Hosszú utunk volt, annyit mondhatok. Ahogy az expressz bevette az első élesebb kanyart és a peronon ácsorgó Tekergők eltűntek a szemünk elől, máris azon kezdtem lamentálni, vajon hány óra még, hogy újra lássam szeretett húgomat, Jemima Rice-t, aki reményeim szerint már ugyanúgy tűkön ült, mint én, és minden percben egyetlen nővére érkezését leste az ablakból.
Na de addig, amíg egyáltalán Franciaország közelébe kerülünk, hátra volt legalább fél nap. Nem kérdeztem senkit, hány órás az út a Roxfort és a Beauxbatons között, de a postabaglyok menetidejéből többé-kevésbé öt-hat órára következtettem. Ehhez hozzá kellett vennem azt, amire szintén magamtól jöttem rá, hogy mi nem repülünk, plusz legalább két helyen holtbiztos, hogy várakoznunk kell majd - egyszer Londonban, egyszer odaát, Franciaföldön - és így már lazán kijött az a félnapnyi út. Persze mindez csak relatíve, akár tévedhettem is. Fél nap röpülhet, de telhet ólomlassúsággal is; minden a társaságtól és az időjárástól függ.
Nos, az idővel nem volt gond - a vonatút felétől Londonig úgy esett, mintha dézsából öntenék, ám az állomásról kilépve tavasziasan sütött, ahogy el is vártam, joggal. A társaság már más kérdés. Cat például állomástól állomásig duzzogott. Nem haragudott ő senkire, pláne nem ránk, de a helyzet, hogy az egész vizsgaidőszakot kénytelen Remustól távol tölteni, holott ő ezt mindig úgy képzelte, hogy lelki támaszt nyújtanak majd egymásnak, egyszerűen padlóra küldte. Azt hiszem, pont ez az, amiért anno a fejembe vettem, sosem leszek szerelmes. Ez a teljes kiszolgáltatottság, ez, hogy olyan sebezhető vagy, mint egy újszülött, több volt, mint ijesztő egy kívülállónak. Nekem is. Viszont Siriusra gondolva azonnal megváltozott, de legalábbis módosult valamelyest a nézőpontom. Siriust belevéve a képletbe is ijesztőnek tűnt a kiszolgáltatottság, de az egész értelmet is nyert. Rá lehet kapni erre az állandó zavarra. Úgy értem, a frászt hozza az emberre, hogy egy másik ember, egy fiú olyannak látja őt, amilyen, és nem másnak, de egyben jó is ez, mert már a megismerkedésükkor magasabb fokon áll a kapcsolatuk, mint bárki mással. Röviden: értjük egymást, mielőtt megismernénk a másikat. Normális, nem szerelmi kapcsolatoknál ez fordítva történik.
És hogy miért volt ez most olyan fontos? Nem tudom. Cat akkori kiborulása mindig ezt juttatja eszembe. Hogy egészen kiszolgáltatott. Ha elképzelem, milyen ijesztő lenne, ha nem mernék elszakadni Siriustól, mindig az a következő gondolatom, hogy így van e egyáltalán értelme ennek a kapcsolatnak? Hisz’ a szerelem nem arról szól, hogy két ember kölcsönösen segíti egymást? Hogy közösen érik el a célokat, de ha kell, engedik, hogy egyikük egyedül menjen a feje után, még ha a másik tudja, nagy bukás lehet a dolog vége? Akkor Cat mégis miért szenved?
Lily olvasott. Tőle vártam a választ a kérdésemre, amit akkor még meg se fogalmaztam, mert feltételeztem, ha valaki, akkor majd ő fel fog világosítani. Tévedtem. Lily fejében tátongott akkora űr, mint az enyémben, sőt, neki több joga lett volna engem faggatni, hiszen én már „emberemlékezet” óta Sirius barátnőjének tarthattam magam, míg ő még csak most kóstolt bele a Tekergő-barátnő szerepbe. (Ez egy későbbi beszélgetésünk kivonata volt.)
Gondoltam, nem zavarom meg Stréberkirálynőnk hősi elmélkedését, így más páciens után néztem. Kiütéses alapon Amyt tüntettem ki becses kérdésem megválaszolásával.
Amy egy másik kupéban számolt. Pénzt. Akár egy jó bankár, elvonult tőlünk, nehogy ferdén nézzünk rá a vagyona miatt. Nézett ő ferdén, mikor közöltem, hogy beszélni óhajtok vele, és kénytelen volt felfüggeszteni a számolgatást miattam.
- Ezernégyszázhuszonhét… - motyogta, majd rábólintott, és félretolta az erszényét. - Oké, mondd!
- Mi baja van Catnek?
- Őszintén?
- Ha ez most azt jelenti, hogy te sem tudod, akkor, nem, ne őszintén!
- Őszintén szólva szerintem nincs semmi baja, csak bepánikolt az ismeretlentől.
- Attól van most olyan gyatra állapotban?!
- Hé, te kérdezted a véleményem!
- Amy, a szerelemnek tényleg ezt kell kihoznia az emberekből? Tényleg…
- Nem, normális esetben nem. Normális esetben a feleknek nem okoz ekkora problémát, ha néha el kell szakadniuk egymástól. Látod, te sem borultál úgy ki. Lily is ügyesen vette az akadályokat.
- Igen, de ne felejtsük el, hogy Remus vérfarkas. Így azért valamelyest érthető Cat állapota.
- Hát, nem egészen. Black és Potter vele vannak, tehát állandó veszélyben forognak ők is. Tudom, addig, amíg állat alakban kóborolnak vele, nem eshet akkora bajuk, de bármikor előállhat egy szituáció, amikor, ha csak egy percre is, de meg kell válniuk az alakjuktól, és emberként kell Remus közelében lenniük.
- Ó…
- Ne, Viv, ne bukj ki! Nem akartalak megrémíteni, de jobb, ha tudomásul veszed: azzal, hogy a barátod egy vérfarkassal barátkozik, esélyt ad magának arra, hogy ez a vérfarkas megharapja, ne adj’ isten…
- Ne! Ne is mondd ki, könyörgöm!
- Persze ez még nem jelenti azt, hogy baj lesz, csak jobb, ha felkészülsz minden eshetőségre.
- Tudod, mit, Amy? Kezdem megérteni Cat állapotát.
- Oké, akkor küldj gyorsan egy baglyot Blacknek, és hagyj végre magamra!

Száguldó vonatból baglyot küldeni valakinek elég kemény volna, szóval az üzenetet későbbre halasztottam. Már csak azért is, mert az út hátralevő részét édesdeden végigaludtam. Mivel se Catet, se Lilyt nem lehetett hasznossá tenni, végignyúltam a szomszédos kupéban három ülésen, és mire újra kinyitottam a szemem, már állt a vonat, és a lányok engem ébresztgettek.

London ezúttal sem nyerte el a tetszésemet. Viszont nyugtatott a tudat, hogy ezúttal szigorúan csak átutazóban kellett szívnom szmogos levegőjét.
Leszálltunk a vonatról, fogtuk a bőröndünket, és elindultunk a vágányválasztó fal felé.
Odakint hétágra sütött a nap. Pár percig úgy éreztem, íme, itt a nyár, megyünk kempingezni, de jó lesz! Egy hétig fekhetek a napon, hagyhatom, hogy felfaljanak a bogarak, látom majd Vadát szaladni a kutyákkal, és idén a többiek is jönnek majd velünk, és… És magamhoz tértem egy csapásra. Az utcán folyó tömegben ugyanis felfedeztem két alakot, akik felénk tartottak, és akik egészen biztosan nem voltak muglik.
Egyikük sem volt ismerős, se a nő, se a férfi. Az előbbi szőke volt, maximum egyhatodrészt véla, nálam úgy egy fél fejjel alacsonyabb, bájos, babakék szemű, tiszta, világítóan fehér bőrű, tündöklő megjelenésű. Az utóbbi több mint egy fejjel volt magasabb nálam, barna, szerteszét meredező hajú, borostás, szívdöglesztő tekintetű, csupa barna bőrt viselő férficsoda. Egyidősnek tűntek, de nem párnak. Értünk jöttek.
Hamar túlestünk a bemutatkozáson. A lány a Lea Madison Carlson névre hallgatott, a fiú a Thomas Jacksonra. Két igazán hétköznapi név, állapítottam meg.
- Ti kísértek el minket a Beauxbatonsba? - kérdeztem.
Lea bólintott. Meg akartam kérdezni, mégis mivel megyünk odáig, de arra már nem jutott időm, ugyanis a két kísérő már meg is indult a forgalmas belváros irányába.
Bevallom, azt reméltem, keresünk egy elhagyatott kis zsákutcát, és zsupszkulcs segítségével rövidítjük le az utat, de nem úgy tűnt, hogy nagyon magunk mögött akarjuk hagyni a tömeget. Épp ellenkezőleg.
Jem azt mesélte, ahhoz, hogy ő elérje a suliját, sokkal több fantázia kell, mint a Roxforthoz. Valahányszor ezt otthon így előadta, mi mindig összekaptunk, de most féltem kicsit, hogy nem túlzott.
És nem túlzott.
Feltartóztathatatlanul mentünk London legforgalmasabb utcáin végig, kerülgettük megpakolt bőröndjeinkkel a vaksi járókelőket, bunkó csöveseket, vagány kamaszokat, mígnem… megtorpantunk egy hatalmas áruház csillogó, orbitális üvegajtaja előtt.
- Jaj, hála Merlinnek, hogy gondoltok rám is! - sóhajtott fel Amy, és kikerülve mindannyiunkat, elsőként vágtatott be az épületbe. Lily a szemét forgatva követte, sejtve, hogy itt és most nem az fog történni, amit Amy szeretne.
Lea lassan, megfontoltan haladt előttem. Már az első méternél tökéletesen beleolvadt a vásárolgató tömegbe, lévén azok észre sem vettek minket.
El nem tudtam képzelni, hogyan fogunk egy áruházon keresztül kilyukadni a húgomnál, de bíztam és egyre csak bíztam a kísérőinkben, végtére is, ők mégiscsak franciák, meg mágusok, és nem véletlenül küldték őket értünk…
Lea hirtelen megállt egy hatalmas, színes szökőkút előtt, Thomas pedig elindult az egyik fehérnemű bolt ajtajában veszekedő két lányért.
- De szép! - csodálkozott Cat, áthajolva a kút derékig érő, nedves szélén. - Nézd, Viv, még halacskák is úszkálnak benne!
Közelebb léptem hozzá, és belenéztem az átlátszó, tiszta vízbe. Apró, sárga halacskákat láttam fénysebesen cikázni a hínárcsíkok alatt és fölött, újabb és újabb halakat láttam megbújni a kis kövek között, a mélyben hullámzó szürke kavicsokon. Fókuszt váltottam, s most Cat arcát láttam visszatükröződni a ragyogó, enyhén zavaros vízfelszínen az enyém mellett. Mosolyogtunk ennyi szépség láttán. Már csak a csinos estélyi ruha hiányzott, és egészen egy romantikus vígjátékban érezhettük volna magunkat.
Lea mellénk lépett, de rögtön el is húzódott, látva, hogy Thomasnak némi segítségre lesz szüksége Amyéknél. Őszintén szólva reménykedtem, hogy hamar megoldódik a helyzet, mert szép szökőkút ide vagy oda, már nagyon mentem volna tovább.
Akkor újra belepillantottam a vízbe, de most se halacskát, se hínárt, se kavicsos aljat nem láttam - láttam helyette zöld mezőt, rajta óriási, kék falú kúriát.
- Ez egy merengő?
- Nem - rázta meg a fejét tétován Cat, és láttam az arcán elterülni azt a csodálkozó, jól ismert mosolyt. - Ez… ez az átjáró… az ott a Beauxbatons!

Évekig tartott, míg elfogadtam, hogy a muglik vakok, és ha az orruk előtt csinálnám se vennék észre, ahogy eltűnök a két vágány közötti falban a King’s Crosson, szeptemberben. Hát most újabb évekig fog tartani, míg tudatosul bennem, hogy a muglik azt sem veszik észre, ha egy forgalmas áruház kellős közepén ugrok fejest egy kő szökőkútba, bőrönddel, sokadmagammal. Márpedig ez történt. Fejest ugrottam, majd kiúsztam Franciaország legnevesebb Boszorkányneveldéjének partjára.
A londoni szökőkút, ami Franciaországból kapja a vizet… nekem ez tetszett. Határozottan tetszett, még akkor is, amikor szárítóbűbájt mondtam magamra, és megpillantottam a kék köves épület előtt összeverődött tömeget, köztük pedig a fültől fülig vigyorgó hugicámat.
Soha jobban nem örültem még neki. Akkor nem érdekelt a körülöttünk húzódó lélegzetelállító, zöld táj, sem a mögöttünk hullámzó tó, sem a mögöttük magasodó épület, csak Jem, ahogy szalad felém, és én újra otthon éreztem magam.
Jobban, mint decemberben, mert most ő is ott volt. Ott volt, és mindketten egyre gondoltunk: nagy kalandok várnak ránk.