A hétvégére mindhárman maratoni, több napos alvássorozatot terveztünk, melyet csupán egy-két ismétlésre szánt órával szándékoztunk megszakítani. A hétvége ráadásul esetünkben négy naposra húzódott, mert két olyan tárgyunk sem szerepelt a listán, ami a Beauxbatons szerencsétlenjeinek viszont nagyon is kötelezőnek számított, így akár még az is megeshetett velünk, hogy véletlenül ki is pihenjük magunkat és a bepánikolásra is jut elég időnk.
A kis szabadság első felét tényleg átpihentük, még Lilyben sem ébredt fel a tőle elvárt tudásvágy és tanulási ösztön. Jem tekintettel volt rám; behúzta a sötétítőket, bűbájjal lenémította a kintről beszüremlő zajokat, és volt oly tündéri, hogy nem kezdett a következő hetemről faggatózni, valahányszor „hazavergődve” véletlenül az ágy szélén ücsörögve talált, ahogy kócos hajamban matatok, egy szál pólóban, ezeréves sízokniban, nem enyhén szédelegve az álmosságtól.
Mit szépítsem? Úgy nézhettem ki akkoriban, mint egy leszokó félben lévő drogos.
A lányokat ritkán látogattam; a két nap alatt egyszer kukkantottam be hozzájuk, a második nap délelőttjén, de akkor is hiába - narancsos félhomályba burkolózva aludtak, mindhárman nyakig húzott takaró alatt, háttal egymásnak, akárha örök álomra ítéltettek volna. Pisszenés sem hallatszott, csak Amy fogcsikorgatása. Vagy Caté?
A harmadik napon Lilyt felverte a kötelességtudat. Hajnal háromkor, James képében. Aznap ugyanis nála volt a tükör, konkrétan az éjjeliszekrényén, és mert James világ életében felettébb humorosnak tartotta magát, jó poénnak vélte, ha édes egy szerelmét hatalmas kurjantással ébreszti eme nem túl humánus időpontban.
Hagyjuk most az időeltolódás kérdését. Lassan egy hete tengettük franciaföldön feszültségtől nem mentes kis életünket, mégsem tudtam volna megmondani, hány óra van otthon, amikor nekünk delet ütnek ideát.
James megbánta meggondolatlan tettét, Lily ugyanis ijedtében legurult az ágyról, és úgy beverte a fejét, hogy – saját elmondása szerint – reggelig kettősen látott, aztán - még mindig félálomban -, fogta a tükröt, benne szíve választottjának vigyorgó képével, és kihajította a nyitott ablakon.
Ezután szépen visszafeküdt, a fal felé fordult – és képtelen volt újra elaludni.
Cat az egész közjátékból nem észlelt semmit. Őt fekvő helyzetben nem lehetett megkülönböztetni egy katatóniástól, Amy ellenben halálra rémülten bámulta a plafont, mellkasához szorított kézzel, szaporán dobogó szívvel, percekig gondolkodva azon, vajon rémálmodott, vagy valóban hallotta Remust vérfarkasként ordítani.
A Tiltott Rengetegben.
Persze Lily nem virraszthatott kettesben forrongó dühével. Amint rádöbbent, hogy James Potter valószínűleg örökre kiordította az álmot a szeméből, fogta magát, és elindult megkeresni engem.
A kelő nap első édes sugara kötegnyi jegyzettel a kezemben talált. De a tükör, a Tekergők sokat megélt, kissé már viseltesnek rémlő, valójában makulátlan tükre ott hevert bevetetlen ágyamon, alig néhány méterre nyugodtan alvó, borzos kicsi húgomtól.
Embertelen kínokat éltem meg, mire megleltem végre az épület mellett húzódó, sűrű rózsasövény mélyén. Meg is fogadtam legott, mától én vagyok a tükör jogos gazdája, tőlem maximum csak elkérni lehet ezután, kölcsönözni, éjjel azonban nálam a helye, vitát nem nyitok a dologról.
Lily, ki végigasszisztálta agyonmarcangoltatásomat, ellenvetés nélkül bólintott rá.

Eltelt a nap, délelőtt Cat és Amy is csatlakoztak szorgos kettősünkhöz. A hét izgalmasnak ígérkezett: hétfőn Cat és Lily vizsgázott rúnaismeretből, Amy bájitaltanból. Kedden Lily meg én mentünk bájitaltanból, szerdán négyen valami olyan tárgyra voltunk hivatalosak, amit egyikünk sem ismert, csütörtök éjjel Cat asztrológiából vizsgázott, pénteken zártunk: búcsúzás, pakolás, irány haza.
Végre.

Nos, nem húzom túl. Hosszú, kimerítő, embert próbáló hét volt. Sirius szintén sorozatban vizsgázott, izgultam érte, holott volt miért rettegnem magam miatt is.
Hétfőn Cat sírva jött ki rúnaismeretről. Nem és nem vigasztalódott; Lily oda-vissza elismételtette vele, mely kérdésre milyen választ adott, Amy nem átallotta fellapozni a könyvet, hogy felolvashassa a helyes feleleteket, de nem segített. Kitty bánatán még este, Remus sem volt képes enyhíteni.
- Megbuktam! Érzem, hogy megbuktam!
Amy bájitaltanja késő délután kezdődött az alagsorban. Hiába, vannak dolgok, amikben minden mágusképző egyetért: a bájitalkotyvasztás a pincébe való, a normál hétköznapok színtere alá. Jóval alá.
Nos, Amy semmi érdemlegessel nem szolgálhatott utána. Míg Cat szótlanul kucorgott az ágyán, könnyeit a rúnás jegyzeteibe törölgetve, Amy vállvonogatva csak annyit mondott:
- Isten verje a mérgeket! Mindig is azt mondtam, tisztább módja a gyilkolásnak a szemtől szembeni, fizikai ártás; az egész bájitalkodás olyan sunyi, mint Lumpsluck volt. Szóval ha megvágtak, azt dicséretnek fogom venni, nem pedig kudarcként élem majd meg.

Hiányzott Sirius.

A keddi bájitaltan vizsga éppen úgy kezdődött, ahogy otthon, az óra. Füstfelhőbe burkolózva, vacogva ácsorogtunk az üst mellett, ezúttal nem párban, hanem szólóban, és rettegve vártuk, hogy megjelenjen a táblán a feladatsor, közvetlenül a kezdő és záró dátum alatt.
Kilenckor kezdtünk, tizenegyig tartott. Három feladatot kaptunk – egy szerencseszérum, egy szabadon választott méreg és… és egy súlyos betegség gyógyszere.
Bólintottam. Akkor én megyek is, nincs miért maradnom, megbuktam, kész. Lőttek az aurori pályának.
Főzni kezdtem. Aprítottam némi ilyet-olyat, csöpögtettem ezt-azt, persze néha robbant egyet a kotyvalék, persze egyedül nekem. A szerencseszérummal kezdtem, végül abból lett a méreg. Ezt onnan tudtam meg, mármint, hogy a szérumom nem éppen az, aminek indult, hogy körülöttem ketten is váratlanul kiszédültek az üstjük mögül.
Nem vettem magamra, ügyködtem tovább. Bepalackoztam a gázos löttyöt, egy pálcamozdulattal kipucoltam az edényt, és újra hozzákezdtem a Felix Felici… Lily integetni kezdett. Megtehette, a felügyelőtanár épp hátat fordított neki. Könnyű dolga volt, első sorba került ezúttal is.
Visszaintettem neki, majd fejben mondogatni kezdtem a nekem kellő receptet.
Lily egyre erélyesebben hadonászott. Üres üvegcsét lóbált, közben mutogatott – előbb a fiolára, aztán magára, végül rám.
Gondolkodóba estem. Ott álltam kezemben fakanállal, és sugároztam magamból a kérdőjeleket.
Aztán megértettem.
Elvigyorodtam, és bólintottam.
Hozzákezdtem a harmadik ponthoz.
Fél óra elteltével Lily – elsőként a csoportból – felállt, és a terem végében ácsorgó tanerő felé vette az irányt.
Jól tudta, hogy elég volna az asztalra tenni a felcímkézett főzeteit, de neki más terve volt.
A tanár megindult felé, majd hirtelen megtorpant egy tanácstalannak tűnő diák előtt.
Lily ezt a pillanatot találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy megtegye a dolgot.
Elsuhant mellettem, s én automatikusan nyújtottam a kezem.
Fél másodperc alatt a markomban volt az üvegcse.
És egy kő. Rajta a nevemmel, és egy hármas számmal. Mire az ölembe dugtam a két kis vackot, Lily már a tanárhoz is ért, aki persze rögvest az asztalhoz küldte, ahogy számítottunk rá. Tökéletes terv volt. Lily Evans egy zseni.
Felismertem a követ, amit adott – mérgeket hatástalanított, bár a nevére nem emlékeztem. Mint gyógyszer, kitűnő lett volna, ám a harmadik pontra már megvolt a magam válasza. Kis üvegcsébe zártam, majd fogtam a fehér folyadékot, plusz a másik kettőt, ráírtam a nevem és a számokat, majd másodikként a bandából, közvetlenül Lily után én is távoztam.

- Nem akartam, hogy emiatt csússz le az Akadémiáról.
Egy életre Lily Evans adósa leszek ezután.

A szerdai vizsgáról egyikünk sem tudott semmit, azon kívül, hogy mindenki szimplán Gyakorlatnak nevezte, és hogy mind a négyen ugyanakkor voltunk hivatalosak rá.
Nem beszéltem Siriusszal, így nem tudtam, otthon is van e hasonló próbatétel, s ha van, ők mit hallottak róla.
Kénytelenek voltunk a fantáziánkra hagyatkozni.
Cat abban reménykedett, a vizsga nem fog az átváltoztatástan-bájitaltanhoz hasonlítani, de azt sem szerette volna, ha rúnák szerepelnének benne. Amy nem félt; akárcsak a fegyelminknél, most is szokatlanul nyugodtan viselte a bizonytalanságot. A holnapi az utolsó, mondogatta, és boldogan heverészett a szőnyegen, néhány megviselt, maga készítette ruharajzot javítgatva.
Érdeklődve mellé ereszkedtem.
- Te mit csinálsz?
Erre Amy meglepően reagált: szégyenlősen dugdosni kezdte a lapokat. Döbbenetem ugyancsak kiütközhetett az arcomon, mert ahogy felpillantott rám, elnevette magát, és elém tolta a rajzokat.
- Ezek csak skiccek – magyarázta vállvonogatva. – Akkor készítettem őket, amikor már semmi erőm nem volt a könyvek fölött görnyedni. Kikapcsolnak, szeretem firkálgatni, aztán újrarajzolni őket.
- Te, ezek nagyon jók! – ámuldozott Lily, sorban kikapkodva a kezemből a pergameneket. – Karácsonyra rajzmappát kapsz tőlem!
- Nem is említetted, hogy titkon van célja az életednek – vigyorodott el Cat, Lily válla fölött.
- Á, még nem biztos, hogy lesz belőle valami. Milly, a nővérem megígérte, hogy egy-kettőt megvarrat a szabójával, de nem hiszem, hogy hajlandó lenne árulni is a ruháimat… Azt mondta, addig biztosan nem, ameddig nem bizonyosodott meg afelől, hogy komolyan gondolom. Hogy folyamatosan jönnek majd az ötletek, vagy kifújt az egész ennyivel.
- Én imádom ezeket! – közöltem őszinte lelkesedéssel. – Ezt például tuti megvenném, kerüljön bármibe! Feketében, csillogós, szolid strasszokkal díszítve. Csodaszép koktélruha!
- Megcsinálom neked, ha akarod…
- Komolyan? – csaptam le rögtön.
- Tudsz varrni? – kérdezte Lily.
- Boszorkány vagyok, nem? Ha mást nem is, a negyedéves bűbájtan anyagot betéve vágom!
- Akkoriban tényleg használható varázslatokat tanultunk – ismerte el Kitty is. – Öltő bűbáj, öntöző… mi volt még?
- Nekem csak az maradt meg, amire használhatóak. Mosogatás, kertészkedés, festés, hasonlók. Én, személy szerint, végigunatkoztam azt az évet.
- Nekem viszont így utólag jól jött – zárta le Amy.
- Nekem ez tetszik a legjobban – mutatott fel egy másik rajzot Lily. – Pirosban.
- A zöld jobban állna neked.
- Gondolod?
- Ühüm. De ahogy akarod. Neked is szívesen megcsinálom.
- Én meg felvenném az évzárón. Mi a véleményetek? Jamesnek tetszene?
- Nem győzné felkaparni az állát a padlóról! – nevettem.
Hirtelen bevillant egy emlék. Az ötödéves karácsonyi bál. Mikor Jem először pasizott be, és úgy nézett ki, mint egy gonosz kis tündér, mi meg attól féltünk, nem fogjuk kibírni az estét magassarkúban, mégis olyan volt, mintha világ életünkben tíz centivel a föld fölött jártunk volna… És az a ruha… Sirius karja a derekamon, amikor nem engedett el, hanem kiterítette a lapjait, és azt mondta, tudja, hogy akarom őt és ő is akar engem, de meg kell benne bíznom, mert máshogy ez nem megy… és a nyakamban függött a tőle kapott lánc, amit azóta sem vettem le, és most iszonyúan hiányzott, mert őt láttam Amy rajzán, őt, és magamat mellette, abban a ruhában…
- Inkább fehérben – kértem. Amy vidáman bólintott. – Kis kövekkel. Bízom benned, Amy! Csinálj belőlem királylányt!

A másnapi Gyakorlat vizsga a hatalmas ebédlőben zajlott. Persze nem ennünk kellett, és nem is egyszerre tódult be mindenki. Az viszont feltűnt, hogy ez a vizsga, úgy tűnt, mindenkinek kötelező volt; az ittenieknek és a bevándoroltaknak egyaránt.
Nem tetszett, rossz előérzetem volt. Senki nem mondott semmit.
Ismeretlen, fiatal boszorkány jelent meg mögöttünk, a lépcsősor legalján. Köszöntött bennünket, majd neveket olvasott fel, köztük a miénket is.
Kitárult a hatalmas ajtó, s vagy huszonöten siettünk be rajta. Mi kezdtük a napot.
Hosszú asztalsor mögött trónoltak a vizsgabiztosok. Náluk is névsor, arról öt nevet olvastak fel.
- Linda Montgomery, Scarlett White, Lily Evans, Lisa Sept, Vivian Rice.
Az öt egyenruhás mágus elé járultunk.
Megkezdődött.