igazad volt, nem lehet valakit öt perc alatt megfejteni, de én már régóta látlak, nézem a szemed, és a szem sokat elárul. A tiéd értelmet, alázatot és igenis végtelen fájdalmat sugároz… Persze a gúny és az irónia mögött. Lily szokta mondani, hogy nincs ember, aki engem ne szeretne… Pedig igazán senki sem szeret! Nem is ismernek. Csak nem volt még senkivel nézeteltérésem, mindenkivel meg tudtam találni a közös hangot, így mindenki jó érzéssel néz rám, de sosem érdeklem őket.
- Lily a legjobb barátnőm, de néha ő sem akar megérteni, nem akarja látni, hogy nekem fáj, amikor vitatkozik Jamesszel, mert az a fiú annyira szereti, de ő ezt sem veszi észre. Lépten-nyomon a szívébe tapos, és ez a fájdalom annyira látszik James arcán...
- És nekem fáj, ha Remusra nézek… Fáj, hogy tudom, sosem lesz igazán boldog. Fáj, ha Siriusra nézek, mert látom, mennyire nincs tisztában azzal, mi az igazi érték, ugyanakkor tudom, ez a családja miatt van. Fáj, ha látom Petert, aki annyira vágyik a Tekergők társaságára, de ők semmibe veszik. Fáj, ha a testvéreimre nézek, mert sosem beszélünk igazából… De főként az bánt, az mar itt belül rémesen, hogy kínzóan rövid az élet, és minden nap, ami haraggal van átitatva évekkel rövidíti meg, de ezt senki sem látja. Senki sem érzi, amit én… Olyan, mintha az életünk homokóráját mindenki fordítva látná, pedig tényleg a kevesebb van felül. – Keserűen megcsóválta a fejét. – Persze senki sem venné komolyan, ha erről beszélnék, hiszen, valljuk be, nagyon álszenteskedésnek tűnik.

Aurora hangja már elcsuklott, torka kiszáradt. Szép metszésű arca sápadt és megviselt volt.

Piton halkan fújta ki a levegőt, amit a lány kitörése alatt magában tartott. Sötét tekintetével csak egy pontra nézett, csak egy pontra akart nézni, és az Aurora mélykék szeme volt. Közelebb lépett a lányhoz, és most már akarattal érintette meg. Kezével gyengéden felemelte a lány fejét, másikkal pedig félresöpörte a szemébe lógó fekete hajszálakat.

- Nem szabadna így érezned – suttogta. – Nem éri meg foglalkoznod velük. – Fanyarul elmosolyodott. - De ugyanúgy nem éri meg foglalkoznod velem sem.
Aurora szája megremegett, homlokán értetlen ráncok jelentek meg.
- Mégis mi…
- Cssss – csitította a fiú. – Ne beszélj, csak higgy nekem. Ne kedvelj, ne akarj a barátom lenni. Ha hiszed, ha nem, már a kezdet kezdetén elérted, ami a célod volt. Vágytam a társaságodra, mit vágytam… egyenesen éheztem minden szavadra. Hallani akartam a naiv csicsergésed, ami mögött viszont annál több értelem és még annál is sokkal több őszinteség van. Minden szavadból, mozdulatodból olyan… jóság árad, amit én nem érdemlek meg… amit én sosem fogok megérdemelni. – Óvatosan végigsimított a lány arcán, a homlokától egészen a szájáig. Érintésétől Aurorán kellemes, eddig sosem tapasztalt borzongás futott végig. Közelebb hajolt a lányhoz, majd a fülébe súgta: – Evansnek igaza volt. Össze fogják törni a szíved… És, ha nem kerülsz el jó messze, a végén még én leszek az.
Ahogy elhúzódott a lány fülétől, megállapodott a szájánál, de egy kínzó másodperc múlva, mialatt Perselus Piton komoly harcot vívott saját magával, végül hátat fordított Aurorának, és elviharzott a folyosón.

***

Dawn bosszúsan rohant arra, amerre Siriust sejtette, de túl későn indult utána, és már nem látta sehol. Ráadásul egy árva lélek sem járt a folyosókon ilyen korán, így lemondóan megállt, majd a klubhelyiség felé vette az irányt. Úgy gondolta, csak összefut még a fiúval, ha máskor nem, hát a közös feladatukkor biztosan.
Mikor befordult egy páncélokkal borított sarkon, hirtelen ismerős hangokat hallott, és egy mondatfoszlány csapta meg a fülét:

- … és Dawnnak semmi köze sincs a csuklyásokhoz.
Ahogy nevét meghallotta, száznyolcvan fokos fordulatot vett, és beugrott az egyik páncél mögé.
Tudta jól, hallgatózni bűn, de azt is, hogy a tudatlanság nagy hátrány, a tudás viszont hatalom, a hatalom meg jó dolog, tehát hallgatózott.
- Ennek kimondottan örülök. – Leon, Dawn bátyjának megkönnyebbült sóhaja hallatszott. – Nem tudom, mit tettem volna, ha kiderül, hogy mégis. Épp elég csapás nekem Noel dolga…
- Tényleg, nem is mondtam! – A másik hang Leon legjobb barátjától, Christiantól származott. – Kiderítettem, mit keresett azon a kétes helyen.
- És? – sürgette kíváncsi hangon Dawn bátyja. Szerencsére megálltak, így a lány mindent jól hallott.
- Randira hívta azt a mardekáros terelőt, valami Morwenát, és a lány magával cibálta erre a helyre. Ha minden igaz, Noel azóta hozzá sem szólt.
- Remek! Hogy ma milyen jó híreket kapok tőled!
- Én is örülök, hogy nem keveredtek semmibe. Egyre szörnyűbb, amiket ezekről a halálfalókról hallani. – Christian ha lehet, még halkabban beszélt.
- Igen, tudom… Ráadásul a muglikat sem kímélik, sőt, inkább ők az elsődleges célpont.
- Beteg bagázs.
- Az.

Egy percre elhallgattak, majd Leon megköszörülte a torkát, és így szólt:

- Azért remélem, nem lesz komoly ez az egész halálfalósdi. Nem tudom megérteni, mi oka lehet valakinek, hogy ilyen dolgokat műveljen.
- Hát…
- Mindegy, ne beszéljünk erről! Csak az zavar még, hogy Aurora is egyre többet van ezzel a Pitonnal. – Leon hangjában érezhető volt a megvetés. – Remélem csak a verseny miatt…
- Szerintem a húgod okosabb annál, hogy leálljon egy ilyen sötét alakkal.
- Reméljük.

Ekkor lépések hangja zavarta meg a két fiút, így habozás nélkül tovább álltak.

Dawn még egy ideig kábán bámult utánuk. Igazából nem sokat értett ebből az egészből, sőt, ha pontosak akarunk lenni, szinte semmit.
***

Dawn legközelebb órák után találkozott Sriusszal. A Griffendél klubhelyisége aznap este a temérdek házinak köszönhetően tele volt. Kivételesen ő is a leckével volt elfoglalva, ugyanis szokásához híven az utolsó percre hagyta a tanulást. Sajnos nem tudott eléggé koncentrálni, ugyanis minduntalan a reggeli események kavarogtak a fejében. Beszélni akart Siriusszal, ugyanakkor tartott is tőle. Ezen kívül Leonnal is beszélni akart, de el sem tudta képzelni, hogy hozná szóba ezt a dolgot. Még sem mehet oda a bátyjához azzal, hogy „Miért érdeklődsz ennyire a halálfalók iránt?”
Ráadásul odakint tombolt a vihar, és az eső úgy verdeste az ablakot, hogy lehetetlen volt koncentrálni.
Töprengéséből a Tekergők érkezése ébresztette fel. Szinte rögtön felkapta a fejét, mikor meghallotta a jól ismert ugatásnak beillő nevetést. Kicsit elbambulva meredt a tökéletes arcra, de Sirius mintha megérezte volna, hogy a lány őt nézi, mert rögtön felé fordult. Dawn erre zavartan elkapta a tekintetét, és haját előre engedte az arca elé.

- Szervusz, Dawny – ült le mellé hirtelen James, mire ő ijedten körbenézett a fiú oldalbordáját keresve, de Siriusnak már híre hamva sem volt. – Mi jót csinálsz? – James a pergamen fölé görnyedt, majd egy fintorral értékelte a látottakat.
- Mit szeretnél, James? – kérdezte Dawn türelmetlenül, ugyanis a fiúról sütött, hogy hátsó szándékkal érkezett.
- Dawny, mindjárt megsértődöm! Nem lehet csak úgy beszélgetni az én egyetlen barátnőmmel?
A szólított felvont szemöldökkel fordult James felé.
- Én, mint „egyetlen barátnőd” most arra kérlek, ne köntörfalazz, hanem bökd ki a lényeget!
- Jó, rendben – egyezett bele a fiú, majd halkabbra fogta hangját. – Mit szólnál egy kis farkaskalandhoz? Ma este telihold lesz. Piton reggel véletlenül fején találta a szöget, Remusnak tényleg havi baja van.
Dawn megvető tekintettel jutalmazta a szóviccet.
- Remus nem egyezne bele, ráadásul tényleg nem lenne biztonságos – csóválta a fejét.
- Nem kérjük az engedélyét – vigyorgott James.
- Tudod, hogy sosem bocsájtaná meg magának, ha bármi kárt tenne bennem… Egyébként meg ti mondtátok, túl feltűnő lenne egy ember, egy szarvas, egy farkas, egy kutya meg egy patkány Roxmorts utcáin. Mi vagyok én, Hófehérke, vagy mi a szösz?
- Mifehérke? – kérdezte értetlenül James.
- Nem érdekes… - legyintett Dawn. – A lényeg, hogy nem megyek, nem érdekel, mennyire jó muri a ti nézetetek szerint mások életét kockáztatni, én valahogy nem röhögöm magam halálra a gondolattól. – Felkapta a pergamenköteget az asztalról, majd felszegett fejjel a lányok lépcsője felé vette az irányt.

Ám Dawny sosem tartozott a szerencsés emberek közé. A határozott távozás tehetsége nem adatott meg neki, így sajnos a kezében tartott papírhalomtól nem látta a lába előtt heverő seprűt, és egy kecsesnek aligha nevezhető mozdulattal hanyatt vágódott a padlón. Sajnos a papírkötegnek köszönhette azt is, hogy kezével nem tudta tompítani az esést, és fejével egyenesen a kandalló padkájának esett.

Egy percig még semmit sem érzett, csak azt, ahogy a hátára szállingózó pergamendarabok csiklandozzák a tarkóját…
Majd valami meleg kezdte beborítani az arcát, és akkor, mikor rádöbbent, hogy az a valami vér… Nos akkor jött a fájdalom is, aminek hatására pánik fogta el. Érezte a jól ismert ködöt, ami minden roham előtt elárasztja a fejét, de ez alkalommal nem tudta átérezni a fájdalmat, ugyanis amikor az első nevetéshullámot is meghallotta, nagy kegyesen úgy döntött, most elájul.

- Te jó ég, mi történt? – Aurora és Lily felpattantak a könyveik mellől, és a nevető diáksereggel mit sem törődve letérdeltek Dawn mellé.
- Azt hiszem, elájult – jegyezte meg tárgyilagosan James.
- De hogy esett el? – kérdezte remegő hangon Aurora, miközben hátára fordította húgát.
- Hát… Talán nem nézett az orra elé – dörmögte a fiú, de Lily már megtalálta a bűnös tárgyat.
- Ki az a barom, aki a szoba közepére dob le egy seprűt? – tette fel a költői kérdést. Miután felállt, csípőre tett kézzel, és szemrehányó tekintettel fordult a fiú felé.
- Ezt szerintem később is meg lehet tárgyalni. – James egy suhintással hordágyat varázsolt, majd egy másik varázslattal elállította a vérzést. – Most inkább vigyük Madam Pomfreyhoz!
- Egyetértek – bólintott Aurora, majd ő is felállt. Abban a pillanatban Dawn megremegett, szemhéja felpattant, szája félig kinyílt.
- Jaj, ez nem jó jel – motyogta James.
Újból megremegett, majd egyre sűrűbben, és erre már senki sem reagált nevetéssel. Kezei görcsösen kaparták a padlót, háta megfeszült, és éles ívbe hajlott.
- Fenébe! – James a zsebében kotorászott valami után, de láthatóan nem találta, így újabb szitkozódás után Dawn ruhájában kezdett kutatni.
- Mi… mit művelsz? – kérdezte bizonytalanul Lily.
- Hagyjad, tudja mit csinál – nyugtatta Aurora.
Miután megtalálta a kis üvegcsét, James a tartalmát a lány szájába öntötte, majd felállt.
- Most már vihetjük.

A gyengélkedőhöz vezető út azonban koránt sem volt rövid és eseménytelen.

- Hazudtál nekem – jegyezte meg Lily vagy öt perces gyors tempójú séta után.
- Már megint miben? – kérdezte meghökkenve James.
- Azt mondtad, aludtál bűbájtanon, mikor a sebforrasztó varázslatot vettük. – Lily arcán egy mosoly árnyéka suhant át, de még a legutolsó nyoma is eltűnt a fiú válasza után.
- Tényleg aludtam! Akkor tanultam meg, amikor egyszer Remus majdnem lekarmolta három lábujjamat is. Egész éjjel vérzett, ezért gyorsan előkaptam a tankönyvet, mert rémlett, mintha vettünk volna valami ilyesmit…

A következő sarkon a Mardekár prefektusába ütköztek. Derreck Poiret cseppet sem volt félelmetes egyéniség, de a kötekedése és az ál kötelességtudata mindenkinek az idegeire ment.

- Mi járatban errefelé, kedves griffendélesek? – kérdezte ördögi vigyorral. Vörösesbarna haját hátranyalva viselte, így mindig látható volt, mennyire pattanásos a homloka, de ez vagy nem zavarta, vagy nem szokott tükörbe nézni. – Tudtommal, este fél tizenegykor már tilos kint tartózkodni a folyosón.
- Igen, valóban – vágta rá Lily. – Képzeld mi is ott voltunk, amikor kioktatták a prefektusokat erről, és tudod miért? Mert Aurora és én is prefektusok vagyunk!

Derreck arcán gúnyos mosoly jelent meg, és kezeit összefonva állta el a négyes fogat útját.

- A szabályok akkor is érvényesek.
- Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy nem látsz a szemedtől? – kérdezte James felháborodva. – Sérült griffendélest viszünk a gyengélkedőre. – Pálcájával suhintott egyet, mire a fiút egy láthatatlan erő a falhoz szegezte. Tökéletesen fixált hajából jó néhány szál előre ugrott, amitől elég nevetségesen festett. - Ez az a rész a Nagy Könyvben, amit kivételnek hívunk – kiáltotta vissza neki James, miután továbbhaladtak.

Alig mentek pár lépést, megint útjukat állták. Szintén egy prefektus volt a szerencsés, de ő teljesen máshogy reagált, mint elődje.

- Dawny! Merlinre, mi történt? – Leon aggódva mérte végig a hordágyon fekvő lányt, és hamar megállapította, hogy semmi életveszélyes sérülést nem szenvedett.
- Elesett egy seprűben – közölte vele Lily, majd már indultak is tovább. – Csúnyán beverte a fejét egy kőbe.
- Ja, az látszik – dörmögte Leon. – Gyanúsan kezd nőni valami a homlokán…

Ekkor a fal megmozdult mellettük, mire Lily ijedtében elejtette a pálcáját, és az eddig lebegő hordágy utasával együtt a földre zuhant.

- Sziasztok, siettem, ahogy tudtam, mi történt? – Sirius lépett ki egy foszladozó faliszőnyeg mögül, és rögtön Dawnt kereste a tekintetével.
- Nos, hála neked, most már egy orrtöréssel is gazdagodott – mérte fel a helyzetet James, miközben újból a hordágyra fektette a lányt.
- Black, te aztán értesz ahhoz, hogy hozd rá a frászt valakire – suttogta Lily még mindig kicsit remegve.
- Látod, ezt kivételesen anyámtól örököltem – felelte pillanatnyi vidámsággal a fiú.
Miután végre szerencsésen elértek a gyengélkedőhöz, Madam Pomfrey átvette Dawnt.
- Mégis hogy lehet valaki ennyire ügyetlen? – sápítozott, miközben egy fehér szekrényből elővett pár üvegcsét. – Elesni egy seprűben… - Rosszallóan csóválta a fejét, majd ráripakodott a többiekre, hogy menjenek ki, amíg elintézi a pácienst.

Alig két perc múlva behívta a társaságot, és dühtől parázsló tekintettel egy igen furcsa kérdést szegezett nekik:

- Ki adott ennek a szerencsétlennek mugli gyógyszert?

Legépelői megjegyzés: Hálás vagyok mindenkinek, akik a rövidebb-hosszabb kihagyásokban sem adják fel, és kitartanak a történetem mellett! Nagyon jól esik olvasni, hogy ennyien szeretitek, szóval köszönöm, tényleg!