A Nagyterem asztalai eltűntek, helyet adva egy hosszú, vékony emelvénynek, illetve az emelvényt körülvevő széksoroknak. A diákok kisebb csoportokban szállingóztak be az ajtón, mígnem az egész terem megtelt.
Dawn nagyot nyelt. Még soha nem párbajozott ennyi ember előtt, és félő volt, hogy még a hangja is elmegy az izgalomtól.
- Hol van Sirius? – lépett hozzá Sandra Bones, Lily partnere.
- Passz. Lily is jöhetne már – dörmögte a lány. – De ha előkerülnek, én esküszöm, kitekerem a nyakukat, amiért itt váratnak minket!

Sandra kényszeredetten felnevetett. Látszott rajta, hogy inkább vár még pár órát, ha kell, minthogy kiálljon a fiú ellen, ami egyértelműen az ő vereségével végződne. Nem tartotta kiegyenlítettnek a párbajt, tekintve, hogy Sirius Blackről van szó.

- Ááá, nem bírom a szereplést! – fakadt ki Dawn. – Utálom, ha néznek!
- Nahát, ezt sosem gondoltam volna rólad – gúnyolódott Sandra. – Egyébként elkezdhetnénk nélkülük is. Csak te meg én – vonta fel a szemöldökét Sandra.
- Azt már nem! – mordult fel a hátuk mögött Sirius. – Nyugi, Bones, már itt is vagyok.
A lányon egyáltalán nem látszott, hogy megkönnyebbült volna. Száját egy vonallá préselte, és összevont karokkal elfordult.
- Egyébként lehet, elmarad a buli – dörmögte Dawn fülébe a fiú.
- Miért?
- Volt egy kis zűr odakint… Ezért késtem annyit. – A fiú arca komor lett, szemei összeszűkültek.
- Még mindig nem vágom – suttogta a lány értetlenül.
- Tudod, a halálfalók nem nyugodtak bele, hogy elszöktetek. – Dawn szeme elkerekedett. – Páran megpróbáltak bejutni, azt hiszem. - Itt kicsit összevonta a szemöldökét, és szünetet tartott. A lány kíváncsiságát viszont eléggé felcsigázta.
- Hogy-hogy be akartak jutni?

Sirius nem tudott válaszolni, ugyanis ekkor egy szőke üstök bukkant fel a semmiből, megérintette Dawn vállát, majd maga felé fordította.

- Andrew! – hápogta a lány meglepetten. – Hát te meg…?
- Csak jöttem sok szerencsét kívánni a versenyre – vigyorgott a fiú, közben a lány vállán támaszkodva, nehogy hátraessen, ugyanis Sirius egy lépést sem ment arrébb, hogy Andrew elférhessen az emelvényen.
- Hát, ez igazán… kedves – mosolygott Dawn, közben lefejtve magáról a fiú ujjait, és helyet adott neki.
- Egyébként elkezdődhetne már, nem? – tette csípőre a kezét a hollóhátas fiú, továbbra is figyelmen kívül hagyva Siriust. – Remélem, nyerni fogsz, Dawny. Hiszen kiválóan tudsz bánni a pálcával – mosolygott a lányra. Kivételesen felnézett Siriusra, mintha csak most venné észre, majd kíváncsian megkérdezte: - Ti most hogy vagytok egymással?
Dawn meghökkent a kérdéstől, Sirius viszont csak megfeszült, még jobban kihúzta magát, így is kihangsúlyozva magasságbeli előnyét Andrewval szemben.
- Csak azért kérdem, mert ha nincs semmi, akkor igazán eljöhetnél velem szombaton valahová, Dawny.

A lány már épp elutasító válaszra nyitotta a száját, de Sirius megelőzte.

- Mi a leghatározottabban úgy vagyunk, hogy a szavaiddal éljek, Lovegood – magyarázta még mindig összevont szemöldökkel, majd a nyomatékosság kedvéért magához húzta a lányt, aki már egyáltalán nem is látott a rózsaszín ködtől, ami a fiú szavaira körülötte keletkezett, így csak bárgyún mosolygott, mikor Andrew megkérdezte:
- Igaz ez, Dawny? – A lány arcára nézve nem várt választ. Biccentett egyet Siriusnak, majd megjegyezte: - Egyébként, ha bármi balul sülne el…
- Ami nem fog – vágott közbe a griffendéles fiú.
- De ha mégis – nyomta meg a mondat végét Andrew - Akkor csak szólj bátran!
- Öhm… Hát persze, Andrew – motyogta zavartan Dawn, közben lesütötte a szemét, és magában fohászkodott, a fiú nehogy komolyan vegye. Mikor legközelebb felnézett, már nem volt ott.
- Öhm – hangzott az újabb értelmes megnyilvánulása. – Sirius?
- Igen, Dawny?
- Én nem akarlak kioktatni, isten ments, de egy ilyen dologhoz, mármint ahhoz, hogy „úgy” legyünk – Itt egy kis szünetet tartott, mert roppantul zavarta, hogy a fiú még csak rá se néz. – Szóval, ehhez nem kellene az én beleegyezésem is? Csak úgy mellékesen kérdezem…
Sirius végre elfordította a fejét a tömegtől, és egyenesen a lány szemébe nézett.
- Dawny… Félreérted a helyzetet, én csak azért mondtam ezt Lovegoodnak, mert…
Ebben a pillanatban a terem elcsendesült. Mindenki, köztük Sirius is az ajtó felé kapta a fejét, ugyanis belépett Dumbledore, ami önmagában nem nagy dolog, de most szokatlanul gondterhelt volt az arca. Rögtön lehetett tudni, hogy valami nincs rendben.
Plusz mögötte belépett két auror is, ami azért fokozta az aggodalmat.
Nos, az előbb nem volt túl pontos a leírás. Mindenki az ajtó felé nézett, kivéve Dawn Malloryt, aki úgy állt Sirius mellett, mint akit leforráztak. Tágra nyílt szemekkel meredt a fiú arcára, és agyában újra meg újra lejátszotta a fiú legutóbbi mondatát. Végül arra a következtetésre jutott, hogy igenis jól hallotta.
- Hé, mégis mit akartál azzal mondani, hogy…?
- Csss – Sirius ujját a lány szájára tette, és fejével Dumbledore felé bökött.

Az igazgató végighordozta tekintetét a diákseregen, közben intett a két aurornak, hogy menjenek ki.
- A mai verseny elmarad! – Dumbledore hangja nem volt felerősítve, mégis mindenki hallotta, sőt, felhördülés, suttogás sem követte. - Vacsoránál mindenki legyen jelen. Fontos. - Azzal hátat fordított, és az aurorok nyomában távozott.
Ezt követően még vagy két percig senki sem szólalt meg.
Aztán Leon Mallory felugrott az emelvényre, karon ragadta húgát, és azzal a mozdulattal kivonszolta a teremből.

˛˙˙.˙*˙.˙˙¸

- Perselus, kérlek, mit kell ezen gondolkoznod? – Aurora alig győzte tartani az iramot, amit a fiú diktált. – Nem jobb a békesség?
Piton hirtelen megtorpant, így Aurora egyenesen a hátának ütközött. A fiú felsóhajtott, megfordult, és vállon ragadta a lányt.
- Te ezt nem értheted – nézett élesen a lány szemébe. – Ez Blacktől nem őszinte. Nem azért akar… Ez csak újabb önfényezés, újabb üzenet a világnak, hogy „Én, Sirius Black, milyen önfeláldozó tettekre vagyok képes! Még ezzel a mardekáros Pitonnal is leállok…" – Észre sem vette, hogy miközben beszélt, egyre erősebben szorította a lányt, ujjai, ahol Aurora vállára fonódtak, elfehéredtek. Minden bizonnyal fájhatott a lánynak, de nem szólt. – Ráadásul nem vágtam rá, hogy nem! Nem küldtem el melegebb éghajlatra, és csakis miattad nem, Aurora! – A fekete szemek zavartan csillogtak, mintha tulajdonosuk megbánta volna, amit mondott.
- Perselus, ne legyél ostoba – suttogta a lány. – Sirius rendes ember. Ami rossz van benne, az a kamaszkor, amiből még nem nőtt ki teljesen. Ha ő azt mondta, békülni akar, az úgy is van. – Aurora hangja egyre gyengébb lett, így végre a fiú is észrevette, hogy a kelleténél kicsit erősebben szorította a lányt.
- Ne haragudj – dörmögte, miután elkapta a kezeit.
- Ugyan, semmi baj – mosolygott Aurora, megmozgatva a vállait. – Tudod mit? – hajtotta félre a fejét. – Holnap megkérem Lilyt és Jamest, hogy menjünk el valahova közösen.
Perselus Piton ennél a mondatnál akkorát ugrott hátra, mintha kettérepedt volna a föld közte és a lány között. Hitetlenkedve rázta meg a fejét.
- Elment az eszed – hörögte nagy nehezen.
- Figyelj, Perselus – lépett közelebb hozzá a lány. – Félreismertétek egymást. A köztetek húzódó ellentétek csak felhalmozódtak az évek során, így eltakarták az észérveket. Nézd, Lily egy kedves, normális lány, aki fülig szerelmes Jamesbe. Dawny, a húgom egy végtelenül érzelmes ember, aki nemcsak kívülről olyan, mint én, ebben már biztos vagyok. Jobban hasonlítunk, mint hinné. És ő szereti Siriust! – Aurora gyengéden a fiú arcára tette a kezét. – Akiket ez a két lány szeret, rossz emberek nem lehetnek – mosolygott töretlenül.
Perselus felmordult, de nem húzódott el a lány keze elől, szemét lehunyta, és egy halk sóhaj szakadt fel belőle.
- Aurora – nyitotta ki újra a szemét, hogy a lányra nézzen. – Te mit gondolsz… rólam?
A lány kissé meghökkent a kérdéstől, de készségesen válaszolt.
- Azt, amit te rólam.
- Az lehetetlen! – kiáltott a fiú. – Ha azt mondom, hogy csak felidegesítesz, és a pokolba kívánlak, akkor te is így érzel? – kérdezte érezhető éllel a hangjában.
- Ha valóban igaz, amit mondtál, akkor igen – vont vállat a lány.
- És ha azt mondom – kezdte kissé rekedtes hangon a Piton -, hogy kellesz nekem, hogy alig ismerlek, mégis kellesz nekem…
- Akkor én azt mondom – nevetett fel a lány -, hogy kölcsönös. Jaj, Perselus, nem veszed észre, mennyire kölcsönös? Nem veszed észre, hogy veled akarok lenni, hogy…

Nem tudta befejezni, ugyanis ekkor a fiú olyat tett, amit eddig garantáltan soha. Egyik kezét a lány arcára fektette, a másikkal közelebb húzta magához. Ahogy a mélykék, csillogó szempárba nézett, már nem tudott parancsolni magának, életében először megcsókolt egy lányt, méghozzá úgy, ahogy másokat egy élet alatt sem csókolnak meg. Egyszerre volt követelőző, ugyanakkor végtelenül gyengéd, mintha attól félt volna, hogy a lány összetörik a karjaiban, hogy bármelyik pillanatban köddé válna.
Amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget.
Ám kivételesen nem azért, mert a fiú újból meggondolta magát, hanem azért, hogy válaszolhasson a lány kérdésére.
- Ha Potter belemegy, akkor én is

˛˙˙.˙*˙.˙˙¸

- Hé, Leon, ez fáj! Hová viszel? – Dawny nem bírta felvenni bátyja lépéstempóját, minduntalan megbotlott a lábában, de Leon csak könyörtelenül vonszolta maga után.
- Állj! Mallory, ezt hagyd abba! – Közben Sirius is utolérte őket. – Nem látod, hogy fáj neki? Helyesbítek… Nem hallod?
- Megérdemli azok után, hogy egy szót sem szólt a smaragdról! – dörrent rá a fiú. – Mégis mit gondolsz, Dawny, ki a felelős értetek?! Nekem kellene mindent először megtudnom, nem utoljára, és legfőképp nem a másik oldaltól!

Erre a mondatra Sirius és Dawny csak azt az egyetemes visszakérdezést tudták produkálni, amit mindenki kérdezne ebben a helyzetben:
- He?
- Jól hallottátok! – állt meg Leon, elengedve a lány karját, hogy az fel tudjon tápászkodni. A fiú lassan kifújta magát, hátát a falnak vetette, és megenyhülve magyarázkodni kezdett. – Emlékeztek, engem erre a versenyre Johanna Kleisberggel raktak egy párba…
- Aha, ez még tiszta – bólintott Dawn.
- Az a csinos, szőke lány a Hollóhátból? – kérdezte a fejét vakargatva Sirius, mire Dawn a könyökével jól oldalba vágta. – Most mi van? – hördült fel a fiú.
- Hogy mi van? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Például nagy baj, ha nem tudod a választ!
- Most ezen ne vitatkozzunk! – vágott közbe Leon. – A leírásodból, Black, kimaradt, hogy mugliivadék. Márpedig ennek köszönhetően szegény lányra rájárt a rúd mostanában. Olyannyira, hogy nekem sírta el magát… - A fiú szépvonású arca fájdalmasan megrándult. – Azt mondta, fenyegető rivallókat kapott egy régi ismerősétől. Utánajártam az illetőnek, és nem meglepő, ő is halálfaló lett. Christian egyik haverja is beállt közéjük, tőle tudtunk egy ideig infókat gyűjteni, de ma már bekebelezte ez az élet… Mindegy, a lényeg, hogy tőle tudtam meg, amit neked kellett volna elmondanod, Dawn!

A lány csak hümmögött, közben szégyenlősen a cipője orrát bámulta.

- Ugorjunk – sóhajtott fel Sirius. – Te tudsz valamit arról, miért kellett lefújni a versenyt? – nézett Leonra. – Mert én úgy láttam, pár halálfaló be akart jutni Roxfortba, de nem értem, miért kell emiatt…
- Megölték Johannát – szakította félbe a fiút Leon.

Szavait néma csend fogadta. Dawn szeme elkerekedett döbbenetében. Hátrált pár lépést, és ő is a falnak dőlt.

- De… Miért? – kérdezte halkan.
- Mert muglik a szülei – vetette oda Leon. – Csakis ezért. Épp ezt a rohadt versenyfeladatot teljesítettük, amikor külön kellett válnunk… Aztán ő nem jött vissza. – Dawn közelebb lépett a bátyjához, fejét annak vállára hajtotta, és csendesen szipogott.
- Akkor Dumbledore ezért kérte, hogy mindenki legyen lent vacsoránál. Akkor fogja bejelenteni, ugye? – kérdezte Sirius.

A Mallory-fiú csak komoran bólintott.

- Jaj, Leon, úgy sajnálom… - Dawn belefúrta a fejét a fiú talárjába. – De, ugye, nem hibáztatod magad? Neked ehhez semmi közöd.
- Erről más a véleményem – dörmögte a fiú. – Mindegy... Kérlek, vigyázz magadra, Dawn, ezek nem viccelnek. - Azzal Siriushoz fordult. – Helyesbítek, inkább te vigyázz rá. Az én húgom sok mindenben remek, de a baj elkerülésében garantáltan nem.
- Hé! Rám nem kell vigyázni! – csattant fel Dawn. – Az meg aztán még viccesebb, hogy Siriust kéred meg rá! Legalább tízszer annyi büntetőmunkán volt, mint én! – Ahogy a saját védelmére kelt, így elszakadva a bátyjától, a hajtűje beleakadt annak talárjába. – Aú!
- Ez az a smaragd? – kérdezte Leon, miközben könyörtelenül letépte a ruhájáról, így legalább húsz hajszáltól megfosztva a lányt.
- Aha... – dörmögte sértődötten Dawn.
- Akkor ne a hajadban hord. Kicsit feltűnő, nem gondolod?
- Érdekes, az elmúlt pár évben fel sem tűnt! – puffogott a lány, de aztán mégis zsebre vágta a csatot.
- Na jó, nekem mennem kell – lökte el magát a faltól Leon. – Megkértek, hogy beszéljek Johanna szüleivel… Nem lesz könnyű. – Azzal el sem köszönt, úgy fordult be a sarkon, és a következő pillanatban már nem látták.

Dawn és Sirius még pár percig némán álltak a néptelen folyosón, egyikük sem nézett a másikra.

- Öhm… Sirius? – törte meg a csendet végül a lány. – Tudom, nem a legmegfelelőbb alkalom, de mit akartál mondani az emelvényen? Mit értettem félre?
- Jaj, ne mondd, hogy nem jöttél rá – fordult felé a fiú zsebre tett kézzel, felszegett fejjel, mintha legalább egy tanár lenne, aki most tette fel a dolgozat utolsó kérdését.
- Sirius, nem én vagyok a legokosabb lány a földön, ez tény, de nem kellene folyton emlékeztetni rá – fonta keresztbe a karjait a lány.
- Az ég szerelmére, Dawny… - lépett közelebb a fiú, mire Dawny kicsit szabálytalanul kezdett levegőt venni, hála a fiú szemeinek, a szemei elé hulló fekete tincseknek és annak az átkozott félmosolynak, ami mindig megjelent az arcán, ha a lánnyal beszélt. – Hülye voltam, ne haragudj. Nem szabadott volna beleavatkoznom a ti dolgotokba. Természetesen semmi sincs közted meg köztem, ha még mindig szeretnél valamit Lovegoodtól. Én csak le akartam koptatni, azért mondtam előtte, hogy… nos, amit mondtam. Ezzel nem akartalak semmire kötelezni, én csak… Mit szépítsem? Féltékeny voltam. De ennek vége, nem teszek semmit, hogy Lovegood és közéd álljak, erre megesküszöm!

Dawny összepréselt ajkakkal hallgatta végig Sirius mondandóját, és minden mondatánál úgy érezte, egy-egy szikla, sőt, egy-egy szikla egy-egy hatalmas trollal együtt szépen megadja magát a gravitációnak, és eliszkol a szívéről. Így, mikor Sirius befejezte, csak egy dolgot tehetett.
Szépen, hangosan, cseppet sem bájosan felnevetett.
Mit felnevetett?
Kétrét görnyedt a nevetéstől, és hogy ne essen el, a fiú karjába kapaszkodott.

- Dawny, jól vagy? – kérdezte óvatosan a fiú.
- Naná – prüszkölte. – Neked viszont elment az eszed, ha azt hiszed, valaha is összejönnék Andrewval.
- De hát…
- Nincs de hát, te idióta! Szeretlek, és te is szeretsz, mit kell ezt ragozni?

Sirius elmosolyodott. Egy kutyavonítás-szerű nevetést hallatott, majd magához szorította a lányt, egyik kezével végigsimított a hátán, és egy csókot nyomott a homlokára. Dawn viszont nem elégedett meg ennyivel. Lábujjhegyre állt, és igazi csókot akart kérni a fiútól, ám ekkor egy általában kedves, most viszont valamiért roppant idegesítő hang szakította meg a mozdulatot.

- Kérlek, erre ráértek máskor is, most segítenetek kell! – Dawn legszívesebben leátkozta volna a fejét a fiúnak, de amikor meglátta a barna szemekben a kétségbeesést, rögtön ejtette a tervét.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre Siriusszal.
- Segítenetek kell, Sirius, Lily… Azt hiszem, Lily bajban van…