A gyengélkedőn összegyűlt kisebb tömeg tagjai közt teljes volt az értetlenség. Aurora és Lily arcán zavart ráncok jelentek meg, James és Sirius döbbenten néztek össze, Leon pedig udvariasan visszakérdezett.
- Elnézést, mugli gyógyszert mondott? – Leon értett ahhoz, milyen hanggal lehet lecsillapítani az embereket. Madam Pomfrey paprikapiros arca egy másodperc alatt rózsaszínre halványodott.
- Tudják – nézett a griffendélesekre -, a mugli termékek blokkolják a mágikus fájdalomcsillapítókat. Márpedig – folytatta egy kis hatásszünet után -, a kisasszony komoly fejsérülést szenvedett, amit elég fájdalmas helyrehozni.
James a kezében lévő fiolát odanyújtotta a javasasszonynak.
- Ebből adtunk neki.

Madam Pomfrey összevont szemöldökkel nézte a kis fiolában maradt pár csepp gyógyszert.

- Szabadna megtudnom, miért kell ez neki? Netán epilepsziás rohamai vannak?
Sirius és James úgy néztek a fiatal javasasszonyra, mintha kínaiul beszélne.
- Lehetséges – bólintott Aurora. – Bár én csak nemrég tudtam meg, hogy néha roham tör rá.
- Jártak mugli orvosnál a betegségével? – kérdezte élesen fürkészve a diákok arcát.
- Nem – rázta a fejét Leon. – Én legalább is nem tudok róla… - Hirtelen elhallgatott, és a fiolára meredt. – Anya is ezt szedte. Ő viszont tényleg epilepsziás volt.
- Micsoda? – meredt rá Aurora. – Ezt nem is tudtam. Ezért halt meg?
- Kizárt – válaszolt Leon helyett Madam Pomfrey. – Ez nem halálos betegség, együtt lehet élni vele, csak gyógyszereket kell szedni. Tipikus mugli kór, varázslóknál igen ritka. Sajnos öröklődő is lehet, így általában mugli származásúaknál fedezhető fel, de én még nem találkoztam egy ilyen beteggel sem. Ritka, mint leprikón arany közt az igazi. – Hirtelen újból elöntötte a méreg, szemei összeszűkültek, és csípőre tett kézzel nézett az előtte állókra. – Botorság volt titokban tartanotok! A gyógyítás mind a mugliknál, mind a varázslóknál folyamatosan fejlődik! Nem lehet tudni, mikor találnak ellenszert valamire. Az egészség nem játék! – Azzal a fiolát bosszúsan földhöz vágta, és kicsörtetett egy ajtón.
A többiek egy ideig még némán néztek utána, majd Dawn ágya köré gyűltek.
- Ha nem az epilepszia, akkor mi okozta a halálát? – kérdezte Aurora.
- Nem tudom – mormogta a bátyja. – Sokat köhögött. Dawnyt még sosem láttam köhögni, csak ha megfázott. Biztos nem örökölte azt, amiben anya szenvedett.

Ekkor Madam Pomfrey visszatért, kezében egy magas nyakú üveget szorongatva. Az üveg kupakja még le volt zárva, a papír is érintetlen volt rajta, és színültig volt valami sárgás folyadékkal.

- Még sosem volt alkalmam használni, de elvileg ez megakadályozza, hogy további rohamok előforduljanak – mondta, miközben ő is az ágyhoz lépett, és arrébb lökte Jamest. – Egy éve készítették el először, de mugliknál remekül működött. Csak sajnos olyan alapanyagok vannak benne, amiket ők nem ismernek, így nem szabad elterjednie náluk.
Kinyitotta az üveget, majd óvatosan Dawn szájába csepegtetett belőle.
- Így ni! Ha ezen túl bármikor roham törne rá, csak szóljatok nekem. Bár nem hiszem, hogy előfordul még egyszer. –Azzal elégedetten az ajtó felé vette az irányt, de hirtelen megtorpant, és szigorú arccal visszafordult. – Kifelé! A betegnek fájdalmas percei következnek, ugyanis az ütést még nem hoztuk rendbe. Nem hallottátok? KIFELÉ!
Nem kellett többször mondania, a griffendéles társaság már ki is iszkolt a gyengélkedőről.

˛˙˙.˙*˙.˙˙¸

Aurora már rég eldöntötte, hogy nem hagyja annyiban a Piton-ügyet, ám valahogy egy időpont sem volt alkalmas számára, hogy beszéljen a fiúval. Egész nap annyi dolga volt, hogy egy percre sem ért rá azzal foglalkozni, amivel ő szeretne. Miután visszatértek a gyengélkedőről, még a gondolatai is össze-vissza kavarogtak, nem hagytak neki nyugtot egy percre sem.
Miben halt meg az anyja, ha nem ebben a betegségben? Mi van most Dawnnal? Hatni fog-e a gyógyszer? Mi lesz Perselusszal? Mit értett a fiú az alatt, hogy nem érdemli meg? Egyáltalán milyen titok teszi Perselus Pitont ennyire zárkózottá?
Nyúzottan ült le az ágyára. Nem vetkőzött le, ruhástól az ágy sarkába kucorgott, és térdét átölelve próbálta kizárni a kérdéseket az agyából. Megpróbálta teljesen kiüríteni az elméjét, és csak az adott pillanatra koncentrálni. Nem volt könnyű, hiszen minduntalan lépteket hallott a lépcső felől, az eső kopogását az ablakon, ám végül sikerült megnyugodnia.
Hirtelen felpattant, a szekrényéhez lépett, és annak mélyéről előhalászta az ecseteit, meg az összes festékét, végül a legnagyobb vásznát is, majd miután egy egyszerű varázsszóval lekicsinyítette és zsebre tette a készletet, elindult, hogy „esti járőrözés” címszó alatt a Szükség Szobájában fessen.
Az útja eseménytelen volt, szerencsére ilyen későn már tényleg senki sem volt a folyosón, Lily kérdezősködését pedig elintézte azzal, hogy muszáj sétálnia egy keveset ezután a nap után.
Aurora mindig is szerencsésnek érezte magát. Volt már többször is, hogy tilosban járt, persze nem eget rengető csibészségre készült, mégsem kapták el sosem , sőt! Ha véletlenül egy dolgozata rosszabbra sikerült, aznap biztosan nem osztályozták le a beadandókat. Ha egy bájitalt elrontott, mindig sikerült olyan hozzávalót beledobnia, ami helyrehozta, pedig ilyenkor az agya leblokkol, és egyáltalán nem gondolkodik ésszerűen.
Mindent összevetve, tényleg elég szerencsésnek érezte magát.
Most is simán ment minden, eljutott a Szükség Szobájáig, és egy napfényes, gyönyörű kertet képzelt maga elé. Zsebéből elővette a festőkészletét, majd eredeti méretére nagyította a kellékeket, és a lehető legnagyobb nyugalommal nyitott be a terembe, ám odabent nem a kert fogadta. Még csak a napfény sem stimmelt, helyette egy tágas könyvtárszerű helyiségbe lépett, aminek közepén egy íróasztal állt, rajta oszloprendbe állított papírok és sorba rendezett pergamentekercsek sorakoztak. A helyiséget három lebegő gyertya világította be.
- Hahó, van itt valaki? – kérdezte bátortalan hangon, ugyanis a szobában egy lelket sem látott, pedig – gondolta – kell, hogy legyen itt valaki, különben most egy tájkép festéséhez készülődne. Miután nem kapott választ, beljebb lépett, a festőfelszerelést letette egy polc mellé, majd körbenézett.

A teremben nem volt sok hely, ahová el lehetett rejtőzni, jobban mondva csak egy ilyen alkalmatosság akadt. Aurora tehát megkerülte az asztalt, hátha mögötte talál valakit.

Nem csalódott. Egy fiú volt az íróasztalnak dőlve, szemei csukva voltak, kezeiből kicsúsztak a pergamenek, ahogy a lány véletlenül meglökte.
Már épp elnézést akart kérni, mikor a fiú feje oldalra bukott, így tisztán kivehette az arcát.

- Perselus – suttogta meglepetten. Szavaira nem ébredt fel, de Aurora nem is akarta megzavarni. Leguggolt mellé, és óvatosan kivette kezéből a papírokat, majd ő is az asztalnak dőlt, és szemügyre vette a pergamenek tartalmát.

Arra számított, hogy új varázsigéket, a fiú által kitalált bűbájokat fog találni a lapokon, ám csalódnia kellett. Először nem hitte el, amit látott… Nem akarta elhinni.
Keze meg-megremegett, homlokán először a döbbenet, később a rosszallás, végül, miután az utolsó pergament is letette, az összetéveszthetetlen félelem ráncai jelentek meg.

Ez a fajta félelem pedig megbénította a végtagjait, még a fejét sem tudta elmozdítani, csak elkeseredetten meredt egy pontra valahol a polcon sorakozó poros könyvek közt.
Nehezen vett levegőt, a keserűség összeszorította a tüdejét. Miután egy kósza könnycsepp végigszaladt az arcán, ezzel visszahúzva őt a valóságba, felállt, majd minden nesz nélkül az ajtóhoz sétált, ám ahogy még mindig remegő kezével kitárta az ajtót, az élesen megnyikordult, mire az asztal mögül egy halk sóhaj hallatszott.

Aurora ajkába harapva leste az asztal peremét, várva, mikor tűnik fel mögötte Perselus, ám először csak a fiú kezét látta meg, ahogy az asztalra pakolta a pergameneket.
Nem vette észre az ajtónyikorgást.
Aurora megkönnyebbülten sarkon fordult, és óvatosan elhagyta a termet, az ajtót pedig egy egyszerű varázslattal zaj nélkül becsukta.
Alig, hogy a sarokra ért, gyorsabban kezdte szedni a lábait, majd észre sem vette, mikor már futott. Nem lepődött meg azon, hogy most sem vették észre, pedig minden sarkon benne volt a félelem, hogy Friccs karjaiba fut.
Ám Aurora gond nélkül elérte az utolsó sarkot is, anélkül, hogy a mogorva gondnokkal vagy annak macskájával találkozott volna.

A portrélyukhoz érve kifújta magát.

- Mégis hogy képzeled, hogy ilyenkor zavarsz fel legszebb álmomból?

Aurora rendesen megijedt a Kövér Dáma hangjától, de gyorsan erőt vett magán, és válaszolt:

- Csak elaludtam a fürdőben… Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom – nézett fel a portréalakra, aki ezután már kedvesebben kérte a jelszót.
- Nem aludtam ám – jegyezte meg vidáman, miközben kinyílt. – Ne mondd el senkinek, de nemrég fejeztem be egy partit az alagsori… - Félbehagyta a mondatot, majd újból éles hanggal törte meg a csendet: - Hát a fiatalúr meg keres itt?!

Aurora szíve kihagyott egy dobbanást, hátra sem nézve ugrott be a portrélyukon, ám valaki a derekánál fogva visszahúzta.

- Stimula - suttogta Piton megelőzve a lány sikítását, majd ügyet sem vetve a Dáma rosszalló megjegyzéseire, sem Aurora kapálózására, belökte a lányt az első útjába akadó terem ajtaján, ami történetesen egy páncélraktár volt.

Aurora felhagyott a további szabadulási kísérletekkel, majd csukott szemmel tűrte, hogy a fiú egy székre ültesse és levegye róla a némító átkot.

- Mit kerestél ott? – dörrent rá a lányra Piton, miután elmormogott egy a lány számára ismeretlen bűbájt.
- Hol?
- Ne tettesd, hogy nem tudod! – Piton arca egyszerre több érzelmet tükrözött, Aurora mégsem tudta eldönteni, melyik érzés az igazi, így csak visszafojtott lélegzettel nézett Piton szemébe. Úgy gondolta, még simán letagadhatja, hogy ott járt, hiszen…
- A festékek… - nyögött fel ajkába harapva, miután eszébe jutott, hogy elég félreérthetetlen nyomokat hagyott maga után.
Piton szája széle megrándult, de nem esett ki a szerepéből.
- Mennyit láttál? – kérdezte már kicsit nyugodtabban.
- Túl sokat – rázta a fejét Aurora. – És nem értem, miért teszed ezt – jegyezte meg csendesen.
- Nem is tartozik rád – vetette oda félvállról a fiú. Elfordult, láthatóan hezitált valamin, mert többször is vissza készült fordulni, de mégsem tette.
- Végül is, jó, hogy láttad – suttogta.
- Tessék? – Aurora elkerekedett szemmel nézte a fiú hátát. – Sajnálom, hogy megnéztem, nem szoktam ennyire kíváncsi lenni, de azt hittem valami újabb zsenialitás… - Keserűen elmosolyodott. – Végül is igaz, tényleg nagy zsenialitás kell ahhoz, hogyan találjunk ki minél több szenvedést okozó varázslatot, mérget…
A fiú egy pillanat alatt a lány előtt termett, és a szék karfájára támaszkodva, izzó tekintettel vágott közbe:
- Épp ezért jó, hogy láttad! Most már legalább tudod, kire nem szabad pazarolnod az idődet. – Piton arca eltorzult, fejét a föld felé hajtotta, és nem úgy nézett ki, mint aki hamar megszólal.
- Ennek nem kell így lennie – súgta halkan a lány, majd kezét bátortalanul felemelte, és a fiú vállára tette.
Piton összerezzent, de nem emelte fel a fejét.
- De. Pontosan így kell lennie – morogta.
- Fenét! – csattant fel Aurora, majd határozottan a fiú álla felé nyúlt, és kezével kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Mégis mi okod lenne rá, hogy halálfalóknak dolgozz?! Azt hiszed, nekik fontos vagy, ugye…? Hát nagyot tévedsz.
- Mit tudsz te róluk, hm?! – kérdezte gúnyosan Piton.
- Azt, hogy értelmetlen az egész létezésük – jelentette ki higgadtan Aurora. – Másokat bántanak, bolond dolgokban hisznek, ráadásul egy olyan embert követnek, aki magát Voldemortnak hívja. Mégis mi célból…?
- Hogy mi célból? – Piton hitetlenkedve nézett a lányra. – Azért, hogy ne kelljen a muglikkal bújócskát játszanunk. Azért, hogy szabadon mehessünk bárhová anélkül, hogy a muglik előtt álruhában kellene megjelennünk. A mágia hatalom, de ezt a kis griffendélesek nem bírják felfogni. A Nagyúr…

Piton nem tudta befejezni, ugyanis Aurora olyan meglepően reagált ezekre a mondatokra, hogy a fiúnak bizony torkán akadt a szó. Ebben a képtelen helyzetben ugyanis a lány felnevetett.
Ám nem úgy, mint ahogy az természetes lett volna. Nem volt dühös, nem volt gúnyos, sőt még ironikus sem. Meglepően higgadt és őszinte nevetés volt.

- Perselus – csóválta a fejét. – Te azt sem tudod, mit beszélsz! Ezek nem a te céljaid. Sosem tudnálak téged mugligyűlölőként elképzelni, az meg egyenesen nevetséges, hogy azt az embert ti Nagyúrnak hívjátok. – Közelebb hajolt a fiúhoz, és kezével végigsimított a homlokán. – Nekem van igazam, Perselus, ezt te is tudod. Nem vagy nekik fontos, és semmiképp sem nélkülözhetetlen. – Szünetet tartott, látva a viharfelhőket, amik a fiú feje körül gyülekeztek, majd óvatosan folytatta. - Nekem viszont fontos vagy – suttogta már szinte alig hallhatóan. - Nekem tényleg nélkülözhetetlen vagy, és sért, hogy te ezt láthatóan figyelmen kívül hagyod.

Piton nem húzódott el a lány érintésétől, de nem is reagált rá.

- Kérlek, hagyjad őket! – Aurora most már hangosabban beszélt, de kezét még mindig nem vette le a fiú arcáról. – Tudom, hogy nem kérhetek tőled semmit, de mit szólnál hozzá, ha mostantól nem törődnél velük a… - Kis szünetet tartott, majd halkabban folytatta. - … a kedvemért. Veled lennék egész nap, segítenék mindenben, amihez kedved támadna, beszélhetnénk bármiről, ha kéred, néma leszek, ha szeretnéd el is megyek, csak hagyd ezt abba! Te jó vagy, Perselus, én tudom. Nem szabadna a diákéveidet elpocsékolnod ezekre a halálfalókra.

A fiú fáradtan elhúzta magát a lánytól, és hátával egy páncélnak dőlve leült a padlóra.

- Már késő – mondta színtelen hangon.
- Ugyan, sosem késő –ült le mellé Aurora.
- Már közéjük tartozom…
- Akkor mostantól nem fogsz.
Piton sötéten felnevetett, de nem vitatkozott. Sóhajtva a plafon felé emelte tekintetét.
- Igazad van – villant meg a szeme, és oldalra fordult, hogy láthassa a lány arcát. - Azt hiszem, a kedvedért megtenném.

Aurora mosolyogva megfogta a fiú kezét, és fáradt tekintettel fürkészte annak arcát.

- Álmos vagy – dörmögte Piton.
- Nem tagadom, de nem akarok még aludni, inkább beszélgessünk!
- Mégis miről? – kérdezte meghökkenve Piton.
- Rólad. Mesélj el mindent magadról!
- Az nem lesz egy vidám beszélgetés…

Ha vidám nem is, hosszú biztosan, ugyanis a két fiatal hajnalig beszélgetett, akkor is csak azért hagyták abba, mert Aurora feje már minden tizedik másodpercben a fiú vállára bukott…

˛˙˙.˙*˙.˙˙¸

- Van ez az izéke, ami ott van azon az izén…
- Fogalmazhatnál világosabban – vigyorgott Dawn, miközben James épp az átváltoztatástan leckét magyarázta. – Így csak hülyébb leszek, mint voltam.
- Jól van, na – legyintett a fiú. – Szóval, van ez az izé…
- Szerintem add fel, Ágas – szólt közbe Sirius. – Különben is, van sokkal nagyobb hírünk is!
- Hallgatlak – mondta Dawn, majd kezébe vett egy csokibékát, és mohón bontogatni kezdte.
- Dumbledore bekeményített a versennyel kapcsolatban.
- Az meg mit jelent? – értetlenkedett a lány.
- Azt mondta, most jön a neheze... – Sirius hatásszünetet tartott, majd egy elképesztően vonzó mosoly kíséretében folytatta. – Ezentúl a versenynapokon egymás ellen fogunk párbajozni. Mármint a csapatok egymás ellen.
- Mi? Ez komoly? – Dawn meglepettségében nem figyelt a csokibékára, így az szépen leugrott az ágyról.
- A legkomolyabb – bólintott a fiú. – Azt hiszem, Dawny, nem baj, hogy azt az egy napot elszúrtuk. A párbajozásokban mi leszünk a nyerők.
- Egoveszély – dörmögte James.
- És kivel leszünk először? – kérdezte a lány, miközben előrevetette magát az ágyban, és jobb kezével lecsapott a szökevény békára.
- Lilyékkel …
- MICSODA? – James leejtette a pálcáját, amit eddig fényezett, és döbbenten nézett barátjára. – Ezt nem is mondtad.
- Nem tartottam fontosnak – legyintett Sirius, mire James csak hápogni tudott, majd sértődöttséget színlelve kivonult a gyengélkedőről.
Dawn jóízűen majszolta a csokit, de ahogy James kiment az ajtón, zavartan lenyelte a felét, és visszamászott eredeti helyére.

- Öhm, Sirius – motyogta halkan.
- Igen? – kapta fel a fejét a fiú.
- Ne haragudj, amiért olyan csúnyán beszéltem veled reggel. Dawn lehajtotta a fejét, és homályos tekintettel a takaró gombjaival matatott.
- Jaj, Dawny – hajtotta hátra a fejét Sirius. – Nem értem, miért te kérsz bocsánatot tőlem.

Közelebb húzta a székét, és felnézett a lány arcára.

- Remusnak annyira igaza volt – csóválta a fejét a fiú. – Én tényleg tiszta őrült lehettem, hogy nem vettem észre, mennyire fontos vagy nekem. Dawny, én rohadtul éreztem magam nélküled az utóbbi hetekben.

Dawn kezdte kényelmetlennek érezni magát, ezért gyorsan bekapta a másik felét is a csokibékának, de ez sem segített neki. Az összes vére az arcába szökött, és kómotosan rágva a csokit, szinte elveszett a fiú szemeiben.

- A fenébe is, Dawny és azt hiszem végérvényesen és menthetetlenül beléd szerettem – folytatta a fiú megint egy olyan félmosoly kíséretével, amitől a lány a fellegekben érezte magát.
- Ráadásul nem most, hanem legalább hat éve, amikor berontottál a kabinunkba, és kijelentetted, hogy téged hidegen hagy, zavarsz-e vagy nem, mert nem fogsz még egyszer végigmenni a vonaton… Figyelj, én tudom, hogy kicsit sokkolt ez most, de megtennéd, hogy mondasz valamit?

Dawnyban most tudatosult először, hogy nem egy romantikus film utolsó jelenetét nézi, és neki bizony most meg kell szólalnia. Megállt a rágásban, majd egy jó nagy nyelés után szóra nyitotta a száját, de amikor rádöbbent arra, hogy nem tud mit mondani, újból becsukta. Ez így ment egy darabig, mígnem a fiú megelégelte, felnyomta magát a székből, és a lány fölé hajolt.

Dawny nem hitte el, hogy ez vele történik… És ha ő nem hitt el valamit, akkor azt nem is merte nézni. Ijedten behunyta a szemét, mikor a fiú arca már alig egy centire volt az övétől, ám a következő pillanatban nem az jött, amire számított.

- Áú! – jajdult fel Sirius. – Ezt most mért kellett?

Dawn értetlenül nyitotta ki a szemét, hiszen ő aztán semmit sem tett volna, ami megakadályozza a fiút tervében. Nyitott szemmel nyomban észre is vette a gond forrását.

- Mégis mit képzel, mi ez itt?! – hallatszott Madam Pomfrey éles hangja. Kezében egy hosszú műanyag üveget tartott felemelve, és azzal ütötte tarkón a fiút. – Ha még egyszer…puff… molesztálja… puff…a betegeket, jelenteni fogom… puff… az igazgató… puff… úrnak! – A javasasszony az ajtónál már visszafordult, rendbe tette szerteágazó hajkoronáját, majd mélyeket lélegezve visszatért Dawn ágyához, és az üvegből töltött egy kis pohárba.
- Nos, kedvesem – mondta még mindig kicsit lihegve. – Amikor még én a roxfortba jártam, az ilyesmiért kicsapás járt. – Azzal elvonult a másik terembe, magára hagyva Dawnt az immár üres kórteremben.

Dawny pedig egy perces néma bambulás után áthajolt a kisszekrényhez, és előkotort az édességhalomból még egy csokibékát, majd fülig érő szájjal leharapta a fejét.

Legépelői megjegyzés: Izébizé... Azért gyorsabb voltam, mint múltkor, nem ? *idétlenvigyor*