Siriushoz egész nap nem lehetett szólni. James már mindent megpróbált, hogy valahogy kommunikációra bírja a fiút, de az láthatóan ügyet sem vetett barátjára. Naphosszat a klubhelyiség egy eldugott zugában gubbasztott, tanuláshoz nem volt kedve, a szórakozáshoz is túl lehangolt volt, így a semmittevést űzte mesterfokon.
- Hát ennek meg mi baja? – dőlt le a kanapéra Remus, közben fejével Sirius felé bökött, aki csak kifelé bambult a párás ablaküvegen, és egy tintatartót dobált egyik kezéből a másikba.
- Mit tudom én – vont vállat James. – Mióta Dawny gyengélkedőn van, meg se mukkant.
Remus felült, majd sokat sejtető arccal Siriusra nézett.
- Mit szólnátok ahhoz, ha azt mondanám, Dawny már felébredt, és én már voltam is bent nála?
James elvigyorodott, látva, hogy Sirius kezéből kiesett a tintatartó, majd egy cikeszt is megszégyenítő gyorsasággal fordult meg a fotelban.
- Lám csak, Tapmancs, mi ez a nagy érdeklődés? – kérdezte Remus egy bujkáló mosollyal a szája sarkában.
- Mire gondolsz? – tette az ártatlant Sirius. – Én csak most vettem észre, hogy itt vagy.
- Persze…

James és Remus sokatmondó pillantást váltottak. Mindketten tisztában voltak vele, mi nyomja ennyire a fiút az utóbbi hetekben.

- Figyelj – fordult hozzá James. – Mi lenne, ha meglátogatnánk Dawnyt? Úgysem tud még arról, amit Dumbledore reggel mondott.

Sirius úgy tett, mintha gondolkodna a dolgon, majd nagy sokára rábólintott a tervre, és felpattant a fotelból.

A folyosón szótlanul haladtak végig, de a gyengélkedő ajtaja előtt Remus és James közös erővel megállították Siriust, majd a falhoz lökték.

- Na, ide figyelj, Tapmancs – kezdte Remus. – Most mondd el szépen, mit érzel Dawny iránt!
- Micsoda? – hápogta a fiú. – Ne vicceljetek már, engedjetek el! – Ám hiába próbálta magát ellökni a faltól, James lefogta.
- Jól hallottad a kérdést. Válaszolj! – nézett rá komolyan a fiú. Majd óvatosan hozzátette: - Azért nem kell olyan részletgazdagon…

Sirius szemforgatva adta fel a harcot James karjával, majd felsóhajtott.

- Nem tudom, srácok, én azt hiszem… - A plafonra szegezte a tekintetét. – Azt hiszem elvette az eszem. Nem bírom ki, hogy nem látom minden nap. Illetve, hogy nem beszélek vele, mert ugye mindig látom azzal az elmebajos Lovegooddal van… Megőrülök nélküle.

James fintorogva elfordította a fejét.

- Azt hiszem, megkértelek, hogy ne túl részletesen! Holdsáp, ez nem volt jó ötlet – hörögte. – Teljesen kiábrándultam az egyik legjobb barátomból. Ez jobban csöpögött, mint az olvadt fagyi. – A fiú színpadias haldoklási jelenetet mutatott be, amitől a helyzet komolysága valahogy teljesen tovatűnt.

- A lényeg – próbált visszatérni a tárgyhoz Remus -, hogy nem játszadozhatsz ezzel a lánnyal úgy, ahogy kedved tartja! Nézd, tudom, hogy nem épp tőlem kellene szerelmi tanácsot elfogadnod, de ezt az egyet azért nem ártana. - Szünetet tartott. – Most bementek Jamesszel, és pár perc után intézzétek úgy, hogy egyedül maradj Dawnnal, ezután pedig tisztázd vele ezt az egészet, mert ha valaki, hát ő megérdemli az őszinteséget.

Sirius lehajtotta a fejét. Jól tudta, Remusnak - mint mindig - most is igaza volt.
Szótlanul álltak egy darabig a gyengélkedő ajtaja előtt, majd Remus egy határozott mozdulattal belökte az ajtót, hátat fordított két barátjának, majd elviharzott.

˛˙˙.˙*˙.˙˙¸

- Rora! Ébredj már!

Aurora morogva a másik oldalára fordult, és párnáját a fülére nyomta.

- Rora, Lily vagyok, kelj már fel! Az egész délelőttöt átaludtad.
- Az nem számít – vágott közbe Alice. – Az viszont igen, hogy a hajnali ébresztődre mindenkit kiűztél az ágyból, egyedül te maradtál kidőlve! Nem fontos már neked ez a mardekáros kriptatöltelék?

Lily felszisszent, kifejezve rosszallását, amiért Alice kriptatölteléknek nevezte Pitont Aurora jelenlétében, de megszólalni már nem tudott, ugyanis ekkor az ébredező lány elmosolyodott.

- Most már nem muszáj olyan korán kelnem – dünnyögte még mindig csukott szemmel.

Lily és Alice szeme elkerekedett döbbenetükben. A vörös hajú griffendéles egyenesen rádőlt az ágyra, Alice pedig a hajába túrt, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Ilyen nincs – dörmögték egyszerre.

Aurora csengő hangon felnevetett, majd egy lendülettel kilibbent az ágyból, és köntöst húzott magára.

- Rora, ugye nem voltál vele… úgy? – kérdezte rekedt hangon Lily.

A lány megtorpant, barátnői pedig lélegzetvisszafojtva várták válaszát.

- Meghibbantatok? – fordult meg hirtelen Aurora. Szemöldökét olyan magasra húzta, hogy már-már elveszett sűrű, fekete haja mögött. – Még tizenhét sem vagyok, mit képzeltek ti rólam? Én nem vagyok egy… egy… - felháborodott pillantást küldött a két lány felé, de nem fejezte be a mondatot, csak bevonult a fürdőszobába.

Az aznapi bájitaltanóra ismét máshogy zajlott, mint megszokták.
A változás kísértetiesen hasonlított a legutóbbihoz, hiszen ismét leült valaki Perselus Piton mellé, ismét egy lány, ismét egy Mallory, aki ráadásul az előző ikertestvére.
Emellett még egy aprócska változást meg kell említenünk.
Perselus Piton egy csepp ellenkezést sem mutatott.

- Normális esetben megkérdezném, hogy-hogy nem voltál délelőtt, de tekintve, hogy pontosan tudom az okát…
- Hazudsz – torkolta le Perselust a lány. – Normális esetben sem kérdeznéd meg.
- Igaz – ismerte be a fiú. Arcán egy őszinte mosoly árnyéka suhant át, amitől a lány szívét melegség járta át, és zavarát leplezve gyorsan a főzetére szegezte a tekintetét.
- Szeretem, ha mosolyogsz – motyogta, majd mégis felnézett. – Ha más nem látja, mosolyognál nekem csak úgy? – Aurora is érezte, mennyire gyerekes, mennyire furcsa a kérése, de nem érdekelte. Türelmetlenül fürkészte a fiú arcát, közben kezével szórakozottan a daraboló kés után nyúlt.
- Nem hiszem, hogy menne. – Perselus válasza megdöbbentette a lányt. Felkészült mindenre, eseteges sértésekre, ideges szemforgatásra, megvető pillantásokra… Ám a fiú csak összeráncolta a homlokát, és azért aggódott, hogy nem sikerülne neki egy egyszerű mosoly.
- Köszönöm – suttogta Aurora, mire a fiú kizökkent a hozzávalók méricskéléséből.
- Mégis mit? – kérdezte értetlenül.
- Nem tudnám megfogalmazni – rázta a fejét a lány. – Talán azt, hogy adtál nekem kulcsot magadhoz.
- Bármikor visszavehetem – mordult fel ironikusan Perselus, de a lány csak mosolygott.
- Soha nem adom vissza! Most már az enyém marad, ha tetszik, ha nem!

Perselus kezében megremegett a békaszemmel teli üveg, ennek köszönhetően jelentősen több jutott belőle a főzetbe, mint kellett volna.
Legalább is erre utalt, hogy a fortyogó, színtelen lé örvényleni kezdett, és egy csapásra halványsárga árnyalatot vett fel.
Aurora az ajkába harapott, mikor észrevette, de a fiút láthatóan nem zavarta főzete kritikus állapota. Természetesen ő is látta az incidenst, de profizmusának köszönhetően csak szórakozottan felmarkolt három másik üveget, és hamar helyrehozta a hibát.

- Aurora! – szólalt meg, miután letekerte az egyik üveg fedelét. A lánynak kellemes bizsergés futott végig a hátán, ahogy a fiú szájából hallotta a nevét. – Beszélnem kell veled.

A lány szemöldöke meglepetten szaladt fel.

- Most is beszélünk – motyogta.
- Nyugodtabb körülmények között – dörmögte a fiú. – Ebédidőben. Fontos.

Aurora magában megmosolyogta a fiú tőmondatait, de hangosan csak ennyit mondott:

- Rendben.

˛˙˙.˙*˙.˙˙¸

- Szeret, szeretem, szeret, szeretem…
- Ezt nem így szokták – kapta ki Dawn kezéből a virágot Remus. – Az egyik sziromnál azt mondják, hogy szeret, a másiknál azt, hogy nem szeret…
- Ne szólj rá, én is így szoktam! – hördült fel James. – Vagy úgy, hogy „Lily engem szeret, Lily nem szeret mást, mint engem”.
Remus lehunyta a szemét, elszámolt tízig, majd kinyitotta.
- És én még azt reméltem, hogy tízre eltűnik a rémálom!
- Én nem vagyok rémálom, kikérem magamnak! Én, kérlek…
- Nem vagyok rá kíváncsi! – állította le gyorsan Remus.
- Fiúk, szerintetek tényleg szeret? – kérdezte töprengve Dawn.
- Emlékszel, mit válaszoltunk két perccel ezelőtt? – nézett le a lányra Remus. – Azóta nem változott a helyzet.
- De ma párbajozni fogunk Lilyékkel, és még nem is láttam! – sopánkodott. – De küldött virágot! Ez… ez annyira kedves tőle, nem?

Csillogó szemekkel nézett két barátjára, de ők csak zavartan vakargatták a tarkójukat.

- Akkor miért kopasztod meg szegényeket? – tért ki a válasz elől James, majd kivette a csokrot a lány kezéből, és visszatette a kisasztalon álló vázába. – A Lilyvel való párbajról meg csak annyit, hogy ha bármi baja esik, én kinyírlak.
- James! Eszednél vagy?! – dörrent rá Remus.
- Jól van, bocs, akkor csak kicsit nyírlak ki – vont vállat a fiú.
- Egyébként nem is biztos, hogy mi győzünk – jegyezte meg a paplan szélét morzsolgatva Dawn.

A két fiú megmerevedett, arcukra oly mértékű csodálkozás ült, hogy megszólalni sem tudtak legalább két percig. Közben mindent értő pillantásokat váltottak, ami Dawnt lassan idegesíteni kezdte.

- Most mi van? – fakadt kifáradtan.

James a fejét csóválta, majd leült a lány ágyának szélére, és olyan arccal nézett le rá, mint ahogy egy pszichiáter a különösen nehéz esetre.

- Tudod te, ki az a Sirius Black? – kérdezte lassan, tagoltan.
- Te hülyének nézel? – hördült fel idegesen Dawn.
- Ha ismered, tudod, hogy őt párbajban nem lehet legyőzni. – Itt Dawn gúnyosan felhorkantott, de James lepisszegte. – Hidd el, jól ismerem, hiszen… - húzta ki magát, és kivillantotta fájóan tökéletes fogsorát -, tőlem tanult!

Dawn a szemeit forgatta, de nem szólalt meg, ugyanis abban a pillanatban visszatért Madam Pomfrey, és kijelentette, semmi indokot nem talál arra, hogy bent tartsa még a lányt, úgyhogy adott neki két percet a távozásra.

˛˙˙.˙*˙.˙˙¸

A nagyteremben aznap délben szokatlanul feszült volt a hangulat. Dumbledore bejelentése, miszerint ettől kezdve élessé válik a verseny, felkeltette azoknak az érdeklődését is, akik eddig nem sokat tapasztaltak a versenyből. Egy párbaj mégis csak sokkal populárisabb esemény, mint holmi szimpla keresgélés.

A tanárok számára a diákok hangulatváltozása magától értetődő volt, de a viszonylag csendes ebéd nekik is új volt, így próbálták élvezni, amíg lehet.

Nos… Nem sokáig lehetett, ugyanis alig egy röpke perc elteltével porba hullott minden reményük a békés ebédet illetően.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, egy perc alatt rengeteg érdekes dolog történhet még egy ilyen esős napon is.

- … és én azt hiszem, teljesen begolyóztam, Rora, ugyanis még csak pofon sem vágtam érte! Pedig ő James, az isten szerelmére! – Lily sértődötten összevonta a szemöldökét. – Te nem is figyelsz rám – konstatálta morogva, majd kedvtelenül eltolta magától a maradék ebédjét.

Olyannyira igaza volt, hogy Aurora még most sem figyelt arra, amit mondott. A fekete hajú lány ugyanis türelmetlenül fészkelődött a helyén, és a nyakát nyújtogatta.

- Hiszen már ebédszünet van, hol késik? – motyogta mit sem törődve barátnőjével.
- Biztos elaludt a lombikjai felett – ironizált Lily, mire Aurora nyomban felé fordult, és először dühös, majd bocsánatkérő tekintettel nézett rá.
- Ne haragudj, Lily, csak valamiért annyira izgatott vagyok. Én még sosem éreztem ilyet, azt sem tudom, hol áll a fejem! Pedig én mindig józanul gondolkodom.

Lily már válaszra nyitotta a száját, de ekkor épp a beszélgetés tárgya fojtotta belé a szót.

- Beszélhetnénk? – kérdezte halkan, de annál határozottabban Piton. A megjelenése már önmagában megdöbbentette Lilyt, hát még az, hogy ezt a szót a fiú szájából hallja, pedig eddig biztosan a TOP10 olyan szó közé sorolta volna, amit Perselus Piton sosem ejt ki a száján.

Így hát csak lökött egyet Aurorán, és visszafordult az ebédjéhez, ám az már addigra eltűnt, helyet adva a desszertnek.

- Ez nem az én napom – morogta bosszúsan.

Közben Aurora követte Perselust az ajtóhoz, de kilépni már nem tudtak rajta, ugyanis ekkor szembe találták magukat az egyetlen személlyel, aki elronthatta a kedvüket. Sirius Blackkel.
Ám a fiú kivételesen jelét sem mutatta annak, hogy kötekedni akarna.
Sőt! Mosolyogva, magabiztosan Aurora és Perselus elé lépett, kezeit kivette a zsebéből, majd nagy levegőt vett, és a többi diák felé fordult.

- Hahó! Mindenkitől elnézést kérek, hogy megzavarom az ebédben… - Érdekes módon elég volt kicsit hangosabban beszélnie, nem kellett Sonorus bűbájt alkalmaznia, ami csak megerősítés abban, hogy a roxfortosok ezen a napon kivételesen lehangoltak voltak. – Nem tart sokáig, nyugi Mr. Cornwall! – nézett az ősz (tekintetével semmi jót nem ígérő) professzorra Sirius.

Perselus Piton hiába próbált megvető szájrándítással távozni a teremből, Sirius felé nyúlt, és visszarántotta.

- Bocs, Pipo… Piton, csak téged is érint a dolog – magyarázta halkabban. – Na, szóval – folytatta újból úgy, hogy mély hangja az egész termet bejárta -, nyilvános bocsánatkéréssel tartozom, és velem sosem fordult még elő, hogy nem rendeztem volna az adósságom. Itt és most, mindenki előtt szeretném kijelenteni, hogy igazságtalan, rosszindulatú és meggondolatlan voltam olyanokkal, akik egyáltalán nem érdemlik meg. Tehát, ne haragudj, Rora, tényleg sajnálom, hogy megsértettelek, a pofon pedig teljesen jogos volt, meg tudsz bocsájtani?

A termen uralkodó feszült csend és a sok rá szegeződő szempár Aurorát roppantul zavarba hozta, így gyorsan elmotyogott egy „ Semmi baj, Sirius”-t, de mikor a fiú erre hálásan elmosolyodott, mégis csak felszegte a fejét.

- Te is tudod, hogy nem tőlem kell elnézést kérned – suttogta.

Ez volt az a pillanat, amit Perselus az újbóli felszívódásnak szentelt, de kísérlete most sem járt sikerrel.

- Teljesen igazad van, Rora – bólintott Sirius, majd, láthatóan nehezére esett, de a mardekáros fiú felé fordult. – Bocs, Piton, nem kellett volna olyan szemétnek lennem veled. Rossz passzban voltam.
- Nem, Black, te most vagy rossz passzban – mordult fel Piton. – Nem tudom, mi ütött beléd, de én erős konfúziós bűbájra tippelek.

Aurora rosszallóan vonta fel a szemöldökét, majd sokatmondóan meglökte a fiú vállát.

- Figyelj, Peeeeer-se-lus – tagolta Sirius bizonytalanul -, én nem akarok veled örökké csatározni, többé sosem kötekedek veled, attól függetlenül, megbocsájtasz, vagy nem.

Most ideiglenes hangzavar támadt, ugyanis a társaság jó részének még halványlila segédfogalma sem volt arról, mi történt, amiért bocsánatot kért egy griffendéles egy mardekárostól, és most, a beálló szünetben vad információszerzés zajlott le.

Piton arcán vegyes érzelmek rajzolódtak ki. Láthatóan még mindig nem tudta eldönteni, Sirius beszámítható-e vagy sem, de az már komoly eredmény volt nála, hogy elgondolkodott a dolgon.
Az sem segített a helyzetén, hogy több százan bámulták, köztük az összes tanár is, Aurora pedig mellé lépett, és a vállára tette a kezét.

- Na? – sürgette a fiút Sirius. – Szent a béke?

Piton továbbra sem tudott megszólalni. Agyában egymást kergették a gondolatok. Természetesen rögtön rávágta volna, hogy esze ágában sincs békülni, de a vállát úgy égette Aurora keze, hogy egyszerűen nem tudta kimondani, amit igazából akart. Nagyot nyelt, és a kínos szituációra való tekintettel gyorsan véget vetett a beszélgetésnek.

- Ezen még gondolkodnom kell – mondta kimérten, majd a következő pillanatban már ott sem volt.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sajnálom, hogy ilyen sokáig várattam erre a fejezetre, ráadásul félbe is hagytam, de már esedékes volt a frissítés, és a következőben benne vagyok, ami azt jelenti, hogy kivételesen hamarabb fog jönni :)