Reggel:
Mire felkeltem, Sirius már lelépett. Hát, ez van… Viszont én is átgondoltam egy-két dolgot… Nem fogom én megvonni magamtól az élet örömeit! Jó, tegnap kiborultam, meg minden… Asszem vissza akarok térni a régi kerékvágásba.
Vagyis:
- Siriusért ugyanúgy odavagyok
- csinálom a hülyeségeimet
- stb.; stb.
Ez jó lesz – vigyorogtam – és hajnali 9 óra lévén visszafeküdtem aludni a saját ágyamba. Ó, hát ilyen nincs! Nem bírok aludni! Az egész ágyamnak Sirius illata van! Borzasztó ez a pasi. Azért tök jó a párnámat szagolgatni. Elteszem ereklyének. 10 év múlva meg én leszek a leghíresebb, és mindenki irigyelni fog a párnám miatt.

3 nap múlva:
Olyan vagyok, mint egy hulla… 3 nap Sirius nélkül… én ezt nem bírom ki! Tan tök jó fej, meg minden, de azért hiányzik Siri. Egész nap nem csinálok semmit, csak ülök a szobában és a párnámat szorongatom, aminek még mindig Siri illata van…
Jaj, szegénykém! Azóta megtudtam, hogy az anyja miatt borult ki… Már megint szemétkedett vele valamit. Szegénykém…
Halk pukkanást hallottam. Na, megjött Tan… Lassan kinyitottam a szemem.
- Sirius! – döbbentem meg.
De nem, még nem hallucinálok, még normális vagyok. Ez Sirius Black életnagyságban, álmos fejjel, kócos hajjal, és a kezében egy papírzacskóval.
- Haragszol? – nézett rám nagy boci szemekkel.
- Szerinted lehet rád haragudni? – sóhajtottam.
- Főleg mikor így nézel ki… - vigyorogtam rá.
- Miért, hogy nézek ki? – mosolygott ártatlanul.
- Tudod te azt… na, mit hoztál? – tértem rá a lényegesebb kérdésekre.
- Hm… találd ki…
Szemét. Erre már megint mi történt? Na mi?
- Hallom, már megint éhes vagy – mosolyodott el kisfiúsan Sirius.
- I… igen – pirultam el már megint, a fenébe is!

Kicsit később:
Hm… Ezt el tudnám viselni mindennap… Sirius ugyanis epret hozott nekem friss kiflivel. Mennyei… Én már elpusztítottam mindent, de Sirius még az ágyam végén ült és a kiflijét rágcsálta. Egyszerűen olyan aranyos feje van…
- Jól vagy Jasmine? – zökkentett ki gondolataimból.
- Már mért ne lennék jól? – értetlenkedtem.
- Vagy 2 órája azt a párnát szorongatod…
- Ó… ja, hogy ezt? Hát… izé… - vörösödtem el.
Szerencsére Sirius megsajnált, és a figyelmét a párnám helyett inkább a kiflijének szentelte…
Majd hirtelen valaki dörömbölni kezdett az ajtón, és berontott a legalkalmatlanabb – pillanatot – tudom – kiválasztani dadusom.
- De, kisasszony! Hisz ez nem illő! – mutogatott felháborodottan Siriusra.
- Miért, nem csinálunk semmit… még… - kezdtem.
- De, ez illetlenség, erkölcstelen!
Ezzel odafutott hozzám, és hol az én szememet próbálta lefogni, hol Siriusét. Bár ez igazán nehezen sikerült, mivel én az ágy egyik, míg Sirius a másik felében volt.
Dadus elég hülye látszatot nyújthatott, ahogy ott rohangált kettőnk között… De Siriusnak elég jó idegei lehetnek, mert nem átkozta ki dadust a csukott ajtón keresztül, csak ült ott és érdeklődve figyelte az „itt a piros, hol a piros?” című hadjáratot.
Aztán mégiscsak dadus lett a leggyengébb láncszem. Egy lemondó sóhaj kíséretében leült a szőnyegre és belekezdett a hegyi beszédbe.
- Nem illendő, hogy fiatal kisasszonykák pizsamában mutogassák magukat… - kezdte, de én belevágtam a mondókájába.
- Miért, mi baj az én pizsamámmal?! – majd felültem, és így a lecsúszott takaró látni engedte pizsamámat.
Nem, nem a cikeszeset, az valahol a szennyesben van. Ez egy elég ledér pizsama, még az én szememből nézve is, de hát ez van. Csak ez a „pizsi” volt, amibe rózsát hímeztek. Nem én tehetek róla.
Szóval dadus a „hupszlecsúszottatakaróilyenegyvéletlent” akcióm után sikítva ugrott elém, nehogy Sirius meglásson. Én viszont annyira megijedtem az őrült csatakiáltásától, hogy szintén sikítva rántottam magamra a takarót reflexből. Ez még nem is lett volna baj, de a nagy fejetlenség közepette Sirius már épp állt volna fel, de a dadus véletlenül fellökte, így ő – csak az ég tudja hogyan -, de rajtam kötött ki.
A dadus elájul, én tátott szájjal bámulom a rajtam terpeszkedő Siriust, aki mellesleg úgy vigyorog, mint akinek előrehozták a szülinapját.
Megbabonázva figyelem Siriust, nem, nem is őt, inkább a szemeit… hogy a fene vinné el, még mindig úgy néz rám, mintha, mintha… ááá meg fogok őrülni! Még mindig egymást nézzük, majd hőn szeretett szerelmem szeme egyszercsak elsötétedik. Nem, ez nem harag, sokkal inkább a tegnapi emlékek…
- Mint egy gyerek, aki saját börtönében él, és szeretetre vágyik – suttogtam halkan magamnak.
Akkor szabadíts ki… - suttogta Sirius a fülembe rekedt hangon, majd belecsókolt a nyakamba és dehoppanált.

Később:
Akkor szabadíts ki… akkor szabadíts ki… szabadíts ki? Szabadíts ki!
Jézusom, asszem kezdek megőrülni.
És különben is, mi vagyok én?! Máltai szeretetszolgálat?! De olyan aranyos volt, amikor mondta… na, jó. Itt az idő. A tettek mezejére kell lépni… a sült bagoly nem fog csak úgy a szánkba repülni.
Először is elmentem Tan-hoz és egy kis győzködés után – sikítozás, fenyegetés, testi erőszak -, megadta nekem Sirius címét. Ezután fogtam egy táskát, belegyömöszöltem a cuccom és dehoppanáltam.
Nem mertem a lakásba hoppanálni, gondolom Siriusnak több esze van, mint Jancicusnak és van egy kiló bűbáj a házán. És ezt nincs kedvem kipróbálni, nagyon nincs…
Szóval jóval a ház mellé hoppanáltam egy kihalt utcára, aztán szép lassan elkezdtem sétálni. Majd megláttam a házat, puccos egy kégli, nem mondom… na, mindegy, elkezdtem keresni a csengőt, de á, persze, miért is lenne rajta csengő? Remek, szóval nincs csengő. Hát akkor kezdj el félni Sirius Black, mert jövök!!
Átugrottam a kerítésen, jól van, nem ugrottam, átestem, de nem én tehetek róla, rohadt magasan volt. Szóval puhára érkeztem, majd elkezdtem hallgatózni, milyen reakciókat, vagy nem reakciókat váltott ki a ház urából az iménti nem túl halk betoppanásom. Vártam… és vártam, úgy teljes egész 10 mp-ig. Utána meghallottam valamit. Tompa morgás. Remek, Sirius megint vicces kedvében van…
Megfordultam, a rühes ebje meg majdnem rám vetette magát. Nem lehet valami hű-de-jó kedve Sirinek.
- Sirius, figyelj már rám… - kezdtem.
Még mindig vicsorít.
- Sirius, hallgass meg, én nem haragszom rád.
Alap pozíció.
- Sirius, én kedvellek, csak beszéljünk már.
Támadó pozíció.
- Sirius, szeretlek, szeretlek, csak figyelj már rám – kezdtem kétségbe esni.
Ugrott. Rühes dög. Félreugrottam.
Ekkor hangos csapódással elkezdett nyikorogni mögöttem valami. Megfordultam. A ház ajtaja kinyílt, és egy idős asszony lépett ki rajta.
Hűha. Ez lenne Sirius anyukája? De hát pont miatta borult ki. Na mindegy, én ezt már nem értem. Lehet, hogy kibékültek.
- Jó reggelt Mrs. Black! A fiával szeretnék beszélni – mutattam Sirius felé, aki még mindig kutya alakjában pózolt.
- A fiammal? – nézett rám nagy szemekkel.
- Igen, a fiával Mrs. Black.
- Oh, Istenkém – ugrott a nyakamba, majd beterelt a házba.
- Tudja kisasszonyka, Mufurchoz nem jár sok látogató, de nem ám. Sokan kételkednek benne, hogy ő az én fiam. Pedig ő az én fiam, igaz Mufurc?
Sirius hűségesen követett minket, és éppen most nyálazta végig a kezemet. Remek…
- Sirius – kezdtem bele a 628. észhez térítési kísérletembe.
Még mindig semmi! Én ezt nem bírom. Ott ülök vagy két órája és Sirius nem képes átváltozni. Én ezt nem értem. Mrs. Black meg itt Mufurcozik nekem össze-vissza, meg árad belőle a rizsa…
- Sirius kérlek! – szemem már vörös volt az elfojtott sírástól.
- És akkor Mufurc…
- Nem érdekel!! – sikítottam. Na, idáig bírtam.
- Dögölj meg Sirius, tudod, dögölj meg! Utállak!!! – ordítottam és kirohantam a házból.
Sós könnyem csípte arcomat, amint kirohantam, feltéptem a kaput és ismét elordítottam magam.
- Utállak Sirius!!
Majd elkezdtem rohanni, de rögtön neki is futottam valakinek. Tovább akartam futni, de az idegen nem engedte. Erősen megfogott, és megrázott egy kicsit.
- Jasmine! Hercegnőm, mi történt? Ismerős volt a hangja. De akármennyire volt lágy és simogató, kezem ökölbe szorult…
- Te szemét! – emeltem ütésre a kezem. Majd valami megbökött hátulról.
Megfordultam…
- Sirius!
De akkor ki a fene az, akit le akartam ütni?
- Si-ri-us?? – tagoltam a szavakat.
- Mimimimimimiii?!
Kész. Megbolondultam. Hívják a Mungót. Előttem Sirius áll életnagyságban! De mögöttem ugyancsak ő áll blökiformában!
Mrs. Black csoszogott ki az utcára.
- Á, jó reggelt Sirius!
- Magának is Mrs. Grant. Hogy van Mufurc? – kérdezte Sirius, majd fél kézzel még mindig engem ölelve, a másik kezével megvakarta a kutya fülét.
És nekem lassan kezdett összeállni a kép…
- Szóval, te vagy Sirius? – dadogtam.
- Igen hercegnő, ki más lennék? – nézett rám értetlenkedve.
- És akkor ő – mutattam a kutyára -, ő nem Sirius? – kérdeztem cérnavékony hangon.
- Nem… - kezdte Sirius, majd legnagyobb sajnálatomra felvillant szemében a megvilágosodás szikrája.
- Ugye nem a kutyának… - kezdte, de Mrs. Black, vagyis Grant vagy ki a fene kisegítette.
- A kisasszony elég furán viselkedett. Mindenáron akart valamit Mufurctól, a fiacskámtól. Azt hittem, hogy a kisasszonyka Mufi barátnője. Nagyon jól elbeszélgettünk. Kár, hogy úgy elrohant a kisasszonyka. És miért sírt kegyed? Mufi megríkatta? Ejnye, Mufurc, gyere, menjünk, hagyd most a barátnődet.
Ezek után a kutya és gazdája is távozott. Én ezt nem bírom ki… Átöleltem Sirius nyakát és fejemet a vállába fúrtam. Ami nem volt épp szerencsés, mert Sirius válla, a kisebbfajta sokk után elkezdett rázkódni. Kiröhögött. Kiröhögött! Majd hirtelen abbahagyta.
- Te miattam sírtál? – nézett mélyen a szemembe.
- Én? Ugyan, menj már. – legyintettem, de ő két kezébe fogta arcomat és elkomolyodott.
- Sírtál – jelentette ki.
- És akkor most mi van? Sírtam. Igen. És miattad. Igen. Nem nagy cucc.
- De…
- Hagyjuk Sirius.
- Jó, hagyjuk. Gyere, inkább menjünk be.
Ijedten néztem rá. Még hogy Mufikához? Én be nem teszem oda a lábam, az fix!
- A lakásomba – mutatott vigyorogva a Mufiék melletti házra.
- Az a pancser Tan – káromkodtam egyet.
- Ne szidd őt. Különben is, hercegnőknek nem illik káromkodni.
- Sirius, nem vagyok hercegnő!!
- De az vagy. Az én hercegnőm.
Ezzel berángatott a lakásába.