Leültettek bennünket egy székre, aztán kérdéseket tettek fel. Mindannyiunkra jutott egy-egy vizsgáztató, én a legszélen ülő, furcsán ismerős nőhöz kerültem.
- Milyen pályára készül, Miss Rice? – kezdte a legfontosabbal.
- Aurorira.
- Hm. Nemes. Kicsit meggondolatlan is, nem? Maga a fegyelmi büntetését tölti itt.
És akkor beugrott a nő. Ő is benne volt a fegyelmi bizottságban! Ott ült, az első sorban. Remek.
- A Roxfort ontja magából a kitűnővel végzett aurorokat, számos mai tanár ott végezte tanulmányait. Mit szól ehhez?
- Szívesen csatlakoznék hozzájuk.
- Szép. És mit gondol, Miss Rice, mekkora esélye van annak, hogy épp maga lesz az, aki felvételt nyer az Akadémiára? A tanulmányi átlaga hagy némi kívánnivalót maga mögött…
- A R.A.V.A.SZ. eredmények számítanak, úgy tudom. De jó voltam azokból, amikből jónak kellett lennem.
- Meglátjuk. Fáradjon be kérem azon az ajtón! – oldalra mutatott.
Én álltam fel elsőként. Lily aggódón nézett, a három másik lány nagyban válaszolgatott a nekik feltett kérdésekre.
Mély levegőt vettem. Ne feledd, ez az utolsó, emlékeztettem magam, és ez már majdnem Amyt juttatta eszembe. Hát jó. Nem számíthattam semmire, így gyakorlatilag okom sem lehetett az izgalomra, nem igaz? Csak csússzak át, fohászkodtam magamban. Csak legyen meg, nem kérek mást! Auror akarok lenni!
Remegtem, amikor a kilincshez értem. Ez az utolsó! Az utolsó!

Egyszerű, puritán berendezésű kis szobában találtam magam. Az ajtó halkan, magától csukódott be mögöttem. A csupasz kőfalú helyiség közepén rozoga asztal állt, rajta egy szál, félig leolvadt gyertya égett. Semmi egyébbel nem bonyolították túl a berendezést.
Döbbenten néztem körül, azon gondolkodtam, ez most mi akar lenni? Ha a lelkivilágomat igyekeztek ilyképpen demonstrálni, csúfos vereséget szenvedtem nemhogy százak, de a saját szememben is. Azt eddig sem vitattam, hogy nem vagyok egy irtó komplikált személyiség, de hogy ennyire könnyű és egyszerű legyek, az azért már nekem is sok.
Áporodott szag fojtogatott, akárha dohos pincében ácsorognék. Hideg is volt kicsit, ám ami engem igazából kezdett kiborítani, az a furcsa, természetellenes csend volt. Még a túloldalról sem szűrődött be a vizsgázók okozta zaj, mi több, amikor végighúztam a talpam az egyenetlen padlón, az sem súrlódott hallhatóan.
Szorosan marokra fogtam a pálcám. Történjék bármi, határoztam el, nem futamodok meg. Nincs az az isten, hogy meghúzzanak, most, amikor úgy tűnt, minden eddigi akadályt sikeresen vettem. Nem létezik, hogy egy üres szoba siklassa ki a jövőmet!
A kis asztalon hirtelen könyvek jelentek meg a semmiből. Közelebb léptem, de a címüket így sem tudtam kivenni. Mintha futtában nyomtatták volna a kötetek gerincére, s a festék olvashatatlanná mosódott a sietségben.
Kinyitottam a legfelsőt, egy vékony, fekete noteszfélét, melynek csak a felső sarkába pingáltak valamit fehérrel. Hosszú, elegáns, színes tollakban végződő penna materializálódott a jobb kezem mellett. Vibrált is, akárha türelmetlenül kívánná: fogjam meg és írjak vele.
Írjak a megkezdetlen naplóba.
Érdeklődve vártam a folytatást. A penna lassan közelebb úszott hozzám, szinte a kezembe bújt, mint valami szeretetre vágyó kis állatka, de én határozottan elléptem tőle.
- Nem akarok írni - mondtam ki hangosan, magam sem értettem, miért.
A szoba erre eszeveszetten hullámzani, kopni kezdett.
Pánikba estem. Szemem óriásira tágult, magasra tartott pálcám szikrázva készült teljesíteni parancsom. A jelenség azonban hamar elmúlt.
Immáron hatalmas, ismerős csarnokban álltam; hátam mögött nem sokkal a nagy bejárati ajtó húzódott.
A szívem egy pillanat alatt a torkomba ugrott. Világosan emlékeztem rá, mi ez a csarnok - hogy kinek a házában van valójában. Én már álltam az eredeti sötét kőlapjain. Láttam az igazi, fekete szőnyeges lépcsősort, ami hosszan húzódott, míg felért az emeletre. Hallottam a zörejeket, amiket most, mint gyenge utánzatokat hallgattam a jelenleg láthatatlan falon túlról.
Akkor, mikor az eredeti környezetében rettegtem ebben az istenverte teremben, Sirius kezét szorítottam a pálcám helyett; igaz, anno ez utóbbinak is tudtam volna örülni, ismerve a jogos önvédelem minden felnőtt boszorkányra vonatkozó szabályait.
Sirius most nem volt velem, ellenben a lépcsősor tetején ott állt egy hozzá hasonló, sötét alak.
A lábaim előtt ráncos házimanó sepergetett - ijedtemben majdnem át is estem rajta. Ő ezt nem vette zokon, az ismeretlen azonban rámorrant odafentről.
- Morris! Azonnal mondd meg, hol az apám!
A kis szolgáló menten kihúzta magát, úgy válaszolt gazdája kérdésére.
- Az uram a Minisztériumba ment! Az uram kérte, hogy az úrnő várja meg őt itt, a házban!
- Umf… - nyögte az „úrnő”, és nagyot sóhajtva lerobogott a földszintre.
- Az anyám is házon kívül van?
- Asszonyom a nappaliban olvas.
- Remek! - és eltűnt az egyik oldalsó ajtó mögött.
Morris tovább söpört előttem.
Hevesen dobogó szívvel meredtem magam elé. Oda, ahol egy pillanattal ezelőtt a saját szemembe néztem. Vagyis a ház úrnőjének szemébe.
Úgy éreztem, menten összeesek. Ez a lány… Látnom kell őt még egyszer! Ő…
- Morris!
A manó seprűt, kesztyűt elejtve pattant fel, s tisztelgett az emeletről lerohanónak.
- Anya hol van? - kérdezte futtában a lány.
- A nappaliban…
- Olvas? Óriási! Köszi, puszi! - És már el is tűnt ugyanott, ahol az imént a fekete hajú.
Hatalmas sikítás, majd szűnni nem akaró, fülbántó rikácsolás jelezte, hogy az utóbbi rátalált az előbbire, s menten össze is veszett vele.
Nem jött több lány odafentről. Az a kettő viszont olyan hangzavarral volt, akárha tucatnyian volnának.
Előbbi sokkomon még mindig nem tettem túl magam. Az a lány… az előbbi, a sötét hajú… látnom kell, még egyszer a szemébe szeretnék nézni!
Nem gondolkodtam, csak mentem. Mire észbe kaptam, már be is nyitottam azon az oldalsó ajtón. Rögtön ezután az ordenáré ricsaj kellős közepén találtam magam, mintha újra a külvilág változott volna, ezúttal külön az én kívánságomra.
- Anya, te ezt nem értheted! - kiabálta magából kikelve csodálatom tárgya.
Tágas, a vörös összes árnyalatát felvonultató, csinos szobában találtam magam. A vérbíbor kanapén piszkosszőke hajú nő ült nekem háttal. Kezében vaskos könyvet szorongatott, fülében diszkrét arany függő hintázott.
Előtte fekete hajú, kék szemű, gyönyörű lánya magyarázott túlzott taglejtésekkel nyomatékosítva mondanivalóját. Az el sem jutott a tudatomig, miről hadovál - túlzottan lekötött, hogy beigyam a látványát. Mert szép volt, úgy szép, ahogyan eleddig még senkit sem láttam. Hosszú, hullámos, fekete haja szabadon kócolódott keskeny, világos bőrű arca, szabályos, nőies alakja körül, szeme két világoskék drágakőként villogott, szája rosszul felvitt rúzstól piroslott.
Nem lehetett több tizennégynél.
Nem sokkal messzebb tőle, az anyjához hasonlóan szőke, szintén kék szemű lányka vigyorgott. Ő volt az idősebb. És a hebrencsebb is. Mintha jelentősen túltengett volna benne az energia, bármihez nyúlt, bárhogyan mozdult, vagy levert, vagy spontán felgyújtott valamit. Hol a függöny kapott lángra mögötte, hol a virágok a szekrényen, hol a menekülő portrék keretei a falon. Mikor húga kis híján elsírta magát dühében, és ezen ő szívből felkacagott, az üvegvázák ripityára törtek a szobában.
Furcsálltam, hogy ezen rajtam kívül senki nem ütközik meg. A kisebbik lány fel sem fogta, mi történik körülötte, magyarázott tovább, anyjuk pedig egy-egy helyrehozó suhintáson kívül nem értékelte különösebben a szüntelenül bazsalygó boszorka akaratlan mutatványait.
Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Már zsibbadt a szám, mikor feltűnt, de képtelen voltam letörölni az arcomról az idétlen vigyort. Okát sem értettem. Mi tetszett annyira? A hosszú hajú ideges hadarása? A szőke véletlenszerű kitörései? Az anya reflexszerű bajelhárítási kísérletei, melyek olyannyira berögzültnek látszottak, mintha évek óta másról sem szólna az élete?
Holott nevetésre csak ezután volt igazán okom. Akkor, amikor az apa, ki eddig a házimanó állítása szerint a Minisztériumban tartózkodott, váratlanul megjelent a szobában - egy fiatal, szemüveges fiú grubancával a kezei között.
Vicces helyzet volt, én mégsem nevettem fel. Túl nagy sokk ért kettejük betoppanásával.
Sirius tartotta sakkban a zavart Jamest.
Na, eme megállapítást vagy háromszor megismételtem magamban, hogy felfogjam, helyre tenni azonban így se nagyon tudtam.
Mert Sirius nem az a Sirius volt, akit szerettem. Én ugyanis sosem buktam a negyven körüli férfiakra, még ha azok… hm… jól szituáltak… vállasak és komoly tekintetűek… elegánsan öltözöttek és… na, álljon meg a menet! Én Siriust szeretem! A mostanit, aki tizenéves, akárcsak én!
Én?!
A nő, a két lány anyja férje érkeztére felállt, s szembe fordult velem.
Újabb sokk és döbbenet, ez már inkább az egészségtelen határmezsgyéjén imbolygott, mert lelkiekben már nagyon készültem egy kiadós szívrohamra.
Az anya ugyanis… én voltam.

Pár másodpercig komolyan játszottam az ájulás gondolatával. A negyvenéves önmagammal álltam szemközt és alig volt közöttünk néhány méter!
Egyből ráismertem a vonásaimra, olyan volt, mintha enyhén torzított tükörbe néznék. A kék szem, a seszínű haj, az arcom formája és a magasságom - mind megegyezett. Zárójelben megjegyezném: minden terhességgel, gyerekneveléssel kapcsolatos előzetes híreszteléssel ellentétben a mellméretem sem módosult említésre méltón. Zárójel bezárva, jogos panasz beadva az illetékeseknek.
Az anya, vagyis idősebb kiadásom, bár szemben állt velem, nem látott meg. Ebből következtettem arra, hogy a szituáció leginkább egy merengőbeli élményre hajazott, ahol mint külső szemlélő vettem részt a dolgok alakulásában.
A gyomrom mindennek ellenére úgy liftezett, mint amikor Vadát vártuk az utolsó hónapban, közel a kiírt naphoz. Mert - még ha olyannyira irracionális is - a saját családomat figyeltem, a saját jövőmbe leshettem be, számomra egyelőre ismeretlen okokból kifolyólag. Láttam magam felnőttként, kislányként rajongtam a felnőtt férfivá érett barátomért, élő csodaként bálványoztam a két lányomat, akik árulkodóan hasonló arckifejezéssel meredtek a férjem - a férjem! - kezében vergődő Jamesre.
Jamesre?!
Nocsak. Egy logikai fordulat. Mi mind felnőttünk, ellenben imádottam legjobb cimborája gyerek maradt. Illetve megrekedt valahol húsz alatt.
De James mióta ilyen kis esetlen? Mióta hagyja, hogy bárki nyakon ragadja és a házába citálja?
Jamesnek mióta sebes az arca?
Elfordultam magamtól, a James utánzathoz léptem. Jesszus, hogy beszélek? Már magamat sem értem… Kész idegbaj.
Közelről megszemléltem a zavart fiút. És rögvest döntésre is jutottam: ő nem a mi Jamesünk. A mi Jamesünknek nem zöld a szeme. Közülünk Lilynek zöld a szeme. Újabb ok a szívdobogásra, nagy mosolyra.
- Na akkor! - szólalt meg a család feje remegtető hangon. A bokám azon nyomban megkocsonyásodott, a gyomrom rezgett, akár a híg puding. - Mesélj, Potter, mi szándékod a lányommal?
Sorolom a furcsaságokat: Sirius úgy beszélt James fiával, mintha nem is a legjobb barátja vére volna. James fia pedig úgy viselkedett, mintha köszönő viszonyban sem lenne a mi híres-hírhedt iskolai hősünkkel.
- Apa! - kiáltott egyszerre a két lány ugyanazzal a kétségbeesett arccal.
- Én… nem… csináltam semmit! - védekezett az elrabolt nem túlzottan meggyőzően.
- Figyelmeztetlek, fiú, a te semmid az én szememben túlmutat a túl sok fogalmán!
- De én nem tettem semmit!
- Kösz! - sértődött meg hirtelen az idősebb lány, felgyújtva a fiú talárját. - Ezek után csókolgasd a békákat a parton, merthogy hozzám nem érsz többet, az is biztos!
- Na de…!
- Nyugalom, fiú, ne ugrálj, nem végeztem veled!
- De én…
- Elmagyarázná valaki, mi folyik itt? - kért felvilágosítást felnőtt önmagam. Ezzel önmagamra is ismertem önmagamban. A jelenben is rendszerint én voltam lemaradva egy lépéssel a többiekhez képest.
- Foglalkozna kicsit az én problémámmal is valaki? - kotkodácsolt közbe a csodaszép lány.
- Mi a problémád, cicám? - érdeklődött Sirius sercegő hangon.
Forró légáramlat futott végig a gerincem mentén, nem kicsit pajzán gondolatokat ébresztve bennem. Idősebb másom velem egy időben mosolyodott el sejtelmesen. Eszerint vágyam teljesült, azaz teljesülni fog a jövőben: Sirius ugyanolyan perzselő hangon beszél majd velem intimebb pillanatokban, ahogy a lányaihoz szól. Imádattal, királynőkhöz méltón, mégis fensőbbségesen, mint talpig férfi. Büszke férfi.
Úristen, haza akarok menni. Most!
- Piton megvágott bájitaltanból! Pótvizsgáznom kell augusztus végén!
- Ne aggódj, hercegnőm, nem kell - ígérte apja vészesen halkan. Ezzel letudottnak tekintette ezt az ügyet. Az előbbi jobban foglalkoztatta. - Na, fiú! Dalolj!
- Ta… ta… én ta… - dadogta az ifjú Potter.
- Nem kell takarítanod, Morris intézte - legyintett könnyedén Sirius, majd rántott egyet a fiú gallérján. Csodálkoztam, hogy a lába még éri a földet.
- Tartom magam… tartom magam ahhoz, hogy…
- Te minél távolabb tartsd magad a lányomtól, Potter - javasolta Sirius ellentmondást nem tűrőn.
- Apa! - akadt ki az idősebb lányka, ki minden valószínűség szerint a Potter fiú barátnője lehetett.
- Addig legalábbis, míg be nem tölti a tizenhetet, és el nem végezte a sulit. Utána újratárgyaljuk. Értve vagyok?
- Apa!
- Kedvencem, addig hagyj fel az akadékoskodással, míg a vártoronyba nem zárlak párszáz évre - kacsintott rá Sirius, s közben rántott egyet a magába roskadt, minden férfiasságát elfeledett fiún. - Potter, értve vagyok? Vagy nyomatékosítsam?
- Értem, értem!
- Ez szép volt, Potter! - bólintott elégedetten és nem kicsit gonoszan a kisebbik lány. - Most akkorát nőttél a szememben, hogy überelsz egy vízibolhát.
Felnőtt önmagam eleddig nem tekintette feladatának óvó anyaként fellépni. Ám ennek épp most jött el az ideje.
- Sirius, engedd el szegényt - kérte.
És Sirius engedelmeskedett. A fiú, mint aki rugóra lépett, egyből az idősebb lányhoz indult. Az meg nem volt rest lángra lobbantani körülötte a padlót.
Az anya, vagyis én, vagy már fogalmam sincs, hogyan fejezzem ki magam, a párhoz fordult.
- Még egy év, ennyit kérek tőletek. Tökéletes próbája lesz ez a tizenkét hónap az érzéseiteknek. Ha utána is egymást akarjátok, áldásunk rátok, az egész Black família támogatását megkapjátok. Addig azonban megköveteljük azt a bizonyos ésszerű határt, melyet a korod - mutatott a lányára, azaz… na, hagyjuk - követel meg tőlünk, de elsősorban tőled. Megértettek bennünket?
Vonakodva bár, de mindketten bólintottak.
- Remek - tapsolt… tapsoltam. - Akkor most megmentem a hamvasztástól Potterék szeme fényét, te meg, édes - fordult Sirius felé - leszel szíves visszavinni őt a gályára. - S mondatát a már jelenlegi állapotomban is gyakran használt angyali mosollyal zárta.
Bár már rég nem értettem, hol vagyok, és miért, s mert jogosan hittem, a probléma megoldódásával a jelenet számomra itt véget ér, nem kicsit lepődtem meg, amikor újabb ajtó nyílt a szoba túlvégén, és valaki bekukucskált rajta. S látva a fegyverszünetet, be is bújt közénk.
- Szia, apa - köszönt a fiúcska, ki a megszólalásig hasonlított Regulusra. Vagy a kiskölyök Siriusra. Vállig érőre nyesett hollófekete hajából kiindulva inkább Regre. De Black volt, fajtatiszta, annyi biztos és nekem ez bőven elég volt.
Én ott helyben sírtam el magam. Nem majdnem, hanem komolyan. Ez egy új érzés volt, egy eleddig teljesen ismeretlen élmény, szinte arcon csapott. Mit arcon csapott?! Gyomorszájon rúgott! Csak bámultam a fiút, ahogy sötét nadrágban, szürke pulóverben átsétál a szobán, el a két nővére mellett egyenesen az anyjához, és azt hittem, mentem összeesem, úgy elgyengültem tőle. Az apja nem volt rám ilyen delejező hatással sosem!
És ahogy megállt mellettem, felnőtt énem úgy simogatta meg a haját, ahogy én tettem volna, s tettem is, anélkül, hogy tudatában lettem volna, milyen felesleges a mozdulatom.
Holott a fiú belépte óta engem nézett érdeklődve.
A szívem körülbelül öt dobbanást hagyott ki sorozatban. Ő látott engem! A jövendőbeli kisfiam - Istenem, tényleg sírok az elérzékenyültségtől! - látott engem! Fogta a felnőtt énem kezét, s közben egyenesen engem nézett.
- Ne sírj! - kérte, mire minden fej felém fordult.
De rajta kívül nem látott senki.
Világok csaptak össze bennem; abban a percben át akartam lépni a tér, az idő korlátain, hozzá akartam érni, magamhoz akartam ölelni… szerelmem kicsinyített mása, Sirius fia… az én gyönyörű kisfiam… Sirius és Regulus mása, a legifjabb csendes, megfontolt, érzékeny és magába forduló Black… Életemben nem éreztem magamban úgy őrjöngeni, fellobbanni és kitörni vágyni a szeretetet, mint most, őiránta.
Ez több volt, mint szerelem, ez világegyetemeket mozgatott meg, létezhetetlenné tette a lehetetlent. Olyan köteléket hozott létre, amelyet se ember, se isten nem téphetett szét soha.
Vágytam a kicsi Black után, elemi erővel, mindennél jobban, magamnak akartam, elrabolni akartam, azt akartam, nekem létezzen, nekem éljen, engem szeressen, hozzám ragaszkodjon! Az enyém legyen!
Gyűlöltem magam, hogy foghatom a kezét! Meg tudtam volna ölni felnőtt másom, hogy az én fiam az anyjaként tekint rá, holott az én vagyok…!
Bár tudtam volna a nevét!
De akkor ajtó nyílt nekem a vászon közepén, s az nem várta meg, hogy átlépjem a küszöbét, magába szippantott, mintha merengőből borítottak volna ki.
Kisfiam eltűnt a jövendő évek kétségbeejtően bizonytalan eseményláncában.

Újra egy kis szobában találtam magam. Hosszúkás asztalon penna, pergamen várt, rajta írás: Megfelelt, köszönjük! Sok sikert a jövőben!
Majd kinyílt egy újabb ajtó, és a húgomat pillantottam meg a Beauxbatons kéklő folyosóján, arcán ijedelemmel, kezében a Tekergők tükrével, maga mellett Lilyvel, meg egy rakat ismeretlen vizsgázni készülővel.
És én még mindig úgy zokogtam, hogy a rázkódástól alig álltam a lábamon.